„A” Projekt – MÁTRABÉRC

Táv: 56 km

Szint: 2742 m

Talán emlékeztek rá, h. az év végi összesítőmben utaltam arra, h. erre az évre 3 nagy projektet is tervezek, de, elkerülendő, h. (1) megpróbáljatok lebeszélni róla, (2) halálra röhögjétek magatokat, inkább nem fedem fel előre, h. mik lennének ezek. A projekteket meg lehetett tippelni, 2 embernek sikerült 100%-os találatot elérni, ők ezzel értékes tárgynyereményre tettek szert, amelyet már kézhez is kaptak.

Nos, az „A” projekt dátuma április 14-én el is érkezett…

1. Előhang

Amikor még (a mostaninál is sokkal) kezdőbb túrázó voltam, mondtam egyszer Megbízott szakértőnknek: „Két túra van, amit igazán szeretnék megcsinálni: a Vulkán és a Mátrabérc!”

„Nnna, PONT a Vulkán meg a Mátrabérc…”, felelte ő kissé savanyú arccal, amiből rögtön gondolhattam, h. nem a legkönnyebb fába vágom a fejszémet.

A Vulkán sikerült decemberben, elhamdulillah, hazafelé M. Sz. azt mondta a kocsiban: „No, a Mátrabércen ez után még lenne 13 km, és benne a Muzsla!” Elég riasztóan hangzott, bár akkor és ott úgy gondoltam, h. meg tudnám csinálni. De nyilván ez csak akkor derül ki, ha ott van az ember élesben, és meg kell csinálnia. De akkor már tudtam, h. insallah meg fogom próbálni, történjék bármi.

Ez nem egy egyszerű túra, mert hosszú, meg sok benne a szint, meg kevés az idő. Három ponton is van időkorlát, ha egy megadott időig nem érsz oda, már nem mehetsz tovább, hanem busszal visznek be a célba. No, ezt NAGYON nem szerettem volna. Ha kicsúszok a szintidőből, az egy dolog, de ha felpakolnak egy buszra, és végig sem tudsz menni, hát az elég tragikus lett volna számomra. Tamás bölcs tanácsot adott: „Csak az elejét kell jól megnyomni! Ha Mátrakeresztesre jó idővel érsz, akkor már nagy baj nem lehet.” „Tamás, Keresztes, az 43 km-nél van. Az nem a túra eleje, hanem a vége…” „Igen, azért mondom, h. ha odáig jó idővel érsz, akkor nagy baj már nem lehet!” Ezzel a bölcs érveléssel nem is vitáztam tovább. Úgy voltam vele, h. ha addig eljutok, akkor a Muzslán már négykézláb is keresztülmászok, és nem hagyom, h. felpakoljanak a buszra… csak nem fognak fizikailag kényszeríteni…

Tőlem telhetően igyekeztem felkészülni a túrára. Egész évben gondoltam rá. Rendesen ettem. Edzettem. Nem hagytam ki egy reggel sem a 40 perc bicikli – 40 perc ellipszistréner-kombót. Hetente kétszer előszedtem a súlyokat, pedig nem szeretem ám őket, de arra gondoltam, h. a Mátrabérc… Rendesen ettem. Amikor kedden valaki aranygaluskát hozott (aranygaluskát, basszus, aranygaluskát!!!) nem ettem belőle, mert mi lesz majd a Mátrabércen… Amikor kedden vagy csütörtökön elmentetek előadás után, inkább lehevertem volna olvasni, de aztán belegondoltam – oké, de mi lesz majd a Mátrabércen? Na jó, akkor jöjjön Mulder ügynök, sóhajtottam megadóan, beraktam az aktuális x-akta részt, és felmásztam még este is a biciklire (basszus, már legalább 4x láttam minden részt… de azért még mindig élvezem, egyszerű vagyok, mi?).

Végül is a 2 évvel ezelőtti állapothoz képest 51 kg mínusszal álltam rajthoz a Mátrabércen. Nyilván a kondícióm sem olyan, mint 2 éve, ettől függetlenül gondolhatjátok, h. nem voltam azért nyugodt az előző este. Egész héten 8 órákat aludtam, igyekeztem nem stresszelni semmin. Az utolsó 2-3 napban már nem foglalkoztam a diétával, szemetet nem ettem össze azért nyilván, de pl. reggel 40 gramm zabpelyhet nyomtam 30 helyett, és ha ettem volna egy natúr joghurtot gyümölccsel, akkor megettem, és nem rugóztam azon, h. kell-e most nekem ennyi fruktóz éppen, és péntek este még ettem barna rizst meg krumplit, pedig este már nem eszem szénhidrátot. De holnap Mátrabérc, gondoltam, és lenyomtam, hiába nem voltam éhes.

2. Mátrabérc

Gondosan pakoltam előző este, 2 kifli szendvicsnek, 2 zselé, tökmagszelet, fehérjeszelet, egy kókuszvíz (simán van olyan jó, mint bármelyik izo, csak nagyon drága), reggel csak az ivózsákomat (Kövér Test, jaja, ő az) kellett feltölteni.

Reggel fél 4-kor keltem, 4:45-kor indult a különbusz a Népstadiontól, több busz is, és az elsőn szerettem volna lenni, nem szeretek a végén rajtolni. Taxival mentem odáig, mertóval nem értem volna el az első buszt. A kapu elé leérve látam, h. esik az eső, no, már csak ez hiányzott, gondoltam… Az esőben ott álltak a buszok, körülöttük a túrázók, az első busz már majdnem tele. Még épp felfértem, alig volt már szabad hely, várjál, itt még van, csinálok egyet, mondta egy fiú. De ugye nem fogsz egész úton rémtörténeteket mesélni arról, h. hogyan adtad fel, ment ki a bokád, vittek be busszal a célba, kérdeztem gyanakodva. Ezen az egész busz remekül szórakozott, és mindjárt ketten is jelentkeztek, h. ők szívesen elmesélik, mi volt tavaly… Majd hazafelé, jó, mondtam, bemásztam az ablak mellé, a szomszédom a fülébe rakta a fülhallgatóját, én hátradőltem, behunytam a szemem, és próbáltam aludni. Csodák-csodájára a busz 4:40-kor elindult, nem tudtam aludni, a mögöttem ülő végig a kerékpárjáról és a kerékpártúrákról beszélt a szomszédjának, azt hallgattam, tárcsafék, hidraulika, légtelenítés, visszhangoztak a szavak az agyamban, aztán Gyöngyösnél feladtam az alvásra tett próbálkozásokat, elővettem a teljes kiőrlésű spenótos pogácsáimat (nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik), megettem őket, közben erősen próbáltam elképzelni, amint a lassú felszívódású szénhidrátok lassan szívódnak fel, és fú de jó lesz ez nekem kilométereken keresztül…

Ahogy közeledtünk Sirokhoz, a buszt lassan megtöltötte az energiaital és a Bengay szaga. Levegő nem sok volt, alig vártam, h. leszálljunk. Útközben örömmel láttam, h. az utak szárazak: a Mátrában nem esett. Egészen addig, amíg mi le nem szálltunk a buszról, mert akkor rákezdte, és többé-kevésbé egész nap esett, hol kifejezetten zuhogott, de többnyire csak szemerkélt, ami nem volt kellemetlen, sőt. Az utak jók voltak, csak a vége felé volt némi sár, viszont pl. a Kékesen és a Muzslán kifejezetten durva hideg volt – a Muzslán még a leheletünk is látszott, a Kékesen 4 fok volt…

6:20 körül megérkeztünk a rajtba:

Előtte SMS-váltás Valival, megbeszéltük, h. a rajtban találkozunk, és próbálunk együtt menni, de azt kikötöttük, h. egyikünk sem vár a másikra. Ez nem az az igazodós túra, mondta Vali, és milyen igaza volt. 6:31-es rajtidővel, IRL 6:35-kor indultunk el négyen: Vali, Dia, Gábor és én. A csapat nem sokáig maradt együtt, mert a tempó nekem kicsit lassú volt. Úgy gondoltam, h. az elejét a Kékesig próbálom megnyomni. Egyrészt azon furcsa lények közé tartozom, akik szeretnek felfelé menni (pl. a Pisztrángos – Kékes szakaszt kifejezetten élveztem), másrészt tudtam, h. a Kékesről levezető sárga sáv brutál lejtője nagyon meg fog majd fogni – lefelé nem tudok menni sajna. Időtervem is volt, persze, tavaly a Hanák Kolos túrát, ami a Mátrabérc utolsó 36 km-e, 8:14 alatt csináltam meg, most úgy véltem, h. ha nem érek fel 5 órán belül a Kékesre, akkor végem. Ez ugyan csak 20 km, de van benne majdnem 1500 m szint, ami elég durva. 4:30-nak jobban örülnék, gondoltam, mert akkor adnék magamnak 15 perc pihenőt, és akkor lenne 8:15-öm a maradékra, insallah csak meglesz annyi idő alatt, mint tavaly volt, igaz, h. most már mögöttem lesz a Kékesre vezető gyilkos 20 km, de egy év alatt jelentősen könnyebb meg erősebb is lettem.

Szóval az első létraátmászásnál még láttam a csapatot, aztán már nem, csak mentem, ahogy tudtam. Hamarosan utolért Tamás, futott, még visszakiabálta, h. 7-kor rajtoltak M. Sz-szel. Ez nekem nagyon jó volt, mert elkezdtem játszani egyik kedvenc játékomat, az „Előzd meg Megbízott Szakértőnket” címűt, aminek sok értelme nincs, csak ilyen plusz motiváció, h. pl. a Kékesig ne érjen utol.

A Kékesre vezető szakasz hírhedt része az Oroszlánvárhoz vezető emelkedő. Ezen a részen már jártam, tudtam, mire számítsak, de a térképet nézegetve itthon úgy láttam, h. lesz azért részem meglepetésben: az Oroszlánvár után van még 2 hupli, hasonlóan meredekek, csak még hosszabbak – nem is tudom, miért pont az Oroszlánvár lett a nagy mumus… És a 3 hupli után jut az ember odáig, h. egyáltalán ELKEZDJE megmászni a Kékest…

Az eső az Oroszlánvárhoz vezető brutál meredek emelkedő előtt kezdett komolyabban esni. Gondolkodtam is, h. elővegyem-e az esőkabátot, de aztán úgy döntöttem, h. „C” polár bizonyos szinten vízálló, nem akartam esőkabátban menni, mert nagyon aláizzadok, és azt nagyon nem szeretem. Jelentem, végig „C” polárban mentem, és ő hősiesen tűrte az esőt, nem ázott át, és a szelet is remekül megfogta, nagyon jó cucc, itt az ideje, h. név szerint is bemutassam, nem reklámozni akarom, és üzleti érdekeltségem sincs benne, de bátran ajánlom bárkinek: Merrell Spring Iso Aeroblock.

Oroszlánvárhoz felmászni vicces volt, nem tudok mást mondani, az ilyen meredekek mindig felvillanyoznak, mert nem hiszem el 100%-ban, h. ez tényleg igazi. A ponton mindenki meg volt viselve egy kicsit:

Fenn a ponton pecsételtek, én benyomtam egy zselét, gondolván, h. jól fog jönni a másik 2 huplin, és hát tényleg. Amúgy ez az Oroszlánvár nagyon szép hely, már ha az embert leveszik a lélegeztetőgépről, és képes felemelni a fejét, h. körülnézzen:

Mentem tovább, és újra és újra elcsodálkoztam, h. nahát, még MINDIG felfelé kell menni, hát ezt nem biztos, h. elhiszem… Ennek ellenére nagyon élveztem ezt a szakaszt a Kékesig (TKM, mondd nyugodtan, h. perverz vagyok…), egyrészt nagyon gyönyörű részeken mentünk. Oroszlánvár után más látszott a Kékes, a szokásos ártatlan kinézetével lapult a távolban, fú de magas vagy, és milyen messze, gondoltam magamban:

Másrészt az erőfeszítés és szenvedés olyan metafizikai mélységeit és magasságait jártam meg, h. néha már-már azt hittem, h. látomásaim vannak. Néztem a sáros földet magam előtt, egy kis csupasz kőriság hevert keresztben az úton, bevillant, h. éjjel azt álmodtam, h. a Mátrabércen vagyok, zuhog az eső, és akkora sár van, h. giliszták tucatjai másznak ki a földből, reflexszerűen magasabbra kaptam a lábam, nehogy eltapossam, ja, ez nem a giliszta az álmomban, hanem egy kőriság, és nem álmodom, hanem valóban itt vagyok a Mátrabércen, gondoltam.

Elég jól mentem, a futók nyilván megelőztek, a lassabbakat megelőztem én, aztán nagyjából beálltunk, és mindenki küzdött, ahogy tudott. Kiértünk egy keresztútra, no, innen már a Kékesre megyünk, gondoltam:

Aztán mentünk, nem fájt semmim, és fáradtságot sem éreztem igazán, nyilván azt érzékeltem, h. csak mögöttem van már 15 km egy ezres szinttel, de jól voltam, és jól értem fel a Kékesre is, 4:15-ös idővel, ami messze meghaladta a várakozásaimat. Lelkesedésemet az törte le mindössze, h. a pecsételésre és a teára TIZENNÉGY percet kellett várnom… nemcsak a várakozás volt a gond, hanem az is, h. a síház előtt kígyózott a sor, 5 fok volt, süvített a szél, és hát nem tagadom, alaposan le voltam izzadva, 1 perc sem kellett, és fáztam, mint a kutya… láttam, h. egyhamar nem lesz meg a pecsét, gyorsan átcsoportosítottam magamban: a 15 perc pihenőt tudjuk be a sorba állás idejének, elővettem egy fél kiflit, megettem, aztán egy banánt is, mert eddigre már komolyan éhes voltam, szabályosan korgott a gyomrom… gondoltam is felfelé az emelkedőn, amikor láttam egy túratársat a fülébe dugott fülhallgatóval menni, h. nekem a hangok fontos részét képezik a túrának. Lábam alatt herseg az avar, mintha nápolyit rágna valaki, a madarak üvöltöznek, a fogam csikorog, a gyomrom korog… dehogy zárnám ki mindezt az élvezetekből.

Nagy nehezen sorra kerültem pecsételni, kértem fél bögre vizet meg egy bögre teát, aztán már mentem is, bár eredetileg máshogy képzeltem ezt a pihenőt, pl. leültem volna pár percre, de a sorban állás után már nem akartam időt vesztegetni, indultam neki a lefelé sárga csíknak. Ez egy brutális lejtő, de most legalább nem volt sáros, bár az eső esett, annyi még nem, hogy komolyabb sarat hozzon létre. Viszont egy csomó fa bedőlt az útszerűségre, Welcome to Kékes Kalandpark, mormoltam a fogam közt, míg lovas múltamnak megfelelően a hatalmas fatörzsek hátára vetettem magam:

Nem lehetne, h. a szervezők reggel végigjárják ezt, és minden fatörzsre felcsatoljanak egy voltizshevedert, gondoltam, mégiscsak egyszerűbb lenne… De a durva meredek részen azért sokkal könnyebben lejutottam, mint tavaly, mondjuk kevesebben is voltunk, nem kellett attól félni, h. valaki elsodor, a Hanákosok nagyrészt már elmentek, a Mátrabérc mezőnye meg már jól szétszóródott eddigre.

A sárga vízszintesebb szakaszára lejutva következett a túra legsötétebb része, ami alapjaimban megrázott, és ez volt az a pont, ahol a teljesítésem a legkétségesebbé vált. Bevallom, az itinert nem nagyon tanulmányoztam, a Kékesig a kéken kell menni, utána meg már egyszer végigmentem, meg amúgy is rengeteg nevező van, nemigen lehet elkavarni, gondoltam magamban. No, itt a sárgán egyszer csak elértük a jobbra kiágazó sárga négyzet jelzést. A jelzés remekül fel volt festve, még szalagok is voltak. Az előttem levő 7-8 ember azonban ment tovább a sárga csíkon. Fiúk, nem itt kell átmenni a négyzetre, szóltam utánuk. Ááá, nem, mondta egyikük, a sárgán kell menni, majd csak később kell lefordulni. Elővettem az itinert, itt az van, h. a sárga négyzet, kötöttem az ebet a karóhoz. Igen, de majd csak később,  mondta a túratárs teljes magabiztossággal. De itt még szalagok is vannak, vitáztam tovább. Az nem nekünk szól, ne foglalkozz vele, nézd, ott tovább a sárgán is vannak, mondta ő, és tényleg, még a sárga sávon is voltak szalagok, no jó, gondoltam, nekik van igazuk, és mentem tovább utánuk, annál is inkább, mert az elágazáshoz érkező további 2 túratárs is jött utánunk (ők is bejöttek a csőbe). Meredek lefelé, köves, majd hamarosan egy olyan letörés az útban, ahol mászni kellett lefelé. Hát, erre nem emlékszem tavalyról. Pár száz méter múlva egy újabb, még durvább letörés, erre már emlékeznék, aztán kiérünk a műútra… Hoppácska, tavaly itt BIZTOS nem volt műutazás… ráadásul a GPS szerint a sárga pont az ellenkező irányba megy, ez a műút jelzetlen, és az itiner egyértelműen jelzi, h. VÉGIG jelzett úton kell menni. Megállok, fiúk, biztos rossz irányba jövünk, emelem meg a hangom, egyikük (pont, aki biztos volt abban, h. erre kell jönni) felhívja a haverját, és hangosan bizonygatja neki a telefonba, h. ő van eltévedve, és mi jövünk jó irányba…

Itt már eléggé elborult az agyam, persze magamra voltam mérges, nem másra, egy átlag túrán az ember ilyenkor nevet egyet, legyint, és örül, h. hozzájárulhatott az eltévedéstudományi kutatásokhoz, de ez a MÁTRABÉRC, itt 20-30 perc kiesés SIMÁN meghiúsíthatja a teljesítést, ez már nem vicces. Megnézem a GPS-t, és úgy látom, h. ha a műúton mennénk, akkor is ugyanoda jutnánk, ahol a sárga négyzet és a kék találkozik, de mi van, ha elkerülöm a feltételes pontot, ami ugyan a kék +on szokott lenni, de mi van, ha most előrébb van? No meg persze csalni sem akarok, soha nem tudnám elfelejteni, h. még ha teljesítettem is, nem 100%-osan, elrontaná az ízét. Ó, basszus, hát akkor menjünk vissza, azon a meredek, letöréses FOSfalon, a fiúk utánam, csak egy tud lépést tartani, a többiek lemaradnak, én már gátlástalanul és hangosan dühöngök (TKM, ha azt hiszed, h. a Tündér-sziklán dühös voltam, akkor nagyon tévedsz): hogy lehetek ilyen KRETÉN, mikor PONTOSAN tudtam, h. merre kell menni, hányszor megfogadtam már, h. nem érdekel, mások merre mennek, ha most emiatt nem lesz meg, akkor aztán IGAZÁN dühös leszek, de hát nem vádolhatok senki mást, csak magamat, úgy kell nekem, én vagyok a hülye stb. Egy idősebb túratárs nyugtatgat, nyugi, meglesz, még időben vagy, és legalább erre mindig emlékezni fogsz… hát, az biztos is.

Annyi haszna volt a dolognak, h. mérgemben egy nekifutással felszaladok a Csór-hegyre, ami pedig simán van egy 9-es FOSfal, lentről felnézek, és kinézem magamnak a második kék + jelzést, no, ott lehet megállni pihenni, addig semmi, de nem kell megállnom, simán felmegyek a pontig, Dia ott pihen, hát te hogy kerülsz mögém, kérdi őszinte, mély megdöbbenéssel, hagyjuk, ne beszéljünk róla, felelem, aztán mégis kitör belőlem, rövid, ám dinamikus összefoglaló után rohanok tovább Galyatető felé. Ahová szimpatikus, egészséges emelkedő vezet felfelé:

Ez a szakasz annyira nem esett jól. Elég sötéten láttam a helyzetet, basszus, sikerült elkavarnom, ki tudja, h. beérek-e… Találkoztam egy túratárssal, aki teljesen kétségbeesetten és elborult tekintettek közölte, h. ő volt már egy ötvenes túrán, de hát ez SOKKAL nehezebb, mint a Gerecse 50… A Gerecse 50 ehhez képest egy séta, mondta, én rámutattam a tényre, h. ja, ez hosszabb is, meg több mint 2x annyi szint van benne… Amúgy ezen a túrán vagy brutálisan felfelé, vagy brutálisan lefelé kell menni, alig-alig van valami kis vízszintes rész benne. Nem volt még olyan túra, ahol ennyire keveset vittem volna a botokat a kezemben, szinte végig használatban voltak.

A pont előtt még volt egy frissítőállomás, a furgon vonóhorgára egy ócska bakancsot húztak, első pillantásra azt hittem, h. valaki fekszik a kocsi alatt, hmmm, annyira még nem vagyok elkészülve, h. hallucináljak, vagy ki tudja…

Galyatetőn utolértem Valit és Gábort, ők is elcsodálkoztak, h. mit keresek én itt. Mi van, bepasiztál, nyugtázta Gábor az elbeszélésemet. További jó utat kívántam nekik, aztán nekilódultam. Hamarosan láttam egy út szélén, a földön ülő túrázót, elrévedve nézett a mellette álló társára, még öt perc, és megpróbálok felkelni, jó, kérdezte tőle. Mentem tovább, Vörös-kő előtt még egy frissítőpont, már egy kilométerről hallottam a borzalmas, pánsípos zenét (?), ami betöltötte a környéket, először azt hittem, búcsú van, vagy mi, de a tea az jólesett, aztán betámadtam az ismerős, fogpiszkálószerű pálcikákból úgy-ahogy összerótt kilátót, emlékeimben az kék volt amúgy, de most láttam, h. zöld, vagy már a színlátásom sem működik, ki tudja…

Az itt kezdődő szakasz a kedvencem, Ágasvárig a táj gyönyörű, bár veszélyes és gyilkos, gyönyörű kilátásokkal:

És megmászandó sziklákkal:

Szépség ide vagy oda, örültem, h. felértünk, bár a lemeneteltől kicsit féltem, Ágasvár, kedvenc hegyem a Mátrában, felfelé és lefelé is gyönyörű és veszélyes, mint egy feketepárduc, de elhamdulillah a talaj nem volt sáros, az eső velünk együtt érkezett, szinte végig követett minket. Ekkor már fáradtnak éreztem magam, az egyik nagyobb lemászásnál le kellett támaszkodnom fél kézzel a sziklára, nem tudom, hogyan történt pontosan, de a bal hüvelykujjamat nekicsaptam a kőnek, a boton is folyt lefelé a vér, hahhh, veszélyes túra ez, gondoltam, aztán amikor a verítéket törölgettem az arcomról, a vér valahogy oda is átkerült, ezt persze nem érzékeltem azonnal, bár többen furcsán méregettek, aztán utolért Gábor, a vért majd most le az arcodról, mondta kedvesen, a turistaháznál van egy csap. Oké, mondtam, bár pillanatnyilag éppen a legkevésbé sem érdekelt, h. mi van az arcomon, mire a csaphoz értem, el is feledkeztem róla, arra koncentráltam, h. menni kell, mert Mátrakeresztesről valahány óra után már nem engednek tovább. Ez persze rajta volt az itineren, de ekkor már úgy éreztem, h. túl sok energiát emésztene fel az elővétele. Inkább nyomultam tovább a kitudjamilyen patak festői szépségű völgyében:

Már nem emlékszem, h. éppen esett-e az eső, talán igen, mert arra gondoltam, úgyis lemossa a vért az arcomról. Nem fáztam, „C” polár nem ázott át, a cipőm sem, amelyet péntek este természetesen szakrálisan impregnáltam, de most már elég keményen fáradtnak éreztem magam. Egy túrán sem voltam még, ahol ennyire ott kellett volna lenni agyilag, és koncentrálni arra, h. nem szabad elcsüggedni, és nem szabad arra gondolni, h. nem bírok továbbmenni, hanem csak arra kell koncentrálni, h. 10 métert még BIZTOS tudok menni, aztán megint 10-et, és megint… Beértünk Mátrakeresztesre, a pont fölött látszott a Muzsla:

Ó basszus, oda még fel kell menni, és van mögöttem 43 km 2200 m szinttel, pont egy Vulkántúra, gondoltam. Aztán megláttam a pontnak helyt adó vendéglővel szemben parkoló buszokat, na ezt nem, ezt aztán végképp nem, töltött el az elszánás, beviharzottam pecsételni, előttem egy hölgy, kezében az itinerrel, a túrán minden távnak más színű az itinerje, én szorongattam az élénk narancssárga (és most már kissé véres) Mátrabérceset, láttam, h. ő a Hanák Koloson van, mikor indul a busz, kérdezte a pontőr lányt. Már nem lehet továbbmenni, törtem ki kétségbeesetten, és elgondolkodtam, h. akkor most harcoljak, vagy sírjam el magam. De, lehet, nyugtatott meg egy másik Mátrabérces. 16:10 volt az idő, de muszáj volt 10 percre megállnom, mert éreztem, h. ha nem eszek valamit, elhervadok a Muzsláig. Nagy terjedelmű valamit persze nem ehettem, mert mégsem szerettem volna a Muzsla festői szépségű lejtőit összehányni. Amint pakolgattam a zsákban, h. valami kaját keressek, az első zsebben találtam valamit…

Mint tudjátok, pénteken voltam jelzést festeni. Út közben találtam egy jókora mészkövet, amiben nagyon szépen látszottak az őskori lények mészvázai. No, ez nekem kell, döntöttem el, és mivel a zsebembe nem fért, becsúsztattam a hátizsákba. Majd azon nyomban el is feledkeztem róla… És cipeltem végig a Mátrabércen. Mondjuk feltűnt, h. nehéz a zsákom, pedig már alig van benne bármi is… Most elgondolkodtam, h. kidobom a … (oda), de aztán úgy gondoltam, h. ha már eddig elhoztam, hazaviszem, legalább látta a Mátrát is. ő az:

Benyomtam a másik zselémet meg egy energiaitalt, és indultam tovább. Ha egy négyes átlagot megyek, akkor is beérek, gondoltam, és igyekeztem nem pánikolni meg kapkodni, mert azt már éreztem, h. a „végén majd futok” koncepció az nem nagyon fog összejönni…

Ekkor már éreztem, h. a Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett botanikai gyűjteménye található meg a jobb cipőmben. A bal cipőmből pedig alighanem illusztrálni lehetett volna a Magyarországi edényes flóra c. mű első és második kötetét… de persze nem álltam meg, most már kibírom a célig, gondoltam, aztán meg otthon majd berendezek belőle egy kiállítást.

Rögtön a pont után gyilkos emelkedő következik. Hát, Halima, ez nincs egy négyes átlag, gondoltam felfelé, és igyekeztem nem kétségbeesni.

A Muzsla, az egy nagyon sunyi kis hegy. Van neki két előhegye is. A folyamat a következőképpen zajlik:

1. Felmégy egy gyilkos emelkedőn, és már azt gondolod, h. hurrá, fenn vagyok a Muzslán. Aztán eszedbe jut, h. nem lehetsz még a Muzslán, mert:

(1.a) Nem látod a csúcskövet.

(1.b) Nem látod az ellenőrzőpontot.

(1.c) 20 perce indultál a pontról, onnan 6 km a Muzsla, és 43 km után a normális emberek (illetve a hozzám hasonló kis zselék) NEM mennek 20 perc alatt 6 km-t.

Sebaj, kicsit most úgyis lefelé kell menni, mégy tovább, bár kínzóan tudatában vagy annak, h. ennek a lefelének meglesz majd a böjtje… És igen, ismét felfelé kell menni, újabb emelekedő, felérsz, ez már a Muzsla lenne? Nem, nem, mert

(2.a) Nincs csúcskő.

(2.b) Nincs pont.

(2.c) V. ö. (1.c) fentebb, csak most 40 perc alatt nem.

Kiérsz egy laposabb részre, a keresztút után a földre nagy kővel leszorított papírra írt üzenet, hogyaszondja „Nyikom-nyereg, hajrá!” ó, basszus, nem biztos, h. elhiszem, még MINDIG nem a Muzsla, egyáltalán, mi az a Nyikom, nekem ugyan nincs nyikom, akkor meg kinek a nyikja, a gyomrom forog, hányjak, ne hányjak, a pont óta a 4 km-rel jöttem 350 m szintet, de dupla annyinak érzem, ó, ha egyszer elkapom ezt a Muzslát, kinyírom, de nem érdekel, mint korábban említettem, négykézláb is átmászok rajta. Észnél kell lenni, gondolom magamban, nem foglalkozni semmivel, menni kell. Utolérek egy túratársat, kedves szavú, bíztat, h. már csak 150 méter van hátra, persze NEM távban, hanem szintben basszus, mindegy, nyomjuk. Már csak az utat látom, ezt a beszűkült tudatállapotot KIZÁRÓLAG a Mátra tudja előhozni belőlem (no meg néhány ember, de azt hagyjuk…). Mindegy, megyek, nem is lassan, a 4-es átlag megvan simán.

Azt, h. valóban a Muzslára mégy fel, és nem valamelyik előhegyére meg mindenféle KRETÉN nyeregbe, azt onnan lehet felismerni, h. egyszer csak jön egy olyan brutális meredek, köves vörös talajú emelkedő, ami a túra elején is durva lenne, nemhogy így 50 km környékén. Ettől függetlenül én örültem ennek az emelkedőnek, utána már csak 3 kisebb hupli van Szurdokpüspökiig, meg a patakátkelés után ki kell mászni a patakmederből, ami nem egy akkora sportteljesítmény, de ilyenkor már nem esik jól. Nagy nekirugaszkodás, felérek, megállok a csúcskő mellett, utolér a kedves szavú túratárs, lőnél rólam egy képet, kérdezem, örömmel feleli, itt vagyok hát a Muzslán, kissé (?) leamortizálva, de legalább az eső már lemosta a vér egy részét az arcomról:

Az idő 17:40, és még 7 km van hátra, iszok Kövér Testből, és zsebre vágok egy fehérjeszeletet, mert nagyon éhes vagyok, persze, tudom, csak enni járok túrákra, de hát ez van… A fehérjeszelet amúgy mandulás, és direkt a Mátrabércre tartogattam, de most az ízét sem érzem, éppen fűrészport is ehetnék... Nem nagy kedvem van továbbmenni, de érzem, h. ha leülök, annak nem lesz jó vége. Elindulok, és hamarosan elér a Nap Meglepetése: M. Sz. áll az út szélén, már kissé homályosan látok, alig ismerem fel, nem is tudom, mit csinál, a hátizsákján matat valamit, hát téged mikor kerültelek el, kérdezi, elmondom a történetet, amit elég szórakoztatónak talál, aztán a követ is elmesélem, azt meg még inkább. Nagyon örülök, h. összetalálkoztunk, mindjárt jobban érzem magam, együtt indulunk meg, számoljuk a három huplit, aztán lefelé kocogunk, ezt nem sokkal korábban még teljesen lehetetlennek tartottam volna, de tejesen jól megy, és így a végén jól is esik kocogni, kellemes, kilazítja az izmokat, és voltaképpen nem nagyobb megterhelés, mint gyalogolni, kérdezzétek csak meg Tonnakilométert. Arra igyekszek  figyelni, h. a köves, lávafolyásos csúszós részeken el ne essek, mert úgy érzem, h. akkor nem állnék fel többet, hozhatnák a puskát, mint a bukott versenylovaknál... Közben beszélgetünk, illetve inkább én folyamatosan hülyeségeket beszélek, M. Sz. pedig megadóan és türelmesen hallgat. Amikor szóhoz jut, megmutatja az ivócsövét, ami nem zsákos, mint az enyém, hanem egy sima PET-palackra kell rácsavarni. Iszunk, a tiedet húzni is kell, vagy csak harapsz és szívod, kérdezi, ráharapok, és szívom, mint állat, felelem, és a tied? Azt csavarom, utána harapok és szívok, mondja, Gábor, aki közben utolért minket, látható döbbenettel mondja: ez ám a mély, őszinte barátság, látom, ti aztán mindent megbeszéltek, de én most inkább berakom a fülhallgatót, ti meg tárgyaljátok ki nyugodtan, mondja. Futunk tovább, már olyan lejtőn, amit magamtól túl veszélyesnek ítélnék futásra, a hely szűk, nehéz előzni, de előzünk, mikor beérem M. Sz-t, megkérdezem: te, nem lenne humánusabb, ha inkább megmondanád, h. fogjam be a számat, és én meg csöndben maradnék? Nevet, aztán jön a patakátkelés, hát ez nem esett jól, mondja, mikor kimászunk a túloldalon, az utolsó emelkedőn. Nekem sem, válaszolom, fájt a rekeszizmomban, és tényleg, de innen már egyenesen kell menni, közel a cél, még jól kilépünk, Tamás jön elénk, ő már 3 előtt benn volt, és elhozta az autót Gyöngyösről. 18:59-kor kapok célidőt, 12:28 kerül az oklevelemre, megvan, megcsináltam, még nem hiszem el teljesen, átveszem a kitűzőt, jaj de szép, hát gondoltátok volna, h. megcsinálom, kérdezem a fiúkat, egy szemernyi kétségem sem volt benne, feleli M. Sz., Tamás csak nevet, ügyes vagy, mondja, kimegyünk az udvarra, a célkaja töltött káposzta, ilyet még nem is láttam túrán, én ugyan nem eszem meg, de kikérem a sajátomat is Tamásnak, én megeszem a másik kiflit, iszunk, beszélgetünk, én meg barátkozom a gondolattal, h. megcsináltam, „A” projekt megvan…

A fiúk hazavisznek, ami nagyon jól jön, mert ekkor már nagyon fázom, kiment belőlem minden töltés, Ülésfűtésben meg ugye van ülésfűtés, ami ilyenkor felbecsülhetetlen értékkel bír. Tamás jó messze talált parkolóhelyet, de szint, az nincs odáig, nem akkora kihívás már, a kocsiban van egy kis csokis keksz, és hamarosan meleg is, megyünk haza, már sötétben, a rádióból a Stairway to Heaven szól a Led Zeptől, hamar Pesten vagyunk, a ház előtt tesznek ki, jó pihenést kívánunk, nálunk itthon áramszünet van, nem megy a lift, nem örülök, felmászok a harmadikra. Út közben találkozom a gondnokkal, merre járt, elfáradt, mennyit sétált, kérdezi. 57 kilométert, felelem. Hány nap alatt, jön a szokásos kérdés. Ma, mondom. Hát az nem lehet, döbben meg, szokásos reakció. Felérek a harmadikra, mire a lakásban vagyok, visszajön az áram, fürdés, gulyásleves, aztán lefekszem aludni.

3. Utóhang

A Mátráról álmodtam. Nem esett az eső. A hegyek magasak voltak, az utak hosszúak, a Muzsla előhegyei meg… hát, azok a Muzsla előhegyei voltak. Mátrabérc – jövőre, ismét insallah.