Dunamenti 35

Táv: 35 km
Szint: 1160 m

A szombati túranap kiesett, szemináriumot tartottunk végre elhamdulillah, hosszú kihagyás után. Vasárnapra nézegettem a kínálatot, nem volt túl sok minden, de egy Dunamenti 35 elnevezésű megtetszett. Úgyis kihagytam a költözködés miatt 2 hetet, nemcsak a túrákból, hanem SEMMIT nem sportoltam ez idő alatt, a kiírás szerint ebben volt 950 m szint, nem olyan vészes talán, gondoltam. Később ez a véleményem megváltozott…
Szokott túratársaim szombaton terveztek menni a Mecsekbe, ennek a túrának egyedül kell nekivágnom, gondoltam. Sebaj, nem ez lesz az első eset, Vácról indul a túra, nem egy vészes távolság. Aztán kiderült, h. szombatra közbejött nekik valami, a Naszályon pedig még úgysem jártak, így mégis hárman indultunk vasárnap reggel Vác felé.
A kocsiban már szokás szerint keményen pánikoltam, jaj, jaj, mi lesz velem, mi lesz, ha nem tudok végigmenni, stb. a szokásos. Megbízott Szakértőnk egy idő után megtiltotta, h. BÁRMIFÉLE túrával kapcsolatos témáról beszéljek.
A nevezés után az első 4 km kb. vízszintes terepen vezetett, jó tempóval mentünk, néha-néha még levegőt is kaptam, a pánikom kezdett elmúlni. No, egy 7-es idő, 5-ös átlaggal, nézett rám M. Sz. , és ABBAN A PILLANATBAN ez nem is látszott lehetetlennek. A szántás szélén gyalogolva láttuk a Naszályt, azon fogunk végigmenni:


No, az első pont után jött a java. Talán emlékeztek, írtam már, h. az Ágasvárra felvezető szakasz a legmeredekebb magyarországi, az eddigi mérések közül. Hát, a Naszályra felvezető szakasz meredekebb, ráadásul ez mintegy másfél km hosszú, az ágasvári meg pár száz méter. Én azt hittem, sosem érek fel. Mintha egy tál pillanatragasztóban próbáltam volna előre haladni, minden lépés egyre nehezebb lett, csak azért nem estem kétségbe, mert nem hittem el, h. ez igazi. Ez valami vicc, és mindjárt vége lesz, gondoltam magamban. Később a kapaszkodást hangulatosabbá tette, h. az ösvény mindkét oldalán megjelenten ők:


Az egész hegyoldalt szőnyegben borították a hóvirágok, hihetetlen gyönyörű volt, sajna a képen nem jön ki, h. milyen volt valójában:


Mire felértem a Naszály csúcsán lévő geodéziai toronyhoz, túratársaim már a tetejéről integettek. Megjegyzem, bár nem egyeztünk meg konkrétan abban, h. végig együtt megyünk, mégis bevártak többször is, és végül együtt értünk be a célba, amit ez úton is nagyon köszönök.
Így néz ki a geodéziai torony, bármit is jelentsen ez:


És ilyen a kilátás belőle:


A következő útszakaszok rácáfoltak reményeinkre. Eddig ugyanis elég jó volt a talaj, alig volt sár, M. Sz. nem is vett fel lábszárvédőt, én pedig gondosan a hátizsákomban elcsomagolva vittem az enyémet. Itt azonban akkora sár kezdődött, h. az bármelyik eddigi sáros túrának becsületére vált volna, néhol kifejezetten élénkvörös szakaszokkal:


Jártunk egy igencsak vicces, technikás részen is, ahol a mocsaras talajba vert cölöpökön kellett haladni, a dukenukemben volt egy ilyen pálya, én már akkor is féltem ott végigmenni, mondjuk ezt most elég jól viseltem:


Amúgy ezen a részen a piros jelzés hihetetlen gyenge volt, többször elvesztettük, egyedül biztos eltévedtem volna. Többen el is nézték az utat, és a hegyoldalban való felkapaszkodás helyett a műúton sétáltak be Katalinpusztára.

Utána a kék jelzés még gázosabb volt. Iszonyat sár, járhatatlan út, a keréknyomokban álló mély víz. A nap fénypontja az volt, amikor az út feletti hegyoldalba felmászva haladtam, és a vizes avar megindult alattam lefelé. Igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, és a nagy dülöngélésben a GPS, amire persze nem csatoltam rá a tokot, kicsúszott a tokból, és egyenesen belecsobbant egy kb. 15 centi mély pocsolyába. Békésen megpihent az alján, a pocsolya vizének ragyogása körbefogta, miként fehér rózsabimbók az alvó Csipkerózsikát. Én persze anyáztam. Gondosan próbáltam elkerülni, h. le kelljen mennem a sárba, de így két választásom maradt (1) hagyom a GPS-t ott, ahol van, és a továbbiakban oldja meg a saját problémáját, (2) fehér paripán érkező hercegként belegázolok a sárba, és kimentem őt a pocsolyából. Természetesen a (2) megoldást választottam, egyrészt, mert nincs másik GPS-em, másrészt, mert a bakancsom ekkor már így nézett ki:


Amúgy a GPS a leírásnak megfelelően TÉNYLEG vízálló, nem lett semmi baja, kicsit sáros lett, és annyi.
A búvárkodásnak köszönhetően eléggé lemaradtam a többiek mögött, de a Büki-kútnál bevártak. Ittam egy pohárral a forrás jéghideg vizéből – ennek köszönhetően a célig köhögtem. Itt a GPS alapján megállapítottuk, h. már eddig többet mentünk szintben, mint a kiírásban szereplő 950 m, és még több mint 10 km hátra volt a túrából…
A következő szakasz volt a túra legdurvább része, emelkedővel és kifelé lejtő párkányokkal fűszerezve, olyan helyeken, ahol azt hittem, nem jutok át élve. Előttem egy lány elcsúszott, megindult lefelé a sáros hegyoldalban, aztán a társai visszahúzták. Ez a látvány nem sokat javított lelkiállapotomon. A szembejövők közül egy hölgy egy darabig méregetett engem, majd közölte: „Azt hiszem, önnek üzeni xy, hogy kitartás!” Igen, nekem, mondtam mosolyogva, és ez valóban jól esett, mintegy nekividámodva küzdöttem tovább az életemért.
A meredek felfelé után, az ellenőrzőponton túl, kezdődött a meredek lefelé… összeakadtuk egy társasággal, akik jó néhányszor elnézték az útirányt, de M. Sz. útbaigazította őket. A durván lejtő, sziklás ösvényen egy kő meglazult a lábam alatt, és görögve a mélybe zuhant. „Így végzed majd te is”, jutott eszembe a Radnóti-idézet, és igyekeztem inkább a lábam alá nézni.
A következő útelágazásnál M. Sz. bevárt. Nem is értettem, miért, elég nyilvánvaló volt, h. merre kell tovább menni: nem a függőleges sziklafalon le a szakadékba, hanem a jelzett turistaúton balra. „Van némi halvány igazságtartalom abban, h. a jelzés arra megy, de ez is oda fog kilukadni” – mondta, és megindult lefelé. Értsd: a többieknek azt mondta, h. arra kell továbbmenni, tehát, hiába jött rá később, h. NEM az a helyes út, MOST MÁR mégsem mehetünk az életben maradást jelentő normál úton, hanem áldozatainkat követve lemmingek módjára a mélybe kell vetnünk magunkat… Elhamdulillah a szakasz nem volt hosszú, és végül élve leértünk.
Hamarosan megtaláltuk azt a sárga jelzést, amelyen még reggel indultunk el a Naszály felé, és – némi vita után – sikerült a megfelelő irányba elindulnunk, így el is értük az utolsó ellenőrzőpontot, amely reggel még az első volt, ugye – a kör bezárult. Még kb. 4 km-t kellett gyalogolni, de nagyrész már aszfalton, sőt, Vác határán belül.
Ekkorra már mindenki elfáradt, hát ez egy kemény 35-ös volt, mondogattuk, és kezdtünk a szintidőnk miatt aggódni. Próbáltuk megszaporázni a lépteinket, ami persze nem volt egyszerű feladat… Tamás, kiabált előre M. Sz., nem vinnél be a célba, vagy legalább a hátizsákomat? Válasz nem érkezett…
Végül 8:20-as idővel értünk be, méghogy 7 órás idő, hahaha, még fagyizni sem volt erőnk utána…
Hát, én elfáradtam, szögeztem le hazafelé a kocsiban. Nem ezért csináljuk? – kérdezett vissza M. Sz., és ezzel én sem tudtam vitatkozni.
Kedden Népek Tavasza a Bükkben. Insallah addigra már képes leszek elhaló sikoltás nélkül lépni legalább kettőt egymás után.