Forrástúrák a Börzsönyben, 44 km

Táv: 44 km
Szint: 1360 m

Amikor 15-én hazaértem a Népek Tavasza bükki túráról, szomorúan szemléltem bakancsomat, amelyet vastagon borított a fekete bükki sár. Én most nem tudok veled foglalkozni, oldd meg a problémádat egyedül, mondtam neki, és behajítottam a szekrény aljába.
A probléma azonban nem oldódott, sőt, inkább kötött. Csütörtökön a bakancs csak nyomokban volt felismerhető, leginkább egy vakondtúrásra hasonlított. Így hát begyömöszöltem a bakancsomat a mosdóba, és ráengedtem a vizet a csapból. Nekiestem a körömkefével. Lassan előtűnt a márkajelzés, majd a bakancs eredeti színe… Remek. Péntek estére többé-kevésbé meg is száradt, végrehajtottam hát a Rituális Impregnálás műveletét rajta, elkészítettem a szendvicseket, és ekképpen felkészülve vártam a szombat reggeli indulást.
Ami némi késéssel következett be, Megbízott Szakértőnk ugyanis rosszul állította be az ébresztőórát. Viszont az a jó hír ért, hogy Gyuri, aki már oly rég nem jött velünk sehova, csatlakozik a csapathoz, így négyesben vághatunk neki a 44 km-es táv leküzdésének.
A kocsiban pánikoltam, hogyne, mi mást csináltam volna. Latolgattam a 25-ös táv előnyeit, de nemigen mertem forszírozni a dolgot. Eltöltött az előérzet, h. ez lesz életem eddigi legkeményebb túrája. Amúgy valóban így is lett.
Neveztünk, megkaptuk az itinert, és én már itt tudtam, h. ha lemaradok a fiúktól, végem van. Az itiner nem sokat ért, és később rájöttünk, h. a szalagozás még annyit sem. A túra nagy része szalagozáson haladt, de kérdem én, kinek támadt az a remek ötlete, h. fekete szalagokat tegyen ki? Ha a túra a „Keresd a Láthatatlan Szalagokat” mozgalom része lett volna, illetve speciálisan fekete szemeteszsákból letépett mikroszkopikus darabok keresésére kiképzett nyomozókutyák mesterszintű versenyének utolsó, döntő fordulója, akkor lett volna némi létjogosultsága a dolognak, így azonban a „Hogyan szívassuk szét a túrázókat?” előadássorozat gyakorlati bemutatóval egybekötött epizódjának volt csak tekinthető. Tehát, mész vagy meghalsz, vontam le magamban a következtetést, és igyekeztem lépést tartani a fiúkkal, akik nagyon rendesen többször is bevártak, amit ez úton is köszönök.
A túra elején M. Sz. kijelentette, h. bár a szintidő 11 óra, nekünk 9 órán belül be kell érnünk, h. „legyen vmi kihívás a dologban”. Nem mintha a 44 km önmagában nem jelentene elegendő kihívást számomra… ezek után a túrán végig rohantunk, mint egy alfelén megsebzett vadkan, de én meglepő módon élveztem, kiváltképp azokban a ritka pillanatokban, amikor a változatosság kedvéért levegőt is képes voltam venni.
A második ellenőrzőpontig mintegy felfelé kellett menni. Az idő remek volt, tehát pár km után a polárok a hátizsákokba kerültek, és ott is maradtak. Ez már a 3. ilyen túra volt, szerintem legközelebb NEM viszek polárt. A nap sütött, a virágok nyíltak, a madarak daloltak:


NEM VOLT SÁR. Később sem, pár helyen rövidebb szakaszokon volt, de egészében véve a túra száraznak volt tekinthető. (Haha, ennyit a kritikáról…)
Induláskor M. Sz. megjegyezte, h. minek is hozott vizet, hiszen ez forrástúra… vagyis börzsönyi forrásokat kellett végiglátogatni. Mondjuk az első 2 forrásban rögtön nem volt víz, és a többi között is volt nem ivóvíz kiírású, és olyan, amiből nem folyt semmi, illetve nem volt rendes kivezetése, ezért egy sáros pocsolyából ihattunk volna max., miként a barmok…
Az ellenőrzőpontok egy részén (4 helyen) volt pontőr, és pecsételt, máshol pedig a „furfangos kérdés” típusú pontok voltak: írd le a kifüggesztett tábláról a kódot, meg mi a felirat harmadik betűje, meg ilyenek.
Mint említettem, a madarak daloltak, én megpróbáltam kitalálni, h. milyen fajhoz tartozhatnak, M. Sz., matematikus emberhez méltó módon, azt javasolta, h. zárjuk ki az összes fajt, ami NEM lehet, és a maradék lesz a tettes. Ezért a 2. ellenőrzőpontig madárfajokat soroltunk. Amik várhatóan NEM fordulnak elő a börzsönyi erdőkben. Előkerült a pingvin, strucc, emu és szarvcsőrű madár, és tippünk szerint sisakos kazuár sem dalol reggelente a Börzsönyben. Mint fentebb említettem, felfelé kellett menni, egyre keményebben, kialakult lelkiállapotomat jellemzi az alábbi rövid párbeszédtöredék:
Én: Nagy póling!
M. Sz. : Az már volt.
Én: Jó, akkor ez egy másik nagy póling…
Egy idő múlva Tamás is beszállt a játékba, amit azzal nehezítettünk, h. latin neveket kellett mondani, ekkor M. Sz. kiszállt a játékból, és hamarosan én is, mert Tamás SOKKAL több madárnevet tud latinul, mint én. Kígyóban szerintem megverném, de a kígyók meg nem dalolnak… Tamást annyira nem zavarta, h. rajta kívül mindenki kiszállt a játékból, és még kilométerek múlva is időnként, teljesen váratlanul, ám diadalmasan felkiáltott: Bucephala clangula, kerceréce!
A hegyoldalt szőnyegben borította egyik kedvenc tavaszi virágom, a gusztustalan nevű odvas keltike:


A táj hamarosan ismerőssé vált, itt jöttünk a NAHÁT túrán, és veletek is, a Dunakanyar-túrán. Most lefelé mentünk a brutális felfelé szakaszon, így is nagyon jó volt.
A számomra tipikus börzsönyi táj, a szürke törzsű fák, a mély patakvölgy, most is gyönyörű volt:


Hamarosan elértünk egy olyan helyhez, ahol ismét megmutatkoztak a szalagozás kiválóságai. A forrásnál írom a kódot:


Innen kb. 4 irányba lehetett továbbmenni, ebből egy helyen volt szalag: azon az úton, ahonnan érkeztünk. Végül egy helybéli úriember igazított minket útba, és kb. 200 m-rel a kereszteződés után VALÓBAN volt egy szalag… Az útjelzés a továbbiakban sem javult, és eljött az a ritka pillanat a túrán, amikor M. Sz. elkérte a papíralapú térképemet… MONDTAM, h. egyedül eltévedtem volna. A GPS-e szerint ugyanis a Lajos-forrás 25 km-re volt tőlünk, ami azért tragikus, mert ekkor már kb. 20 km-nél jártunk, és az itiner szerint a Lajos-forrástól volt még hátra kb. 22. Nem voltam felkészülve 60-70 km-es túrára, ezért buzgón fohászkodtam egy közelebbi Lajos-forrásért, és elhamdulillah ki is derült, h. van egy mintegy 2 km-re. Hamarosan oda is értünk, a kód leírása után leültünk, enni-inni. A banán, szendvics, kávé kombó remek hatással volt rám, újult erővel indultam neki.
A túrán a sáros, pocsolyás részeken RENGETEG békapetét láttunk, nagyon durván néztek ki:


Később találkoztunk az egyik anyukával is (M. Sz. csaknem rálépett szegényre). A további balesetek elkerülése végett megmarkoltam szegényt, és arrébb raktam az útról:


A túra során történt egy elég zavarba ejtő esemény. Kibukkantunk oda, ahol a Tátralátó túra során is kibukkantunk, ami az első 30-as túrám volt, még ősszel. Itt át kell kelni egy patakon. Rendes, normális patak, nem egy semmi kis erecske, széles is, meg elég mély is. Én ekkor kicsit épp le voltam maradva a fiúktól, de nem vészesen, csak olyan 30 m-re. Megyek, megyek, és egyszer csak loccs… nohát… mindkét lábbal bokáig állok a vízben. Nem vettem észre a patakot, és simán belegyalogoltam. Én nem tudom, hogy történhetett. A kor teszi, szerintem. Majd ha annyi idősek lesztek, mint én, meglátjátok… Itt tenném fel a kérdést M. Sz-nek: Most csodálkozol azon, hogy a Népek Tavaszából 10 km kimaradt nekem, amikor nem veszek észre egy patakot, és belesétálok?
No mindegy, mentünk tovább, én vizes nadrágban, ami hamarosan megszáradt elhamdulillah, és egy soron következő pocsolyánál Tamással megálltunk, h. közelebbi ismeretséget kössünk a békapetékkel. Ez számomra komoly lemaradást eredményezett, mert Tamás ugye futva behozta őket, én meg ugye nem… Mindegy, egy réten bevártak, vele barátkozva:


Ez után következett egy vicces ellenőrzőpont, ahol elméletileg le kellett volna írni egy kódot, gyakorlatilag nem volt kirakva semmi. Itt már kb. 33 km-nél jártunk, megint megálltunk, megettük a maradék ennivalót, én megállapítottam, h. bár minden iható forrásból ittam, a magammal hozott másfél liter víznek bizony a végén járok…
Ez után több km-t műúton kellett menni, ami annyira nem volt felemelő. Végre egy kereszteződésnél lemehettünk az aszfaltról, megvolt az utolsó ellenőrzőpont, és nekivágtunk a fennmaradó 7,7 km-nek. Én ekkorra már nagyon éreztem az eddigi 37 km-t, és nagyon leültem, már csak agyilag mentem tovább, mert tudtam, h. muszáj, nincs más választás, némán kell szenvedni. A táj viszont gyönyörű volt, meg is álltam fotózni:


Erre persze megint lemaradtam, de a fiúk ismét bevártak, egy magasles lépcsőjén ülve. Itt megittam a maradék vizemet, és teljesen magamhoz térve szálltam be a maradék kb. 3 km rohanásába. Ez a rohanás akkor érte el tetőpontját, amikor Gyuri, aki addig leghátul bandukolt, az utolsó kb. 300 m-en, ami erősen lejtő aszfaltút volt, hóna alá csapta túrabotjait, és mint a villám, futva beszáguldott mellettünk a célba, csak Tamást nem tudta behozni, aki végül is mégiscsak terepfutó…
A célban oklevél, kitűző, hagymás-vajas kenyér, majd a szomszédos cukrászdában kóla.
Én nagyon elfáradtam, de nagyon élveztem a túrát. Végül 9:12 alatt értünk be, ami nekem nagyon jó idő, nagyon elégedett vagyok vele elhamdulillah. Nem kétlem, h. ha nem kell többször is rám várniuk, a fiúk beértek volna 9 órán belül. De legalább rájöttem, h. mindenképpen ki kell találnom vmit az állóképességem növelésére.
Ma reggel elég brutális izomlázzal ébredtem, de számomra ez a fíling része, M. Sz. szerint meg „legalább tudom, h. jó volt a túra”.