Bükki források 50 – Életem első ötvenese

Táv: 50 km
Szintkülönbség: 2093 m

Nagyon sokáig egy 50 km-es túra elképzelhetetlennek tűnt számomra. Úgy értem, persze, láttam a csodált keveseket, akik továbbmentek az ötvenes távon, mikor én lekanyarodtam a 20-30-as rövidtáv útvonalán, de az, h. én is ötvenesen menjek, nem tartozott a lehetőségek birodalmába. Nem vágytam rá úgy, mint egy negyvenesre vágytam. Mert, mint mind jól tudjuk, azt nagyon akartam : )
Aztán ott volt múlt héten a Teleki, akin úgy gondoltam, h. végig tudtam volna menni az ötvenet. No persze, ez csak elméleti fejtegetés volt, mert az, h. tényleg végig tudsz-e menni, az majd csak élesben derül ki. De én egész héten azon tipródtam – mint az csütörtökön hosszasan hallhattátok is – h. el merjek-e indulni az 50-es távon.
Péntek este helyeztük át szálláshelyünket Miskolc közelébe, M. Sz. szüleihez, mondván, onnan kb. fél óra a lillafüredi rajt, és nem 2 és fél, mint Pestről… Én még mindig nem tudtam eldönteni, h. melyik távra nevezzek, de nem akartam vihart kavarni ilyen irányú nyavalygássommal, ezért nagyon bölcsen, folyamatosan kussolva tépelődtem magamban.
Szombat reggel a rajtban már kitöltöttem a nevezőlapot, a rajtoltató hölgy ki akarta venni a kezemből, még mindig nem döntöttem el, h. melyikre megyek, nyögtem kétségbeesetten, és néztem M. Sz-re, aki egy szót sem szólt, csak mosolygott a bajsza alatt. Hát menj az ötvenesre, mondta Tamás, mire én gyorsan – és hálásan – beírtam a „Táv:” mezőbe, h. 50. Huhhh… nincs visszaút, gondoltam.
Később, miközben már lefelé igyekeztünk a műúton. M. Sz. megosztotta velem álláspontját: „Ha másik távra nevezel, visszazavartalak volna, h. nevezz újra az 50-re. Én nem fogom megint három hétig a nyivákolásodat hallgatni, h. jááááááááj volt még 6 órám, végig tudtam volna menni…”
Könnyű eltévedni, kérdeztem a rajtban az egyik szervező bácsit. Ááá, nem, mindent jól leírtunk, intett bizonytalanul a kezemben szorongatott itiner felé, már megkönnyebbülve indultam volna el, mikor kissé gondterhelten utánam szólt: De azért ne nagyon kavarj el, mert nem indítunk seprést! No, köszi. (Gy. k. a „seprés” azt jelenti, h. egy jobb helyismerettel rendelkező illető már jóval a rajtidő lejárása után végigmegy az útvonalon, leszedi a szalagokat és útjelzőket, és összeszedi és a célba kíséri az eltévedt szerencsétleneket. Már azokat, akik nem NAGYON tévedtek. Akik nagyon eltévedtek, azokat a seprű sem találja meg. Majd egyszer a csontjaikat valaki.)
Amíg lehet, lépést tartok a fiúkkal, döntöttem el. No persze tudtam, h. ez nem fog sokáig sikerülni, mert ők azért jelentősen gyorsabbak nálam. Azért az elején még együtt mentünk, és ők, mint jelentős helyismerettel rendelkezők, el is vittek pluszban a túrában nem szereplő Szeleta-barlanghoz. Én ugyan azt gondoltam magamban, h. egy 50 km-es túrán nem biztos, h. mindenféle barlangokhoz kell még pluszban mászogatni, de gondoltam, inkább befogom a számat, és bölcsen hallgatok, lásd mint fent. Amúgy a barlanghoz bőven megérte lemászni (majd onnan felmászni), mert ez IGAZI, komoly barlang volt, ilyen:


Nem időztünk sokáig, hamarosan megtaláltuk az első ellenőrzőpontot, ittunk a forrásból, és leírtuk a kódot. Ezen a túrán 18 ellenőrzőpont volt, de csak 4-en volt pontőr. A többinél a forrás foglalásán (vagy valahol a közelben, pl. fán) vagy a sziklaszirt oldalán felfestett kódokat kellet leírni. Az első pont egy kissé mocsaras vízfolyás mellett volt található, a patak tovább is folytatódott, egész kis vízesések voltak:


Aztán egyszer csak szembe találtam magam a piros plusz felfelé menő ágával. Hát ez elég barátságtalan volt, egy 10-es FF skálán simán volt 6-7-es. (Az FF skála az utak meredekségének leírására használatos, 10-es skálán értelmezett, belső használatú mérőszám.) Itt maradtam le a fiúktól. Egyszer még láttam őket, amikor a második ponttól jöttek visszafelé, én meg még odafelé mentem. Utána már csak a célban találkoztunk.
Ezután ismerős helyek következtek: Magos-kő és Örvény-kő, ahol jártunk már a Népek Tavasza túrán. Két további forrás érintése szerepelt még az itinerben, és a kettő között mintegy mellesleg megemlítve, h. a kék pluszon legyünk óvatosak a patak mellett. Na ja. Ha egy itiner azt mondja, h. valahol legyünk óvatosak, vigyázzunk, veszélyes lehet, stb. akkor MENEKÜLJETEK.
Ez a szakasz valami iszonyat durva volt. Kezdjük ott, h. még mielőtt elhaladtam volna a köves patakvölgy kezdeténél lévő hatalmas szikla mellett, sikerült akkorát esnem, mint még soha, egyetlen túrán sem. Nem tudom, hogyan vagy min eshettem el. De megzuhantam, mint egy kidöntött fa, és sikerült hasra vágódnom, és arccal az avarba fúródnom. Elhamdulillah komoly sérülést nem szenvedtem, csak a lábszáram lett kék – ez harci sérülés, mondta később M. Sz. – és egy kicsit a morálom esett vissza, és annyira nem élveztem ezt a szakaszt:


A patakvölgy leküzdése után leereszkedtünk Mályinkára, ahol a buszmegállóban kellett lennie egy pontőrnek. A falu határában, az utolsó, nagy füves lejtőn két helybéli haladt előttem. A hátsó hangosan énekelt, de számomra felismerhetetlen nyelven. Első pillanatban azt hittem, arabul énekel, aztán rájöttem, h. nem. Ki tudja, talán nem volt az semmilyen nyelv, tekintve, h. közben az atyafi elég jelentős mértékű kilengéssel tántorgott az ösvény egyik szélétől a másikig. Óvatosan beelőztem, mire az előtte menő, felismerhetetlenségig mocskos címkéjű műanyag palackot szorongató barátja megszólított: „Turista! Maga turista, mi?” Kénytelen voltam egyetérteni, mire megkérdezte: „És milyen távon van, százon?” Nem, csak ötvenen, feleltem, na de az is szép, mondta ő, én meg némán egyetértettem. Most jött a lényeg. Nem egészen koordinált, ám rendkívül lelkes mozdulattal meglengette a palackot, amely úgy nézett ki, mintha egy nagyobb létszámú marhanevelő telepen hasmenéses növendék üszők székletminta-gyűjtéséhez használták volna, és boldogan kiabálta: „No, igyon ebbő a borbú, no, turista!” Nem, nem, köszönöm, szabadkoztam, de a bácsika törhetetlenül tuszkolta a palackot az arcomba, de igyon má, igyon má, hajtogatta, erre én futásra váltottam a lejtőn, és lendületből kanyarodtam balra a buszmegállónál, satufékkel álltam meg a pontőr előtt. A már ott pihenő túrázók részvétteljesen kérdezték, no, te hogy megszaladtál, csak nem a bácsik elől futsz. De, de, mondtam, mindenáron a borával akart megitatni, bár lehet valami abban a borban, mert a második nagyon énekel… Mindenki viccesnek találta, h. én a fél falun végigrohantam a kínálás elől, így utólag én is, nem kértem lekváros kenyeret, csak szőlőcukrot, és mentem tovább.
Itt következett be az, amitől tartottam. Megkérdeztem a pontőrt, h. merre kell továbbmenni. Itt a műúton, mondta, aztán majd jobbról bejön az OKT jelzése, és akkor a kéken a sárgáig! Remek. Csak azt felejtette el említeni, miként amúgy az itiner is, h. a kék KÉTSZER jön be jobbról, illetve egyszer bejön, egy darabig a műúttal együtt halad, és aztán, ugyanúgy jobbra, le is megy. No, a MÁSODIK kéken kellett volna lemenni, én meg persze örültem, mikor az elsőt megláttam, és le is mentem rajta… egyenest vissza a falu központjába. Itt próbáltam kérdezősködni a falubeliektől, de persze a „hol megy a kék jelzés” kérdésemre csak néztek. Nincs más hátra, felhívtam M. Sz-t… aki nem vette fel a telefont. Kezdtem megijedni. No, itt az elkavarás, gondoltam. Hívtam Tamást, aki kedvesen elmagyarázta, h. hülyeség visszamenni a faluba, ha egyszer már kijöttem onnan, és h. menjek csak tovább a műúton, és a MÁSODIK kéknél menjek csak jobbra. További útvonalleírást is adott, „a sárgánál nehogy elmenj Dédes felé, hanem a másik irányba, meg fogod ismerni, bazi nagy szikla, és mellette baromi meredek, egyenesen fel a gerincre!”
Meg is lett az út, a következő pontnál, a Vár-forrásnál beszédbe elegyedtünk egy fiúval, és együtt mentünk tovább, nagyjából egyforma volt a tempónk, illetve felfelé én voltam kicsit gyorsabb (hah, ilyen is van, hihetetlen), síkon meg ő. Később kiderült, h. rendőr, fut is meg túrázik is, a következő két pontot együtt kerestük meg, Nyírkőről a kilátás fantasztikus volt:


Aztán, amikor a durván folyton felfelé menő kék L jelzést felváltotta egy lejtő, ő elköszönt, és elfutott – mert lejtőn ő futni szokott, én meg 30 km környékén annyira már nem.
Számítottam rá, h. előbb-utóbb el fogok fáradni. Talán emlékeztek, az elanyátlanodásom a börzsönyi forrástúrán olyan 37 km környékén következett be. Itt meg hamarabb. 34-35 km körül iszonyatos fáradtság jött rám. A rendőr srác már rég elfutott, nem meríthettem erőt a társaságából. Nem volt sok nevező a hosszú távon, 40-nél is kevesebb ember nevezett, kilométereken keresztül nem is láttam senkit. Közben voltak trükkös patakátkelések, amelyeket Anna határozottan a „veszélyes” kategóriába sorolt volna, pl. ez:


Annyira én sem élveztem, de mit tudsz ilyenkor csinálni? Vagy átmész, vagy berendezkedsz az erdei életre. Átmentem. Minden egyes lépés nehezemre esett, csak agyilag tudtam továbbmenni, arra koncentráltam, és azt hajtogattam magamnak, h. semmi gond, ez egy állapot, ami el fog múlni, és akkor majd megint úgy megyek tovább, ahogy eddig jöttem, sőt, jobban, mert a végén jól szoktam hajrázni. Mindjárt jobb lesz, mindjárt jobb lesz, mondogattam magamban, és amikor eljutottam a Köpüs-forráshoz, leültem vagy 10 percre, ettem egy banánt, meg a rajtban kapott kókuszos csokit. Nem tudom, ezért volt-e könnyebb továbbmenni, vagy azért, mert lejtő következett, ahol kicsit belekocogtam, hosszú gyaloglás után mindig jó futni egy kicsit, valahogy máshogy terheli az izmokat, és kifejezetten pihentető. A következő, megint emberes pontra (Garadna vá.) már kicsit boldogabban értem be, itt volt a 17-es rövid táv célja, egy csomóan ültek és zsíros kenyeret ettek hagymával. Sajna olyannyira, h. a hagymát már mind meg is ették, nem tudtam feltuningolni a szendvicseimet… Megkérdeztem a pontőrtől, h. merre tovább, totálisan rosszat mondott, elhamdulillah nem rá hallgattam, hanem két fiatalra, akikkel együtt indultunk tovább a pontról, és az itinerre. Ha a pontőrre hallgatok, szerintem még most is mennék…
Kevéssé romantikus nevű Helyiipari-forrás után az utolsó jelentősebb emelkedőn (kivéve az utolsó utáni, lsd. később) eljutottam a Csókás-táborhoz, ahol megint csak volt pontőr, és adott egy almát, ami annyira jólesett, mint kevés étel még, leültem a padra, úgy ettem meg. Beért 3 túrázó, együtt indultunk tovább, és a célig együtt is mentünk kettővel, a harmadik lemaradt. Innen már nem volt nehéz az út, húztuk is egymást a tempóval, siettünk, és nagyon jól mentünk, az utolsó 6 km-t 1 óra 10 perc alatt tettük meg.
Az utolsó meglepetés még az volt, h. az Eszperantó-forrához egy igencsak durva hegyoldalban kellett felmászni. Ez úgy mond kalandos, technikás rész volt, de a forrás talán a legszebb az összes közül. közben keresztezni kellett a kisvasút síneit, és lefelé túratársaimban felmerült az ötlet, h. ne menjünk vissza a tóparti ösvényre, hanem a síneken menjünk be a célba. Két apró gond volt ezzel: át kellett menni egy vasúti hídon és egy alagúton, és ha jön a vonat, hát, az ciki. A hídról még csak leugrasz, de az alagútban nincs sok más választásod, mint hogy egyenletesen szétkenődsz a falán. Idősebb útitársam hátrakiáltott nekem: „Hölgy! Ugye menjünk le, vissza az útra?” Ez eléggé meglepett, sosem szólítottak még konkrétan hölgynek. Nekem mindegy, ahol mentek, én ott megyek utánatok, feleltem, és végül visszamentünk a rendes útra.
A rövid, pár száz méteres műútszakaszon, ami a célba vezetett, csatlakozott hozzánk M. Sz. és Tamás is, együtt mentünk be a célba, ők már másodszor aznap : ). No, hát mégsem tévedt el, üdvözölt örömmel a reggeli szervező. Sőt, olyan friss, mintha csak most indulna, mondta egy másik. Tényleg nem éreztem magam fáradtnak, AKKOR. Rettenetesen fel voltam dobva, száguldott az ereimben az endorfin, hú, végigmentem egy ötvenest, és nem is a legkönnyebbet, idősebb túratársam – amúgy tornatanár – azt mondta, ha ezen az ötvenesen végigmentél, nevezhetsz már bármelyikre. Fáradtnak nem éreztem magam, de iszonyú éhes voltam. Később megjött a fáradtság is, vacsora után majd leragadt a szemem. M. Sz. szülei meggyőztem minket, h. ne jöjjünk este Pestre, hanem aludjunk ott még egy éjszakát. Én már este 9-kor elköszöntem, és elvonultam a szobámba, aludni. Elég nehezen aludtam el, ekkor már rámtört a fáradtság, fájtak az izmaim, akárhogy feküdtem, nem volt kényelmes… szóval nyivákoltam, na. Azért persze elaludtam egy idő után, és reggel már sokkal jobb állapotban ébredtem.
Reggel 9 körül visszaindultunk, és biztos, ami biztos, meglátogattuk a Mátrát is : ). Elmentünk Sástóra, ahol egy sárga színű, alumíniumfóliára hajazó lemezekből összerótt, a tetején mintegy 30 centis kilengést produkáló kilátóra másztunk fel a viharos erejű széllökések közepette, amely most TÉNYLEG 50 m magas volt, nincs mese, ki volt írva az aljára, miként az is, h. 40 km/h-nál erősebb szélben felmenni tilos:


Amúgy innen látszott a Kékes, ide megyünk jövő héten insallah, ha nem leszek beteg éppen:


Aztán még felmentünk Galyatetőre is, az itteni toronyba, ahonnan az ég alján látszottak a Tátra havas csúcsai:


És a virító galambvirág a sífelvonó tövében:


Elüldögéltünk a sípálya tetején, ahonnan a kilátás remek volt, még utoljára megcsodáltuk a távolban elterülő Bükköt, mielőtt hazaindultunk volna:


Még mindig nem tudom 100% elhinni, hogy megcsináltam ezt az ötvenes túrát. Nem fogtam még fel teljesen. Igen, mint azt egyesek kérdezték, vannak 60-70-100 km-es túrák is, de azok még a távoli jövőben léteznek csak, megvalósulásuk kérdéses, és nem is vágyom rájuk annyira, mint a 40 v. 50-esre vágytam (ja, holnapig nem, mondta Tamás). Jelenleg inkább arra vágyok, h. ötveneseket tudjak biztosabban és gyorsabban menni insallah. Aztán majd meglátjuk : )