Szarvaskő 50

Táv: 54,5 km
Szintemelkedés: 2150 m

Nem annyira szeretem a Mátrát. Mint ezt már kifejtettem néhányszor. Ezért a héten példátlan döntést hoztam: nem megyek Megbízott Szakértőnk csapatával túrázni, mert ők a Mátrába mennek, hanem nélkülük megyek a Budai 50-re. Olyan volt már többször is, h. én mentem egyedül túrára, mert ők éppen nem mentek sehova, de olyan, h. ők menjenek valahova, én meg máshova, olyan még nem volt. De tényleg nem akartam a Mátrába menni. Sebaj, gondoltam, itt ez a Budai 50, 49 km és 1600 m szint, az útvonal nagy részét – szinte teljes egészét – bejártam már, gyorsan végigérek, oszt jóvan.
Pénteken M. Sz. kérdezte, h. mit csinálok szombaton. Túrázom természetesen, válaszoltam. Megyek-e velük. A Mátrába, kérdeztem. Aha, oda. De én nem szeretem a Mátráá-át, sikerült igazi hisztis nő hanghordozást produkálnom. És ha a Bükkbe mennénk, kérdezte ő.
Hú, ez persze azonnal megváltoztatta a dolgokat. A Bükköt, azt NAGYON szeretem. Kedvenc hegységem. Mindig jó menni benne, még ha nehéz is, és mindig történik valami új. Az egyetlen gondom az volt a kiírással, h. a 27 km-es távot keveselltem, az 52 km meg a maga 2200 m szintjével iszonyat durvának tűnt. Megtudtam azonban, h. Tamás a 85 km-es távot akarja futni, így reménykedhettem, h. nem miattam kell órákat várni majd a célban. Oké, ha a Bükkbe mentek, megyek én is. Hamarosan megkaptam a szűkszavú e-mailt:

hali
hát legyen Szarvaskő
5:20-kor felveszünk

Hurrá. Viszlát, Budai 50.
Reggel igencsak idegesen ültem a kocsiban, hallgattam, h. miféle helyekre kell felmászni, és azon gondolkodtam, h. a 27 km, az milyen szép, egészséges táv is… Mikor Szarvaskőn leparkoltunk, M. Sz. felmutatott az előttünk magasodó sziklafal tetejére: oda kell felmenni először. Na, köszi szépen, ennek igazán örülök…


A nevezésnél elvettem egy nevezőlapot az asztalról, már majdnem beírtam a nevemet, amikor megláttam: 85 km. Jujj, dobtam el gyorsan apró sikkantással, mire persze mindenki odanézett, Tamás meg is kérdezte, h. mi a baj. Megfogtam egy 85-ös nevezőlapot, mondtam őszinte rémülettel. Mindenki remekül szórakozott, természetesen. Keresgéltem tovább a lapok között, menj az ötvenesre, mondta Tamás, megadva a végső lökést, amire mindig szükségem van tököléseim közepette. M. Sz. is visszaért a mosdóból, és a következő, engem rendkívüli módon boldoggá tevő szózatot intézte hozzám: „Bár a reggeli viselkedéseddel ezt NEM érdemelted ki, úgy döntöttem, h. ma nem akarok rohanni, és megyek veled.”
Nem egészen tudom, mire gondolhatott, mert szerintem én nagyon szépen viselkedtem, max. annyi, h. a lábamat kicsit feltettem az autó csomagtartójának műanyag szegélyére, h. könnyebben be tudjam fűzni a cipőmet, de csak egy nagyon kicsit, és nem is tehénkedtem rá… No mindegy, lényeg, h. jön velem, ami nagyon jó, egyrészt szeretek vele menni, mert egy csomó helyet jól ismer, és mindig tud vmi extra infót vagy látnivalót, másrészt tényleg SOHA nem téved el. Meg persze arra is számítottam, h. ha az 50 km során elhalálozom, legalább értesíti a családomat.
Mihelyt nekivágtunk az emelkedőnek a szarvaskői várhoz, világossá vált számomra, h. a „nem akar rohanni”, az az ő fogalmai szerint lehet, h. így van, de az enyémek szerint nem… mindegy, tartottam a lépést, egyelőre. Tamás elfutott, mert a 85 km, az azért sok.
Ez a túra bővelkedett a szebbnél szebb kilátásokban, és a szebbnél szebb tájakban, az erdő üde zöld volt, rengeteg virággal, nagyon jó illatokkal. A második pontot elérve még nem voltam fáradt, jó időt megyünk, mondta M. Sz. is. Ennek igazán örültem, próbáltam nem arra gondolni, h. még több mint 45 km van hátra, csak mentem, mint állat:


A harmadik pont felé tartva megcsodálhattunk egy fantasztikus sziklafalat, amelyet szép szakaszosan lerobbantgattak, bányászat címén. Sajna nem lehetett túl jól fotózni, mert pont szemből sütött a nap. Gondoltuk, h. majd ha beértünk a célba, kocsival visszajövünk fotózni, de akkor az már nem tűnt ANNYIRA fontosnak, sem pedig kivitelezhetőnek, úgyh. ezzel a nem túl jó képpel kell beérnetek:


Amikor a Lak-völgyi tónál elértük a harmadik ellenőrzőpontot, a tó felett még jobban nézett ki a sziklafal:


Ettünk-ittunk, majd elindultunk Szilvásvárad felé. A szabadtéri múzeumban – ami elég lepukkant állapotban volt – le kellett írni egy tábla feliratát. Természetesen a rét legtávolabbi pontján volt, és nem is ott csatlakozott be az ösvény, tehát az egész mezőt kétszer is végigjárhattuk ezért a tábláért:


Viszont láttuk ezt a hangulatos akármit is:


Innen továbbmentünk a Fátyol-vízeséshez, ami nagyon tetszett, bár itt viszonylag sok kirándulón kellett átverekedni magunkat:


No, és ekkor kezdődött a java. Istállóskő. Az ország második legmagasabb pontja. A brutális meredek alján összeakadtunk egy kissé pálinkaszagú sporttárssal, aki rögtön felvilágosított a pontos adatokról: 2,4 km-en 600 m szintemelkedés. Hát, ez durva lesz, gondoltam. Megegyeztünk M. Sz-kel, h. megvár majd a tetején, és nekivágtunk. Tényleg durva volt, de legalább nem technikás. Csak kellett meni felfelé a hegyoldalban a brutál meredek, de teljesen járható ösvényen, amit még Anna sem ítélt volna veszélyesnek. Viszont ilyen meredek volt:


Egyszer meg kellett állnom útközben, h. megigyam a baracklevemet, de ettől eltekintve lassan ugyan, de biztosan sikerült feljutnom elhamdulillah. Kissé kiábrándító volt, h. a tetején nincs semmi, még kilátás sem:


Mindegy, örültem, h. fenn vagyok, és rövid ideig el is gondolkodtam azon, h. a Csóványos-reggelit átnevezem Istállóskő-reggelinek… Innen viszonylag kényelmes és nagyon szép szakasz vezetett a következő ellenőrzőpontig. A jellegzetes bükki rétek, az elszórt szürke kövekkel arra csábítottak, h. kifeküdjünk aludni:


Én amúgy is kb. 5 órát aludtam éjszaka, ami nekem nagyon kevés, főleg így túra előtt. Iszonyat álmos voltam, ami furán hangzik, h. hogy lehet valaki álmos gyaloglás közben… de az voltam. Amikor elértük a pontot, ettem egy jó sós vajaskenyeret:


ittam vizet, így indultunk tovább Bánkút felé, kicsit elkavartunk a sárga jelzésen, de M. Sz. pillanatokon belül korrigált, és egy kullancsban, szederben, vadmálnában meg ki tudja még miben bővelkedő mezőn átvágva meglett a helyes irány.
Itt jegyezném meg, h. eddigre, ha egyedül vagyok, már legalább háromszor eltévedtem volna. Alighanem elkeveredek a bükki őserdőben, és felzabáltak volna a közelmúltban észlelt bükki farkasok, amelyek jelenlétére a túra vége felé látott széttépett őz-testrészek is utaltak…
Bánkúton vettem egy kólát (lájtot, persze), és azzal bíztattam magam, h. hurrá, hurrá, már 28 km-t jöttünk, alig 25 van hátra… ugyanis a kiírás szerint a túra 52,5 km lett volna, a későbbi pontosabb mérés alapján bizonyult többnek. Az Istállós-kőre való felmászás elég sokat kivett belőlem, bevallom, ha itt vége lett volna a túrának, akkor sem hullattam volna könnyeket. Pedig a legszebb részek még most következtek. Innen mintegy 15 km-en keresztül a Bükk-fennsík vadregényes, érintetlen tájain haladtunk tovább. Szebbnél szebb kilátások, sziklák, tájak vártak ránk. Engem legjobban talán azok a hegyoldalak fogtak meg, amelyek tele voltak elszórt szikladarabokkal:


De természetesen a Tar-kőről látható panoráma is gyönyörű volt:


Ekkorra már én kezdtem komolyabban elfáradni, de a szokásos halálos, nem-tudok-továbbmenni érzés ezen a túrán elhamdulilllah elkerült. Az utolsó ellenőrzőpontos, kb. 9 km-rel a cél előtt kaptunk csokit meg narancsszörpöt, és innen már jó tempóban, remek hangulatban mentünk végig, bár mondjuk sok szint az már nem volt benne. A jelzés a vége felé eléggé követhetetlen volt, elhamdulillah M. Sz. és a GPS tették a dolgukat, és egy-két kisebb tétovázáson kívül nem történt semmi. Ám hamarosan láttuk, h. a szintidőt igencsak ki fogjuk centizni. 7:20-kor rajtoltunk, és vészesen közeledett a 19 óra… igyekeztünk belehúzni, amikor megpillantottuk a távolban Szarvaskő háztetőit, még jobban. Végül, amikor beestünk a célba, az én órám szerint 3, M. Sz. órája szerint 1, az igazolólapot bélyegző szervező órája szerint 0 perc maradt a szintidőből . 12 óra alatt értünk végig ezen az elég durva 54,5 km-en, mondjuk nem kétlem, h. M. Sz. sokkal hamarabb beért volna, ha nem vár rám időnként, amit ez úton is nagyon köszönöm, lévén, h. e nélkül még mindig a Bükkben lennék szerintem.


Mintegy fél órával utánunk beérkezett Tamás is, eléggé amortizált állapotban, és közölte, h. átnevezett a 85 km távról a 70-re. Szerintem ez így is fantasztikus teljesítmény volt. Nekem ez a túra így is a teljesítőképességem határait ostromolta, h. utána leültem a célban, és nem tudtam elmenni a kb. 200 m-re parkoló kocsiig, és közöltem M. Sz-kel, h. ugyan hozza már be nekem a cuccaimat, különben nem fogok átöltözni. Fél 11 felé tettek ki az Oktogonon, az egy sarok lesétálása komoly kihívásnak tűnt, és utána sem tudtam úgy feküdni sehogy, h. kényelmes legyen… Egyszóval szenvedtem, no. De hát SENKI nem kényszerített, h. túrázni menjek, szóval igyekeztem némán szenvedni.
Vasárnap reggel arra ébredtem, h. brutálisan ennék vmi krémes sütit, pl. olyat, amilyet a húgom szokott sütni. Fel is hívtam, és tudtára is adtam ezt a makacs, gyötrő tényt. Sajna a tulajdon testvérhúgom a legnagyobb közömbösséggel azt válaszolta, h. öltözzek fel, és menjek le az Oktogonra a cukrászdába. Micsoda világban élünk, ahol a fiatalabbak csak úgy elküldik az idősebbeket a cukrászdába… süti sztornó.
Megmarad viszony a kínzó kérdés: merjek-e jövő héten a Tanúhegyek nyomában elnevezésű túrán 50-es távra nevezni? Van 30-as is, ami, mint tudjuk, szép, egészséges táv :). A kiírása szerint az 50-es kicsit könnyebb, mint ez a bükki volt, viszont egyedül kellene végigmennem. Nehéz döntés, de majd meglátjuk insallah :).