HANNN

Táv: 28 km
Szintkülönbség: 1230 m

HANNN. A Hely, Amit Nem Nevezünk Nevén. Ott kísértett rémálmaim mélyén. Ha kihagyó lélegzettel, leizzadva riadtam fel az éjszaka közepén, csak annyit voltam képes kinyögni: „…” – mert a nevét, azt ugye nem szabad kimondani.
Persze, volt, h. mégis kimondtam, ezzel már-már kontrollálhatatlan tajtékzásra késztetve Megbízott Szakértőnket. A hosszú évek során, mióta ismerem őt, azt a megfigyelést tettem, h. 2 dolog tudja igazán kihozni a sodrából: más autóvezetők, és ha kimondom a Nevet, Amit Nem Szabad Kimondani.
Szombatra nem volt semmi értelmes túrakiírás. Én azért titkon reménykedtem benne, h. csak megyünk valahova… de amikor M. Sz. felhívott, és azt mondta: HANNN, megfagyott bennem a vér. Persze, tudtam, h. ez be fog következni. Egyszer meg kellett történnie. Hát akkor történjen most, gondoltam, és az első elhaló sikoly után nem is tiltakoztam túlzottan. Meredten tekintettem a jövőbe, miként a lábasjószág, mikor a mészárszékre vezetik. Vártam a szombatot.
Az időjárás-jelentés futó záporokat ígért a hétvégére. Vigyek-e vajon esőkabátot, kérdeztem M. Sz-t cseten. „Felnőtt, 50 km-re kvalifikált túrázó vagy, magadnak kell döntést hoznod” – válaszolta vissza. Wow, ez jól esett, ezt be fogom idézni a blogon, döntöttem el, s ihol. Esőkabátot vittem, biztos, ami biztos.
A logisztikát úgy oldottuk meg, h. Gyuri felvett engem az Oktogonon, és ott találkoztunk. Azon a Helyen, Amint Nem Nevezünk Nevén. Ennek drámaiságát kissé csorbította, h. a Helyen egyszerűen MINDENHOL fizetni kell a parkolásért, ráadásul 200 ft/óra. Hát nem, döntöttük el, és visszamentünk kocsival Pilisszentkeresztre, h. inkább gyalog közelítsük meg a HANNN-t. Számomra ez kissé csalódás volt, mert KORÁNTSEM volt akkora durvaság, mint gondoltam volna. Oké, persze, nem egy vadaspark-séta volt, kellett azért felfele menni, de nem volt halálos. A Kékes keményebb. Ágasvár is. A Muzsla is. Nagyon-nagyon óvatosan próbáltam hangot adni ezirányú nézeteimnek, de ez igazán komoly tajtékzást váltott ki M. Sz-ből („De hát nem megmondtam??? A Nagy-Mánán keresztül felmentél a Csóványosra meg Nagy-Hideghegyre a piroson, akkor meg minek nyivákolsz HANNN miatt!!!”), h. inkább folyamatosan kussolva ízlelgettem a tényt, h. feljöttem a HANNN-ra. Majd úgy döntöttem, h. biztos csak ERRŐL AZ OLDALRÓL volt viszonylag problémamentes a feljutás, bezzeg, ha másfelől próbálkoznék! Szóval, a HANNN azért csak HANNN maradt. Véleményem szerint némi egészséges rettegés a normális élet szerves részét képezi. Erről persze bölcsen hallgattam. Inkább ettem egy almás pitét.
Innen továbbhaladtunk a Zsivány-sziklák felé, ahol még senki sem járt a csapatból. Közben röviden elbeszélgettem Gyurival, aminek nagyon hamar az lett az eredménye, h. kifejtette nekem, h. a kocsiját, amivel idáig hozott engem, viszonylag közel parkolta le a Pest felé menő buszmegállóhoz… Ebből a kijelentésből bölcsen levontam a következtetést, h. nem tanácsos viccelődni Gyurival, és a továbbiakban bölcsen befogtam a számat. Közben el is értük a Zsivány-sziklákat, ami egy tényleg nagyon szép sziklacsoport:


Volt itt erdei buszmegálló is, pont kényelmes magasságban ülőkeként szolgáló gyökérrel. M. Sz. rámszólt, h. egy darabig most inkább ne vegyek levegőt, h. a 3D-s képekhez szükséges fotókat el tudja készíteni rólam, bemozdulás nélkül. Hősiesen, ám csaknem megfulladva vészeltem át a következő mintegy másfél, két percet, de az eredmény megérte. Itt sajna csak a 2D-s verziót tudom prezentálni, de ha valakit érdekel, szóljon, és a gépemen megnézhet engem 3D-ben az erdei buszmegállóban:


Ezt követően megkezdtük hosszú emelkedésünket a Vadálló-kövek felé. Közvetlenül a végső, nagy emelkedő előtt megálltunk energiafeltöltés céljából, itt látható Tamás, kényelmes pózban pihenve, valamint Gyuri és jómagam:


Kapva az alkalmon, gyorsan elnyeltem M. Sz. Balaton szeletének utolsó darabkáját (tényleg csak egy nagyon kicsi kis töredék volt), majd megkezdtük a komoly kaptatást felfelé. Lányok, a Vadálló kövekhez tényleg durva felmenni. De a látvány megéri, nagyon szép hely ez:


Kiváltképp akkor, ha le tudod küzdeni tériszonyodat:


Innen a Prédikáló-székhez mentünk, majd valami források érintésével a Szurdokon át vissza a kocsikhoz. Útközben két említésre méltó esemény is történt. Az egyik egy elég gázos patakátkelés. Rajtam kívül mindenki nekifutott, és átugrotta a patakot. Ám kellett ugrani kb. egy métert, én pedig NEM vagyok 100% biztos abban, h. tudok egy métert ugrani, és SEMMIKÉPPEN sem egy másfél-két méter mély, tombolva rohanó vízáradat partján szeretném ezt kipróbálni. Maradt tehát az a megoldás, h. feljebb mentem, ahol keskenyebb volt a patak, és hősiesen átmásztam a terepakadályokon. A többiek röhögve vártak:


Hasonló megpróbáltatás volt a létrákon való átkelés, amit, mint már többször említettem, annyira nem kedvelek, de szintén hősiesen véghezvittem, rajtam kívül mindenki remekül szórakozott:


A másik, h. találtam egy nagyon aranyos kis bogárkát. Tamás rögtön mondta, h. ez a havasi cincér, ami a Duna-Ipoly nemzeti park címerállata. Adriennek külön üzenem, h. neki nem nagyon tetszett volna, mert ez jó nagy bogárka volt, és hangosan sziszegett, mikor kézbe vettem. Ez annyira meglepett, h. nem is jutott eszembe a „sziszeg” szó, és meglepetésemben hangosan felkiáltottam: „Szív! Nézzétek már fiúk, ez szív vagy mi!” Mivel ez egy elég zsúfolt erdei pihenőhelytől néhány méterre történt, meglehetősen furcsa tekinteteket sikerült magamra vonnom:


Később, már a szurdokban, találtunk egy másik ugyanilyen bogárkát. Éppen fotóztam, mikor arra jött egy srác, hát ez meg mi, kérdezte. Havasi cincér, feleltem. Nem gyászcincér, kérdezte, miután közelebbről is szemügyre vette. Ezen én eléggé felháborodtam, számomra a túrázásnak van két axiómája. (1) Ha azt akarod tudni, h. mit kell magaddal vinni, vagy h. merre kell menni, kérdezd Megbízott Szakértőnket. (2) Ha egy életforma megnevezése érdekel, azt Tamás fogja tudni. Erre jön itt nekem ez a gyerek, h. a Tamás nem jól határozta meg a fajt… kissé felháborodtam. Hát nem, mert itt a Tamás, aki szakértő, és ő mondta, h. havasi cincér, mondtam, gondolom, megfelelő hangsúllyal, mert a srác csak annyit mondott, jó-jó-jó, és nem firtatta tovább a kérdést. Aztán itthon utánanéztem, és TÉNYLEG nem havasi cincér volt, hanem gyászcincér. Tamás tévedett. Gyász. Ez úton is bocsánatot kérnék az ismeretlen erdei sráctól.
Valami titkos sugallat hatására az autókat egy ÉTTEREM parkolójában hagytuk. Mikor visszaértünk, mindannyian éhesek voltunk, be is tértünk némi finomságra, SAJNA párolt brokkoli nem volt… azt inkább hagyjuk, h. mit ettem össze. Jó volt.
Megfáradva, de kellemesen megfáradva vettük az utunkat hazafelé. Elhamdulillah Gyuri nem gondolta ANNYIRA komolyan azt a buszmegállós dolgot (látjátok, mennyire hasznos is, ha az ember befogja a száját…), és az Oktogon tett ki, ahonnan néhány perc múlva már itthon voltam – kivételesen nem azon gondolkodva, h. mit is faljak fel a túra után…
Már alig vártam a hétfőt, amikor a Tojás 40 túrára készültem menni. Ehhez azonban kissé rögös út vezetett, amiről insallah a következő beszámolóban olvashattok majd : )