Palóc Expedíció

Nemigen készültem erre a túrára, merth. meleg van, meg a Cserhát nem a szívem csücske amúgy sem. Ám mikor a nyári kéktúrán a 36 fokban nyomultunk a nagy zsákokkal, úgy éreztem, h. kellő előképzettséget szereztem egy nyári túrára. És legalább együtt mehetünk TKM-rel, akivel emlékeim szerint a Kitörés óta nem voltunk sehol. Az meg ugye nagyon régen volt…

Úgy gondoltam, h. 2 héttel Ramadán után kissé vakmerőség belevágni egy 100-as túrába, de már úgy mentem volna, lesz, ami lesz, gondoltam, menjünk.

Reggel felvettek itt a ház előtt, Edit, Erzsi, TKM és én mentünk Nézsára, neveztünk, és leraktuk az „esti cuccokat”. Ugyanis a túra 2 körből állt. Az első kör (egyben a 40-es táv) után az ember visszaért a nézsai művelődési házba, és nekiindult az újabb, 64 km-es körnek. Így nem kellett mindent végig cipelni, remek. Sőt, azt is kitaláltam, h. a melegre való tekintettel elindulok az Asics cipőmben, és majd átveszem délután a magas szárú Solomont, ami bár kényelmes, de nagyon meleg. Így a legforróbb órákat a lényegesen jobban szellőző futócipőben tölthetem, hurrá.

7:10-kor indultunk neki a távnak, már ekkor brutál meleg volt, de éreztük, h. lesz ez rosszabb is. A sík terepen kényelmes tempóban haladtunk, beszélgettünk, elújságoltuk, h. kinél mik történtek. Az első pont, a Keszeg nevű falu hamar megérkezett. Illetve mi érkeztünk meg, de hamar. A ponton palóc népviseletbe öltözött pontőrök vártak, ez amúgy végig így volt, nagyon tetszett. Valamint kaptunk ásványvizet, ami jól jött a melegben. Mentünk tovább, különösebben semmi nem történt, a táj a tipikus cserháti lankák, nagyrészt erdőszélen, szántószélen mentünk:

Út közben találtunk fantasztikus nagy szemű szedret, illetve egy helyen egy árpaérő körtéket hullató fát, mindkettő remek volt. később akadt szilva is, az nemkülönben. Félreértés ne essék, ezek csak úgy nőttek az útszélen, illetve az erdőben, nem törtünk be senkinek a kertjébe :)

A felsőpetényi kocsmában pecsételtek nekünk a csinos pontőrök:

És ittunk egy kólát is, ami nagyon jól jött a melegben. Ekkor már 34-35 fok volt árnyékban, de mi elhamdulillah a napon mentünk többnyire :)

TKM többször megjegyezte, h. – hol jobban, hol kevésbe – fáj a lába, de egyelőre kezelhetőnek tűnt a helyzet. Alsópeténybe beérve terülj-terülj asztalka fogadott minket:

Hasonlóképpen népviseletes pontőrökkel:

Ettünk, ittunk, mentünk tovább. Itt a helyi körülményekhez képest felfelé kellett menni, a Romhányi-hegyre. Leírtuk a kódot, TKM lába még jobban fájt, időnként mondta, h. ne várjak rá, menjek nyugodtan. Én még reménykedtem, h. együtt fejezzük be a túrát, de ő hamarosan közölte, h. 40-nél kiszáll. Elhamdulillah egy napraforgótábla mellett utolértük Editet, így én kicsit könnyebb szívvel hagytam sorsára szegény túratársamat. Tévedés ne essék, pontosan tudom, h. ő nélkülem is nagyon jól be tud érni, sőt, igazából pár nagyságrenddel jobban navigál nálam, de akkor is rossz érzés volt, h. nem megyünk együtt végig.

Kiértünk a Rákóczi-mogyorófához, amely mellett a következő pont volt:

Itt kínáltak vízzel, én nem kértem, mondván, van nálam még fél liter izó meg valamennyi Kövér Testben is. Ez amúgy hiba volt, mert legalább meg kellett volna nézni, h. mennyi van…

Itt összeakadtunk a biciklis távon részt vevőkkel is, kifejtettem, h. én is szeretnék biciklizni, ők meg azt, h. felfelé könnyebb ám gyalog… ez később be is bizonyosodott.

Túratársamat magam mögött hagyva kicsit kiléptem, hamarosan csatlakoztam néhány (éppen gyalogló) futóhoz, de aztán rájöttem, h. az ő tempójuk nekem még gyalog is sok, de legalább egy darabon húztak magukkal. Aztán visszaálltam a saját tempómra, jó darabig egyedül mentem, ami remek volt, viszont a tűző napon, ami annyira már nem:

Az út emelkedett, nem nagyon de annyira igen, h. amikor utolért az egyik biciklis, egymás mellett haladva tudjunk beszélgetni… és nem azért, mert ő belassított, hanem tényleg az emelkedőn egy volt a tempónk. Viszont ő sokkal jobban izzadt meg lihegett, mint én, szóval tényleg könnyebb felfelé gyalog.

A pont előtt összeakadtam egy túratárssal, aki kérdezte, h. mennyi még a pont. A GPS és az itiner rövid tanulmányozása után közöltem, h. kb. 2,5 km, aminek nem örült. Azért csak meglett, a pont kódos volt, a kitett zsírkréta egynemű masszává olvadt a hőségben. Én a pont előtt nem sokkal ettem meg (illetve állagát tekintve inkább szívtam ki papírjából – egy csokit, most megittam rá a maradék izót, majd Kövér Testhez fordultam, gondolván, h. hát én bizony még szomjas vagyok… de már egy korty vizem sem volt, legnagyobb meglepetésemre. Mindegy, 4,7 km Nézsa, addig insallah kibírom, ott majd töltök a hátralevő részre.

Innen viszonylag simán beértem, nem volt nehéz az út, kellemes lankás lefelé, csak hát közben szomjas voltam. ¾ 3kor beestem a célba, továbbmész, kérdezte a pecsételő, hát persze, feleltem, csak eszem meg iszom, meg átpakolom az esti cuccomat.

Meg cipőt cserélek…

Komolyan, semmi előjele nem volt. Nem fájt a lábam. Nem nyomott a cipő (mentem már benne 50-es túrát BÁRMIFÉLE gond nélkül). Nem éreztem semmit. De amikor a cipőt levettem, rögtön szembetűnt két dolog: (1) a lában fekete a portól, (2) ez (bocsi :)):

Nekem még SOHA nem volt vízhólyag sem a lábamon, nemhogy ilyen véres izé... Döbbentem nézegettem a sarkamat, miként a körülöttem álló túratársak is, nem fáj, kérdezgették, hát nem, mondtam, míg le nem vettem a cipőt fel sem tűnt. Mosd meg, szúrd ki, ragaszd le, jöttek a jótanácsok, én meg azon gondolkodtam, h. tovább lehet-e így menni. Mert kedvem, az lett volna. De azt meg nem akartam, h. a maradék 64 km-n esetleg hetekre használhatatlanná váljon a lábam. Viszont nem fájt egyáltalán… akkor még. Mikor már vagy 10 perce mászkáltam zokni nélkül, akkor kezdett. No jó, lementem a mosdóba, lemostam, kiszúrtam, kinyomkodtam belőle a véres akármit, leragasztottam. AKKOR kezdett el igazán fájni, és még utána, amikor kb. 10 percig próbálkoztam azzal, h. a cipőmet felvegyem. Mikor végre sikerült, lépni sem tudtam benne. Ekkor döntöttem úgy, h. nem megyek tovább, nevezzetek papírkutyának…

Kb. ekkor beért TKM is. Editnek is haza kellett mennie, így csapatunk kollektíve kiszállt 40 km-nél. Erzsi ment csak végig hősiesen. Én szomorú voltam, mert nagy kedvem lett volna menni (ha nem fáj a lábam…), és amúgy fizikailag tök jól voltam, mintha nem is mentem volna 40 km-t a hőségben. Ehelyett visszaindultunk Pestre, az autó hőmérője még délután 6-kor is 31 fokot mutatott…

Hát, ennyi volt mára, így lett a Palóc 100-ból Palóc 40. De legalább megegyeztünk TKM-rel (aki tavaly is kiszállt), h. van indokunk jövőre is eljönni. Insallah nem lesz ilyen brutál meleg.

Amúgy a túra értékét (merth. a Cserhát ugye nem annyira a szívem csücske) a rendezők befektetett munkája, kedvessége, lelkesedése adta meg igazán. Szíves vendéglátás, nagyon bőséges ellátás, minden kéréshez pozitív és nyitott hozzáállás – már csak ezért is itt leszünk jövőre insallah. Köszönjük szépen.