2012. április 8., vasárnap

Teleki Emléktúra



Táv: 48,7 km
Szint: 2061 m

Tavaly majdnem ez lett az első 50-es túrám. Illetve, helyesbítenék, az első megkísérelt 50-es túrám. Akkor a 30-as távra neveztem, de időben és erőben is úgy álltam, h. úgy éreztem: meg tudnám csinálni az 50-est. Alig vártam, h. idén is sor kerüljön erre a túrára, és valóban nevezhessek az 50-es távra. Lelkesedésem akkora volt, h. még Szamócát is, akivel a múlt heti túrákon mentünk együtt, rábeszéltem, h. jöjjön ő is. Insallah nem bánta meg…
A rajt Drégelypalánkon volt, ahová váci átszállással lehet eljutni. Tudjátok, h. mennyire nem szeretem általában a vonatozást, de főleg az átszállást, ilyenkor duplán vagyok ideges, a „rossz vonatra szállok” problémája mellett bejön a „rossz vonatra szállok át” problémája is. Arról nem is szólva, h. mennyibe kerülnek a vonatjegyek… Mindegy, előző este megvettem a jegyet online, majd reggel 5:30-kor sikerült is elindulnom az 5:41-es vonathoz… szóval nem siettem el a dolgot. Ennek ellenére elértem a vonatot elhamdulillah, Szamóca már fenn ült, felszálltam mellé, majd Vácon megrohamoztuk a kisvonatot, ami már tele volt túrázóval. A kb. 30 km-t Drégelypalánkig majdnem másfél óra alatt (!) tettük meg…
A rajt viszont gyorsan ment. Szamóca, Tonnakilométer és én együtt indultunk 8:15-kor, és majdnem végig együtt is mentünk. A túra eleje nekem EGYÁLTALÁN nem volt ismerős, többször meg is kérdeztem, h. biztos erre kell-e jönni, mert én egyáltalán nem emlékszem, h. valaha is jártam volna erre. Mondjuk, ha a túraszótárban megnézitek a kifejezés jelentését, akkor láthatjátok, h. nem volt ok aggodalomra. A forrásnál, ahol az első komolyabb emelkedő elkezdődött, már én is tudtam, h. jó helyen vagyunk:

Drégelyvárba felérve verőfény és remek kilátás fogadott:

Kaptunk pecsétet, és elindultunk lefelé azon a határozottan veszélyesnek minősíthető lemászón, ami idén sem tetszett, ahogy tavaly sem. Leérve azonban kárpótolt a RENGETEG odvas keltike, sokkal nagyobbak, szebbek és illatosabbak voltak, mint 2 hete, nagyon elégedett voltam az odvaskeltike-felhozatallal, amit sűrűn túratársaim tudomására is hoztam. Valamint azt is kifejtettem, h. milyen jó lenne, ha esne az eső, mert milyen régen mentünk már esőben, pedig én szeretek esőben menni. Ezt a kijelentésemet pár órával később némileg módosítottam.
Csánki-kert felé tartva rémtörténeteket meséltem (főként Szamócának, aki még SOHA nem járt erre, sőt, a Csóványoson sem) arról, h. a pont után milyen DURVA emelkedő következik, tavaly mennyire nem tetszett. Tényleg volt emelkedő, de meg kell állapítanom, h. tavaly azért sokkal durvább volt, idénre kicsit összement. Kárpótolt érte viszont az, h. Királyháza előtt annyira durván saras volt az út, h. ilyet már nagyon régen nem láttam… néhol bokán felül ért a sár, végül az út mellett az erdőben mentünk inkább. Hiába, az én Börzsönyöm, ha sáros akar lenni, akkor aztán TÉNYLEG sáros. A ponton kaptunk csokit és teát, mindkettő nagyon jól jött. Ráadásul Snickers csoki volt, amit nagyon szeretek, nem is tartott sokáig eltüntetni. De kellett is az energia, mert innen megkezdtük az emelkedést a Nagy-Mána felé. Itt következett az a szakasz, ami szerintem az egész országban talán legszebb túraútvonal (természetesen a budaörsi hegyek mellett :)): Nagy-Mána, Magosfa, Csóványos, Nagy-Hideg-hegy. No persze van is a 10 km-ben vagy 7-800 m szintkülönbség, de hát, mint tudjuk, a szépségért szenvedni kell… Azért elhamdulillah lényegesen könnyebben felértem, mint tavaly, amivel SEMMIKÉPPEN nem azt akarom mondani, h. nem izzasztott meg. De a Nagy-Mána annyira szép, a kilátás olyan rendkívüli, h. megéri. Persze a bunkók ide is feljutnak, nyilván, ezért míg a túratársak is felértek, összeszedtem a szétdobált szemetet, és cipeltem Nagy-Hideg-hegyig, ahol aztán TKM előzékenyen kidobta helyettem.
A gerincen elég lassan jutottunk végig, mert rengeteget fotóztunk, de hát ilyen helyeken szinte muszáj:

Valamint az a nagy öröm is ért, h. idén először találkoztam egy ilyennel:

TKM majdnem rálépett szegényre. Megfogtam egy zsepivel, és pár méterre odébb vittem az útról, miközben Szamóca nyomatékosan közölte, h. inkább csak távolról szemlélné.
Az újabb pont után már nem volt nagyon sok hátra a Csóványosig, amely a kedvenc hegyeim verseny első helyezettje (páran vannak holtversenyben). Gyönyörű hóvirág-szőnyeg fogadott minket:

A toronyba nem mentünk fel, és rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, h. az evéssel is kibírjuk a Nagy-Hideg-hegyig. Tényleg kibírtuk, de mikor felfelé mentünk a végén, nekem már szabályosan korgott a gyomrom.
Azon gondolkodtam, h. M. Sz. egyszer azt mondta, h. a Nagy-Hideg-hegyre egyik oldalról sem jó felmenni. Most olyan úton mentünk, amin én még sosem: a HIVATALOS piros-kék csík jelzésen. Én eddig simán szemből nekimentem az emelkedőnek, ami a FOSfal-skálán könnyedén 9-es értéket kaphat. TKM megnézte, h. hol gondolom én a felmenetelt, és azt mondta, h. az valóban nem jó. Tényleg lényegesen könnyebb a hivatalos út, bár menet közben ez a kijelentés könnyen vitatható:

Fenn azonban olyan szépet láttam, amit idén még egyszer sem, de lehet, h. még soha:

A turistaházban leültünk, ittunk egy kávét, és ettünk is, én túl sokat is (szenya, banán, TKM csokija), ezért utána kilométereken keresztül szúrt az oldalam, de hát így jár az, aki enni jár a túrákra.
Kisinócra jórészt lefele kellett menni, kiléptünk, néhol kocogtunk is, hamar odaértünk, ittunk egy kólát, és mentünk tovább a kóspallagi kálváriához, ami már ismerős a Wass Albert túráról:

Közbevetném, h. engem mindig lenyűgöz az útvonalak fonódása, amikor felismerem, h. jé, itt jöttünk a Wass Alberten, vagy nahát, itt jöttünk a NAHÁT-on. Nagyon érdekes így oda-vissza, keresztül-kasul megismerni egy vidéket.
Mentünk át a mezőn, egyre felhősebb lett az ég. Szamóca már kilométerekkel korábban megjegyezte, h. az orrára cseppent egy esőcsepp. Itt viszont visszavonhatatlanul esni kezdett. Megálltunk, felvettük a kabátokat, felraktuk az esőhuzatokat, én pedig elraktam a kamerát, mint már említettem, sok pénzbe, időbe és bosszúságba került, mikor a Bükk 900-as csúcsain megázott. Még készítettem egy utolsó képet az esős, borongós Börzsönyről, és több kép nem is készült ezen a napon:

Át kellett kelni a patakon arrafelé, ahol a NAHÁT-on is elkavartunk. A nap során eddig már több patakátkelést abszolváltunk, túratársaim simán, én több-kevesebb sikerrel, mindenesetre a vidámság kiapadhatatlan forrásaként szolgálva mindenkinek, aki látta. Ez a patakátkelés annyiban volt az átlagnál is jobb, h. egy mintegy egy méter magas, félig leszakadt, meredek agyagparton kellett valahogy lelépni, ami alatt persze rögtön ott folyt a víz, amin át kellett jutni. A bőséges esőzéstől megduzzadt patak üvöltve rohant az éles tarajú sziklák között, a hab magasra csapott, az áradatban sodródó fatörzsek vészesen kongó hanggal csapódtak egymásnak. Hideg verejtékben fürödve, reszkető lábakkal álltam meg végre a túlpart viszonylagos biztonságában, amikor TKM, a Sztárnavigátor utánam szólt, h. ja, bocsi, mégiscsak ezen az oldalon megyünk, oksi? Megértő mosollyal tettem újra kockára az életemet, és küzdöttem vissza az innenső partra.
A következő ponton a pontőr már kifeszített ponyva alatt állt, amin persze több helyen becsorgott a víz… és innen lemenni már előrevetítette a későbbi szenvedést: csúszós, sáros meredek lefele, amin én egyáltalán nem tudok menni, a nap során először le is maradtam a többiektől, alig győztem behozni gazellaléptű társaimat, akiknek láthatólag semmi gondot nem okozott a sípálya kezelése…
Zuhogó esőben mentünk tovább, és ez így is maradt a túra végéig (mire vonatra szálltunk, elállt persze). Nekem nagyon tetszett az esős táj, nagyon jó illat volt az erdőben, a szürke felhők és a friss zöld levelek kontrasztja gyönyörű volt, kár, h. a fényképezőgépem az esőhuzat és a hátizsák biztonságában pihent. Így sajna nem tudtam megörökíteni a számos zöld varangyot sem, amelyeket út közben láttunk.
Itt kezdtem kicsit elfáradni, a szokásos 35 km-es fáradtság töltött el, de túratársaim is bevallották, h. bizony ők sem a legfrissebbek már. Szerintem Szamóca alighanem errefelé kezdett el azon gondolkodni, h. többet az Oktogonig sem jön velem... A törökmezői pecsételés után azzal a tudattal mentünk tovább, h. igaz, h. kell még felfelé menni, de azt legalább brutál nagy sárban tehetjük.
Amikor a fák közül kiértünk, láttam, mekkora köd ereszkedett le, alig láttam az orromig, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, pedig jó párszor jártam már erre. Lassan sötétedni is kezdett már, nálam meg motivációs célból („be kell érni világosban”) nem volt lámpa.
A legdurvább rész az a Julianus-kilátóhoz vezető szakasz, illetve számomra inkább az onnan levezető szakasz volt. Felfelé voltaképpen élveztem, elmúlt a fáradtságom, te, szóltam vissza TKM-nek, mondok valamit, de azt fogod mondani, h. perverz vagyok. No mi az, nyögte ki TKM mérsékelt lelkesedéssel. Nekem ez nagyon tetszik, most kezdem újra élvezni a túrát, felelte. Hát, te perverz vagy, mondta lemondóan.
No, lefelé nem élveztem annyira. Már felfelé nézegettem, h. hogy fogok én itt lejutni… fenn pecsételtünk, aztán kezdődött a túra számomra legdurvább része. Inkább felmentem volna még egyszer a Csóványosra. Az út sáros volt, csúszott, az eső esett, a szemüvegem egyformán volt vizet és párás, tehát sok mindent azt nem láttam, minden ruhadarabomból facsarni lehetett volna a vizet, éreztem, ahogy a lábamon folyik lefelé az eső, és jó hideg is volt, a lábam végig olyan hideg, mint a jég, minden pillanatban azt vártam, h. mikor görcsöl be valamelyik izmom a hidegben. Az út járhatatlanul sáros volt, mellette mentem az erdőben, nem érdekelt, h. az ágak belém vagy a kabátomba tépnek. Aztán a sűrű aljnövényzet miatt visszamentem az útra, óvatoskodva, tyúklépésekkel haladtam lefelé. Sáros az út, kérdezte egy felfelé igyekvő pár. Iszonyú durva, szóltam vissza, láttam az arcukon, h. nem erre számítottak, hanem valami bíztatóra, de hát mit mondjak, tényleg iszonyú durva volt.
Itt estem el először, nem is tudom pontosan, hogy történt, egy pillanatig még azt hittem, meg tudom fogni a lendületet, de nem, térdre zuhantam, nem mintha a nadrágom állapotán ez bármit is változtatott volna, mert ekkor már szó szerint derékmagasságban is sáros volt a kabátom. Sebaj, felkeltem, beértem TKM-t, mentünk tovább, az út egyre sárosabb lett, beért minket TKM barátja, aki közölte, h. túratársa kiszállt 30 km-nél. Hamarosan elértük azt a részt, ahonnan rálátni a Dunára, még ilyen időben is milyen szép a kilátás, mondták a fiúk, az az elmosódott szürke folt lenne az, amire kilátásként utaltok, kérdeztem.
Mentünk tovább, a fiúk elöl, én utánuk, a sár mélyült. Itt estem el másodszor, de ez nem az én bénaságom volt 100%-ban, mert a jobb oldali túrabot simán összecsúszott alattam (mondjuk logikus, erre NEM volt ráírva, h. kövér test számára), én pedig megadóan zuhantam ezúttal az oldalamra. Felkelés, botigazítás, a fiúk közben eltűntek. No, remek, ugyanis az itineremet átadtam TKM-nek, aki nagyon kedvesen betette az övé mellé egy fóliába, h. ne ázzon kásává. Mindegy, rémlett, h. át kell menni a sárga 3szög jelzésre majd valahol, majd figyelek, mondtam magamban. Utolért egy túrázó, együtt haladtunk, először én elöl, ez számára érdekes látvány lehetett, mert én valóban lenyűgöző piruetteket mutattam be, ahogy igyekeztem utolérni a többieket. Aminek végül az lett az eredménye, h. a sár láthatatlan mélységeiben ráléptem valami keményre, dobtam egy ÓRIÁSI hátast, és rá is estem az előbb említett kemény dologra. Ez elég fájdalmasan érintette egy, közelebbről megnevezni nem kívánt testrészemet. Egy darabig csak ültem a sárban, és azon gondolkodtam, h. felkeljek, vagy berendezkedjek az erdei életre. Közben a túratárs megkérdezte, h. élek-e még (nem pontosan ezekkel a szavakkal). Majd hozzátette: eddig olyan jól mentél, menjél középen! Olyan kedvesen mondta, velem nem szoktak ilyen kedvesen beszélni, utoljára az oktatóm, amikor azt mondta: kislányom, ülj előrébb a lovon, amin én teljesen megdöbbentem, soha, senki nem mondta nekem azt, h. kislányom… Most is annyira meghatódtam a túratárs kedves szavaitól, h lemondtam az erdei életvitelről, és feltápászkodtam. Megosztottam vele az infót, h. nincs nálam az itiner, mire ő is azt, h. még nem járt erre. Mondtam, h. emlékeim szerint át kell menni nagyon hamarosan a sárga 3szögre, itt, jobbra, nézd csak, nyögtem ki, mikor feltűnt a leágazás. Innen már nagyon közel volt a cél, ahol átvehettük a kitűzőt és az oklevelet. Szeretnék panaszt benyújtani, mondtam a szervezőknek, akik elég döbbenten néztek vissza. Nem lehetett volna felszórni valamivel a csúszós részeket, kérdeztem, majd az arcokat látva gyorsan hozzátettem, h. csak vicceltem, hahahahaha, mielőtt még letiltanak a Vulkántúrán való részvételről, ami igencsak érzékenyen érintene… Amúgy a szervezés kifogástalan volt, az ellátásra nem lehet panasz, a pontőrök is nagyon kedvesek voltak. Maga a túra is remek, bár semmiképpen nem sorolnám a könnyebb ötvenesek közé. Így utólag azt mondom, h. nem biztos, h. tavaly sikerült volna szintidőn belül végigmenni, még akkor is, ha idén nyilván a sár meg eső miatt lényegesen nehezebb volt. 

Ui. A vonatra várva azon beszélgettünk, h. ki megy hétfőn a Tojás túrára, és melyik távra. Hát, ha ma lett volna, nem hiszem, h. bevállalom, de a holnapit már alig várom. Azt, h. hogy megy majd, megtudhatják a következő beszámolónkból, maradjanak velünk...

Ui2: Az alábbiak szerint módosítanám eredeti kijelentésemet: "Szeretek esőben menni, de sárban NEM". 

Ui3. Ahogy a fotókat válogattam a beszámolóhoz, az jutott eszembe: hú, nem mehetnénk gyorsan vissza, megcsinálni még egyszer...

3 megjegyzés:

  1. Érintettségem folytán úgy érzem, ki kell egészítenem a minden más szempontból tárgyszerű beszámolót. Szerény véleményem szerint a jelenet leírása enyhén szólva is túlzó, amikor az éppen csak csordogáló, jelentéktelen Kis-Hanta patakon keltünk át, látszólag indokolatlanul. (Pedig csak hűen követtük az fákra felfestett jelzéseket.) Ha történetesen olyan valaki olvassa el a beszámolót, aki nem látta azt a szánalmas kis patakocskát, akkor könnyen olyan áradatra gondolhat, mint ami az Amazonas felső folyásán is csak 100 évente egyszer szokott előfordulni. Amikor a folyam házakat kártyavárként dönt össze, százéves famatuzsálemeket ragad magával, már-már kataklizmát, végső Armageddont vetít előre. Ezzel szemben a patak vízhozama nem volt nagyobb, mint ami összeszalad egy kisebb zápor után a buszmegállóban, amelyiken a babakocsis anyukák gondolkodás nélkül keresztüllépnek.

    VálaszTörlés
  2. Hát, azért megnéztem volna azt a babakocsis anyukát, aki keresztüllép azon a zuhatagon, amelyen életünk kockáztatásával, halálmegvető bátorsággal próbáltunk élve átkelni... kétszer ráadásul, mert ugye vissza is kellett jönni... de sebaj, végül is túléltük :)

    VálaszTörlés
  3. Na, én is épp ehhez a hatalmas árvízhez kívánok hozzászólni, amin olyan bátran átkeltünk. Ahogy így olvastam, hirtelen Petőfi jutott eszembe: "Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!"
    Eltelt néhány perc mire rájöttem, hogy arra a kis, szelíd, csörgedező patakocskára gondolsz, ami ugyan egy kicsit szélesebb volt, mint az előzőek, de nem is keltünk át rajta teljesen és egészen jól "járható" volt.

    Viszont érdekes, hogy mennyire másképp éltük meg, mert az a Julianus toronyba vezető út, ami neked annyira bejött, na, nekem ott volt világvége. Kezdett sötétedni, a sártól nem lehetett előre haladni, a sérvem miatt minden egyes lépésnél mikor csúsztam kicsit a sárban, akkora fájdalom nyilallt a hátamba, hogy nem tudtam, tovább tudok-e még menni majd a következő lépésnél (pedig túrán ilyen problémám még nem volt, azt hiszem, megviselte a hátamat a sok szint). Emberek hasaltak előttem a sárban felfelé, rám tapadt a hideg, vizes, átázott nadrág, a súlya miatt folyamatosan csúszott le rólam és még köd is volt, fogalmam sem volt hol volt vagyok. Totál mélypont. Ilyesmi lehet a világvége, ha ez épp nem az volt tegnap.
    Nekem viszont a toronyból lefelé jövet a célig tartó szakasz jött be nagyon a lehetőségekhez képest. Ott már könnyen jöttem, ott már kezdett jó lenni a túra.
    És a tanulság: be kell szereznem ilyen botokat nekem is!!!

    VálaszTörlés