BEAC Maxi 110 – SOHA TÖBBET :)

Táv: 108,6 km

Szint: 3800 m

Előhang

Nem is tudom, hogy jött nekem, h. menjek erre a túrára. Soha nem vonzott, a börzsönyi szakaszon már vagy 100x jártam – ennek ellenére nagyon szeretem még mindig – a pilisi szakasz nem a kedvencem – ez a Nagy-Villám, Pap-rét, Sikáros, Pilisszentlászló környék nem éppen a kedvencem, vessetek meg, amúgy sem a kedvenc hegységem a Pilis… szóval, olyan „semmi különösnek” gondoltam a túrát, és eszembe sem jutott, h. menjek. Hallottam más túrázóktól, h. a szervezés úgymond „érdekes”, az emberek mennek mindenfelé, csalnak, levágnak, rövidítenek… hagyjuk inkább, gondoltam.

Azonban bár nem sokszor, de azért évente pár alkalommal elkap a vágy, h. hosszasan, megállás nélkül nagy távolságot menjek (nekem, mint hobbitúrázónak, 100 km az nagy távolság), és átéljem azt, h. reggel van, elindulok, este lesz, még mindig megyek, reggel lesz, beérek. Hogy közvetlen közelről végigéljek egy teljes napot. Ez számomra olyan különleges élmény, ami megmagyarázhatatlan, amíg valaki nem éli végig.

Mint köztudott, a Palóc 100-ból 40 lett nekem végül, így ez a vágy kielégítetlen maradt, és nem is nagyon találtam már idén másik százast… hát, akkor nézzük meg ezt, gondoltam. Azt láttam, h. a túra közepén át kell kompolni a Dunán, este 8 az utolsó komp, de azzal már elég necces elérni a Nagy-Villám ellenőrzőpontot, ami 9-ig van nyitva. Ha a 7-es kompot nem érem el, nem is megyek tovább, döntöttem el. Ezzel csak az a gond, h. 8:15-től lehet rajtolni reggel, tehát a börzsönyi szakaszt, ami 50 km, meg vagy 1700 m szint, le kellene tudni max. 10:40 alatt – és akkor annyi időm marad, h. éppen felessek a kompra. Egyszóval sietni kell. Sokat segítene, ha korábban lehetne rajtolni…

A hét közepe táján kiderült, h. Erzsi, akivel a Palócon ismerkedtem meg, szintén jönne a túrára, és itt aludna nálunk. Remek, legalább reggel együtt vonatkozhatunk. Péntek este meg is érkezett, és úgy döntöttünk, h. az eggyel korábbi, 5:40-es vonattal megyünk. Ezzel 8 helyett 7-re érünk a rajtba, és hátha el lehet korábban rajtolni. Vagy ha nem is, legalább a 8-as vonattal érkező tömeget a nevezésnél elkerüljük.

Készülődés

Péntek délután különleges odafigyeléssel pakoltam. Csináltam 4 db szendvicset, ami soknak tűnhet, de egészen apró kis teljes kiőrlésű rudacsok voltak: kb. akkorák, mint egy fél kifli. Egy adag sajtos tésztát bedobozoltam, 2 szendviccsel, egy liter vízzel, egy fél literes és egy dobozos kólával, pár darab csokival és a zöld Peak softshell felsővel együtt egy nejlonszatyorba csomagoltam, ez lett a nagymarosi depócsomagom. Volt ugyan némi kétségem afelől, h. a csaknem 30 fokban egész nap a dobozban plusz szatyorban ülepedő sajtos tészta milyen fogyasztói ízélménnyel fog szolgálni, de majd meglátjuk, gondoltam.

Megbízott Szakértőnk megosztotta velem a fontos infót, h. alaposan kitakarította ivózsákját. Az én víztartályom, Kövér Test már 2 éve használatban van, és általában (ha nem felejtem el) alaposan kiöblítem és megszárítom a túrák között, de hát… ennek ellenére különösen a cső néz ki úgy, mint amelyben már kifejlődött egy önálló civilizáció, amelynek egyre intelligensebb képviselői hamarosan háborút indítanak az új hátizsákom elfoglalásáért, így természetesen érdekelt a tisztogatás módszere. Hát, megtöltöttem domesztoszos vízzel, állt benne egy órát, jól kiöblítettem, aztán megtöltöttem citromos vízzel, az állt benne egy éjszakát, öblítés, szárítás, osztotta meg velem M. Sz. a drasztikus, ámde – állítólag – hatékony eljárás menetét. Mely eljárást én az instrukciókat hűségesen követve végre is hajtottam.

A túra napja

A reggel fél 5-ös kelés kissé megviselt. Erzsi is felkelt, megittuk a kávét, én megettem a zabkásámat, ő elkészítette az övét, h. majd megeszi a rajtban. A vonatot simán elértük, mert a vendég tiszteletére már 20 perccel az indulása előtt elindultunk itthonról, nem pedig 8-10 perccel, mint én egyedül szoktam… viszont olyan jól elbeszélgettünk, h. csaknem megjártuk. A vonat egy ideje már állt, már ott kéne lennünk, mondtam, kinézek az ablakon, pont szemben a VÁC tábla, te, nem itt kéne átszállni, kérdezem kissé zavartan, basszus, csomagokat felkapkodjuk, és nyomás lefelé… elhamdulillah nem késtük le a csatlakozást.

Nem sokan szálltunk le Magyarkúton, és végül is érthető, h. miért – a szervezők csak 7:45 körül kezdtek kipakolni. Addigra már megérkezett egy csomó kerékpáros is. 7 előtt kicsivel megkaptunk egy halom papírt: az ellenőrzőlapot, amin nem volt semmi, csak a pecsétek helye, és a hátoldalon pár rajz egy-két érintett nevezetességről, mint pl. a nógrádi vár. Egy csomó papírt, amin ilyesmit voltak, h. Báró Eötvös Loránd élete és munkássága. Ezeket én el sem olvastam. Útleírás nem volt. térképvázlat sem. Az egész itiner ennyiből állt:

Valamint volt egy eléggé remegős kézzel megrajzolt szintmetszet. Az igazolólapot zsebre tettem, a többit begyűrtem a zsákba, kb. ennyi hasznát is vettem. Nevezés után feladtam a csomagomat, a biciklisek elindultak, én álldogáltam, várva a hivatalos 8:15-ös rajtot, VISZONTLÁTÁSRA, rivallt rám a főrendező, én csak néztem, mire ő megismételte: VISZONTLÁTÁSRA, amit úgy értelmeztem, h. lehet előbb  rajtolni. Amúgy ekkor volt 8:08, szóval azért ne úgy képzeljétek, h. tényleg előbb… Vajon érdemes volt a 7 perccel előbb rajtolásért egy órával korábban kelni, gondolkodtam, miközben elindultam a kék jelzés és a Kő-hegy irányába. Meglátjuk, hogy érem el a kompot, zártam le a témát.

Az elején még jöttek biciklisek hátulról. Később is, sőt, egy-egy biciklis többször is, de ezt ekkor még nem tudtam. Balra kanyarodtunk, patakátkelés és fel a meredeken. Itt már megláttam az első szerelő kerékpárost. A kerékpárja – mindig megcsodálom ezeket a csodaszép terepkerékpárokat, bárcsak nekem is lenne egy ilyen – az oldalán feküdt szegény, a gazdája mellette állt, kezében az elszakadt lánc, a társai körbeállták, és mindenki magyarázott valamit. Kicsit arra emlékeztetett, mikor egy ló bukik, nem bír felállni, és várják, h. jöjjön az állatorvos meg az ember a puskával… hát, remélem, ez a kerékpár azért még felállt.

A Kő-hegy tetejéig van kb. 300 m szint, rögtön az elején lehet felfelé menni. Számos kerékpárost megelőztem, akik vagy tolták a járgányt, vagy hősiesen – ám gyalogostempóban – tekertek felfelé. Vagy egy brutál meredek emelkedőrész, itt a legtöbben tolták, de láttam 2 profi srácot, akik feltekertek, és gyorsabban, mint ahogy én felmentem… nagyon ügyesek voltak.

Amúgy sok biciklis volt viszonylag, de nekem nem volt gondom velük – mondjuk vehetnének csengőt a kerékpárjukra… folyton nézegettem hátra, h. mikor álljak félre. PÁLYAAAAAAAAAAA, kiáltotta az egyikük már messziről, no, ez majdnem olyan jó megoldás, mint a csengő. Jobbról jövök, mondta a másik, ez viszont nálam nem jó módszer… ha gyorsan kell döntenem, sosem tudom, melyik a jobb és melyik a bal. Illetve ez a logikai ugrás, h. ő jobbról jön, tehát nekem balra kell lépnem, ez nem mindig megy nekem 100%-osan. Most elhamdulillah elsőre sikerült értelmeznem, így még mindketten életben vagyunk.

Útközben találkoztam az ősz első hírnökével, később volt még több is, de ennek az elsőnek különösen örültem:

Fentről a hegy tetejéről nagyon szép volt a kilátás, viszont az idő meg ment, így hát úgy döntöttem, h. „időtartalék képzése” címen szokásomtól eltérően kocogok kicsit, úgyis lefelé kell menni. Megérte, mert fél óra alatt Nógrádon voltam, az erdőből kibukkanva előttem a vár látképe:

A kéktúrás emlékektől hajtva majdnem bekanyarodtam a vasútállomásra pecsétért, de egy túratárs közölte, h. a forrásnál van a pont. Ekkor még belül voltam a másfél órán, ami nekem nagyon jó idő. Pecsét után éreztem, h. az eddigi több mint 8 km miatt most meg kell ennem valamit. A fehérjeszelet menet közben csúszott le. A forrásból nem ittam, mert sorba kellett volna állni a töltéshez, és a víz igencsak ráérősen csordogált, viszont belekortyoltam Kövér Test tartalékaiba. Hát… az élmény elsöprő volt. Tisztogatási tevékenységem nem maradt eredménytelen. Olyan érzés volt, mintha egy nyilvános mosdó frissen tisztított vécékagylójából kortyolnék, amelybe gondos kezek még citromillatú vécéillatosító rudacskát is helyeztek. Elég kétségbeesetten kapkodtam a levegőt. Aztán később megbékéltem a helyzettel. A vécévíz még mindig SOKKAL jobb, mint a semmilyen víz.

Innen a Csóványosig végig felfelé kellett menni, a 12 km-ben több mint 900 m szint van. Ráadásul nyomni kellett, mert az utolsó komp réme a fejem felett lebegett… szóval mentem. Csóványosra könnyebben felértem, mint gondoltam, sokat segített ebben a gyönyörű táj, nagyon élveztem a túrát, egyedül mentem, néha beszélgettem egy-két szót néhány ismerőssel vagy ismeretlennel, de nagyrészt az élet nagy dolgairól elmélkedtem, pl. hogy melyik testnyílásomon keresztül juthatnék némi oxigénhez, illetve h. honnan tud belőlem ennyi izzadság kifolyni, és ha már, akkor miért az összes a szemembe folyik. 

Szép táj ide vagy oda, azért örültem, mikor a fák közt megpillantottam a Csóványos tornyát. A ponton pecsét járt, és volt kitéve 2 üveg ásványvíz, már-már nyúltam volna a nem vécéízű folyadékért, de a pontőr közölte egy másik túrázóval, h. csak módjával töltögessen, mert a 2 üveg víz a mezőny egész hátra lévő részét hivatott kiszolgálni, pedig mi még elég az elején voltunk… inkább megittam a fél liter izóm mintegy felét, mert ekkor már a kellemesnél sokkal melegebb volt, és sokkal jobban izzadtam. Ettem egy banánt meg egy túrórudit, és elindultam lefelé. Nehezebben ment és kellemetlenebb is volt, mint felfelé. A gerincen megálltam kb. 30 másodpercre, h. a kilátást megcsodáljam, hiába szorított az idő, ez itt olyan szép, h. egyszerűen muszáj megnézni. Szokott hűtőnkben most nem volt hó, de mondjuk meg is lepett volna.

Nagy-Hideg-hegyen bementem a turistaházba, vettem gyümölcslét meg egy fél literes ásványvizet, és megkérdeztem, h. megjavították-e már a tetőt. A büfés hölgy emlékezett, h. mi még lukas tetőnél is aludtunk ott, de örömmel közölte, h. már kész a tető, és megint van szállás hivatalosan is.

Elővettem egy szendvicset, h. majd lefelé megeszem, és megindultam, tovább a kéken. Kissé felháborodtam azon, amit már elfelejtettem, h. bizony az a „lefelé”, az helyenként felfelé lesz… aztán, amikor rátértem a valóban lefelé vezető, köves kisinóci útra, ahol olyan hőségben kapaszkodtunk fel a nyári kéktúra során, megettem a szendvicset. A pontra leérve pecsételtek nekem, én vettem baracklét, elmentem a mosdóba, aztán rutinosan megindultam kicsit vissza jobbra, a kéken a Kálvária felé. Nem arra kell menni, hanem itt le az úton, dörrent rám az idősebb, bajszos pontőr bácsi. De a kék arra megy, mondtam én bátortalanul. De a túra meg erre, kiabált ő, széles karmozdulatokkal legyezve az aszfalt irányába. Hát jó, elindultam arra, fogok én ellenkezni egy teljesen hivatalos rendezővel…

A kóspallagiak élték mindennapi életüket, és némi kíváncsisággal szemlélték a hátizsákos-botos őrölteket. Egy öreg néni üldögélt a háza előtt, mellette a macskája. Ráköszöntem, aztán külön a macskának is. Szia, cica! A macska felugrott és odaszaladt hozzám, lehajoltam, h. megsimogassam, a mancsát rátette a kezemre, csak barátkozik a Tomi, mondta a néni:

Beljebb, már a templomnál, hatalmas almásderest vezettek az úttesten – a patája akkora, mint egy levesestál, a nyaka meg vastagabb, mint a derekam, pedig nem vagyok egy nádszálkisasszony… rövid szemlélődés kiderítette, h. ivaros mén, ennek ellenére még csak egy vezetőszár sem volt rajta, táguló orrlyukakkal kapkodta a fejét, a gazda meg, aki nemigen látott át a mén marja felett, kapaszkodott a kötőfékbe… biztos, ami biztos, átmentem a túloldalra…

Kóspallagról kifelé majdnem rossz irányba mentem… valamiért úgy emlékeztem, h. a focipálya mellett megy a kék, pedig dehogy, szerencsére egy túratárs utánam szólt, ez úton is köszönöm. Hamarosan rájöttem, h. ott kell felmenni, ahol a Julianuson lejöttünk, és az is beugrott, h. ja igen, jön majd az a brutálisan meredek, szedres rész is. Előtte még azonban a törökmezei turistaház, ittam egy narancslevet, és a túra során először leültem, ettem egy banánt, meg a másik túrórudit. Ekkor ért utol Zoli, aki eléggé megviselt állapotban volt, és a talpa is fájt. Pár szót váltottunk, aztán én indultam. Szeretem ezt a szakaszt a Köves-mezőig, még a szedres felfelét is. Meglepetésemre a meredek aljában jobbra elvezető erdészeti útra mutatott a kék jelzés, hahaha, gondoltam, de hát MINDENKI tudja, h. a kék, az itt megy felfelé… út közben tűnt fel, h. a jelzések mindenhol ki vannak szürkítve, és jóval később, már fenn a betonútba csatlakozott be jobbról ez az „új kék”. Legközelebb, mikor már tudom, h. tényleg arra van, insallah megnézem, hol megy pontosan.

Felfelé a Hegyes-tetőre kegyetlen volt. Kb. 45 km után az embernek nagy kedve nincs itt felmenni. Pozitívum, h. fenn a kilátónál adtak dinnyét, és a pontőr nagyon kedvesen átadta a helyét. Megettem két szelet dinnyét a kilátásban gyönyörködve, közben Zoli utolért, és együtt indultunk meg lefelé.

Az már egyértelmű volt, h. ha nagy baj nem történik, a 7-es kompot insallah elérjük. Végül 25 percünk volt még az indulásig. A révnél kaptunk pecsétet, illetve volt zsíros kenyér annak, aki kért:

Én inkább a csomagomat szerettem volna, a szervező intett a platós teherautó felé, ott van azon… bevallom, 50 km után nem vágytam annyira arra, h. teherautó-platókra mászkáljak fel, arra pedig még annyira sem, h. utána onnan a betonra leugráljak, de más választásom nem lévén, így tettem. A literes ásványvizet áttöltöttem az addigra teljesen lelappadt, ámde elhamdulillah egyre kevésbé vécéízű Kövér Testbe, megettem a sajtos tésztámat, átpakoltam mindent, aztán kezemben a dobozos kólával megindultam a kis komp felé, amelyre az autók után szállhattunk fel:

Maga az átkelés kiábrándítóan rövid ideig tartott, mondjuk ülőhely amúgy sem volt, de félig-meddig a korlátra telepedve sem volt rossz…

Szemben a lassan alkonyira váltó fényben a vár hívogatóan, egyben fenyegetően trónolt a hegy tetején:

A túlparton elindultunk a Nagy-Villám felé, hát, a várig az emelkedő, köves út kegyetlen volt. Eddig lenyomtam egy 50-es túrát 10:25 alatt, ami önmagában is teljes jogú, nehéz túra volt – és utána van még egy 60-as… kezdtem gondolkodni azon, h. mit is keresek én itt.

A komppal átkelőkkel közösen indultunk felfelé, majd a saját tempók szerint 3-4 csapatra szakadtunk az egyre sűrűsödő sötétben. Fenn a Nagy-Villámon ittam egy pohár ásványvizet. Elővettük a lámpákat. Hosszú, kb. 15 km-es szakasz kezdődött innen Pilisszentlászlóig. A terepet nem nagyon ismertem, nem sokat jártam erre, sötétben meg egyáltalán nem. Mentem a többiek között, hallgattam, amiről beszélgettek, igyekeztem lépést tartani. Aztán szétszakadoztunk, láttam, ahogy a többiek valamiféle réten át jobbra fordulnak, jelzés, az persze nemigen volt látható, mentem utánuk a nedves fűben. Utolértem egy fiút, vajon a közönséges halandóknak honnan kellene tudni, h. itt merre kellene menni, kérdeztem elég rosszkedvűen, ő sem tudta, de akkor már összecsapódtunk, együtt mentünk a sötétben, kicsit beszélgettünk, kiderült, h. Dani a neve, és tavaly már próbálta a túrát, de nem sikerült neki. A pap-réti erdészháznál már tudtuk, h. csak kb. 3 km van a vendéglőig, kicsit belehúztunk, jó tempóban értünk le a 70-es célt jelentő Kisrigó vendéglőbe. A pontőrök örömmel fogadtak, de a pincérek is hihetetlenül kedvesek voltak, az ifjú hölgynek mit adhatok, kérdezte egyikük, én többször körülnéztem, aztán rájöttem, h. rólam beszél. A hivatalos ellátmány talán húsleves volt, de nekem becserélték hagymalevesre. A gyomrom már nemigen bírta a túrát, az adag negyedét ettem meg, de az nagyon jólesett. Ittam egy kávét, és mivel nem volt kisüveges kólájuk, egy tölcséren át feltöltötték a kiürült üvegemet. Még egy baracklét benyomtam, és tanácskozásba fogtunk Danival. A Dobogókőre vezető kék jelzés le van zárva, merre menjünk fel? Megkérdeztem a pontőröket, akik kedves mosollyal azt felelték: amerre akartok. Tanulmányoztuk a térképet, ami Daninál volt. Elsődleges szempontunk az volt, h. ne legyen sok jelzésváltás, mert elkavarni nem akartunk. Ezért nem is akartam az elterelt kéken menni, mert úgy emlékszem, nyáron kicsit kavarogtunk itt, mire meglett minden. Végül úgy döntöttünk, h. menjünk a kéken a műútig, és onnan a műúton addig, amíg bejön a piros háromszög, és azon fel. A műutat megtalálom, onnan már csak azt kell figyelni, h. mikor jön be a jelzés.

Dani igencsak meg volt viselve, a lába is fájt, de mint mondta, elsősorban fejben veszítette el a harcot – a motivációja elillant. Én is kisétáltam már magam mára, mondtam, és úgy voltam vele, h. ha ő kiszáll itt 70-nél, akkor én is. Minden további nélkül szívesen adunk 70-es kitűzőt, mondta az egyik pontőr. Ááá, mi megyünk tovább, szuggeráltam túratársamat. Aki némi rábeszélés után hajlandónak is mutatkozott. Felpakoltunk, elindultunk kifelé. A vendéglő kapujában Dani megtorpant, és közölte, h. nem, ő mégsem jön tovább. Elköszönt, és haladéktalanul vissza is slisszolt a vendéglőbe…

Ott maradtam egyedül a sötétben, és bevallom, egy másodpercre az én fejemben is megfordult, h. akkor én is visszamegyek… aztán erőt vettem magamon, elindultam a kéken.

Mihelyt az erdőbe beértem, olyan térdmagasságban két zölden világító szemre esett a lámpám fénye. No, már csak ez hiányzott… egy kutya volt, kicsi airdale terrier, vagy nagy welsh terrier, ahogy jobban tetszik… nyakörves. Nemmész, kiabáltam rá. Nem ment. Menjél haza, ragaszkodtam, és meglengettem felé a botokat, mire a jószág olyan fenyegetően morgott, h. inkább feladtam a nevelésére irányuló erőfeszítéseket. A kutya velem tartott, egészen a piros háromszög elágazásig. Oda már nem jött, annál azért neki több esze volt…

A kék hamarosan kiért a műútra, jobbra fordultam, és magamban énekelgetve haladtam tovább, egészen addig, amíg utol nem értem egy négyfős csapatot, ekkor tapintatból elhallgattam – mint tudjuk, TKM is kijelentette, h. ő inkább meghal… kiderült, h. a csapat is az általunk megbeszélt koncepcióra voksolt – műút, majd háromszög. Egyikük lámpáját lengetve pásztázta az út szélét, nehéz észrevenni, h. hol jön be a piros háromszög, magyarázta. Ha elárulom, h. kb. 600-700 múlva, akkor eláruljátok, h. jobbra vagy balra kell-e menni rajta, kérdeztem. Balra. Még jó, h. megkérdeztem, mert én bizony jobbra mentem volna…

A leágazásnál valami nagyon gusztustalan vízmosáson kellett átmászni, lefele, majd felfele. Egy idő múlva összeakadtunk egy másik csapattal, akik a piros csík – piros háromszög stratégiát választották.

Hát, a piros háromszög, az brutális szívás ám… nagyon meredek, és nagyon sokáig. Kicsit beszélgettem az egyik túratárssal, de inkább lélegeztem. Senki nem várt senkire, mindenki némán szenvedett a saját tempójában. Hamarosan egy vadul zümmögő lódarázs érkezett, és helyet foglalt a bokámon. Rémülten álltam meg, teljesen ledermedtem – ha megcsíp, számomra biztosan vége a túrának… ő ült a nadrágomon, aztán hanyatt esett a földre, és ott vergődött, míg fel tudott szállni, simán agyontaposhattam volna, de mozdulni sem mertem, aztán futóra fogtam a dolgot… hamarosan megérkezett a haverja is, de az nem szállt le rám, csak körbedongott… hogy kit keresnek ezek éjszaka odakint, nem tudom. Elhamdulillah megúsztam csípés nélkül.

Dobogókőn a turistaháznál pecsétet és ásványvizet kaptunk. Az egyik rendező igencsak ittas állapotban kiabált mindenfélét, politikai és gazdasági nézeteit elsősorban, illetve azt, h. (a kiírás ellenére) a. NEHOGY a kéken merjünk lemenni Pilisszentkeresztre, illetve b. NEHOGY le merjünk menni a Szurdokba, hanem mellette menjünk el az úton.

Itt több dolgot sem értettem. (1) hogy lehet felelősséggel kézben tartani egy ilyen méretű rendezvényt ittasan? (2) akkor minek a kiírás, túraútvonal, ha kifejezetten tiltják tőle a résztvevőket? Mert azt, h. ne menjünk le a Szurdokba, még megértem – veszélyes lehet. ÁMDE ilyen esetben, mint pl. a Szurdok túrán, erre fel lehet hívni a figyelmet – ez egy veszélyes útvonal, saját felelősségre, csak felkészülteknek, a többieknek pedig a következő alternatív útvonalat ajánljuk. De hogy miért förmedtek rám azért, mert a kiírásban szereplő útvonalat akartam követni a kóspallagi kálváriára, azt máig sem értem. Nem lett volna rövidítés, sőt, hosszabb és nehezebb is lett volna… Ja igen, a rövidítésről. Egy csomó embert megelőztem, aztán megint előttem bukkantak fel… és volt olyan, aki saját maga dicsekedett el azzal, h. ő 95 km-ből „megoldja” az egész túrát. Illetve próbált lebeszélni arról, h. felmenjek a Nagy-Hideg-hegyre, annak ellenére, h. benne van a kiírásban, mondván „ott úgysincs pecsételés”… Ugyanakkor a szervezők azt mondták, h. erősen gondolkodnak azon, h. jövőre aki a 6-os kompot nem éri el, nem mehet tovább a túrán, mert „túl sokáig kell a pontokon kinn lenni”, és „mások is el tudják érni a 6-os kompot”. Ja, ja, persze, ha 95 km-t mentem volna, én is 3 órával jobb időt megyek… ha már az elején levágom az útvonalat a kék pluszon, meg nem megyek fel a NHH-re, akkor meg elérem a hatos kompot is… de az nem ugyanaz a túra. Többször elmondták útközben a pontőrök, h. „nincs kötelező útvonal, csak a pontokat kell érinteni”. De akkor miért nem ez van a kiírásban? Akkor úgy készülök, nézek „takarékos” útvonalat, annak is megvan a maga izgalma, pl. mint mikor egy napig a BHTCS-re készültem a térképekkel. Illetve, a 95 km-ből „megoldók” miért kapnak 110-es kitűzőt? Akkor legyen „pontérintő tájékozódási túra”, van ilyen másik is…

Nyilván az is igaz, h. a túrát nem én szervezem, ha nem tetszik, nem megyek oda, mert nem kötelező. Úgyhogy abba is hagyom gyorsan, a magamfajta kis hobbitúrázó örüljön, ha elmehet egy túrára, mert megszervezik neki.

Kicsit leültem a turistaház előtti padokra, Dobogókőn vagyon, és még csak 80 km-nél, üzentem M. Sz-nek. Egy huszast már bármikor megy az ember, jött a válasz. De még 28,6 van, feleltem. Annyit is. De már nagyon fáj, írtam vissza, és így is volt. Különösebben nem panaszkodhattam semmire, de mindenem fájt egy kicsit.

A piros háromszögön hozzám csapódó túratárssal (később Zoltán néven mutatkozott be) mentünk tovább. Töredelmesen bevallom, a piroson akartunk menni, ahogy ránk lett dörrenve, tényleg, mi jók akartunk lenni… de sajna benéztem az elágazást, és egyszer csak azt vettem észre, h. már csak a kék jelzés van. Amúgy a piros rövidebb, ám meredekebb. A kék meg borzalmas volt. Belekeveredtünk valami kiszáradt patakmederbe, vagy vízmosásba, igyekeztünk nem összetörni magunkat, nagyon boldogok voltunk, amikor beértünk Pilisszentkeresztre. A pont helye nem volt rajta az itineren, az egyik ponton hallottam meg teljesen véletlenül, h. a Pomázi úton van, a szám talán 54, ha jól emlékszem, magyaráztam Zoltánnak. De azt, h. melyik a Pomázi út, azt nem tudtuk meg sehonnan sem. Illetve de igen, én megnéztem a GPS-t, Zoltán megkérdezett egy erősen kapatos helybélit, a két infó egybevágott, hurrá.

A ház előtt kedves lányok fogadtak teával és sütivel:

Rövid pihenés után a többiekkel együtt kerekedtünk fel, h. a rendezői utasítás értelmében kikerüljük a Szurdokot. Ezt most nem is bántam, fáradt voltam, álmos, és sötét volt – nem volt kedvem odalent botorkálni. Sikeresen elmentünk a Szurdok mellett, és megindultunk a Szent-kút irányába. Ez egy eléggé konstans mélypont volt nekem, időnként bealudtam, szinte öntudatlanul mentem ötfős csoportunk közepén. Zoli is csatlakozott hozzánk, meg Zoltán is, ez először kicsit megkavart, de aztán rájöttem, h. mindenki megvan és minden rendben. Zoltán panaszkodott, h. elfogyott a vize, és éhes is, kevesellte a vízvételi helyeket meg úgy általában az ellátást. Megígértem, h. a Kevély-nyeregben adok neki egy szenyát meg csokit. Nekem nem volt gondom se a vízzel, se az ellátással, de igyekszem önellátóan menni egy túrára – ha nem adnának semmit, úgy is végig tudjak menni. Az meg itt különösen jól esett, h. kaptam egy hagymalevest a húsos leves helyett – bár tényleg csak pár kanállal bírtam enni belőle, de az nagyon jól jött.

Hát, a Kevély-nyeregbe valami brutál nehéz volt felmászni. A csobánkai műútig oké, de amikor az emelkedést megkezdtük, nem voltam biztos saját túlélésemben. A fiúk lehagytak, Zolit láttam magam előtt, és elszántam küzdöttem utána. Lassan kivilágosodott, a gyomrom kavargott, de tudtam, h. muszáj lesz valamit ennem, különben nem bírom végig.

A nyeregben a pont fogadott, pecsételés, a többiek már itt-ott szétszórva üldögéltek. Zoltánnak odaadtam a szendvicset meg egy Snickers, megvolt még a múlt héten a Szamócától kapott Kitkat is, először gondoltam, felajánlom, h. válasszon, aztán felülkerekedett sajna az önzésem, és simán a kezébe nyomtam a Snickerst… meg is lett az eredménye a dolognak, mintegy isteni igazságszolgáltatásként a csokit nem bírtam megenni. Megettem az egyik rudacsot, és egy banánt, ittam egy kicsit, de a gyomrom kavargása nem csitult, sőt…

Reggel 6 óra volt ekkor, már 22 órája jöttünk, 95,5 km-nél jártunk. Csapatunk itt felbomlott: hárman, Zoltánt is beleértve, elindultak. Zoli átragasztotta a vízhólyaggal teli talpát, és kicsit ráérősebben együtt indultunk el. Meredek, köves lefelé lejtő következett. Zolinak nehéz volt, mert fájt a talpa. Nekem már minden fájt. De a téglagyárig azért még elviselhető volt, tudtunk is menni viszonylag normális tempóban.

Arra még a nyárról emlékeztem, h. a Rozália téglagyárig RENGETEGET kellett lefelé menni – az ellenkező irányból. Aminek egyenes folyománya, h. most rengeteget kellett FELFELÉ menni a Virágos-nyeregig.

Amikor a téglagyár után befordultunk az erdőbe, őszinte, feltáró jellegű vallomást tettem Zolinak. Ne várj rám, mondtam. Menj, ahogy tudsz, majd a célban találkozunk, vagy nem, akkor meg jó pihenést. Kicsit értetlenül nézett rám. Eddigre én már teljesen szétcsaptam magam, a gyomrom háborgott, a szám kiszáradt, hiába ittam időnként kis kortyokat Kövér Testből, az ajkam kirepedezett, a nyelvemen éreztem a vér ízét, és minden egyes lépés nehezemre esett. Még a hónaljam is fájt, komolyan, nem tudom, ez hogyan lehetséges. Teljesen el voltam készülve. Zoli bólintott, és elindultunk felfelé.

Virágos-nyereg, ó, Virágos-nyereg! Hogy gyűlölöm még ezt a szót is! 3 km a téglagyártól – ÁLLÍTÓLAG. Én azonban követelem, h. a méréseket pontosítsák. LEHETETLEN, h. 3 km legyen. 1:15 alatt értem fel. Lehetetlen, hogy egy és egynegyed óra kelljen három kilométerhez. Mondjuk valóban megálltam kb. 50 méterenként, kétrét görnyedve támaszkodtam a botokra, és arra koncentráltam, h. talpon maradjak, és ne hányjam le a cipőmet. Te kis papírkutya, mondtam magamnak kedvesen, és mentem tovább. A gyomrom egyre rosszabb lett. A hányingerrel folytatott hősies küzdelemben hamarosan csúfosan alulmaradtam. Most majd jobb lesz, gondoltam, de nem lett jobb.

Zoli még látótávolságon belül ment előttem, de hiába próbáltam gyorsítani, nem értem utol. Egyszerűen egy kicsit sem tudtam gyorsabban menni. Ám hamarosan láttam, h. ő sincs teljesen rendben, a botjaira támaszkodva ült az út szélén. No, csak nem leültél pihenni, kérdeztem tőle kedvesen, ő nem válaszolt, aztán jobban odanézve láttam, h. az nem a Zoli, hanem egy fatörzs. A nyeregig hátralévő szakaszon egy másik fatörzset is Zolinak néztem, egy harmadikat pedig egymás mellett heverésző fiatal párnak. Kezdtem kissé aggódni magamért.

Az a helyzet, h. olyan pocsékul voltam, és a szenvedésnek olyan tiszta esszenciáján mentem keresztül, h. az valami érdekes módon már jó volt. Nem hiszem el, h. ez igazi, gondoltam magamban, miközben újabb 50 méter leküzdése után csaknem ráhasaltam a botokra. Egy öreg bácsi kocogott arra, jól van, kislány, kérdezte aggódva. Nem, hörögtem üveges szemmel, majd riadalmát látva kissé összeakadó nyelvvel még kinyögtem, minden rendben, csak kicsit elfáradtam. Ja, akkor jó, mondta, és kocogott tovább. Hát nem, nem volt jó. 

Nagy nehezen felvonszoltam magam odáig, ahol a zöld sáv elválik a kéktől, pont szembe jött egy futó lány, ne haragudj, messze van még a Virágos-nyereg, kérdeztem elhalóan. Ja, az, ahol valami turistaház is van, hát, az még olyan másfél km, meredeken le, aztán meg fel, mondta vidoran. Komolyan azt hittem, h. elsírom magam. A könnyek fojtogatták a torkomat, ezt nem HISZEM el, h. még másfél km, itt fogok megdögleni a budai hegyekben, pont itt, még csak nem is valami börzsönyi rengetegben, hanem ahol reggel a nyugdíjasok kocognak, és az óvodásokat hordják ki kirándulni… összeszedtem magam, és mentem tovább.

A nyereg valami iszonyat nehezen jött el. A büfénél nem találtam a pontot. A lakókocsi-büféből a bácsi szólt ki, h. menjek fel „oda a hegyre”. Kétségbeesetten néztem a pár méter hosszú emelkedőt – oda én már nem bírok felmenni…

Azért persze felkapaszkodtam, meg is döbbentem – hogy került a rét közepére ez a hatalmas szikla, nem emlékszem, h. itt lett volna… másodszori odanézésre megállapítottam, h. nem szikla, hanem a pontőri sátor. Ülj le egy kicsit, mondta a pontőr pecsételés után, de az egyetlen ülőalkalmatosság az a szék volt, amin ő ült, azt pedig éreztem, h. ha leülök a földre, akkor itt van vége, én onnan többet fel nem állok… így csak a zsákomat tettem le addig, amíg a maradék 2 deci kólát tartalmazó üveget előhalásztam, majd, miután megmutatták a követendő narancsszín szalagokat, némileg erőre kapva indultam el. Mondjuk eléggé kétségbeestem, mikor megtudtam, h. még 4,6 km, mert korábban azt beszéltük Zolival (akinek már nyomát sem láttam), h. 3,4… Ha akarod, mondhatom azt is, h. 1,5, ha neked attól jobb, közölte biztatóan a pontőr. Nem lett volna jobb. Nekivágtam életem talán legnehezebb 5 kilométerének.

Komolyan azt hittem, h. ennek már soha nem lesz vége. Csak mentem, mentem a szalagok után, egyszer felhívtam a húgomat, h. beszéljen hozzám, ő megígérte, h. egy óra múlva értem jön kocsival, mert abban a pillanatban úgy éreztem, h. nem tartozik a lehetséges dolgok birodalmába az, hogy hazamenjek két villamossal, átszállással.

A libanoni cédrusnál utolértem a fiatal párt, akikkel egyszerre indultam a pontról, megnéztük a cédrust, magyarázta a lány. Hát én nem nézem meg, mondtam morcosan, akkor sem érdekelne, ha itt lenne az út mellett, rá se néznék, mondtam, ami mondjuk így nem igaz, de illett akkori lelkiállapotomhoz. Szerencsére ők csak jót nevettek rajtam, és innen már együtt mentünk be a célba, bár nekem még innen is brutálisan távolinak tűnt.

A célban tapssal fogadtak minket, én leültem, aztán egy darabig csak ültem. 25 órával és 55 perccel ezelőtt indultam Magyarkútról, és SOHA nem gondoltam volna, h. ilyen nehéz lesz.

Átvettem a kitűzőt és oklevelet, és egy pillanatig elgyönyörködtem az igazolólapban, ami valóban remekül nézett ki a különböző, de egységes bélyegzőkkel:

Megköszöntem a túrát a szervezőknek, nagyon élveztem – 90 kilométerig, mondtam az igazságnak megfelelően. De SOHA TÖBBÉ nem nevezek, mondtam, amit csak hitetlenkedő kacarászás fogadott. Várjál holnapig az ilyen kijelentésekkel, intett egy túratárs. 

Közben beállított egy régi ismerős, aki rövidebb távon indult, és elfelejtett pecsétet kérni a Budapest-kupás füzetbe. Melyiken voltál, kérdezte, a hosszún, feleltem, és hozzátettem: ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, soha, soha, soha ne nevezzél a 110-esre! Újabb nevetés, azt hitték viccelek, pedig dehogy…

 A leves húsos volt, de kínáltak dinnyével, ám én az evésre gondolni sem tudtam. A szénsavas ásványvíz viszont nagyon jólesett. Azon gondolkodtam, hogy fogok felállni, ha a húgom megjön, basszus milyen zselé vagyok, fakadtam ki. Aki megcsinálta a BEAC Maxit, az nem lehet zselé, mondta az egyik túratárs, ami, bevallom, szintén jólesett.

Kicsit még üldögéltem, aztán a húgom hívott, h. a CBA-nál áll kocsival. Messze van, kérdeztem aggódva a szervezőket, nem, itt van fenn, mondták. Tényleg nem volt 100 méterre sem, így hát valahogy csak odavánszorogtam. A kocsiba beszállni komoly kihívásnak tűnt, de azért másodszorra csak sikerült. A túrázás, az jó dolog, mondtam az elborzadva figyelő unokahúgomnak. Az emberek szórakozásból csinálják, úgynevezett „szabadidős tevékenység”. Egészséges. Tanít, nevel, szórakoztat! – vágtam ki ezt a kis szónoklatot, nehogy a gyermeknek elmenjen a kedve a további kirándulásoktól. Aha, mondta kevéssé meggyőzve.

Hazafelé alig bírtam nyitva tartani a szemem. Gyors zuhanyzás után szó szerint felmásztam a galériára, és lefeküdtem aludni. Illetve csak szerettem volna, mert egyszerűen nem tudtam kényelmesen feküdni… már a fekvés is fájt. Két óra múlva fel is ébredtem arra, h. most valamit meg fogok enni. A gyomrom háborgásának már nyoma sem volt, ám az egész túra kegyetlen éhsége most egyszerre szakadt rám. Ettem. Aztán visszafeküdtem aludni.

A túráról álmodtam, naná. Nagyon fájt. De akkor is, valahogy minden rendben volt, minden a helyén, minden úgy volt, ahogy lennie kellett.

Nagyon örülök, h. megcsináltam ezt a túrát elhamdulillah. Egyszer ez is megvolt, nagy – bár fájdalmas – élmény volt nekem, h. hobbitúrázóként sikerült. Számos érdekes tapasztalattal lettem gazdagabb. Ha jövőre bármiféle célzásokat teszek a hosszú távon való indulásra, lőjetek főbe.

A börzsönyi szakasz amúgy önmagában is egy tök jó túra, és akkor még rohanni se kell, a 12 órás szintidő kényelmesen elegendő. Aki nem szeretne 110 km-t menni, annak bátran ajánlhatom.

Utóirat

Arra gondoltam, h. ha jövőre csak egy fél órával jobb időt tudnék menni az elején, akkor PONT elérném a 6-os kompot…