Kőtenger

Táv: 33 km
Szint: 920 m

Péntek délután értem haza Törökországból, kissé megviselten, de túrára készen. Eredetileg a Bükk-fennsík 50-et terveztük erre a szombatra, de pár napja csaknem könnyek között láttam a szervezők oldalán a közleményt: „A Vasutas Természetjárók Bükki Egyesülete által 2011. június 11-re tervezett Bükk-fennsík 25-50 teljesítménytúra technikai okok miatt elmarad és egy későbbi időpontban kerül megrendezésre. Az új időpont: 2011. augusztus 6.”
Az viszont már Ramadán, tehát számomra tárgytalan. Kevés túrát vártam annyira, mint ezt, de hát majd jövőre insallah.
Péntek este felhívtam Megbízott Szakértőnket, hogy hova megyünk és mikor. Eredetileg arról volt szó, h. menjünk valahova vasárnap, de Gyuri szombaton ért rá. És a Balaton-felvidék. Szokás szerint reggel Gyuri az Oktogonról elvitt Budaörsre, ahol átültünk kedvenc autómba, és irány a Balaton.
Már kicsit messzebbről, a kocsiból láttam a DOLGOT, de azt hittem rosszul látok. Ilyen nincs is, állapítottam meg tárgyilagosan, tehát rosszul láttam. Aztán, mikor (fejenként 500 ft belépődíj ellenében) beengedtek minket az elkerített területre, megláttam ezt:


Szóval igenis van ilyen. Teljesen hihetetlen látvány, Hegyestű névre hallgat. Ez voltaképpen egy pár millió éve még működő vulkán kráterének a belseje. Egy 300-egynéhány méter magas bazalthegy, ami ilyen bazalttüskékből áll:


Fel is lehet menni a tetejére, de nekem lentről sokkal jobban tetszett. Előre örültem, h. az autót itt hagyjuk, és este újra látni fogjuk a sziklafalat.
A túraútvonal úgy nézett ki, h. Hegyestű – kilátó – Kőtenger – kilátó – Hegyestű. M. Sz. szerint a két fő látnivaló Hegyestű és a Kőtenger, de mint mondotta, nem biztos benne, h. a Kőtenger tetszeni fog nekünk, tehát ne fűzzünk hozzá túl nagy reményeket. Nem baj, engem azért érdekelt.
Előbb azonban a kilátóig kellett eljutni. Kellemes réteken haladtunk, minden zöldellt, rengeteg volt a boróka. Hamarosan egy számomra sokkal érdekesebb fafajtával is összeakadtunk. Az egyik rét szélén hatalmas eperfa állt, tele érett eperrel, és az eperre sereglő, több száz rózsabogárral:


Ettől függetlenül nekiestünk az eperrel teli ágaknak, igyekezvén olyanokat kiválasztani, amine kevesebb rózsabogár burjánzott. Az eper nagyon finom volt:


Sajna hamarosan eljött az idő, hogy búcsút intsünk az epreknek (bár én bírtam volna még enni), és mentünk tovább. Volt azonban egy gondolat, ami nem hagyott engem nyugodni. Még kilométerekkel később is meg-megkérdeztem M. Sz-et: „De ugye a bogarak lemennek vécézni a fáról?”
Itt jött az a rész, amikor fel kellett mászni a kilátóhoz, ahol akadtak érdekes, kalandos részek, amelyek határozottan mérhetők voltak az FF skálán. Nem mentek az emelkedők, meleg is volt, meg hát előtte 2 hétig nem csináltam semmit – a gép előtt ülés elég nehezen illeszthető be a testedzés válfajai közé. Azért igyekeztem némán szenvedni. A kilátó előtt találkoztunk egy másik csapattal, akik melegen ajánlották, h. tegyünk néhány száz méteres kitérőt a Bika-tóhoz. Tettünk, szép volt. Én már nagyon éhes voltam. Hamarosan felértünk a kilátóhoz:


Innen valóban gyönyörű panoráma nyílt:


Ennek a túrának két fontos jellemzője volt: (1) VÉGIG éhes voltam, (2) a távhoz és szinthez nem mérhetően elfáradtam. Nagyon örültem hát, mikor a kilátó alatt leültünk enni…
A Kőtenger felé továbbindulva én többé-kevésbé rendszeres időközönként megkérdeztem: „De mikor érünk már a Kőtengerhez?” M. Sz. egy darabig elég jól viselte ezt, aztán a türelmetlenség kisebb-nagyobb jelei lassan rajta is megmutatkoztak. Kifejtette azon meglátását is, h. esetleg nekem nem is fog tetszeni a Kőtenger, és akkor ez őt eléggé érzékenyen fogja érinteni.
Út közben, a kilátótól lefelé is akadtak még kilátópontok, nem akarlak megfosztani benneteket a szokásos „szikla szélén ácsorgok” fotótól, tehát íme:


Nem szeretném fokozni a feszültséget. A Kőtenger tetszett. Sőt, NAGYON tetszett. Mintegy fej fej mellett befutó Hegyestűvel. Képzeljetek el egy jó nagy területet (kilométeres nagyságrendű), amit megkövesedett hullámokhoz hasonló sziklák borítanak:


Kisebb-nagyobb sziklatömbök jéghegyekként emelkednek ki a Kőtengerből. Ezek némelyikére természetesen felmásztunk. Tamás természetesen sokkal többre, mint én. De azért én is egy párra:


Ezt a sziklákon mászkálást nagyon-nagyon élveztem. Általában nem szeretek magas helyekre felmenni, de ezek nagyon szépek voltak, a magasabb és a laposabb részek is. A sziklákon lévő bemélyedésekben összegyűlt a víz, és, bármilyen hihetetlen is, ezekben a pár literes pocsolyákban a szúnyoglárvák mellett apró halacskák úszkáltak:


Nem sok jövőt jósoltam nekik, mert a víz nyilvánvalóan ki fog száradni, ha a meleg folytatódik, ezért éppen kiürült vizespalackomat felhasználva Tamással halmentő akcióba fogtunk. Halászunk:


A Kőtengert körüljárva visszaindultunk a kilátó felé. Ekkor kezdtem elfáradni, pedig még csak 20 km-nél jártunk. Próbáltam diszkréten megtudakolni, h. a visszaúton nem lehetne-e kihagyni a kilátóhoz való felmászást, de M. Sz. részéről egyértelműen, ridegen elutasító válaszban részesültem. No sebaj, majd megvártok a tetején. Út közben még megálltunk kólát inni, és megettük a maradék szendvicset. Ez rajtam nem sokat segített, mert NAGYON éhes voltam.
Végül nem volt annyira gázos a kilátóhoz való felmászás, mint vártam. Ismét felmentünk, és a késő délutáni fényben is megcsodáltuk a Balaton-felvidéket, és mindazokat a hegyeket, amelyeken a téli Tanúhegyek nyomában túrán végigmentünk. Nem épp a legkedvesebb jelzőkkel illettük szegényeket…
A kilátóból jól látszott Hegyestű is, ahová tartottunk, és bizony, egyre nyilvánvalóbb lett, h. az „innen már nem lesz szint” kijelentés nem 100%-ig igaz… Mert a Hegyestűhöz még mindenképp fel kell menni.
Én ekkorra már fáradt voltam, és pont. Persze némán szenvedtem, de amikor Tamás és Gyuri előrerohantak, én csak vonszoltam magam utánuk. M. Sz. nagyon rendes volt, mert velem vánszorgott. Amikor a hegytetőhöz vezető műútra fordultunk, hamarosan megláttuk a táblát: parkoló 1300 m. Ott hagytuk az autót. Jó kis 1300 m volt :). Mondjuk ekkor már kicsit összeszedtem magam, meg ugye mégiscsak 1300 m, most már csak nem adom fel. Bár megfordult az agyamban a halvány lehetőség, h. leülök az út szélén, és a fiúk majd visszafelé felszednek kocsival… de a parkoló mellett lévő mosdó komoly vonzerőt gyakorolt rám, és M. Sz-kel is jól elbeszélgettünk, tehát végül is elhamdulillah bevonszoltam magam a célba, ahol kaptam csokit, tehát már csak ezért is megérte… Nem is tudom, mit csináltam volna, ha mégis van Bükk-fennsík, és az 50-re nevezek – szerintem leülök a táv felénél, és csendben meghalok az erdőben…
Visszaérve már nem mentünk fel a Hegyestű csúcsára, csak a lábához, csináltunk pár fotót, mosakodtunk, és megállapítottuk, h. fél 8 lett hirtelen. Én ekkorra már megint fel voltam dobódva, egyrészt, mert a fáradtságtól eltekintve, illetve azzal együtt, ez egy nagyon jó túra volt, érdekes látnivalókkal, olyan helyen, ahol még sosem jártam, másrészt, mert újra láttam a bazalttűket, harmadrészt, mert elindultunk éttermet keresni… Jó, bevallom – mielőtt valaki bekommentelné – h. ettem egy somlóit, igen, ez van. Finom volt :)