Nagy-Hársas – Ötvent mondok, harminc lesz belőle…

Táv: 32,4 km
Szintemelkedés: 1100 m

Mint már többször említettem, nem szívem csücske a Mátra. Sehogy sem sikerül megszeretnem. Pedig ezen a szombaton ismét a Mátra volt soron, nem találtam más, jobb túrát. Lelkesedésemet még egy kissé csökkentette, h. Megbízott Szakértőnk közölte, h. ő nem jön haza a túra után, tehát a hazautat próbáljam meg tömegközlekedéssel abszolválni. Ő bevallotta őszintén, h. neki SEMMILYEN 50 km-es túra nem érne annyit, h. utána busszal meg vonattal menjen haza…
Sebaj, én eltökéltem magam, legyen busz, 19:23-kor jön Pestre Jobbágyiból, legalább lesz egy kis plusz motivációm, h. beérjek szintidőben. Szombat reggel már 7 előtt Jobbágyiban voltunk, és 7:00-s rajtidővel vágtunk neki a kiírás szerinti 52,4 km-nek. A túra azzal kezdődik, h. fel kell menni a Nagy-Hársas nevű hegyre. Anna szerint, aki csaknem helybéli, ez „nem gáz”. Hát szerintem meg de igen. A jelzett úton nem lenne gáz, az tényleg elég lankás, de mi nem arra mentünk, hanem egy szalaggal jelzett vízmosáson, amely egy 10-es FF skálán olyan 6-os értékű lehetett. Az út egyébként szép volt, olyan kis alagútszerű, zöldellő tölgyessel:


A szalagozás remek volt, sőt, kicsit túlzás is, abszolút semerre nem lehetett letérni az alagútról, de azért 20 méterenként volt egy piros szalag, meg időnként ki is volt táblázva. No, ha ilyen lesz végig a jelzés, nem lesz gond, gondoltam AKKOR MÉG. Hamarosan a hegy derekáról remek kilátás nyílott a Jobbágyi környéki repceföldekre és ipari létesítményekre:


Eléggé le is maradtam túratársaimtól, mire felértem az első ellenőrzőpontra, már nem is láttam őket. Itt volt egy szokásos geodéziai torony, ahová elhamdulillah nem lehetett felmenni:


Innen következett az a kellemesen lankás rész, amelyen valószínűleg nem gáz feljönni, annyira tetszett, h. rögtön futni is kezdtem, és nagy örömömre hamarosan beértem M. Sz-t és Tamást. Hajrá, hajrá, szólt rám Tamás, mikor elfutottam mellette, és ő is becsatlakozott, így futva értük be M. Sz-t, futó jobbról, mondtam, de őt ez nemigen érdekelte, közölte, h. előzzek balról. Nem előztem, beálltam mögé, és mentünk tovább. Az itiner szerint a kerítés után pár száz méterre le kellett volna térni a szalagozáson balra, hát, nem volt semmiféle szalagozás balra… csak entünk, mentünk, egy idő múlva muszáj volt megszólalnom, hol van már az a letérés, már jöttünk legalább egy kilométert… Így gondolta az a két túratárs is, akiket beértünk, és akik szintén az itinert böngészték. Nem gond, itt volt M. Sz., aki, mint tudjuk, soha nem téved el, és vezetésével némi kerülővel ugyan, de rátértünk a helyes útra. Én alapvetően nem örültem az 50 km-n felül még a kerülőnek, de nem tudott segíteni rajtam senki.
Egy darabig együtt haladtunk, aztán nekem meg kellett állnom, cipőt kötni. Utána teljes gőzzel igyekeztem behozni a lemaradásomat. Elegánsan vettem a jobbkanyart, és a csábítóan lankán lejtőn futni kezdtem, h. beérjem a túratársakat. Egy idő után feltűnt, h. nem látom a piros+ jelzést. Hűha, gondoltam, és már fordultam volna vissza, mikor az útmenti bokron megláttam egy piros szalagot. Na, majdnem felgyalogoltam vissza feleslegesen, kuncogtam magamban, és loholtam tovább. A helyzet azonban egyre gyanúsabb lett. Már rég be kellett volna hoznom a többieket, mióta futok már, és szalag sincs több azóta az egyetlen óta… Megáll. GPS elő. Itiner elő. Itinerben szó sincs szalagról, itt bizony a piros+-on kéne menni. Ami tőlem felfelé, mintegy másfél km távolságban helyezkedik el. Itt fordult meg először a fejemben, h. visszamegyek a rajtba, és szépen felszállok a pesti buszra, és továbbra sem szeretem a Mátrát. De elhessegettem a gondolatot, és visszavéve a sebességből, elindultam a piros+ felé. Odaérve láttam, h. pár tucat méterre jön egy ismeretlen túratárs. No, megvárom, merre megy, döntöttem el. Ő érdeklődve nézte, h. miért is álldogálok ott a sarkon. Kíváncsi vagyok, h. te merre mész itt, mondtam, erre kell menni, felelte, és szépen lefordult ott, ahol nekem is kellett volna, a piros+-ra. Én meg utána, és itt kezdődött közös kalandunk. A nevét sem tudom a srácnak, de így is üdvözlöm, és köszönöm, h. velem jött ezen a mintegy 15 km-n, amit együtt töltöttünk.
A piros+ elindult lefelé, mi beszélgettünk, elmondta, h. az 50-esen van, készül a Kinizsi 100-ra, és a barátnője is jött, de ő csak a 30-ason megy, és sokkal lassabb nála, ezért még jóval hátrébb jár. Szoktál futni, kérdezte, igen, feleltem az igazságnak megfelelően. Akkor futunk, kérdezte, és futottunk. Közben beszélgettünk, és levegőt is kaptam, remek, érdemes eljárni futni, lányok, járjatok ti is insallah. No persze amikor felfelé kellett menni, nem futottunk, de így is remek volt. Együtt értük el a második pontot, ahol éppen baleset miatti helyszínelés folyt, ahogy pecsételtünk, épp elkezdték elengedni a feltorlódott kocsisort. Amint a műútról lekanyarodtunk a földútra, megláttuk előttünk a hegyeket, amiket meg kell még másznunk az 50 km során. Belenéztem az itinerbe, figyeljünk majd, h. át kell menni a zöld csíkra, mondtam, majd előkaptam a GPS-t, van még addig valamennyi. A fiú belenézett a GPS-embe, majd elmondta, h. a telefonján is van, csak nem tudja, hogy kell használni. Én lelkesen beszéltem az enyémről, közben elértük a zöld csíkot, ráfordultunk, és ekkorra a túratársam is annyira belelkesedett, h. elindította a telefonján a GPS alkalmazást. De ezen hogy találom meg ennek a túrának az útvonalát, kérdezte, hát az nem így megy, ahhoz meg kell lennie az útvonalnak fájlban, magyaráztam én, majd belemerültünk a GPS taglalásába. Az út kellemesen lejt, nem is nagyon köves, futunk megint, remek sebességgel haladunk, csak hát sajnos, mint hamarosan kiderül, ismét a rossz irányba… A GPS tanulmányozása miatt elég sokára vettük észre, h. nincs meg a zöld jelzés… Előveszem én is a GPS-t, ami szokott lelkesedésével mutatja, h. nem a piros vonalon megyünk, hanem a szaggatott vonalon, és a piros vonalnak se híre, se hamva már jó ideje… Hoppá. Vissza. Felfelé, persze. Kb. 500 m után megvan a balra, kis ösvényre kanyarodó zöld csík. No, erre iszunk, mondja túratársam, majd szigorúan rám szól: te nem nagyon iszol! Igaz, pedig szomjas vagyok. Nehogy aztán kiszáradj nekem, mondja, én meg előszedem az innivalót, és iszom. Közben ő felhívja a barátnőjét, és a lelkére köti, h. figyeljen a zöld letérésére. Közbevetném, h. amíg együtt mentünk, többször is felhívta a lányt, és mindig elmagyarázta neki az útvonalat, ami nagyon rendes volt tőle. Velem is nagyon rendes volt, odafigyelt, h. nem maradok-e le, hogy iszom-e, meg h. fel v. le tudok-e mászni egy adott helyen, megvárt, mikor cipőt kötöttem, ilyesmi. Egyszóval, igazán nagyon kedves volt, ez úton is köszönöm.
Nem tudom, miért gondoltuk mindketten, h. ez után végig a zöld jelzésen kell menni. A jelzés lement egy völgybe, egy nagyon nehezen járható, köves patakmederben haladtunk sokáig, látható út nem volt, a jelzés nagyon hiányos, sokszor percekig kerestük a következőt. Vagy 5-6x átkeltünk a patakon ide-oda, fatörzseken másztunk át, csaknem derékig érő csalánosba gázoltunk… Itt kezdett gyanússá válni a dolog. Az 50-es távon én 42-es rajtszámmal indultam. Pár tucat ember elment előttünk, nem létezik, h. ENNYIRE nem taposták le az aljnövényzetet… Itiner elő. Aszongyahogy „hamarosan a zöld jelzés balra kanyarodik, de mi megyünk egyenesen a S+…”. Óhogyaza. Én láttam is a sárga+-t, mondom dühösen. Mikor, kérdi kissé sápadtan túratársam. Hát, jó régen… No sebaj, irány vissza a járhatatlan terepen. A saját nyomunkat sem találjuk meg a köveken, egyszer csak két hatalmas kidőlt fatörzs állja az utunkat. Te, én EGYALTALÁN nem emlékszem, h. erre jöttünk volna, mondom kissé idegesen, én sem, mondja ő inkább beletörődően. Megyünk tovább úgy-ahogy a GPS alapján a zöld csík jelzés felé, le kell mászni egy nagyon meredek parton, és átmenni valahogy a patakon, visszatalálunk a zöldre, hol a sárga+. Kérdezi zaklatottan a túratárs, a GPS szerint 70 méteren belül, mondom én, ő már nem bízik a GPS-ben sem, ki is kapcsolta a sajátját, de hamarosan megvan a sárga+, elhamdulillah. Több mint 40 percet töltöttünk a patakmederben, teljesen feleslegesen. Most úgy néz ki, h. elhamdulillah a sok elpazarolt idő és energia után visszatérünk a megfelelő útra. Látunk is két másik túratársat, akik persze rendesen elolvasták az itinert, és egyből felkanyarodnak a sárga+-on. Utánuk, majd beelőzzük őket. Brutális meredek következik. Amikor felérünk, futásra váltunk, és megint elmegyünk a rossz irányba persze, de az idősebb túratárs utánunk kiabál: nem arra!
Eddig a pontig a túrát az jellemezte, h. talán soha nem mentem még ilyen jó sebességgel, és ennyire rossz irányba… Remek dolog, ha az ember képes jó tempóban futni, de ha ezzel folyamatosan távolodik a tulajdonképpeni céltól, az sokat levon a dolog értékéből…
Hamarosan elérjük a harmadik ellenőrzőpontot, majdnem fél 12 van, a túra útvonalából 14,8 km ment le eddig, bár mi már 20 km-nél is többet jöttünk, de „hivatalosan” akkor is alig jobb mint hármas átlagot sikerült produkálnom idáig. Nem lesz meg az 50-es táv, már látom. Én elmegyek a 30-ason, mondom eddigi társamnak, nem fogok beérni, vagy ha beérek is, lekésem a pesti buszt. Ő felajánlja, h. hazavisznek, mert kocsival jöttek. Ez ismét csak nagyon kedves tőle, de én érzem, h. nincs már bennem annyi, h. végig tartsam vele a tempót. Nem akarom, h. várnia kelljen rám. Nem fogok tudni lépést tartani veled, mondom, be fogok lassulni a végére, de nagyon köszönöm, és neked sok sikert, jó utat. Jó, hogy így fel tudod mérni az erődet, mondja ő, jó utat kíván, és elfut. Sok további jó túrát neked, még ha a neved nem is tudom!
Ennél a pontnál ágazik el a 30-as és 50-es útvonal. Átnevezhetek-e a 30-ra, kérdem a pontőrt. Hogyhogy, kérdez vissza, már 3x eltévedtem, és nem fogok beérni, mondom. A másik pontőr jót nevet, írd rá a lapra, h. nem bírta a kiképzést, javasolja kedvesen. Haha. Engedélyt megadva, megyek tovább az idősebb túratárssal a 30-as távon. Mint kiderül, bányamérnök. Nagyon érdekes időt töltöttünk együtt. Nagyon jól ismeri a környéket, végigmutogatja a hegyeket, h. melyiknek mi a neve, bőven van miről beszélni, mert a panoráma ilyen:


A kőzeteket is jellemzi, talál nekem egy hegyi kristályos követ, tedd el, mondja. Majd tétova kérdésem után rátér Magyarország hegységeinek, kialakulásunknak, kőzettípusaiknak elemzésére. Nekem nem kell beszélnem, ez jó, mert a tempója kicsit gyors nekem, lefelé meg síkon még oké, de felfelé már nem. Azért lépést tartok. A következő ponton kapunk csokit, egy forrásból iszunk (bár nincs kiírva, h. ivóvíz lenne, de ő iszik, erre én is). Kanyargós úton haladunk az erdőben, egyszer csak megtorpan, és veszi elő a fényképezőgépét. Megállok, és látom, h. előttünk az úton nagyon közel (21 lpés, utólag leléptem) egy őz, a hátsó lábára ágaskodva leveleket csipeget egy útmenti fáról. Sajna mire a fényképezőgépek előkerülnek, elmúlik a döbbenete, és mint a villám, beugrik a bokrok közé. Hihetetlen volt...
Aztán megkezdjük a felfelé kapaszkodást egy olyan szakaszon, amelyet M. Sz. a túra után csak „f**os domboldalacska” megnevezéssel jellemzett. Én ekkor annyira már nem akartam felfelé menni, de túratársam épp lelkesen magyarázta, h. ő hetes átlagot is tud menni, igaz, h. nem felfelé… Kezdtem lemaradni, egyszer bevárt, és lefotóztuk egymást a mátrai hegyekkel a háttérben:


Aztán ő ment előre, én meg utána, egy idő után feladtam, ő meg csak ment tovább, még egy darabig hallottam, h. az üledékes kőzetekről beszél, aztán hallótávolságon kívül ért. Kíváncsi vagyok, mikor vette észre, h. már nem megyek mögötte. Sajnálom, h. nem sikerült lépést tartani vele, mert nagyon érdekes volt, amiket mondott. Insallah egyszer majd még találkozunk túrán, lehetőleg lefele menő szakaszon…
Sokáig egyedül mentem egy szép erdei szakaszon:


Aztán megint elérkeztem egy nem egyértelmű elágazáshoz, sokáig nézegettem, h. merre kellene menni, szemből jött egy fiú, aki úgy eltévedt, h. feladta az 50-es távot, mondtam, h. jöjjön velem, legalább a 30-as teljesítése meglesz, de azt mondta, elment a kedve az egésztől. Beért minket két túratárs, az egyikük pásztói, és ő is szokott túrákat szervezni, nagyon nem volt megelégedve az útvonal jelzésével, még ők is eltévedtek valahol. Én elindultam utánuk, jó tempót mentek, és hamarosan meg is pillantottuk azt a tavat, ahol az utolsó ellenőrzőpont volt. Lefordultak a tó felé egy ösvényen. Az itiner szerint a piros körön kéne menni, itt meg nincs jelzés, bátorkodtam megjegyezni, nem baj, itt is le lehet menni, mondta egyikük, de hamarosan ez a látvány tárult a szemünk elé:


Szóval itt nem lehet lemenni, vontuk le a következtetést, és visszamentünk megkeresni a piros kört. A vége jó meredek volt, de leértünk. Megemlítettük a szervezőknek, h. nem vagyunk elégedettek a szalagokkal, hát eddig mindenki panaszkodott, h. eltévedt, mondta egyikük, de nem értem, miért… Hagyjuk, gondoltam, és elindultunk a most kivételesen jó szalagozáson, ki a műúthoz. A két túratárs próbált javítani az idején, és elfutottak. Én már nem futottam, elballagtam a műútig, amin még vagy 2 km-t kellett menni Jobbágyiig, ez nekem annyira már nem hiányzott…
A célban nagyon finom, citromfűvel és mentával dúsított limonádé volt. A teljesítők lelkesen panaszkodtak egymásnak, h. hányszor tévedtek el, mit, hol néztek be, és milyen rossz volt a szalagozás. Hát, én sem tévedtem el még ennyit soha, semmilyen túrán. 37,5 km-t jöttem a célig, a hivatalosan 32,4 km útvonalon. HA tényleg annyi volt az útvonal. Ugyanis M. Sz. aki természetesen végigmente az 50-est, 55 km-t mért rajta. Ha nem fordulok el a 30-asra, 60 km-t kellett volna mennem…
Egyébként korábban azt gondoltam, h. kudarcként fogok megérni egy ilyen lefelé történő átnevezést, de nem éltem meg annak. Inkább örülök, h. sikerült racionális döntést hoznom. Most nem nyivákolok, h. „miért nem mentem végig az 50-en”, mert egyszerűen tudom, h. most nem volt bennem annyi, h. végig tudjak menni. Majd legközelebb insallah. De a Mátrát, azt továbbra sem szeretem különösebben : )