Tojás 40

Táv: 39 km
Szint: 1350 m

A hosszú hétvége miatt alkalmam nyílott rá, h. kétszer is elmenjek túrázni, egy nap szünet beiktatásával a kettők közé. Erre a szünetre mindenképp szükségem volt, ugyanis akadt egy sürgős munkám, amit kedd reggelig le kellett adnom. Megegyeztem magammal, h. ha vasárnap estig elkészülök, akkor mehetek túrázni hétfőn, ha nem, akkor otthon maradok dolgozni.
Ezt a Tojás túrát már rég kinéztem magamnak. Tudom, tudom, egyesek szerint a Budai-hegység uncsi, de én szeretem. Ötletet is meríthetek ezekből a túrákból, h. ha majd egyszer hajlandóak lesztek eljönni, hová menjünk. Egyszóval, nagyon akartam menni. Belehúztam a munkába, és vasárnap este 10 körül el is készültem.
Hétfőn reggel 7-kor indultam a városmajori rajt felé. Egy másik túrázóval közösen lekéstük a buszt, majd kb. 20 percet vártunk a következőre, h. utána lássuk: a rajt mintegy 400 méterre van a buszmegállótól, ahol 20 percet álldogáltunk… sebaj, jövőre már tudni fogjuk insallah.
Ennek a szervezőgárdának már több túráján voltam, és mindig nagyon korrekt és követhető az itiner, most is az volt, összesen mintegy 8 oldalon. Olvasgatva vágtam neki a távnak.
A túra eleje jó sokáig a városon belül vezetett, ugyanis végig kellett menni a fogaskerekű vonalát (nem pont ott, ahol a fogas megy, de a Városmajortól Széchényi-hegyig fel kellett jutni). Itt sok érdekes dolog nem volt, egy-két szép kertet kivéve:


Hamarosan megtudtam, miért lesz emlékezetes ez a túra. Arra fel voltam készülve, h. sokat (összesen vagy 10-12 km-t) kell menni aszfalton, na de ENNYI lépcsőt álmomban sem tudtam volna elképzelni. Szerintem nincs is a világon ennyi lépcső, csak valami időhurokba kerülhettünk, és valahogy folyton visszajutottunk ugyanarra a lépcsőre… legalábbis a végtelen felfele lépcsőzés ezt az érzést keltette:


Aztán a Normafától végre erdőben mentünk. Az addigi időm egész jó volt, pl. a második ellenőrzőponton (8,9 km) még másfél órán belül voltam. No, akkor menjünk nyolc órán belül, egyeztem meg magammal, és ez teljesen reálisan teljesíthető tervnek tűnt AKKOR MÉG.
A következő ellenőrzőponton kaptunk egy jó nagy pirostojást. Csokiból. Nem ettem meg, bármilyen kívánatos is volt, eltettem Motivációs Tojásnak – majd megeszem, ha elértem egy saját magamnak kitűzött titkos célt : )
Mentem tovább az úton – amúgy az útvonal nagy része ismerős volt a Zöld 45-ről – és hamarosan egy figyelmeztető szöveget láttam az út mellett, mondván, h. SENKI ne térjen le a kijelölt útról, mert BÁRHOL lehet titkos ellenőrzőpont. Volt is, onnan 3 sarokra. Még egy kapucíner csokit is adtak. Rendesek, h. szóltak. Nem mintha én le mernék térni az útról, mert még így is rendre eltévedek… voltak, akik letértek a figyelmeztetés dacára. Jó pár kilométerrel odébb, már az Árpád-kilátó előtt, szembe jött egy fiatal pár, mondván, h. nem pecsételtettek a titkos ponton, mert levágták ott a kunkort. Hát, gratulálok. Nem tudom melyik távol voltak, de úgy 6 km plusz.
Ez után jó darabig semmi említésre méltó nem történt. A túra remek volt, élveztem, az erdő hozta a szokásos formáját: a virágok nyíltak, a zöldségek burjánoztak, a madarak üvöltöttek.


Az idillnek Solymár környékén szakadt vége. A Szarka-várnál még semmi elhamdulillah, de mihelyt beértünk a házak közé esni kezdett az eső. Egy kiránduló családból az anyuka kérdezte: „Mi legyen? Álljunk be valahova, és majd eláll?” „Igen, biztos eláll, 2-3 nap múlva…” – felelte a pesszimistább férj, és inkább kocsiba ültek. Nekem viszont nem volt hova ülnöm. Hátizsák le, esőkabát elő, zsák fel, indulás tovább. Esik az eső, közöltem tömören a solymári kocsmában a pontőrökkel, miközben pecsételtek. Igen, sajnos, felelték hasonló tömörséggel. Többen ki is szálltak itt, amúgy is itt volt a 30-as táv célja. Én azonban szeretem az esőt. Irány tovább, Telkibe.
Az eső nem akart alábbhagyni. Zuhogott. Nem akarom itt csinálni a feszültséget, elárulom előre: az utolsó mintegy 12 km-en VÉGIG esett, kétszer alábbhagyott, de csak annyira, h. levehessem a kapucnit, akkor újrakezdte. A kabátom nem egészen combközépig takar. Ez alatt sajna közölnöm kellett a testrészeimmel, h. nem tudok segíteni rajtuk. A nadrágom hamarosan teljesen átázott. Éreztem, h. egyre nehezebb emelni a lábamat, mintha csak a vizes nadrág súlya húzná le – mondjuk valószínűbb, h. az izmaim merevedtek le a hidegtől. A kapucni széléről is a lábamra folyt a víz, szóval szegény kétszeresen szenvedett. Útközben nagyon sokat fohászkodtam - értetek is - hiszen a Mindenható Allah különösképpen elfogadja a fohászt eső idején, valamint a szenvedők fohászát is, kár lett volna ezt a kettős lehetőséget kihagyni...
A városi szakaszokon az aszfaltra festett ciklámenszínű nyilak segítették a tájékozódást, illetve ilyen konkrétabb felirat is volt, hozzám hasonló, gyengébb tájékozódó-képességűeknek:


Valamint az eső miatt SZÁZÁVAL hemzsegtek:


Ezek az utolsó fotók, ugyanis nem találtam olyan helyet, ahova biztonságosan el tudtam volna rakni a fényképezőgépet. Folyt belőle a víz… azóta még nem mertem kipróbálni, h. vajon működik-e. akkor és ott beraktam a belső zsebembe – ami szintén nem volt már száraz – leszegtem a fejem, és mentem tovább a zuhogó esőben.
Az eső még nem lett volna akkora gond, de a sár… hamarosan teljesen felázott a talaj, és innentől műkorcsolyázók előnyben. A 8 órán belüli időről szőtt reményeim füstbe mentek. Már annak is örültem, ha csonttörés nélkül beérek a célba. Megelőztem egy háromfős csoportot, akit eléggé elkenődve tapicskoltak a mély sárban. Régen örültem ennyire annak, h. kiértem az aszfaltra. Igyekeztem belehúzni, ismét lehetségesnek tűnk a 8 óra. A zöld csík és a Mária-út közös jelzésen vonszoltam magam, tőlem telhetően.
Egyszer csak eltűnt a zöld csík. Ha MINDEN jelzés eltűnt volna, az kevésbé lett volna gyanús, mert elnéztem, vagy kivágták a fát, vagy mittudomén, de a Mária-út megvolt… GPS elő. Szerinte itt már nincs zöld csík. Ekkor kiabáltak utánam az előbb megelőzött túratársak: erre kell menni! Szaladtam utánuk, aztán elébük kerülve fel az utolsó emelkedőn. 7:45-ös idővel értem be, elhamdulillah.
Mikor van Pestre busz, kérdeztem a szervezőket. 52-kor, és most van 47, felelték. Egy utolsó sprint a buszmegállóig – majd mintegy negyed órát vártam a továbbra is rendületlenül zuhogó esőben. Azt, h. mi, túrázók milyen tömegnyomort okoztunk a buszon, meg sem kísérlem leírni.
A nehézségek ellenére, és annak ellenére, h. nem volt semmi különös, nagyon jól éreztem magam a túrán. Insallah jövőre is el tudok menni.
Most szombaton pedig Karancs-Medves. 52 km, életem eddigi legnehezebb túrája. El sem tudjátok képzelni, mekkorára megy össze a gyomrom, ha rágondolok…
Vagy szerintetek nevezzek mégis a 35-ös távra?