Teleki 30

Táv: 30 km
Szint: 1441 m

Ez a túra elég bonyolult logisztikát követelt. Nem elég, h. máshol volt a rajt és a cél, de még az 50-es és 30-as táv célja is különbözött… A szervezés a következőképpen nézett ki. Vácon hagyjuk az autót, és vonattal megyünk át a rajtba, Drégelypalánkra. Innen mindenki beérkezik, és Tamás – aki futó lévén valószínűleg leghamarabb ér célba – Zebegényből vonattal elmegy a kocsiért, majd felszed engem Kóspallagon, majd Megbízott Szakértőnket együtt szedjük fel Zebegényben. Hurrá.
Szombat reggel akkora köd volt, h. a vonatból alig láttunk ki. Nem volt sok nevező, én a 30-ason a 8, M. Sz. az ötvenesen az 51 rajtszámot kapta. Én kicsit szomorú voltam, h. nincs 40-es táv, mert a 30-as akkora kihívást nem jelent – bár persze a vonaton szokás szerint pánikoltam, hogyne, meg előző nap is – és a fejlődés érdekében szívesen mentem volna hosszabbat. M. Sz. nyújtotta is felém az 50-es táv nevezőlapját, de én azt hittem, h. viccel, és gúnyolódik a szegény kis szerencsétlenen (ez lennék én), ezért csak elhúztam a szám, és elvettem a 30-as lapot. Mint később kiderült, nem is igazán viccelt… akkor már persze késő volt.
A nevezés után elég sokáig majdnem szintben kellett menni, először a falun belül, aztán meg valami szekérúton, ami kicsit sáros volt, de mondtam, h. ha nem lesz rosszabb, én egy szót sem szólok. Aztán lett rosszabb, de nem volt vészes, egészében véve kellemes volt menni, még a sáros szakaszok is inkább mosolygásra késztettek, h. naná, hogyne lenne némi sár a Börzsönyben.
Az első ellenőrzőpont Drégelyvár volt.
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Ezt mondogattam magamban, miközben kapaszkodtam fel a brutális meredek, de – elhamdulillah – nem túl hosszú hegyoldalban. Itt már kezdtünk a felhők vonala fölé kerülni, a vár ragyogott a napfényben:


Pecsételés után leereszkedtem ezen a kis lejáraton:


És már mentünk is tovább a következő pont felé, rengeteg odvas keltike között, amelyek illata belengte az egész erdőt, mint valami egzotikus parfüm. M. Sz. szerint inkább olcsóbbfajta vécéillatosítóra emlékeztetett, de ezzel a véleményével később is egyedül maradt. Az odvas keltikéknek igenis jó illata van. Itt következett be az a tragikus pillanat, amikor meg kellett állnom, h. bekössem a cipőmet. Ezáltal egész a túra végéig elvesztettem M. Sz. társaságát, mert utána már nem futottam, h. utolérjem. Sebaj. Ezután végig két fiatal sráccal előzgettük egymást, akik mérnökhallgatók voltak, és olyan rendkívül érdekes témákról beszélgettek, mint pl. a földrengésbiztos acélcsarnok építése.
Ez a túra elhamdulillah nagyon jól jelzett volt, végig meglévő és elég sűrű turistajelzésen kellett menni, nem volt elkavarás. A második pont után átváltottunk a sárga jelzésre, és egy elég brutál felfelé menő, ámde nekem nagyon tetsző szakaszon mentünk:


Az egész sárga nagyon jó volt, igazi börzsönyi táj, nagyon élveztem. Királyházára leérve át kellett kelni a patakon, ami céljára egy vízbe dőlt fatörzs és némi felhalmozódott hordalék szolgált. Rutinszerűen a patakmederbe akartam döfni a túrabotokat – és majdnem utánuk is estem, mikor a második tagig eltűntek a vízben, és még mindig nem értek le az aljára. Ezen kissé megrettenve mintegy átszaladtam a fatörzsön, vigyázzatok, nagyon mély, szóltam vissza a leendő mérnököknek. Az egyikük át is jött simán, a másik megállt a közepén, fogyókúráznom kéne, mondta, és abban a pillanatban a hídszerűség szétcsúszott alatta, loccs, bele a vízbe. A ponton lelkendezve mesélte, h. nem tudja, az utánunk jövők hol fognak átjönni, de OTT már biztos nem… Később is volt egy patakátkelés, ezen a patakon:


A fiatalember, aki előttem a barátnőjét segítette át a patakon, gondosan megvárta, h. épségben átérjek én is. Amikor megköszöntem ezt neki, komolyan elmagyarázta, h. nem az a gond, ha vizes leszek, hanem ha úgy esek, h. beverem a fejemet, és nincs ott senki, aki segítsen. Szeretem, amikor az emberek így figyelnek egymásra.
A hegyoldalban mentünk tovább, a patakvölgy mellett. A másik oldalon a hegyoldalban fakitermelés folyt, egy szerencsétlen, teljesen leizzadt, csatakos sárga ló vonszolta le a kivágott fatörzseket a meredeken, a hajtó kiabált és egy hosszú ággal ütötte-verte a lovat, mert a szerencsétlen állat nem annyira élvezte a „végre kinn az erdőben” érzést, és nem akart nagyon sétálni…


Mentünk tovább, az itinerben az állt: „nemsokára elérjük a Nagy-Mána bércet, amelyen megkezdjük hosszú kapaszkodásunkat”. Tényleg elértük, és tényleg megkezdtük, és tényleg hosszú volt. Innen a Csóványosig, sőt, a Nagy-Hideg-hegyig rengeteget kellett felfelé menni. Örömmel vettem viszont észre, h. ez volt az első olyan túra, ahol valóban megmutatkozott az edzések haszna, nem volt gondom az emelkedőkkel, megállás nélkül felmentem, és nem is lassultam be vészesen. Eddig mindig az volt, h. akiket síkon beelőztem, azok az emelkedőn visszaelőztek, de most nem vesztettem túl sok sebességet, bár természetesen nem azt akarom ezzel mondani, h. könnyű lett volna felmenni, de az eddigieknél azért lényegesen könnyebb, elhamdulillah. Ez a Nagy-Mána rész, ez annyira szép, de annyira, h. el sem tudjátok képzelni. Annyira jó lenne, ha ti is el tudnátok jönni ide, de ahhoz be kellene vállalni legalább 20 km-t, és nagyon sok szinttel, felfelé is, meg lefelé is. De megéri, higgyétek el, illetve ne higgyétek, hanem nézzétek:



Itt még a gyík is a piros jelzésen megy:


A Csóványos alatti ellenőrzőpont után hamarosan már az ellenkező oldalról néztünk vissza a Csóványos kilátójára, ahová ezúttal nem másztam fel:


És mentünk tovább Nagy-Hideg-hegyre, ahol nem volt pontőr, hanem magunknak kellett pecsételni a turistaházban. 23 km-nél jártunk, és a maradék út nagy része már lefelé vezetett. A kék jelzés jó sáros volt, de elhamdulillah mindig meg lehetett oldani valahogy, h. kikerüljem. 6:50 alatt értem le a 30-as célját jelentő kisinóci turistaházhoz.
Nem voltam olyan feldobott, mint szoktam túrák után. Kifejezetten fájt a szívem, h. nem megyek tovább. A mérnökfiúk felkerekedtek a ponton található nutellás kenyerek elfogyasztása után, hát te, néztek rám, én itt kiszállok a buliból, mondtam. Fáj a lábad vagy valamid, kérdezte egy pontőr lány. Nem, hanem 30-ra neveztem, feleltem. Akkor nem előzgetjük már tovább egymást, kérdezte a mérnökfiú. Majd jövőre, mondtam szomorú mosollyal, és már el is tűntek, tovább, a sárgán. Kisvártatva utolért a patakátkeléses srác és a barátnője, és ők is kérdezték, h. nem megyek-e tovább, ami persze még hozzátett a szívfájdalmamhoz.
Próbáltam hívni valamelyik túratársamat, h. ha mennék tovább, megvárnának-e a célban, de nem volt térerő az erdőben, és úgy éreztem, h. kész helyzet elé állítani őket azzal, h. a megbeszélésünkkel ellentétben másfél-két órát kell rám várniuk, nem lenne tisztességes.
Ültem egy lefűrészelt fatörzsön, ettem a szendvicsemet, majd azt sem tudtam, hogy pattanjak fel, amikor a bal combizmom begörcsölt. Tanulság: NEM ülünk le, főleg ilyen összekuporodott pozícióba, mint egy 15 cm magas fatönk, nyújtás nélkül. Jobb késő, mint soha, megcsináltam a nyújtógyakorlatokat, nem is volt gond utána. Ezzel is ment az idő, meg azzal, h. ültem a napon, és hallgattam a többiek beszámolóit. Majdnem másfél órát ültem ott a ponton, ezalatt az 50-esről 8 ember nevezett át a 30-asra, és szállt ki a buliból Kisinócon. Amúgy elég kevés nevező volt, a három távra (50, 30, 20) összesen kb. 100 ember.
Amíg üldögéltem, odajött hozzám a turistaház macskája. Először csak kicsit messzebb hempergett a kövek között. A szürke macska színét tekintve szépen illeszkedik a Börzsöny vulkanikus kőzeteihez:


Egy idő után az ölembe is mászott, és többször, nyomatékosan le kellett raknom, h. tovább már ne szőrözzön össze. Bár Tamást, a sofőrömet továbbra sem tudtam hívni, mégis úgy döntöttem, h. besétálok Kóspallagra, egyrészt, reméltem, h. ott insallah lesz térerő, másrészt, h. ne kelljen várnia rá. Jó döntés volt, mert összesen talán 20 percet vártam Kóspallag központjában, és már elém is kanyarodott az autó.
Hazafelé felszedtük a kissé megfáradt M. Sz-t Zebegényben, és a naplementi imát már itthon tudtam csinálni. A túra nagyon jó volt, nagyon szép, bár elég nehéz helyeken ment, és sajnálom, h. nem neveztem a hosszabb távra. Jövő héten bükki források insallah. Van 30-as és 50-es táv. Ha az 50-esre gondolok, természetesen összeszorul a gyomrom : ). Szerintem nem merek majd arra nevezni… sok bajom van, mi?