Szint: 1300 m
Aki csak kicsit is hallgatta már ezzel a túrával kapcsolatos nyivákolásomat, az tudja, h. mennyire féltem tőle. Még maga Megbízott Szakértőnk is azt mondta a kiírást nézve: „Hát igen, ez tényleg a combosabb harmincasok közül való”. Szerepel benne az összes ellenfél: Kékes, Galyatető, Ágasvár, Muzsla… Csak Dobogókő hiányzik. Illetve bocsánat, a Hely, Aminek a Nevét Sem Szabad Kimondani. Mondjuk, ha az is szerepelne benne, akkor ez egy szép, egészségesen hosszú túra lenne, megspékelve azzal, h. közben a Dunát is át kellene úszni. De azért e nélkül is a szokásosnál is durvább pánikban voltam a túra előtt. Most még rátett egy lapáttal az is, h. még hétfőn jegyet váltottam a Pestről induló különbuszra, ezért meglévő félelmeimhez két újabb társult: (1) nem találom meg a buszt, (2) ugyan megtalálom, de lekésem.
Elhamdulillah, ez irányú félelmeim nem igazolódtak végül. Megtaláltam a buszt, és mintegy fél órával indulás előtt ott voltam. De legalább hallgattam a többi várakozó túrázót, akik arról beszélgettek, h. fú, tavaly milyen durva volt, hogy csúsztak ki a szintidőből, hogy adták fel, stb. Mire a busz megtelt, már alig bírtam nyitva tartani a szemem… Aztán Gyöngyösig aludtam. Néha felriadtam, megállapítottam, h. nagyon fázom, majd azt is, h. nem tudok segíteni rajta, és aludtam tovább. Gyöngyösnél ettem egy szendvicset. A Kékesnél megkaptam a rajtidőt, és kb. 150 másik túrázóval nekivágtam a távnak.
Már az eleje iszonyat durva volt, lefelé egy olyan meredek úton kellett lemenni, h. nem is mondok semmit, mert túlzásnak tűnne. Azt hiszem, M. Sz. is alátámaszthatja, h. egy 10-es FF skálán ez a szakasz simán 10-es. Ráadásul a 150 ember egyszerre zúdult neki, csúsztak, estek, keltek, nemigen foglalkoztak másokkal. A következő értékes idézetek fültanúja lehettem:
„Hú b+, ha tudtam volna, hogy ez ilyen sz…, be sem nevezek”
„Mi az, hogy még most vagyunk a felénél? Hogyhogy a felénél?”
„Miért nem mondtátok, hogy itt egy ilyenen kell lemenni?”
„Ez most még sokáig fog tartani?”
„Jó, én itt most megálltam, és nem mozdulok innen sehova!”
Ez utóbbival én magam is együtt tudtam érezni, megálltam egy fánál, ahonnan nem csúsztam tovább, és megvártam, míg a horda nagy része elvonul. Amúgy ez később is jellemző volt a túrára, rengeteg nevező volt (ezrek), sokan nem tudtak még többé-kevésbé sem civilizáltan viselkedni. Soha nem mentem úgy, h. ne láttam volna valakit, mondjuk az az előnye megvolt a dolognak, h. az itinert elő sem kellett vennem a pecsételéseken kívül – csak mentem, amerre mindenki ment. Amúgy egészében véve nem volt a dolog annyira negatív, mert voltak érdekes beszélgetések emberekkel, de az azért jó lenne, ha sikerülne kicsit több embernek megtanulni azt, h. nagyon szép a baráti, illetve családi összetartás, de ez nem azt jelenti, h. csatasorban egymás mellett haladva kell elfoglalni az ösvény teljes szélességét. Ha előzni akartam, néha életveszélyes helyekre kellett kifutni, h. a kettes-hármas sorokban haladók mellett el tudjak menni.
A Kékesről leérve legnagyobb döbbenetemre egy ellenkező előjelű szakasszal találtam szembe magam, ami ha nem is 10-es, de 7-8-as lehetett az ismert FF-skálán:
A közepe táján levettem a polárt, és a legközelebb majd csak a célban vettem vissza. Az emelkedő után jött az első pont, a Kékesről lefelé bénázás és várakozás miatt sajna egy óránál is több volt a 4,4 km, sietve indultam tovább Galyatető felé. A pont itt persze nem ott volt, ahol az itiner írta, hanem a kilátónál, de nem ezen a pár percen fog múlni insallah, nyugtatgattam magam, és egy banán után indultam is tovább. Hamarosan komoly meglepetés ért. „Hajrá, hajrá!”, kiáltott rám valaki, és megelőzött kedves ismerősünk, a terepfutó Gábor, aki annyira hihetetlen futó, h. néha már arra gondolok, h. nem is az emberi fajhoz tartozik, hanem egy másik bolygóról érkezett, ahol normálisnak számít, h. az életformák 5 óránál rövidebb idő alatt futnak 50 km-t terepen, 2000 m szintkülönbséggel. Most nem futott, és egy jókora hátizsák meg egy hatalmas méretű fényképezőgép volt nála. „Te miért nem futsz, Gábor? Fuss, fuss!” – kiáltottam rá teljes döbbenettel, de ő elmagyarázta, h. most nem futni jött, csak „bulitúrára”. Úgy szűrtem le, h. ennek a túratípusnak két fő jellemzője van: (1) előtte a siroki vasútállomás előtt kell aludni hálózsákban, a szabad ég alatt, (2) ebben a sétatempóban az 56 km-t 7 órán belül kell teljesíteni. Gábor közben a méheiről mesélt, én próbáltam lépést tartani az ő „sétatempójával”, lehetőleg úgy, h. az elfogadhatóság határain belül eső hangerővel lélegezzek közben. Néha kinyögtem, h. aha, meg uhh. Kb. 300 méter után feladtam a harcot, na jól van, Gábor, menjél, azt majd találkozunk, préseltem ki a mondatot, és utána csak azért nem kerültem lélegeztetőgépre, mert Galyatető környékén pont akkor nem volt ilyesmi. Oké, úgyis el akarom érni a buszt, mondta Gábor, és elviharzott, közben lefotózva ezt-azt.
Sebességemet így megdobva hamarosan elértem a következő ellenőrzőpontot, ami, ha esetleg emlékeztek az év eleji beszámolóból, a Vörös-kőn lévő, fémpálcikákból úgy-ahogy összerótt kilátóféleség volt. Ez:
Az innen következő szakasz, az Ágasvár csúcsáig, a túra legjobb része volt nekem. 50 perc alatt letudtam a távot, a sok felfelé ellenére, itt kicsit megritkult a mezőny, tudtam menni, és nagyon szép is volt:
Utána Mátrakeresztesig is sikerült tartanom a tempót. Itt első ízben kaptunk valamit enni a túrán, méghozzá háztartási kekszet, amire nem vágytam annyira, de ha már ott volt, ettem három darabot, meg ittam málnaszörpöt.
És ekkor vágtam neki a legrettegettebb szakasznak, a Muzsla megmászásának. Ez egy nagyon trükkös hegy – hadd ne mondjam azt, h. kis szemét – ilyen három az egyben megoldás, kétszer is azt hiszed, h. most már fenn vagy, jajaja, fenn is vagy, de csak az elő-csúcsokon, az igazi, legmagasabb csúcs, az még utána jön. A Muzsla volt az EGYETLEN hely, ahol túrázásaim alatt bármikor is elveszítettem a humorérzékemet.
A Muzsla előtti ponton két futó beszélgetett: „Egész jó időt jöttél eddig.” „Igen, de majd most! Azért siettem eddig, mert akartam hagyni időt. Mert a Muzsla, az nem tréfa. Úgy megyek, ahogy kényelmes.”
Na köszi. Mindenestre én is elindultam, ahogy tudtam, felkészítettem magam, h. ne essek kétségbe, amikor kiderül, h. még nem vagyok fenn, és még mindig fel kell mászni a következő csúcsra. Végül is elég simán megvolt a dolog, lényegesen könnyebben, mint első alkalommal, és 1:20 alatt meg is volt a 6 km, ami nekem a Muzslára felfelé nem rossz. Fenn leültem egy kicsit, megettem a másik banánt, és teáztam is, ami nagyon jól esett.
Aztán elindultam lefelé a maradék 7 km-n. Az út itt is nagyon szép volt, a kökény vadul virágzott, kilométereken keresztül mindent belengett az illata. Kökényes rét kilátással, Annának:
Az itinert nézegetve még a túra elején gondoltam, h. majd a végén futok, mert az már nagyrészt lefelé. No persze. Az út is nagyon rossz volt, én is fáradt voltam, néha kocogtam pár tíz métert, de amúgy örültem, h. menni tudtam. Annak is nagyon örültem, mikor beértem a célba. Nem felejtettem el nyújtani, és megettem a szendvicseimet, amiket egész nap sétáltattam magammal. Tamás persze már benn volt, megelőzött. Megvártuk az 56-os távról érkezett M. Sz-t, és indultunk haza.
El kell mondanom, h. a Mátra ez után sem lesz a szívem csücske – azok a Bükk és a Börzsöny. De most, h. túléltem a Muzslát, kicsit kevésbé szorul össze a gyomrom a „Mátra” szó hallatán.
Na ja, amíg oda nem megyünk legközelebb…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése