Népek Tavasza – az első háromban

Táv: 30 km
Szint: 1280 m

Előre kell bocsátanom, h. ez volt életem egyik legjobb túrája. Ha tudnék a címsorba kis piros szívecskét tenni, tennék. Azért is halogattam ennyit a beszámoló megírását, mert BÁRMIT is írok, nem fogja visszaadni ezt a napot. Akik ott voltak, tudják.
Kivételesen már előző este megközelítettük a helyszínt, és a miskolci rajttól nem messze szállásolódtunk el. Én persze – lásd az előző bejegyzés sablonját – kissé ideges voltam a másnapi rajt előtt, de álmos is, úgyh. amint a fejem letettem a párnára, már aludtam is. Azt beszéltük meg, h. ¾ 6-kor kelés, teafőzés, szendvicskészítés, fél 7-kor indulás, h. 7-kor rajtolhassunk. Negyed 6-kor fel is keltem, mert ugye nekem ott van még a reggeli ima is. Ezzel együtt 6 előtt 5 perccel ott toporogtam a folyosón, h. most felkeltsem a fiúkat, vagy ne… aztán elhamdulillah felkeltek, de persze nem tudtunk fél 7-kor indulni, a rajtban még további szerencsétlenkedések után végül az ellenőrzőlapunkra 8:40-es idő került, de IRL mintegy 10 perccel később sikerült elindulnunk.
Az első 100 méter után már el is kezdődött a brutális sár. Elhamdulillah az idő viszont nagyon szép lett, reggel sűrű köd volt, és kicsit tartottunk az időjárás-jelentésben jelzett „eső várható” lehetőségtől, de néhány 100 méter után meg kellett állni, h. a polárokat levegyük, és a túra teljes további időtartamára a hátizsákba száműzzük. Az út menti bükkös gyönyörű volt a napfényben:


Rögtön az elején megkezdtük a felkapaszkodást a Gulicska nevű hegyre. Ez a menet egyaránt volt hosszú és meredek, magamban inkább a „Gulics” elnevezést használtam, most mit becézgessem… Mellette szóljon, h. az oldalában hihetetlen kiterjedésű hóvirág-mezők húzódtak:


Igyekeztem diszkréten fuldokolni, elhamdulillah többször is megálltunk fotózni, amikor teljesen legálisan lehetett levegőhöz jutni. Amúgy a 3 hosszabb és komolyabb kaptató közül ez volt a legenyhébb, de ezt akkor még nem tudtam.
A hegy tetejére felérve nagyon szép kilátás nyílt az alant elterülő nem tudom, mire. Bár a túra útvonalában nem volt hivatalosan benne, mi még pluszban kimentünk egy sziklára, a kilátás miatt, ami valóban megérte. A völgyben gomolygott a köd, mi pedig álltunk a fehér réteg felett a szikrázó napsütésben:


Innen egy kicsit lefele (néha túlzottan is), illetve szintben mentünk az ellenőrzőpontig. Le kellett ereszkedni egy patakvölgyben, ami hát, nem tudok mást mondani, de hihetetlen durva volt, mellettem egy lány legalább ötször esett-kelt, én elhamdulillah egyszer sem, de nem sok híja volt. Az emberek így ereszkedtek le a meredek völgyben:


Hamarosan elértük a túra felét, ahol egy turistaház-szerűségben csupa öreg néni teljesített szolgálatot: teát főztek, hagymát vágtak, kenyeret kentek, vizet hordtak, pecsételtek…


A zsíros kenyeret kihagytam, de a rendkívül finom hagymával alaposan feltuningoltam az otthonról hozott szendvicseimet. Egy darabig kerestem a mosdót, majd megszólítottam egy nagyon aranyos kis ősz hajú nénit egy zöldre festett deszkaépítmény előtt: „Csókolom, tessék mondani, ez a mosdó?” Rám nézett, végtelenül kedves mosollyal a karomra tette a kezét, és azt felelte: „Nem, kedveském, ez a budi”, és biztosított róla, h. ettől függetlenül használjam csak nyugodtan…
A pontról továbbindulva előttünk állt még a legkeményebb emelkedő, ahol páran el is véreztek, láttunk egy leányzót, akit ketten is húztak felfelé, insallah végül sikerült beérniük a célba. Az iménti meredek lefelé ellenében a meredek felfelé így nézett ki:


Én a lassan járj, tovább érsz elvet választva többé-kevésbé nagyobb nehézségek nélkül feljutottam elhamdulillah. Azért persze elég kemény volt, pl. mikor a meredek közepén M. Sz. felmutatott az ösvény bal oldalán tornyosuló sziklára, és megkérdezte, h. felmegyünk-e oda (szép a kilátás, vagy mi), két fuldoklás között csak egy „nem!” hörgésére futotta, amit ő tökéletesen képes volt értelmezni, és ment tovább egyenesen. Utána, amikor az ellenőrzőponttól mentünk tovább (lefelé), kifejtettem Megbízott Szakértőnknek, h. (1) a Bükk az egyik kedvenc hegységem, (2) itt is vannak kemény dolgok, sőt, de mégsem visel meg annyira, mint pl. a Mátra, mert a Bükkben mindig történik valami. Változatosabb. A Mátrában csak mész, mész felfelé, és mintha egyhelyben mozognál, és nem jutnál előre semmit. Pl. a Téli Mátra mintegy 7 km-es emelkedője vége felé elfogott a teljes reménytelenség érzése, sose érek sehova, még mindig csak megyünk, megyünk, megyünk… a Bükkben ilyen nincs. Még a sár is másmilyen itt, ragad, de nem olyan csúszós és mély. Mondjuk a bakancsom eddigre már ilyen volt:


A ponttól elindulva M. Sz. megállapította, h. van még 3 és fél óra a szintidőből. Ezért pluszban kimentünk még egy sziklára, ahonnan… igen… kitaláltátok, szép a kilátás. De ide is megérte kimenni, mert RENGETEG kökörcsint láttunk, gyönyörűek voltak, kis puha szőrösök:


Rövid tűnődés után M. Sz. megállapította, h. az imént elszámolta magát az ellenőrzőponton: akkor nem 3 és fél, hanem 2 és fél óránk volt hátra a szintidőből. Eddigre a kilátás- és kökörcsin-fotózással ebből elég sokat vesztettünk, és sajna meg kellett állapítanunk, h. szintidőben már csak 10 perces ezrekkel érünk be a hátralevő 7 km-en. Elhamdulillah már nagyrészt lefelé kellett menni, volt még egy komolyabb kaptató az utolsó ellenőrzőpont előtt, és egy kis nem meredek, de hosszabb felfelé menet. Megkezdődött tehát a rohanás. Ezt én nagyon szeretem a végén: amikor tudod, h. már mindegy, nem kell takarékoskodni az erővel, mert már csak a célban fogsz megállni. Remek hangulatban száguldottunk végig az erdei utakon, és végül 7:59-es idővel (a 8 órás szintidőhöz képest…) értünk vissza a célba. Az oklevelek és kitűzők átvétele közben M. Sz. megemlítette a pontőr néniknek, h. milyen sziklákat látogattunk meg pluszban, „Na akkor, ez 33 km volt”, mondta az egyik néni, és ezt jutalmazandó a kezembe nyomott egy tusfürdő termékmintát. Ittunk teát, a teaosztó néni nagyon megdicsért minket, mi vagyunk az elsők, akiknek van saját poharuk, mondta. Csokit is kaptunk, és volt még a nagyon finom hagymából is. Éppen ezt tömködtem a szendvicsembe, amikor eleredt az eső. Tökéletes időzítéssel várta meg elhamdulillah, h. beérjünk a célba.
Ez volt az első túrám, ami után aludtam hazafelé a kocsiban. Mindamellett, ha eddigi túráimat rangsorolni kellene, mindenképpen benne lenne az első háromban. Insallah jövőre újra megpróbáljuk :)