Szint: 800 m
Ezen a szombaton szemináriumunk volt, ezért nem voltam sehol. Vasárnapra kinéztem egy túrát a budai hegyekben, amely mindössze 15 km volt, így a húgom, a férje és a lányuk is ígérkeztek rá.
Péntek délutánra derült ki, h. a húgom igazából csak maga és a sógorom nevében nyilatkozott. A túra ötlete az unokahúgomból zajos, elkeseredett tiltakozást váltott ki. Hiszen pont gyermeknap van, érvelt a gyermek, és PONT ILYENKOR akarják őt olyan BORZALOMRA kényszeríteni, mint a túrázás? Mint látható, a januári Téli gyermekvasút túra mély nyomokat hagyott benne… Húgom meghajolt az érvei előtt, és közölte velem, h. nem jönnek túrázni.
Közben kiderült, h. a szombatra mondott eső miatt Megbízott Szakértőnk és a csapat sem ment az aggteleki túrára. Akkor gyertek velem vasárnap, mondtam szombat este. Budai hegyek, és 15 km, kérdezett vissza. Szó sem lehet róla! Erre én mondtam, h. akkor menjünk máshova, és hamarosan meg is kaptam a hívást: Vértes, csókakői vár és környéke. Hurrá, erre még nem jártam.
Vasárnap reggel 6-kor elindultam Budaörsre. Olyan negyed nyolc magasságában pedig kocsiba szálltunk, és irány a Vértes. Út közben hitetlenkedve szemléltem az autó hőmérőjét: kinn 14 fok volt… Csak nem fázni fogunk a túrán?
A kocsit egy faluban hagytuk, amelynek nevét sikeresen elfelejtettem (Csákvár, talán?). Nekivágtunk a Vértesnek, hamarosan nem fáztam… Nagyon szép és kellemes erdei utakon haladtunk:
Nemsokára elértünk egy alig látható, de nyilvánvalóan felfelé vezető ösvényhez. Mondanom sem kell, h. túratársaim felfelé vették az irányt. Elég technikás, kalandos sziklákon felkapaszkodva gyönyörű hegyi rétre értünk:
A szél lengette az árvalányhajat, számos ritka és védett növényfajon trappoltunk keresztül, egyszóval romantikus volt. A rétes részen végigérve egy úgynevezett „ösvényen” ereszkedtünk le a korábban követett útra, a hadműveletet úgy képzeljétek el, mintha egy minaret csúcsáról próbálnátok lemászni az erkélyére, hogy stílusos legyek. Meg kellett állapítanom, h. az új cipőm jó, jobb, mint a régi, bár még mindig szokatlan a merevebb talpa, de sokkal kevésbé csúszik, és valahogy jobban tart az ilyen halálosan veszélyes szakaszokon is.
Az út, amelyre visszatértünk, nagyon szép volt: meredek hegyoldalak között vezetett a völgyben, viszonylag vízszintesen, hurrá. Kisvártatva azonban társaim nem bírták elviselni, h. jelentősebb szintkülönbség nélkül, mintegy vízszintesen haladunk. Fenn a hegyoldalban valamiféle sziklák látszottak. Igaz ugyan, h. csaknem függőlegesen kellett felmenni hozzájuk, de már hogy is jelentene ez nekünk akadályt? A függőlegesen lefelé történő közlekedésben való jártasságomat hitelesen bemutattam múlt szombaton, most eljött az idő a függőleges felfelére is. Voltak helyek, ahol hosszú ideig csak álltam, és néztem, h. innen hogyan is lehetne továbbmenni… sőt, M. Sz. szerint kétszer is ingerült megjegyzéseket tettem. Ez is igazolja türelmemet és önfegyelmemet, ugyanis szívem szerint folyamatos, hangos zokogással követeltem volna az alvósmacimat. Voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, h. visszafordulok, de lenézve magam mögé meg kellett állapítanom, h. felmenni ugyan halálosan veszélyes, de lemenni még annál is halálosabban veszélyes. Tehát mentem tovább felfelé, sziklákon csúszva meg, ágakba kapaszkodva, összeszedve jó néhány karmolást, és titokban nagyon élvezve az egészet. Igen, még a riadt pillanatokban is. A teljesítménytúrák nem mennek ilyen helyekre. Mondjuk valószínűleg azért, mert a rendezők vágynak arra, h. a mezőnynek legalább EGY RÉSZE élve beérjen a célba. Mit is kezdenének különben azzal a rengeteg kitűzővel meg oklevéllel?
Tamás már természetesen rég fenn volt, amikor én még csak küzdöttem a hegyoldallal, M. Sz. pedig aggódva figyelte, h. vajon elevenen felérek-e. Felérve a keskeny hegygerincet rendkívül kellemesnek és festőinek találtuk: a fák alatt magas fű, mindenféle virágok, betűző napfény. És kimentünk a lentről látott sziklákra, ahonnan a kilátás fantasztikus volt a szemben lévő hegyoldalra:
Ez a hely annyira tetszett nekünk, h. le is ültünk elfogyasztani szendvicseinket. Eszem a szendvicsemet:
„Mondtam már, h. ne lesifotózz a bokrok közül, miközben eszem a szendvicsemet!”
Rövid napozás után felkerekedtünk, és elindultunk lefelé, elhamdulillah nem arra, amerre feljöttünk, hanem végig a gerincen, és a túlsó, nem túl meredek részen jöttünk le.
A térkép jelzett egy „Rezső-vár” nevű objektumot utunk közelében. Hát, ha vár, ne várjon hiába, ezt bizony meg kell néznünk, mondta M. Sz. Odaérve meghökkenve tapasztaltunk, h. a vár bizony mindössze egy kb. 6-8 méter magas szikladarab… az aljnövényzet közepén, félig benőve. Ezer ilyen sziklaszál van, hogy miért pont ezt nevezték el Rezső-várnak… A csalódás mély nyomot hagyott M. Sz-ben, sokáig emlegette még, h. hát ez meg micsoda volt. Nekem tetszett a Rezső-vár, kiváltképp az a merészség, amellyel valaki vette a bátorságot, h. EZT várnak nevezze el:
Óvatosnak kell lenni azonban a véleménynyilvánításban, erre int legalábbis Rezső-vár Gonosz Arca:
A táj továbbra is szép volt, a növények dúsak, a virágok szépek, a füvek magasak. Fel is merült bennem az ötlet, h. mily remek lenne, ha leszakítanék valami hosszú, kalászos fűfélét, és ezzel piszkálgatnám az előttem haladók fülét. Ezt az ötletet meg is osztottam velük, Tamás nem szólt semmit, ő már csak ilyen kis szelíd, jámbor lélek, M. Sz. azonban közölte, h. ez esetben ő meg leszakít egy csalánt, és azzal fog piszkálgatni engem.
Hittem is, meg nem is. Hogy is szakítanak le egy csalánt, gondoltam, hiszen az az ő kezét is összecsípi. És különben is, SOSEM tenne ilyen galádságot kedves kis pajkosságomra válaszul! Nem, ezt nem tudom elképzelni róla! Vidám, felszabadult kacagással fogja nyugtázni apró csínyemet, s majdan idős korunkban, a kandalló előtt üldögélve csendes mosollyal gondolunk vissza reá.
Hát nem. GONDOLHATTAM volna, h. az ő eszével könnyű áthidalni a csaláncsípés okozta gondokat. Mihelyt pajkos fűszálam éppen csak megérintette fülcimpáját, ő elővett egy papírzsebkendőt, AZZAL szakította le a csalánt, s megtorló jelleggel nekem támadt vele. A kezem tele lett hólyagokkal. Hurrá. Tamás bezzeg nem tett ilyesmit… no mindegy, a fűszállal való piszkálgatás csábító terve ezennel kútba esett. De a csaláncsípéseknél is fájdalmasabb volt a tudat, h. VALÓBAN képes volt nekem támadni egy csalánnal. Nahát, ki gondolta volna…
Ahogy maradtak el mögöttünk a kilométerek, egyre közelebb kerültünk célunkhoz, a csókakői várhoz. Közben még volt jó néhány kilátópont, ami azt jelenti, h. nem elég a legyaloglandó táv, de még le kell térni az útról, és ki kell mászni magas helyekre, ahonnan le kell nézni, és meg kell állapítani, h. fú, de szép a kilátás. Tényleg szép volt amúgy. Voltak ugyan kisebb kellemetlenségek, pl. az egyik helyen beleültem egy mezei iringó nevű dologba, ami nem egy szép női név – bár az is lehetne – hanem egy rendkívül szúrós növény:
Hurrá. A következő kilátóponton eszünk, mondta M. Sz., én pedig teljes szívemből egyetértettem vele. Meg is ettük összes maradék szendvicsünket. Nem baj, mondta M. Sz., a csókakői várban a lángososnál majd eszünk sajtos-tejfölös lángost. Fú, sajtos tejfölös lángos! Egészen megvidámodtam a gondolatra. Kilométereken keresztül a sajtos-tejfölös lángosra gondoltam. Már-már éreztem az ízét a számban. És akkor képzeljétek el a szörnyű csalódást, mikor kiderült, h. M. Sz. csak úgy GONDOLTA, h. a várban/nál van lángosos, de ez EGYÁLTALÁN nem biztos! Lehet, h. még egy árva kis lakókocsibüfé sincsen…
A várhoz egy elég durva, a végén sziklamászással tarkított ösvény vezetett le. A régi piros csík jelzés. Mentségére legyen mondva, ezt az útvonalat már megszüntették. Lehet, h. túl sokan haltak bele? Nekünk még korábban le kellett volna fordulnunk, de benéztük, aztán meg gondoltuk, h. jó lesz a régi piros is. Jó is volt, az utolsó pár tucat méterig, az meg már M. Sz-t is aggódó homlokráncolásra késztette. A végén mászni kell, kiabált vissza Tamás, aki szokás szerint előttünk járt, mint egy kis felderítő sereg (egész pontosan egy fős felderítő sereg). Végül sokkal egyszerűbben lejutottunk, mint gondoltam volna, és pl. halálfélelmem sem volt. Hamarosan előttünk magasodott a csókakői vár:
A várban azonban szembesülnöm kellett azzal, h. VALÓBAN nincs még egy lakókocsibüfé sem, nemhogy lángosos… Azért csináltunk pár képet, háttérben a szikla, ahonnan lemásztunk idefelé:
Majd továbbmentünk a faluba, mert a belépőjegyeket áruló bácsi azt mondta, h. ott lehet enni. Lehetett is, egy kemencés ház nevű helyen, ahol házias ételeket meg szörpöket árultak. Kóla, az nem volt. „Nem tartunk semmi ilyen populáris dolgot”, mondta a pincér, majd hozzátette: igyunk szörpöt szódával. Ezek kívül ettünk még kenyérlángost, ami jó volt, de olyan brutál álmos lettem tőle, h. egy kávé után is alig tudtam továbbmenni. Ráadásul itt egy jó kis meredek, majd susnyás (dzsindzsás, mocorkás) szakasz következett:
A gyaloglástól elég hamar felébredtem, és a susnyásból kitalálva további kilátópontokat ejtettünk útba. Talán még az eddigieknél is szebb hegyi réteken vezetett az utunk:
Az itteni kilátópontokról már látszott a falu, be is értünk hamarosan, vissza az autóhoz. Sajnáltam, h. vége lett ennek a nagyon kellemes túrának – bár az adatokhoz képest (28/800) eléggé elfáradtam, de még azt is kellemesen. A csaláncsípések is elmúltak elhamdulillah.
Csütörtökön megyek Törökországba, és csak 10-én jövök vissza, a jövő szombaton tehát nem megyek túrázni. Insallah hazajövetelem után várható a következő túra – remélem, h. a Bükk-fennsíkon : ). Addig is kellemes kora nyarat mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése