Lemaradás 40

Táv: 41 km
Szintkülönbség: 650 m

Mint tudjátok ezen a szombaton a Karancs-Medves 50 nevű túrára készültünk. A hét során azonban Megbízott Szakértőnk sajna megbetegedett, és a meteorológusok is esőt jósoltak, ezért úgy döntöttünk, h. nem megyünk erre a túrára. Ki akarna félig betegen, zuhogó esőben 50 km-t gyalogolni?
Én viszont nem akartam kihagyni ezt a hétvégét, ezért körülnéztem olyan túra után, amit egyedül, tömegközlekedéssel is jól meg tudok közelíteni. Így döntöttem végül a Gödöllői-dombság és a Lemaradás elnevezésű, 41 km-es túra mellett.
A reggel 7 órás vonattal indultam a Keletiből, és nem egészen fél óra múlva már Gödöllőn is voltam. A rajt egy kempingasztal volt, az állomással szemben felállítva, egy apuka és 8-10 év körüli kislánya volt a személyzet. A kislány roppantul koncentrálva, iskolás gyöngybetűkkel írta a nevemet az igazolólapra, és 7:35-kor rajtolhattam is, 15-ös rajtszámmal. Ebből is láthatjátok, h. kevés nevező volt a túrán, legalábbis a hosszú távon, a két különböző 25-ös távon jóval többen voltak.
Az első kb. 2 km-n a műúton kellett menni, szinte végig szintben. Igyekeztem belehúzni, akkor lassultam csak kicsit be, amikor a piros csík jelzés a műútról bement a műút mellé. Itt ugyanis így nézett ki az úgynevezett „turistaút”:


VALÓBAN nem volt út, csak jelzés, hamarosan lett út is, de abban sem volt sok köszönet, mert csaknem bokáig érő homok borította. Eddig még nem mentem homokban, de most már legalább tudom, h. nem szeretem…
Az első pont ott volt, ahol az út bekanyarodott a bolnokai erdőbe. Itt is egy apa-lánya páros volt a pontőr, a kislány még kisebb, olyan 5 év körüli, amikor meglátott, már messziről lelkesen kiabált: „Apa, apa, jön, jön valaki!” És nagyon gondosan nyomdázta oda a pecsétet az igazolólapomra. Az apuka pedig ráírta a részidőt, amiből megtudtam, h. az első 4 km-t 40 perc alatt teljesítettem. Ez nekem nagyon jó.
Az út befordult az erdőbe, és a túra egyik legszebb része következett. A lombos ágak összeborultak az út felett, miként kocsma előtt a biciklik, rejtelmes homályba borítva ezzel az alagútszerűvé váló utat:


Ez nagyon tetszett, egészen szárnyakat adott, mintegy száguldottam Isaszeg felé, a 12 km-nél lévő második pontot 9:35-kor értem el. Itt a pontőr bácsitól kaptam egy csomag ropit. Ezt nagyon jó ötletnek tartom, a túrákon általában édes dolgokat adnak, csokit, kekszet, nápolyit, de a sós ropi nagyon jól esett. Olyan meleg volt, mintha nyár közepén járnánk, tudom, h. a hölgyek nem izzadnak, így hát csak annyit mondok, h. felhevültem kicsinység. Jól jött a sópótlás.
A túra útvonalán a jelzések nem voltak túlzásba víve – sok helyen szalagozással is megtámogatták a hiányos piros csíkot. Egyszer csak feltűnt, h. már jó ideje megyek-megyek, de se szalag, se jelzés. Akikkel egy vonattal jöttem, azokat már megelőztem eddigre, egy futó elfutott, a többiek közül egy srác jött látótávolságban utánam, 20-100 méter között. Na, egy jó ideje már őt sem láttam… megállok, GPS elő. GPS-em szokásos tántoríthatatlan jókedvével közli velem, h. a semmi közepén vagyok. A közelben sehol semmi jelzés vagy műút, csak az a szaggatottal jelölt semmi kis földút, amin épp megyek, totálisan rossz irányba, de legalább 5,8-as átlaggal… no jól van, és még M. Sz. sincs itt, h. felhívhassam, h. ő merre ment. Jó néhány képernyőnyit léptettem lefelé a GPS-en, mire megtaláltam, h. szerinte mintegy 1 km-rel ezelőtt a piros csík balra fordult, én meg nem. No, akkor vissza. Felfelé, persze, mert eddig lefelé jöttem. Aztán meglátom a fordulót, nemcsak hogy TELJESEN egyértelműen jelezve van, h. a piros csík fordul, de még úgy ki is van szalagozva világoskékkel, mint egy májusfa:


Csak magamat vádolhatom. Sebaj, újult erővel vágok neki immár a helyes irányba, és mintegy 2 km múlva meg is van a harmadik pont. 17,9 km, és három órán belül, el sem hiszem, mondjuk sok szint nem volt benne.
Hamarosan átmegyünk a sárga jelzésre, előbb szója, majd napraforgótáblák mellett vezet az út. Mióta benéztem a fordulót, és elkavartam, a pontőrön kívül nem láttam senkit. Mintha egyedül lennék az egész erdőben, ami egyrészt nagyon jó, mert szeretek egyedül menni, másrészt folyamatosan aggódom, nehogy újra elkavarjak. Az itiner hátulján rajta van, h. melyik jelzésen kell menni a következő pontig, nem kell letérni a sárgáról. Sok jelzés nincs felfestve, de a GPS szerint a sárgán megyek, nagy baj nem lehet. Aztán egyszer csak nincs tovább út. A GPS szerint van, de a valóságban tényleg nincs. Ilyen Tarzanos, indás, bokros aljnövényzet. Itt találkozom vele:


Remek, szeretem az ilyeneket, örülök is neki, de az útnak pillanatnyilag még jobban örülnék… kinyitom az itinert a részletes útleírásnál, aszongyahogy: „FIGYELEM! Az S sáv ezen a szakaszon a turistatérképen jelzettől eltérő nyomvonalon halad!” Na, köszi. Elindulok visszafelé, ezúttal nem buktam akkorát elhamdulillah, pár száz méter múlva látom, h. az én dűlőutamról balra derékszögben letérő dűlőút ki van szalagozva. A helyes útra visszatalálva még 4 km az ellenőrzőpont. Közben eltűntek a szántóföldek, erdős-mocsárkás-aljnövényzetes helyen haladtunk, és volt patakátkelés, amit Anna határozottan veszélyesnek tartott volna:


A pont egy forrás mellett van. Itt kapok egy piskótaszeletet, és ásványvizet ad libitum. Ennél is jobban örülök a pontőrök látványának. Több mint 10 km-t jöttem úgy, h. nem találkoztam senkivel. Itt viszont utolér egy lány a Kanga nevű kutyájával, többször találkoztunk már túrán. Olyan 20 méterrel jön utánam, Kanga azonban beáll közvetlenül mögém, az orra néha hozzá is ér a lábamhoz, olyan közelről követ. Olyan érzésem van, mintha egy futó jönne mögöttem, többször félre is állok, h. a kutyi előzhessen, de nem akar : ). No sebaj, Kanga nagyon jámbor kutya, nem bánt senkit, engem meg nem zavar. A felfelé szakaszokon, amikor használatba veszem a túrabotot, kicsit aggódom, nehogy megszúrjam szegényt, de aztán eldöntöm, h. nagy kutya már, vigyázzon magára. Nincs is gond.
Valami gabonatáblák között haladunk, egyre melegebb van, a nap tűz, és semmi árnyék. Kangának is melege van, azt a taktikát választja, h. előreszalad pár tucat métert, befekszik a dűlőút melletti bokrok árnyékába, és úgy vár be minket:


Már nekem is melegem van, amikor elérjük a következő pontot, Bajtemetést. Itt kapunk egy gyönyörű almát. Én eszem egy banánt, iszom, sokat, és le is ülök egy kicsit. Kanga is iszik. A pontőr egy idősebb páros, ez milyen fajta kutya, kérdezi a bácsi. Magyar agár keverék. Látszik a fején, mondja a bácsi, meg az előbb volt itt egy farkas meg egy másik (golden retriver, mint a célban láttam), azok sokkal jobban lihegtek, térdig lógott a nyelvük, hiába, ennek benne van a véribe’ a távolság!
Nekem viszont nincs, elkezdett fájni a fejem, kicsit maradok a ponton. Kanga és a gazdi elindulnak, már csak a célban látta őket viszont. Ez az a pont, ahol a 25-ös táv becsatlakozik hozzánk, látom is, h. a másik irányból jön egy nagyobb társaság, elindulok, h. még előttük menjek tovább. A fejem egyre jobban fáj, de nem tudok segíteni rajta.
Hamarosan áttérünk a zöld csíkra, és a túra utolsó komolyabb emelkedőjével fenn vagyunk Pap-hegyen. Innen már csak pár km a cél, de már várom is, alig látok a fejfájástól. A maradék kiliket a zöldön már úgy megyem végig, h. azt sem nagyon tudom, hol vagyok.
A célban 7:24-es menetidőt írnak a lapomra, ami nekem nagyon jó erre a távra, mondjuk a végén nagyon belassultam. Kérek a célban a szervezőktől egy Algopyrint, de már nem segít, már annyira eluralkodott rajtam a fejfájás, h. olyan, mintha nem is vettem volna be semmit. Eligazítást kérek a vasútállomáshoz, hamar ott vagyok, 20-25 percet várok a vonatra. Amikor felszállok, és leülök egy kis törékeny, ősz hajú öreg nénivel szemben, már komolyan nem érzem jól magam. Rosszul van, kérdi a néni aggódva. Nagyon fáj a fejem, de már bevettem valamit, majd elmúlik, felelem. Kér egy pohár vizet, kérdezi kedvesen. Köszönettel nem kérek. Nem hiszem, h. meg kellene mondanom a néninek, h. brutális hányingerem van – mégiscsak szemben ül velem, és nagyon csinos, halvány almazöld tavaszi kiskabát van rajta…
Egy darabig még bírom, aztán érzem, h. hamarosan alul fogok maradni a hányingerrel folytatott hősies küzdelemben. Olyan új típusú piros vonaton ülünk. Nem tetszik tudni, van ezen a vonaton mosdó, kérdezem a nénit. Hát nem, tudja, én is csak másodszor utazok ezen, mert most jöttem a lányomékhoz Isaszegre, mert… Ajjaj. Jó, akkor tessék vigyázni kicsit a táskámra, jó? És felugrok, éles jobbkanyarral elindulok, és elhamdulillah tényleg arra van a mosdó, és pont üres…
A keletiben úgy szállok le, mint akit fejbe vertek. Otthon sem vagyok kifejezetten jól. Aztán, este 7 körül, egyszer csak megéhezem. BRUTÁL éhes vagyok. Mindent felfalok, amit otthon találok… és semmi bajom. Azóta sem, elhamdulillah. M. Sz. szerint túlhajtottam magam egy kicsit. Hát nem tudom. Ti értitek ezt?