Szobi Szuszogós gyalogtúra

Táv: 26 km

Szint: 660 m

A húgom még soha nem járt a Börzsönyben… igazából eddigi túrázó tevékenysége két kivétellel a Budai-hegységben zajlott, így itt volt az ideje, h. közösen is meglátogassuk kedvenc (vulkanikus) hegységemet. Kérdeztem Szamócát, h. nincs-e kedvük jönni (a húgom kocsijával mentünk), és volt. 6:45-kor találkoztunk a házunk előtt, és indultunk Szobra. Elhamdulillah szerencsésen meg is érkeztünk, csak egyszer mentünk rossz felé, de azt is a húgom telefonjának GPS-ének tanácsára, de pár száz méter után rájöttünk, h. ez így nem lesz jó („MONDOM, h. a Tamásékkal mindig VÉGIG a Duna-parton megyünk!”)

Kicsit tartottam attól, h. Szobon belül hogy találjuk meg a rajthelyet, de egyrészt ki volt táblázva, h. „erre van a kisvasút”, másrészt a szervezők egy brutál nagy „RAJT” feliratot helyeztek a megfelelő helyre, így be sem tudtuk volna nézni:

A nevezés nagyon gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, illetve az egyetlen zökkenőt én okoztam, mert nem akartam elhinni, h. TÉNYLEG 800 HUF a nevezés, mert én úgy emlékeztem, h. több mint ezer… a szervezők nagyon kedvesen és előrelátóan felhívták a rajtban a figyelmünket arra is, h. *valahol* lesz majd *valami* hely, ahol a *valamilyen* jelzésen kell menni egy széles úton, ami folytatódik tovább, mintegy hívogatóan, de mi NEHOGY arra menjünk, hanem forduljunk le balra, mert a *valamilyen* jelzés ott biza átmegy egy keskeny ösvényre. No, ezt persze ők nem így mondták, hanem a * * között a megfelelő információt bocsátották a túrázók rendelkezésére, ám ezt én azonnal el is felejtettem, rajtam kívül pedig nem figyelt oda senki, hurrá. Mindegy, gondoltam, van itiner meg térkép, meg nálam a GPS, csak nem tévedünk el. Nem is tévedtünk el. Ott. Hanem máshol. Lásd lentebb.

Kaptunk útravalónak egy kis dobozos gyümölcslét, stílusosan Szobi Alma, és el is indultunk, ki Szobról, rá a régi nosztrai útra, ahol a Julianus vége jön be. Az út azóta nem lett jobb, sőt, még sáros is volt… de legalább ehető gyümölcsök szegélyezték, mint a szeder és kivadult alma, illetve a jelenlegi állapotában még ehetetlen kökény. Bár, gondolom, végül is meg lehet azt enni, csak nagyon, nagyon kell akarni. A húgom ki is próbálta. Még 50 m múlva is köpködött…

Márianosztráig túl sok minden nem történt. Beszélgettünk, mentünk, nézegettük a távolban a hegy fátlan tetejét, mondtam a húgomnak, h. oda fogunk majd felmenni. Nosztrára beérve elmentünk az állomásig, ahol a pontőröktől kaptunk vizet, és volt ropi meg keksz, amit én nem kértem, de a többiek igen. Viszont a víz nagyon jól esett, miként az is, h. a pontőrök egyike megköszönte, h. beszámolót írok a túráikról. Ez engem rendkívül meghatott, mert inkább nekem kellene megköszönni, h. ők meg szerveznek túrákat, mert ha nem szerveznének, akkor jóval kevesebbet mennék, és jóval kevesebb beszámoló is lenne, szóval igazából maguknak köszönhetik :). De azért jólesett.

A túrán összesen 3 pont volt, illetve 2, mert az első és a harmadik megegyezett. Ebből is látható, h. ez egy ún. nyeles túra volt – vagyis egy adott úton el kell menni valameddig, onnan leírni egy kört, majd az adott úton visszamenni. M. Sz-kel szeretjük a nyeles (Szamóca szerint „lufi”) túrákat – ki tudja, miért…

Nosztráról kiérve hamarosan elkezdtünk felfelé menni… aztán hamarosan egyre jobban… és végül egy igencsak hangsúlyos, lendületes emelkedővel felértünk a Só-hegyre:

Itt volt pont a Nahát 90-en is, csak akkor (1) pont szemből jöttünk, (2) töksötét volt, (3) nemigen érdekelt már minket semmi, mert kissé éppen el voltunk anyátlanodva… Egy korábbi túrán így nyilatkoztam a Só-hegyről: aha, emlékszem is, h. a Naháton volt valami pont, ahol nagyon felfelé kellett menni, aztán meg nagyon lefelé! Majd rövid gondolkodás után hozzátettem: mondjuk, azon a túrán a legtöbb pont olyan volt…

A Só-hegy a húgom szívébe sem lopta be magát, a csúcson megálltunk egy percre:

Aztán mentünk lefelé, Szamócáék még kicsit maradtak. Hamarosan elértünk egy gyanús részre: széles úton jövünk, ami megy tovább, ám jelzés már nincs. Ellenben balra fel van egy keskeny út… ahol szintén nincs jelzés. Pont nem ment senki előttünk, csak mögöttünk, akik szintén megálltak, és tanakodtak, h. merre tovább. GPS elő, és megállapítódott, h. valószínűleg erről beszéltek a rajtban, és milyen igazuk volt… a mögöttünk jövők lassan elhitték, h. tényleg erre kell jönni, és követtek minket.

Nagyon szép erdőben haladtunk, én nézelődtem, h. van-e gomba, de nem volt egy darab sem – lehet, h. kevés volt nekik az eső. Illetve pontosabban láttam 2 db pöfeteget, az egyik kb. 4 cm átmérőjű volt, a másik meg feleakkora… hagytam őket, ahol voltak, hátha megnőnek valaki másnak.

A nagyirtáspusztai ponton majdnem elmentem a földön ülő pontőr mellett, pedig láthatósági mellényben ült az út kellős közepén… még jó, h. rámszólt, h. hová mégy, te kis Halima…

Pecsételés után ettünk egy szendvicset, megittuk az útra kapott almalét, megcsodáltam a biciklisek biciklijeit (az egyiküknek Cube biciklije volt, amik nekem különösen tetszenek), és mentünk tovább. Amikor a pont után az erdőbe beértünk, az egyik pocsolyában nekem különösen kedves látvány fogadott: akármilyen kicsi is volt a pocsolya, 3 db vöröshasú unka lebegett egymás mellett:

Az egyiket természetesen hangos „Zsoltiiiiiiiiiiiiiiiiii” kiáltások közepette kihalásztam a vízből – majd fotózás után vissza is engedtem.

Mentünk tovább az erdőben, szép volt, beszélgettünk, egyszer csak beért minket egy csapat, ti láttatok jelzést, kérdezték kissé aggodalmasan. Hát, egy ideje nem… Rövid GPS-vizsgálat kiderítette, h. bizony kb. 500 métert kellene visszamenni – ott nem figyeltünk, és benéztünk egy elágazást. Ezt a hírt nem fogadta általános lelkesedés. Az út, az voltaképpen NAGYON közel van hozzánk, mondtam, ha itt átvágnánk az erdőn, max. 70 méter, velünk párhuzamosan, közöltem vidoran. Szamóca megszemlélte az aljnövényzetet, amelyet nagyjából egyenlő arányban alkotott a szeder, a vadrózsa, a csalán és a kullancs, majd közölte, h. ő itt nem szeretne átvágni. Rövid szemantikai egyeztető értekezletet tartottunk, melynek végén kiderült, h. számára a „nem szeretne” és a „nem hajlandó” nyelvi elem között csupán hangalakbéli különbség van. A tervet elvetettük. További GPS-vizsgálat kiderítette, h. az a jelzetlen út, amin megyünk, abba a jelzett útba fog torkollni, amin mennünk kellene. Haladtunk hát tovább, én elöl, GPS-szel a kézben, utánam a mi csapatunk, utánunk a másik eltévedt csapat, láthatólag nem 100%-os bizalommal. Megvan az út, kiáltottam fel pár száz méter múlva, jelzés is van, kérdezték ők. Volt. sínen voltunk, úgymond.

Innen már elég hamar visszaértünk Nosztrára, az első és egyben harmadik pontra, ahol megint volt víz, ropi, keksz, és a biztató tudat, h. már csak mintegy 7 km van a célig. Húgom ekkorra már alaposan elfáradt – mondtuk, h. nem kellene úgy rohanni az elején…

Az ismerős úton ismét megdézsmáltuk a szedreket, aztán rövid aszfaltos szakasz után befordultunk a célba, ahol a valóban rendkívül sajátos külsejű kisvonat is benn állt:

Átvettük a díjazást, és én ettem csokis nápolyit is, de csak egy darabot, tényleg. Aztán elhamdulillah simán hazaértünk.

Jó kis túra volt ez, kellemes útvonallal, kedves szervezőkkel. Szeretem ennek a csapatnak a túráit, mert bár nem lóg szalag minden második bokron, az itiner meg a térkép jó, és – ha éppen nem nézzük be az elágazást – teljesen jól el lehet navigálni, legalább némi szellemi kihívás is esik a fizikai mellé. Insallah jövőre is jövünk.