Zöld 45

Táv: 45 km
Szint: 1600 m
Zöld 45
Pénteken beköltöztem Budaörsről az új lakásba. Nem volt olyan óriási élmény: a házban egyetlen csapból folyt víz, de az is hideg, lefolyó meg nem volt, tehát alá kellett tenni egy vödröt, a szobában volt villany, máshol viszont nem, konnektor viszont csak a konyhában, ahol meg villany nem volt… nem voltam boldog.
Szombaton hajnalban, fél 6 körül elemlámpával és tapétavágóval készítettem a sajtos kifliket – a kések nem tudom, melyik dobozban voltak… a szalvétát sem, ezért a 2 sajtos kiflit csak úgy behajítottam egy nejlonzacsiba, aztán gyerünk.
A farkasréti villamos-végállomástól indult a túra, volt már jó pár nevező a rajtban, én még a villamoson is gondolkodtam, h. 30 v. 45 km legyen. Aztán a nevezésnél a rajtoltató hölgy rákérdezett: 30? Hát nem, fortyantam fel magamban, de neki udvariasan csak azt mondtam, á, nem, 45. akkor álljak át a másik sorba, tanácsolta, ugyanis a 30-as sorban álltam. Beneveztem a 45-re, és, megelőzendő a további kísértést a 30-nál való kiszállásra, a váltás ruhámat a sporttáskámban feladtam csomagnak, h. vigyék előre a 45-ös céljába, Budakeszire.
Roppant ügyesen már a városon belül majdnem eltévedtem, de végül is meglett a zöld jelzés, fel az Ördögoromhoz. Itt a társaságot rögtön nekizavarták a sziklás felfelé hegyoldalnak:


Levegőért kapkodva értem fel, rögtön egy pontőrbe ütközve. Ez nem volt túl szép megoldás, h. az ember még fel sem lélegezhet, és lila fejjel, lihegve pecsételtethet. Mindegy, gondolom, a pontőr látott már ilyet. Távozóban még lefotóztam, pontőr a hajnali fényben:


Innen fel kellett menni a Széchényi-hegyre, ami az általam „daráló” típusúnak nevezett emelkedőn történt: nem olyan vészesen meredek, de jó hosszú, és szép lassan bedarálja az erődet. Innen kicsit könnyebb szakasz következett, bár Normafánál majdnem benéztem, és bementem a síházba sorbaállni, pedig ott nem volt ellenőrzőpont, csak a rövid táv rajtja. Elhamdulillah egy bácsi rám szólt, h. nekem oda nem kell bemenni. Egy darab lefelé menet (kis kocogással) után valami BRUTÁLIS hosszú lépcsősorokon kellett felmenni, utálom a lépcsőzést, de mivel opcióként ott volt még a repülés, amit mindezidáig nem sikerült elsajátítanom, nem sok választásom volt:


A Fekete István emlékháznál átadtam az igazolólapomat, én vagyok a 45-ös rajtszám, mondtam, mire a nem pecsételő pontőrök egyike segítőkészen közölte a pecsételővel: ott van közvetlenül a 44-es után. Valamint a 46-os előtt, mintegy a kettő között, adjak iránytűt? Vágtam rá azonnal és automatikus, egy pillanat csend, aztán a pecsételő kivételével mindenkiből kitört a röhögés. Ő mozdulatlan arccal közölte: inkább GPS, az jobb lenne, van az is, mondtam a tok felé nyúlva, akkor legyen térkép, mondta ő. Az sajnos nincs, de ígérem, jövőre hozok, feleltem, erre már ő is nevetett, én is megvidámodva mentem tovább.
Solymár előtt valami brutális sárga sár volt, mindenki bőszen anyázott, egy darabig próbáltunk technikázni, aztán rájöttem, h. mindegy, sehogy sem jó ez, és bátran belegázoltam a sárba, mivel alternatívaként mindössze a fentebb már kitárgyalt repülés mutatkozott:


Solymáron volt a rövid táv célja, a 20-asok megkapták az oklevelet, bölcs megoldással úgy intézték el, h. a hosszú távosoknak be kellett állni pecsételtetni ugyanabba a sorba, ahol a rövid távosok okleveleit írogatták… addig is ittam teát, és indultam tovább Nagykovácsi felé.
Ezt a túrát csak „macskás túrának” emlegetem magamban, mert rengeteg macskát láttam útközben, nem is akármilyeneket:


Nagykovácsi volt a 30-as táv célja. Elég sokan, akik a 45-re neveztek, kiszálltak itt, talán a sár és elég nehéz útviszonyok miatt. Mész tovább, kérdezte a pontőr, hát persze feleltem, majd hozzátettem, h. a gyáva megfutamodást kizárandó, eleve a 45-ös célba küldtem a holmimat…
Volt tea, és mindenféle kenyerek. Ez ugye nem zsíros, böktem egy vajas-savanyúuborkásnak kinézőre, nem, az vajas, de van növényi zsírunk is, közölte egy kedves kenyérkenő hölgy. Ezzel a túra nálam nagy-nagy pirospontot kapott a Budai Trappal szemben, de maradtam a vajasnál, ami annyira remek volt, h. megettem még egyet, plusz a sajátomból egy banánt, kértem vizet a hölgytől, és nekivágtam az utolsó 15 km-nek. Ekkorra már kellemesen elfáradtam, de bőven éreztem még magamban tartalékot, ha nincs a cuccom a 45-ös célban, akkor sem szálltam volna ki. Nagykovácsi elhagyása után megkezdtük a felkapaszkodást a Nagy-Kopaszra, ami a Budai-hegység legmagasabb pontja, én már eléggé éreztem az emelkedőt, de nagyon szép volt, főként, h. a lenti sárral ellentétben itt jelentős mennyiségű hó volt:


A Csergezán kilátó után számomra ismeretlen útvonal következett: Hosszú-hajtás, kőbánya. Na, nehogy már a végén tévedjek el, gondoltam és becsatlakoztam egy idősebb bácsi után. Ő később elmesélte, h. 65 éves, és 1983 óta teljesítménytúrázik. Ezzel együtt olyan iramot diktált, amit alig bírtam tartani. Egy helyen, a telki országúton átkelve, megálltunk tanakodni, h. merre tovább. Az itiner aszfaltutat emlegetett, IRL egyetlen út volt, de az NEM aszfalt, hanem földút. Nézegettük a GPS-t, a térképet, egyszer csak a bácsi megszólalt: hát ott meg mi van? Felnéztem, és olyan 30-40 méterre tőlünk dámvadak keltek át az ösvényen, az elsőnek már csak a farát láttam, a másik kettő bika volt, megvolt még a lapátjuk is, jó nagy. Nagyon szépek voltak, és szabadon még sosem láttam dámvadat. Számomra hihetetlen élmény volt, sajna egyik sem hagyta ott a lapátját, pedig nagyon szeretnék egyet :)
Lassan elfogyott a hó, előbukkant a talaj, és pihe-puha mohapárna, Adriennek:


Megláttam az idei év első igazi vadvirágját is:


Aztán az út ismét brutálisan sáros lett, igyekeztem nem lemaradni a bácsitól, és nem hasra esni a sárban. 3 kilométerrel a cél előtt megvolt az utolsó ellenőrzőpont, nagy meglepetésemre az első pontról jött át ide a pontőr, kicsit beszélgettünk, aztán összeszedtem magam, és elkezdtem a cél felé vonszolódni. Ekkorra már eléggé elfáradtam, de eléggé megnyugodtam, mert láttam, h. a szintidő insallah meglesz, még akkor is, ha nem tudom tartani a lépést a bácsival. De sikerült, egyszerre értünk be a célba, ahol már várt a csomagom, az oklevél és a kitűző, és néhány perc múlva befutott Megbízott Szakértőnk is, aki, bár nem jött erre a túrára, elvállalta, h. utána fuvaroz engem, amit ez úton is köszönök. Nagyon fel voltam dobva, h. sikerült, és nagyon élveztem ezt a túrát.