2012. október 10., szerda

Lokomotív 424


Táv: 43,8 km
Szint: 1640 m

Erre a túrára már tavaly is menni akartam, de nagyon kevésnek tűnt nekem a kb. 44 km-re adott 10 órás szintidő. Ááá, én ezen úgysem érek végig, gondoltam tavaly, de más nem nagyon lévén akkor a kínálatban, mégiscsak nekivágtam reggel, majd a Nyugatiban, a jegyváltásnál derült ki, h. át kell szállni a vonatról Vácon, erre én bepánikoltam még jobban, ne nevessetek ki, nem bírom az átszállásokat, mindig félek, h. rossz vonatra szállok, így hát jegyvétel nélkül kiugrottam a sorból, visszaszálltam a villamosra, majd át a hévre, és elmentem csak úgy egyedül a Pilisbe egy 30-as tekergésre.
Idén azonban Megbízott Szakértőnk elvitt kocsival, ami remek volt, nem kellett átszállni. Azért vittem térképet. Közben a kocsiban beszélgetve kiderült, h. az útvonal nagy részét ismerem, vagy a Wass Albert, vagy az Erdőkerülő túrákról.
8 előtt értünk a Szokolyára, a rajtba:

 neveztünk, az egyik szervező nagyon kedvesen megkérdezte, h. elmagyarázza-e, h. merre kell menni, de a fiúk persze tudták. Hosszasan gondolkodtunk M. Sz. és én is, h. vigyünk-e kabátot, illetve én „C” polárt, de hideg volt még, 8 fok, a polár maradt, és rajtam volt egészen az első pontig, onnan cipeltem.
Nekiindultunk az útvonalnak, én közben elgondolkodtam, h. milyen vicces ez a szokolyai vasútállomás, van vagy 4-5 km-re a falutól, gyalog ez azért messze, kocsival meg akkor már egyszerűbb bemenni Vácig, ahol amúgy is át kell szállni. A sínek mentén indultunk, jött is szembe a kisvonat, iszonyat szédítő sebességgel, és még ennél is hangosabban dudált ránk, pedig jobban már úgysem tudtunk lehúzódni. Elhamdulillah hamarosan bevágtunk az erdőbe, mentünk, beszélgettünk, szinte észre sem vettük, h. elértünk az első pontig. Itt megálltunk, pecsételtünk, és nekivetkőztünk – mi kissé, Tamás nagyon, elég volt ránézni, h. fázzak:

Hamarosan rájöttem, h. azon az úton haladunk, ahol a Wass Albert túrán is mentünk, rendkívül örültem a felfedezésnek, és annak is, h. kellemesen járható volt, nem olyan sáros, mint akkor, amikor csak az egyet előre – kettőt hátra módszerrel tudtam magam felfelé küzdeni. Persze emelkedő most is volt benne, de mégiscsak könnyebb volt így leküzdeni, bár gyanítom, h. arckifejezésem erősen hasonlított az út mentén látott sikoltozó farönkéhez:

A Lokó pihenő nevű pontnál kaptunk csokit, és nem is akármit, hanem Snickerst, amit nagyon szeretek (na ja, melyik csokit nem? Ennél jobban már csak a Kitkatot…). A kilátás innen nagyon szép:

Innen pedig hosszasan lefelé kellett menni egy szintén nagyon szép úton. Aztán néhány rövid, ám hangsúlyos emelkedő következett, a felette kitáruló ég gyönyörű őszi kék volt:

Ez után az emelkedő után már látszott a nógrádi vár. A forrásnál volt a pont, megálltunk inni, és felfedeztük, h. az első ponton nem pecsételtek Tamás itinerjébe, csak az időpontot írták rá, insallah elfogadják, gondoltuk, és valóban így is lett a végén. Innen az Erdőkerülő útvonalán mentünk tovább, kezdetben a mező szélén vezetett az út, egy csomó kökény volt, ezt szedegettük menet közben. Amikor az erdőbe értünk, szembe jött egy csapat kiránduló, az egyik srác kivált a többiek közül, odaviharzott hozzám, a vállamra tette a kezét, Kinizsi 100-as, ugye a Kinizsi 100-asról, mondta igazi, mély örömmel, igen, mondtam, bár szégyen ide, szégyen oda, én nem emlékeztem rá, de hát annyi emberrel beszéltünk, meg, mint ezt Szamóca is tanúsíthatja, a túra egyes szakaszain én aludtam… de nagyon jól esett, h. így örült, h. találkozunk, insallah jövőre is találkozunk!
Emlékeztem az Erdőkerülőről, h. majd a Béla-rét után kezdődik az elég brutális emelkedés, és így is lett. Tamás már rég eltűnt elöl, M. Sz. utána, én meg igyekeztem lépést tartani vele, bár néha úgy éreztem, h. na, most én leülök az út szélére, és végem van. A vége felé, az igazán durva meredeken a lélegzésre próbáltam koncentrálni, na, szólt vissza M. Sz., és gondolj bele, h. a Nahát 90-en majd 70 km után kell ide (t.i. a Foltán-kereszthez) feljönni! Nem gondoltam. Ha az ember belegondolna ilyesmikbe, fel sem kelne reggel. M. Sz. amúgy nem a legjobb helyen, módon és időben foglalta mondatba a szakrális Nahát 90 nevet, Szamóca, remélem, te NEM olvasod ezt a beszámolót, ha mégis, akkor üzenem, h. nem is volt ANNYIRA durva, és szerintem neked direkt tetszeni fog, ha majd ilyen huplikon megyünk fel a Nahát 90-en.
Bennem konkrétan az tartotta a lelket itt, h. M. Sz. már előre kijelentette, h. a Foltán-keresztnél kapunk cukorkát (te is fogsz kapni, Szamóca, ha ESETLEG mégis olvasod ezt a beszámolót, akkor előre megígérhetem, h. a túra 3 legmagasabb pontján egy-egy cukorkában részesülsz).
Felértünk végre, tamás már kényelmesen táplálkozott, M. Sz. leült egy fatörzsre, a törzs másik végén egy sapka, tulajdonosa éppen a brutálnagy farkaskutyáját kötötte ki a kereszthez. Ha kicsit arrébb teszem a sapkát, rám lesz uszítva a kutya, kérdeztem elfúló lélegzettel, majd a sapkát arrébb taszajtva lerogytam. Nem uszították.
Tényleg kaptunk cukrot, mandarinosat én személy szerint, és nagyon finom volt. Egy darabig még elüldögéltem volna, de indultunk, mert várt a Csóványos, ami az egyik kedvenc hegyem, még a reggelimet is erről neveztem el. Eldöntöttük, h. ha átértünk Nagy-Hideg hegyre, a fiúk esznek babgulyást, én meg palacsintát… előbb még ott volt persze a Csóványos, de ide könnyebb volt felmenni, mint a Foltán-keresztig, és a felvezető út is gyönyörű volt, jobboldalon a titokzatos, sötét mélyű bükkerdővel:

 A geodéziai torony alatt pecsételtünk a ponton, majd leültünk enni, én már nagyon éhes voltam, ugyan kilátásba helyeztük a NHH-en a palacsintát, de az innen még több mint 3 km, addig simán megéhezem újra.
Itt most megragadnám az alkalmat, h. némi természettudományi érdekességet osszak meg veletek. A beton kútgyűrűk, amelyek a Csóványos csúcsán tornyosulnak, lenyűgöző jelenségre, a természeti erők és a talajerózió hatására hívják fel figyelmünket:

A hegy csúcsán egykor kút volt, ám a talajerózió, a természet pusztító erői hatására a hegy lekopott körülötte, míg az időtálló beton kútgyűrűk megmaradtak. Ma már nem leeresztjük a vödröt az egykori kútba, hanem bizony akár fel is mászhatunk bele. Kellőképpen megcsodáltuk ezt az érdekes jelenséget, majd indultunk tovább a Nagy-Hideg-hegyre.
A két hegy között kimentünk a Hangyás-bércre. Számtalanszor eljöttem már itt, és mindig is láttam a fákra felfestett feliratot: „Szép kilátás”, és alatta egy nyíl, ami mutatja, h. merre menjél a szép kilátásért. Eddig még sosem mentem ki a bércre, pedig azt az 5-600 m kitérőt simán megéri, mert a hely és a kilátás tényleg gyönyörű:

NHH-en kiderült, h. a babgulyásra legalább 20 percet kellene várni, így vizet és kólát ittunk, megtöltöttem Kövér Testet, és mentünk tovább. A nehezén túl vagyunk, kb. 15 km van hátra, és Kisinócig szinte végig lefele. Mondjuk én annyira nem szeretem az ilyen elég meredek, köves, bokatörő lefeléket, de a sok felfele után üdítő változatosság volt.
Innen Királyrétre mentünk pont szembe azzal, ahogy az Erdőkerülőn jöttem. Útközben nagyon szépet találtunk:

Ugyan nem az a kifejezett gombástojás-alany, de nézni attól még lehet, és igazán szép példány volt, talán idén még nem is láttam ilyet.
Kellemes és pihentető szakasz volt, mindössze Királyrét után akadt még egy meglepetés emelkedő, amelyet jelen helyzetben a FOSfal skálán kb. 8-as fokozatúnak mértem, tehát elég jelentős volt:

Aztán már tényleg csak be kellett sétálni a szokolyai vasútállomásig, még majdnem pont egy óránk maradt a szintidőből. Útközben elhaladtunk egy földre esett baseballsapka mellett, én rutinszerűen lehajoltam érte, és felvettem. Behozod a célba, kérdezték a fiúk, be én, mondtam. Nagyon sajnálom az ilyen elveszett tárgyakat, bárcsak mindegyik visszakerülne a gazdájához, és ne kellene tönkremenve szemétté válniuk. Főleg a fél kesztyűkért szakad meg a szívem – ha egy sapkát vagy pulóvert megtalál valaki, az még a hasznára lehet, de egy fél kesztyű – az a felesleges veszteség tökéletes szimbóluma. Szóval, vittem a sapkát.
A célban a padokon már ott ültek a beérkezettek, meglengettem a sapkát, nem a tietek, fiúk, kérdeztem az első csapatot, de nem, a második asztalnál viszont valaki nagyon megörült. Egy kis zöld törölközőt nem találtál, kérdezte a társa, a fiúk nevettek, na, a kisujjadat nyújtod, és az egész kezed kéne neki, mondták. Azt sajnos nem találtam, feleltem. de nagyon szívesen visszamegy érte, szúrta be frappánsan M. Sz. – tényleg, főleg, h. kiderült, h. a NHH-en még megvolt…
A szervezők örömmel fogadtak minket, és nagyon finom tea volt, meg zsíros kenyerek. A hölgy nem kaphat vajas kenyeret, járt közben az érdekemben M. Sz. Vaj van, mondta a teát osztó hölgy, de meg tudná kenni magának, kérdezte M. Sz-től. Persze, megkeni, mondta ő. Kaptam is doboz vajkrémet, meg kenyereket, csalamádé és hagyma pedig adott volt. Aztán összeszedtük magunkat, cipőcsere, és indultunk.
Útközben még megálltunk, h. felmenjünk a Gál-hegy csúcsára, de ez a tervünk meghiúsult. Elindultunk a sárga jelzésen ugyan, de aztán egy idő múlva visszafordultunk. Ahogy M. Sz. nagyon helyesen megfogalmazta volt korábban: egy jelzésnek mindig két iránya van…
Nagyon jól éreztem magam a túrán, a Börzsöny változatlanul a kedvenc hegységem, és ha valami felmegy a Csóványosra, azt én szeretem. Ennél már csak az a jobb, ha a Nagy-Mánára is felmegy (mint pl. a Nahát 90). A szervezés számomra mindent kielégítő volt, az útleírásról nem tudok nyilatkozni, mert csak mentem a fiúk után. A szervezők lelkesek és kedvesek voltak, végig úgy éreztem, h. mindenhol (rajtban, pontokon, célban) örülnek nekünk. Nagyon köszönjük a túrát. 

2012. október 1., hétfő

Éjszakai zörejek


Táv: 16,4 km
Szint: 715 m

Szeretek éjszaka menni, még ha ezt sokan furcsának is tartják. Valamint újabb lehetőség adódott, h. ismét teszteljem élesben az új fejlámpát, amely ugyan már a Don Bosco 60-on bizonyított, de semmiképpen nem árt még egy tesztelés, mielőtt mennénk Szamócával a Nahát 90-en.
Azt terveztem, h. a lehető legkorábban rajtolok, h. még az utolsó villamost elérjem. Ez nem sikerült, megvártam itthon a naplementi imát, így csak este 8-kor tudtam rajtolni. Elég sokan voltak a rajtban, melyik táv, kérdezte a rajtoltató, 16-os, mondtam, na, végre egy 16-os, felelte lelkesen. Olyan kevesen mennek a 16-on, kérdeztem. Igen, felelte, a legtöbben a babatávra mennek, vagy a rendesre…
Áttanulmányoztam az útleírást, ááá, nem lesz gond, gondoltam akkor még. Annak ellenére, h. sokan voltak a rajtban, egyedül vágtam neki a sárga csík jelzésnek, és nem is nagyon jött senki utánam. Álmos voltam, nem volt kedvem menni (jaja, ilyen is van), komolyan gondolkodtam, h. visszamegyek a rajtba, és átkérem magam a 10-es távra J. Aztán csak belejöttem a dologba, a Kis-Hárshegyre már jókedvűen igyekeztem fel, innen a kistáv útvonala elvált, mi mentünk tovább a Nagy-Hárshegyre… már aki. Az élelmesebb (csaló hajlamú, kevésbé tisztességes, mit mondjak) túratársak rájöttek, h. a hegyen nincs pont, így a azt simán kihagyva egy kellemes, rövid és szint nélküli úton is be lehet sétálni Szépjuhásznéhoz. Hát, legyenek boldogok vele, bár ennyi idő után sem vagyok képes felfogni, h. akkor MINEK nevez be egy túrára. Hogy meglegyen a Budapest kupa? De utána otthon nézegeti a kupáját, és arra gondol, h. nna, megvan, milyen jó, h. levágtam azt a kretén hárshegyi emelkedőt? Kevés vagyok én ennek a felfogásához…
Szépjuhásznétól szokás szerint János-hegy, ezt a részt nagyon szeretem sötétben… fenn a kilátónál összeakadtam egy túratárssal, együtt mentünk tovább a szalagozáson. A szalagok nagyon jók voltak, fényvisszaverősök, amiket nagyon szeretek nézegetni a sötétben (egyszerű vagyok). El is mentünk a rossz irányba, a hosszútáv útján, egy másik túratárs utánunk szólt, h. inkább szerinte itt menjünk le a zöld háromszögön. Úgy is lett. Az itiner szerint valahol le kellett volna térni erről a jelzésről, mi ezt persze nem találtuk meg, csak mentünk, mentünk a töksötétben, se előttünk, se mögöttünk sehol senki, végül felpillantva megláttuk fejünk felett az álló Libegőt, menjünk le alatta, vetette fel az idősebb túratárs, ez biztos, h. keresztezi a zöld sávot, és végül is oda akarunk kilyukadni…
Hát, ezt az útvonalat világosban sem ajánlanám. Kavicsos, meredek, csúszik, közben mellettünk a susnyásban valamiféle állatok csörtettek, na, megvannak az éjszakai zörejek is, mondta a túratárs. Aztán meglett a zöld is, innen már sima utunk volt az Árpád-kilátóig, eltekintve a milliárd lépcsőtől, majd a folyamatosan emelkedő úttól, de hát ezért járunk túrázni, különben is, én inkább kétszer felmegyek, mint egyszer le a Libegő alatt. Az idősebb túratárs lemaradt, a fiatalabbal meg nyomtuk, ahogy tudtuk, szemem előtt az utolsó villamos képe lebegett, kissé kifulladva értünk hát a kilátóhoz. Ott kaptunk nápolyiszeletet, és volt pezsgőtabletta meg víz is, amit én nem kértem, minek cipeljem a sajátomat…
Az alkalmi túratárs itt kicsit megpihent, én mentem tovább a kék sávon. Az út sima és egyenletes volt, felettem a telihold, kikapcsoltam a lámpát, simán lehetett így is menni. Nagyon élveztem, tök egyedül mentem, egy futó elfutott mellettem, de amúgy senki. Aztán egyszer csak beértem a rövidtávosokat, itt már többen lettünk, de mindenki nagyon civilizált volt, mintha mindenkit megérintett és magával ragadott volna az éjszakai erdő áhítata. Azta, ez gyorsabb, mint mi, mondta egy kisfiú, mikor megelőztem őket, nem „ez”, hanem „ő”, szólt rá az apuka, lassítsak, kérdeztem, nevetett mindenki, fuss csak, úgyis elkapunk, szóltak utánam.
Amikor a villamossínekhez értem, éppen kigördült az utolsó villamos… hát, ezt bebuktam, de legalább nem kell rohanni. A célban kedves rendezők vártak, és egy ÓRIÁSI halom kenyér, zsíros, vajas, nutellás, miegymás. Előbb azért átvettem az oklevelet, ami nagyon szép, és a kitűzőt, ami kissé elmarad mögötte, de én úgyis oklevél-centrikus vagyok inkább J. Utána pedig ettem két vajaskenyeret, hagymával és savanyúsággal, ami nagyon jólesett, megéheztem, a késői időpont ellenére.
Az első éjszakai buszt pont nagyon kényelmesen elértem, és háromnegyed 1-re haza is értem. Nagyon jó túra volt, remekül éreztem magam, a szervezés kifogástalan, és az ellátás is nekem tökéletesen megfelelt. Insallah jövőre jövök, akkor már a „rendesre” J

2012. szeptember 26., szerda

Őszi kirándulás - meghívó


Kedves testvéreim, kedves barátunk!
A hétvégére insallah kirándulást szervezünk, amelynek részleteit alant olvashatjátok. Ha valami nem egyértelmű, vagy kérdésetek lenne, lépjetek velem kapcsolatba insallah.

Időpont: 2012.09. 30. vasárnap
Útvonal: Normafa - János-hegy lába - Virág-völgy - Csacsi-rét - Budaörsi-hegy - Piktortégla-üregek - Sorrento - Meteor-szurdok - Budakeszi 
Táv: 12 km
Szintkülönbség: 300 m
Találkozó: reggel 8-kor a Moszkva téren, a 6-os villamos megállójában
Visszaérkezés: délután a Moszkva térre
Útiköltség: ha van bérleted, 1 db jegy, ha nincs bérleted, 2 db jegy
Terep: kellemesen dimbes-dombos, jól járható erdei ösvények. Nem nehéz túra, kezdők is jöhetnek.
Gyerekkompatibilis-e? Gyerekek részvételét 7-8 éves kor alatt nem javaslom, hacsak egy áldozatkész illető nem cipeli őket a táv nagyobbik részén. Az útvonal egyes részei NEM járhatók babakocsival/kismotorral/háromkerekű biciklivel/rollerrel/görkorcsolyával/dömperrel/más nem jut eszembe. 
Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Legyen nálad esőkabát! Kaját lehet hozni, innivaló mindenképp legyen elegendő mennyiségben, mert útközben venni nem lehet. Meg legyen ennivaló, persze. Esetleg még valami ennivaló.
Ha ESETLEG esne az eső, akkor persze nem megyünk. Kétség esetén hívjatok fel insallah.

Don Bosco 60


Táv: 60,85 km
Szint: 1665 m

Erre a hétvégére eredetileg egy 30 km-es túrát terveztem szombaton a Budai-hegységben, mivel a húgomék be voltak írva a naptáramba, h. vasárnap viszem őket szintén a Budai-hegységbe. Ennek ellenére, mikor TKM megemlítette, h. ő a Don Boscora megy, azt gondoltam, miért ne. Végül is a Budai-hegységben már jártam pár(száz)szor, és bár a Gerecse nem tartozik az első számú kedvenceim közé, azért nem lett volna rossz egy kis változatosság. Így hát Szamócával közöltem, h. sajna mégsem megyek vele a már jól ismert 30 km-re. Erre ő is egészen belelkesedett, h. jön velünk, menjünk együtt kocsival tőlük. Ennek többszörösen örültem, egyrészt ez nekem ez nagyon kényelmes volt, mivel a rajtba (Nyergesújfalu) vezető tömegközlekedés kora reggel gyakorlatilag a nullához konvergál, másrészt azt azért én is érzem, h. azon azért még dolgoznom kell, h. Szamócával együtt menjünk a Nahát 90-en. Gondoltam, majd most jól elhintem a gondolatot a fejében. Megegyeztünk, h. a rajtidő elejére mindenki próbál a rajtba érni, én pedig egyre növekvő aggodalommal gondoltam a 60 km-re. Ugyan, csak 1600 szint van benne, nyugtatgattam magam, de közben persze tudtam, h. nekem egy AKÁRMILYEN 60-as túra kihívás, kiváltképp jelenlegi, némileg elzselésedett állapotomban… Majd csak megvárnak a többiek, gondoltam reménykedve, és vártam az elkerülhetetlent.
Szombaton a fél 4-es (!!!) kelés elég durva volt, de cserébe tényleg a rajtidő eleje felé a rajtban voltunk, amikor még éppen csak kelt fel a nap:

Neveztünk, az itinert zsebre vágtam elolvasás nélkül, minek az nekem, hiszen a Sztárnavigátorral megyünk, ami nagyon kényelmes, ott van nála a GPS, azon meg a trekk, én csak megyek utána. Ennek megfelelően már az elején a városban némileg elkavartunk, de gond nélkül meglett a helyes útvonal, sőt, később, amikor egy alkalmi útitárs nem hitte el, h. arra kell menni, és elment más irányba, akkor is kiderült, h. tényleg arra kellett. TKM meg is ígérte, h. átküldi nekünk a Nahát 90 trekkjét is, h. könnyebb dolgunk legyen Szamócával majd akkor. Amikor megyünk a Nahát 90-en…
Közben ránk reggeledett, az idő kellemes volt, nem meleg, pont túrára való, és a városon kívül már a táj is szép, no, nem kell persze égig érő hegyeket elképzelni, csak olyan gerecsés dimbes-dombos:

Ez amúgy az egész napra jellemző volt, két komolyabb emelkedő volt, a többi út végig ilyen kicsit fel – kicsit le, ebből jött össze a szint.
Beértünk valami faluba, ami nekem halványan sem volt ismerős, amíg Szamóca fel nem világosított, h. ez bizony Mogyorósbánya, ahol kb. a féltáv volt a Kinizsin. Ááá, téééényleg, mondtam döbbenten, amint felismertem a kutat, ahol az akkori hőségben ittunk és vizet vételeztünk. Pedig még csak nem is sötétben voltunk itt… És ráadásul, el is hoztam a Ramadánra kapott tájolómat, amiről TKM megállapította, h. tájfutó tájoló, és be is akarta mutatni, h. hogyan kell használni. Hosszú percek tanakodása után rájött, h. fordítva tartja… miután ezt az apró hibát korrigálta, lényegesen valóságközelibb bemutatót rittyentett a navigálás rejtelmeiről. Én, természetesen, egyetlen szóra sem emlékszem, csak arra, h. úgy kell tartani, h. a nyíl felém mutasson (mondtam is, h. a nyíl azt jelenti: „ön itt áll”, de ezzel az infóval nem igazán vagyok ám kisegítve, mert ezt az esetek nagy százalékában amúgy is tudom…). Viszont azt örömmel állapítottam meg, h. ez a tájoló PONT jó nekem, mert a nyakbaakasztó zsinórja PONT olyan sárga, mint a Cartographiás térképeim borítója, s így kellemes színharmóniában telnek a túrázás percei. Midőn ezt kifejtettem, TKM arcán olyan rángásokat figyeltem meg, amilyeneket eddig csak Megbízott Szakértőnk produkált különböző elméleteim kifejtését hallgatva. Bölcsen csendben is maradtam hát, s nem részleteztem azt az ötletemet, h. mi lenne ha beszereznék egy azonos színű cipőfűzőt is…
Az első ponton kaptunk szörpöt, és mentünk tovább a Tokodi-pincék felé, erre már határozottan emlékeztem a Kinizsiről. Aztán lassan elérkezett a túra első komolyabb emelkedője, fel a Nagy-Getére. Pont arra mentünk fel, ahol eddig csak lejöttünk, és én már előre gondoltam, h. itt bizony nem a röhögéstől fogunk megszakadni… de nem volt olyan durva, mint emlékeztem, és amúgy is jobban szeretek felfelé menni, mint lefelé, mert lefelé változatlanul extra béna vagyok, tehát itt is inkább felmegyek, mint le. Fenn pecsételtünk, aztán leültünk kávézni. Hoztam kávét termoszban, sőt, sütöttem finom cukkinis-zabpelyhes süteményt is, amely cukor- és lisztmentes volt. Sajna túratársaim nem lelkesedtek túlzottan ezért az egészséges, lassú felszívódású szénhidrátokban gazdag, zsírszegény, alacsony glikémiás indexű, magas élelmi rost tartalmú finomságért… hiába, ebben a kommersz világban még az ételek közül is csak az édesek, szépek, könnyedek tudnak érvényesülni. Sebaj, a maradékot megettem hazafelé a vonaton.
Amúgy a túrán simán végigmentem volna saját ennivaló nélkül is, hamarosan 30 km-nél kaptunk kenyereket és újabb szörpöt, aztán siettünk tovább.
Innen elég sokat mentünk betonúton, lepukkantnál lepukkantabb falvakon át, közeli (és hangos) betekintést nyerve a lepukkant hajlékok udvarán közösségi életet élő helyi lakosság tartalmas, érzelemdús családi életébe (Megöllek, te b@ k@!).
Megnyugtattam Szamócát, h. ilyesmire nem kell számítania, amikor majd megyünk a Nahát 90-en, mert ott aztán nincsenek egymásba érő faluk, hanem a nagy büdös semmi közepén leszünk, ahol több óra járásra nincs semmi.
Közben az a vicces esemény is bekövetkezett, h. TKM odaadta az adatkártyát a GPS-ből egy túratársnak, h. a trekket a saját telefonjára átmásolhassa. A telefon pedig valamilyen módon felülírta a kártya fájlrendszerét, minek következtében a GPS többé nem volt képes a térképfájlt beolvasni… Elhamdulillah a trekk a készülék belső memóriájában megvolt, trekkünk tehát volt, csak térkép nem volt mögötte. Ez természetesen nem hozhat zavarba egy sztárnavigátort, simán mentünk tovább ezzel a trekkel így is.
Amúgy szükség is volt rá, mert az útvonalkijelölés, hát… lehetséges, h. eredetileg több szalag volt, csak a fentebb említett polgárok leszedték azokat. Azért kitaláltunk a falukból, és hamarosan megkezdődött a túra második komolyabb, összefüggő emelkedője. Engem ez kicsit jobban megviselt, nem éreztem magam 100%-osnak, fájt a gyomrom, de a táj szép volt, a kilátás különösen:

Tehát mentünk, kicsit a budaörsi hegyekre emlékeztetett a táj, ez némileg vigasztalt:

Egészen addig, amíg nem szembesültem azzal, h. milyen durva meredek, köves, csúszós lejtőn kell lemenni a műútig:

A műútnál ismét kaptunk enni, kicsit leültünk pihenni, aztán mentünk tovább. Nagysápon a helyiek roppant kreatív módon nemcsak leszedték, hanem az elágazásnál az ellenkező irányba át is kötötték a szalagokat, ezzel víve tévútra a mezőny jelentős részét. Amúgy nemcsak a szalagokat szerelték le, hanem például a közkutakat is, így meg kellett állapítanom, h. a vizem elfogyott, és nem is tudok szerezni. A faluban volt ugyan egy italbolt, de az oly nyugtalanító külsejű volt, h. jobbnak láttuk, ha még hárman, mögöttünk TKM jelentős védelmi erejével SEM merészkedünk be. A következő pontig csak kibírom, gondoltam, TKM ezt a stratégiai pillanatot választotta, h. megjegyezze, milyen rosszul nézek ki… Ekkor már jó ideje brutálisan fájt a gyomrom, és úgy látszik, ez kiült az arcomra is. Azért nem panaszkodtam ám, mentem tovább, ahogy tudtam.
Beértünk Péliföldszentkeresztre, ahol megint kaptunk enni, és nem is akármit, hanem VAJAS kenyeret. NEM margarinosat, hanem rendes csemegevajasat, amit még sosem láttam túrán, viszont nagyon szeretem, és nagyon finom volt, hagymával. Gyomorfájás ide vagy oda, ettem. Aztán ettem még egyet… kicsit aggódtam, de a gyomorfájás nyomtalanul elmúlt. Víz is volt, megtöltöttem Kövér Testet, és már csak 10 km volt hátra. 
km még magában rejtett egy hegyet, ahova hát, normál körülmények között sem lett volna egyszerű felmászni, egy 10-es FOSlépcső skálán simán volt 9-es a felvezető lépcsőszerűség… Viszont egyik kedvenc természeti képződményemmel, egy barlanggal is találkozhattunk, illetve rögtön kettővel is. Ilyenkor mindig eltűnődöm, h. milyen szép is lenne kiköltözni a barlangba, csend, nyugalom, magány stb., ám ezzel a barlanggal biztos lett volna gond, legalábbis annyi, h. beázik kissé:

Ez egy olyan pillanat volt, amikor kissé sajnáltam, h. teljesítménytúrán vagyok, nem csak úgy sétálunk, mert a barlangot és környékét szívesen megnéztem, felfedeztem volna bővebben is. Most viszont menni kellett, közeledett az este.
Lassan sötétedni kezdett, mentünk az alkonyatban, ez a kedvenc időszakom, nagyon szeretem a sárgává, majd sötétté váló és eltűnő fényeket. Valamint ki akartam próbálni az új lámpámat is, nehogy már élesben legyen az első teszt, amikor majd megyünk a Nahát 90-en.
Időközben elég sokan felsorakoztak mögénk, ők is átérezték, h. a sztárnavigátor, a GPS és a trekk azért nagyban megkönnyítik a célba való bejutást. Hamarosan töksötétben mentünk, az új lámpa nagyon remeknek bizonyult, ilyen tekintetben insallah nem lesz majd gond a… nem merem kimondani, mert egyesek emelt hangon a tudomásomra hozták, h. többé NE mondjam ki.
TKM közölte, h. a cél előtt lesz még egy feltételes ellenőrzőpont, amit mindenképp meg kell keresnünk. Persze az oda vezető célegyenesben rossz helyen fordultunk, és hamarosan realizáltuk, h. köztünk és a pont között egy nagyjában-egészében függőlegesen emelkedő, füves, töksötét domboldal terül el. TKM nekivágott, én utána, Szamóca utánam, a többiek meg hezitáltak, h. kell-e nekik az a kód, vagy sem. Megtaláltad, van ott pont, szóltam fel TKM-nek, mert azért feleslegesen nem akartam felmászni, illetve az még nem volt gond, lejönni nem volt kedvem… igen, itt van, mondta, és leviharzott. Én meg fel, némileg lassabban, meglett a bója, egy darabig kerestek körülötte a szokásos A4 lapot, aztán rájöttem, h. a kód magára a bójáRA van írva. Beért egy túratárs, aki fennhangon szidta az olyanokat, akik nem mondják meg másoknak a kódot, hanem elvárják, h. mások is felmásszanak érte. Egy idő után rájöttem, h. TKM-re gondol, és hamarosan személyes konfrontáció is következett, mert beértük őt az útelágazásban. A túratárs iszonyúan fel volt háborodva, aminek nem túl civilizáltan hangot is adott. Ez engem eléggé lelombozott, mondhatni, számomra beárnyékolta az amúgy remekül sikerült túrát. Nem is értettem, mi a gondja – az, h. fel kellett mennie oda, ahova a túra felmegy? Vagy hogy a meredeken kellett felmennie? Nem volt kötelező utánunk jönni, mindeni úgy tájékozódik, ahogy akar, és vállalja érte a felelősséget is. Én tényleg elszomorodtam attól, amit előadott. Nekem biztos nem lenne bátorságom (képem) megkérni valakit, h. ugyan, mondd meg már a kódot, h. én kihagyhassam a pontot, vagy ugyan, vidd már fel az itineremet a hegytetőre pecsételni – mert a két dolog között elvi különbség nincsen. Ennyi erővel elmegyek pl. a Bükki forrásokra, viszem a tavalyi itinert, a kódokat bemásolom, és akkor csak a 3-4 emberes pontot kell érintenem, azt meg úgyis megéri, mert ott van kaja… és akkor mintegy 15 km-ből megúsznám az 50-es túrát. Hú, ez MEKKORA ötlet, és az időm is milyen jó lenne…
No mindegy, végül a túratárs más útvonalon ment, mint mi, mi pedig beértünk, ismét ennivalóval kínáltak, de mi inkább mentünk, mert mindenkinek haza kellett még jutnia.
A hazafelé út nagyjából eseménytelenül telt, kivéve, h. majdnem elütöttünk egy rókát. Aztán Szamóca még lekísért az állomásra, nehogy eltévedjek (egyedül nem találtam volna oda, ez tény), ami számomra rendkívül hősiesnek tűnt, mert onnan utána még vissza is kellett gyalogolnia – akkor már felfelé.
Végül is 11-re itthon voltam a lakásban. A túra nagyon jó volt, bár ha egyedül megyek, ki tudja, hányszor tévedek el, de így ilyen gond nem volt elhamdulillah. Az ellátás nagyon jó volt, a táj – a falvaktól eltekintve – kellemes, a szervezés nekem tökéletesen megfelelt. Továbbra sem a kedvencem a Gerecse, de úgy gondolom, a túrának sikerült a legszebb részeket felfűzni belőle. 

2012. szeptember 18., kedd

Meteor 50



Táv: 51,2 km
Szint: 1370 m

Tavaly ez volt az egyik kedvenc túrám. Nagyon szép helyeken megy, az útvonal egy része ismerős, a másik része meg kellemes meglepetés volt. Idén is mindenképp menni szerettem volna. Ez volt az első túrám a törökországi út után, amelyet gyakorlatilag az egész nap ülés, napi 3-4 óra alvás és a határtalan… khm… étkezés jellemzett. Sebaj, tavaly annyira nem viselt meg ez a túra, csak túlélem most is.
Fél héttől lehetett rajtolni, ami nekem természetesen nem sikerült, 7-kor álltam be a sorba, és mély bánatomra PONT lemaradtam a tavalyi 100-as rajtszámról – az előttem álló pár egyike kapta, nekem a 102 jutott. Sebaj, jó lesz nekem ez is. A nevezési díj a nagyon barátságos 600 HUF volt, mondjuk nem is adtak semmit, csak egy kis szívószálas gyümölcslét szigorúan a célban, de ez nagyon korrekt módon már a kiírásban benne volt, úgy készültem hát, h. mindent vittem magammal. Érzetem is a Nagy-Hárs-hegyre felfelé menet, h. terebélyes idomaimon felül is van mit cipelnem. Majd a János-hegyre való felkapaszkodással a szint elég jelentős részét le is tudtuk, innen a piroson lefelé kellett menni, utána a sárga csík kicsit néhol még emelkedett. Elég hívös volt, reggel haboztam, h. felvegyem-e „C” polárt, hát most jól jött, felfelé ugyan kicsit melegem volt, lefelé viszont fáztam. Ahol a sárga csík trükkösen elválik a pirostól, ott sikerült útba igazítanom két tanácstalan túratársat. Amúgy útleírás, az nem volt, csak egy elég bizonytalan térképvázlat, ami szerintem nem sokat ért annak, aki nem rendelkezik helyismerettel.
A Csacsi-rétre kiérve cseperegni kezdett az eső. Pecsételés után ettem egy banánt, és felhívtam a húgomékat, h. ha már a 21A távot elszerencsétlenkedték, nem jönnek-e a 21B-re. Nem jöttek.
Innen következett a túra egyik legszebb szakasza: a Piktortégla-üregek, Sorrento, aztán a sárgán a hegyoldalban, és a túra nevét adó Meteor-szurdok, ami ugyan rövid, de az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben. Egyszer insallah veletek is eljövünk ide. Sorrentóhoz idén nem az Ugrálós-hegy mögött kellett menni, amit bántam, mert nagyon szép rész, hanem a murvás úton végig – a hegy és környéke nagyon védett terület, nem adtak oda engedélyt a túrára. A murvás úton legalább nosztalgiáztam, h. mennyit jöttünk erre veletek, csak épp szemből. Ekkor már összecsapódtam egy túratárssal, aki még sosem járt a murvás úton, ezért lelkesen beszéltem neki a környéket behálózó utakról, és h. honnan hová lehet kilyukadni. Megadóan hallgatta.
Sorrentónál 13 fok volt… nem is időztem sokáig, hiába álldogált-beszélgetett ott egy csomó ismerős, én siettem tovább, mielőtt odafagyok. Hamarosan utolértem egy hölgyet, aki megkérdezte, h. jöhet-e utánam („nem kell beszélgetni, meg semmi”), nehogy eltévedjen. Természetesen semmi akadálya nem volt, hamarosan utolért az előbbi túratárs is, és hármasban mentünk végig a szurdokon,

 sőt, egészen Budakesziig, ahol a mamutfenyőknél volt a 21A táv célja. Itt nekem muszáj volt leülni és megenni egy szendvicset (meg egy müzliszeletet is), mert már korgott a gyomrom. Menjetek csak, mindjárt utolérlek titeket, mondtam a túratársaknak. Bár már melegebb volt, a nap is kisütött kicsit, de azért igyekeztem a zsemlével, és nem kellett 10 perc, h. felálljak, és meginduljak utánuk. A pontőrök mondtak valamit a mögöttem érkezőknek arról, h. viszonylag hamar le kell menni balra a piros „M” jelzésen, jó, jó, majd figyelek, gondoltam. Azzal meg is lódultam túratársaim után.
A zöld+ jelzésen kellett elindulni, át a réten, a villanypásztoros karámok között. Hátranéztem, mögöttem jön valaki, remek, tényleg erre kell jönni. Az út száraz, a terep sík, kicsit kocogásra váltottam, utol akartam érni a túratársakat, olyan jól elbeszélgettünk. Kocc-kocc, de már mennyit jöttem, és se előttem, se mögöttem senki… aztán egyszer csak elhatalmasodott rajtam a rossz érzés, elővettem a GPS-t, már legalább 2 km-t jöttem a ponttól, és a „viszonylag hamar” ebbe már nem fér bele szerintem. Ó, a fenébe, már biztos volt a piros „M” balra, de én szerencsétlen benéztem. Ezen annyira felhúztam magam, h. komolyan az volt a szándékom, h. visszamegyek a pontra, kérek egy 21A pecsétet, és részemről vége a túrának mára. Aztán a kb. másfél kilométer során, mire meglett a leágazás, volt időm lehiggadni, főleg, h. többen – köztük egy régi ismerős is – jöttek velem szembe, már a leágazáson túl… Nem, jó arra kell lennie egy elágazásnak, mondtam, együtt indultunk visszafele, és mintegy 15 méter múlva meg is lett. Le is ágaztunk, és beszélgetve mentünk tovább a kőbánya felé.
A túrának amúgy van saját jelzése, ami egy kis odafigyeléssel teljesen jól követhető, és a GPS térképén is rajta van (pm):

Az itt következő szakasz, a kőbányáig szintén nagyon szép, csupa napsütötte pihe-puha mohapárna, le is fotóztam Adriennek:

A kőbányánál a ponton csúcsforgalom volt:

Még egy kis kényelmes séta után elkezdtünk emelkedni a Tarnai-pihenőhöz. Itt beszélgetőtársam megállt, és bevárta túratársát, akivel együtt mentek a maraton távon. Aztán már nem is találkoztunk, mert a maraton és az ötvenes táv itt elvált egymástól. Nekünk még fel kellett menni a Nagy-Kopaszra, onnan Nagykovácsiba, majd a Zsíros-hegyen és a Remete-hegyen át a Remete-szurdokban találkoztunk újra a rövidebb távokkal.
A zöld háromszög melletti kellemes erdőben megálltam a déli imára, csendes és háborítatlan volt az erdő, az idő és szép, szívesen maradtam volna még, de azért indultam tovább.
A Nagy-Kopaszon pecsét után leültem, ettem egy banánt, és azon gondolkodtam, h. én milyen fáradt vagyok. No, Nagykovácsiig lefelé kell menni, szedtem össze magam, és elindultam. Útközben nagyon örültem, h. végre látok igazi őszi színeket:

A lefelé menet nem javított az állapotomon, sőt a fáradtság mellé még a brutális álmosság is társult. Azon gondolkodtam, h. vajon Nagykovácsiból vagy Solymárról utálok annyira felmenni a Zsíros-hegyre (elhamdulillah később rájöttem, h. az utóbbi). Mire a faluba beértem, nem volt kétséges, h. vagy megállok egy kólára, kávéra, esetleg mindkettőre, vagy nem tudok továbbmenni. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire elkészülve. Elhamdulillah a presszó nyitva volt, nem is volt benn senki, a koffeinmennyiség pótlása és mintegy 15 perc üldögélés pedig sokat segített. Ettől függetlenül a Zsíros-hegyen megint gondolkodtam, h. hova üljek, de nem volt hova, így eldöntöttem, h. az első adandó erdei asztalhoz leülök, és befalom a kettes számú zsemlémet. No, a legközelebbi lehetőség a Remete-szurdokban volt, mintegy 5 km múlva… azonban addig meg kellett küzdeni a Remete-hegy brutálisan csúszós, sziklás, meredek lejtőjével, amiről és teljesen el is feledkeztem… (legutóbb a kék+on, a Remete-hegy nélkül érkeztünk a szurdokba).
A szurdok elején lévő ponton pecsét, aztán leültem enni, ami kifejezetten jól esett, úgy véltem, a hátralévő 5 km-t már csak leküzdöm valahogy. Mondjuk a remetei templom után a városban haladó 2-3 km nem volt olyan kellemes – ez a túra egyetlen árnyoldala szerintem, de hát mit lehet tenni, valahogy vissza kell érni a városba, ez van. Aztán a Nagyréttől már hamar benn voltam, megkaptam a pecsétet és a szokás szerint gyönyörű jelvényt.
Elvonszoltam magam a villamosig, és olyan fáradtan értem haza, mint utoljára nem is tudom, mikor. Az, h. vasárnap BÁRHOVA is menjek, az egyáltalán nem lehetséges dolgok birodalmába tartozott. De ettől függetlenül, a túra nagyon tetszett. Ugyanolyan szép volt, mint tavaly, jó társaságban, kellemes időben, nagyon szép tájakon jártunk – ez simán egy Best of Budai-hegység. Insallah jövőre is jövök. 

2012. augusztus 25., szombat

Pilisi Trapp



Táv: 41 km
Szint: 1300 m

Nagyon készültem erre a túrára – az első normális túra a mátrai óta, ami még Ramadán előtt volt. A készülésem több lépésben történt:
  1. Írtam Szamócának, h. nincs-e kedve jönni – olyan rég mentünk már együtt. Jön, de mivel du. 4-re esküvőre megy, csak a rövid távon. Sebaj, gondoltam, legalább a felén együtt megyünk, jobb, mint a semmi.
  2. Vettem egy futókamáslit :). Már maga a vétel is kalandos volt – a boltban nem volt, át kellett kérni a pécsi üzletükből, péntekre megérkezik, ígérték, meg is érkezett, mind a 6 csomag, KIVÉVE a hetedik, amiben az én kamáslim is volt… aztán péntek délutánra mégis befutott elhamdulillah. A boltban nagyon kedvesen és rugalmasan kezelték a kérdést, ki is írom a nevüket, ők a Nomád Sport. No, ez a kamásli ez nem ám olyan, mint a normális lábszárvédő, amit becsatolsz a cipőd talpa alatt. És nem is vízálló, csak arra van, h. semmi ne menjen bele a cipődbe (elméletileg). Engem alapból a pataharangra emlékeztet, csak nem lehet összetépőzárazni. Felhúzod a bokádra, felveszed a cipőt, majd a bővebb részét lehúzod a cipőre. Az aljában körben van egy ilyen széles gumi, ez hivatott a cipőn tartani az alkalmatosságot. Első ránézésre pontosan tudtam, h. ez 100% nem fog a cipőn maradni… majd jól felcsúszik, jó estben a bokámra, rossz esetben derékig. No mindegy, azért kipróbáltam, pár deka, ha nagyon zavar, majd berakom a zsákba, gondoltam. MEGLEPETÉS! A kétes külsejű gumi TÖKÉLETESEN a helyén tartotta a kétes külsejű pataharangot, és valóban, a cipőmbe nem került semmiféle ágacska/levelecske/kavicsocska/létformácska. Már-már hiányoztak. A kamásli bevált. Király.
  3. Mivel tapasztalataim szerint ennek a szervezőgárdának a túráin az ellátás a nullához konvergál, csináltam 2 szendvicset, vettem 2 banánt meg 2 fehérjeszelet. Vittem Kövér Testen kívül plusz két fél literes vizet.
  4. Mivel tapasztalataim szerint ennek a szervezőgárdának a túráin az itiner lásd 3. pont, vittem Pilis térképet.
Reggel a 6:10-es vonattal indultam Pilisvörösvárra, innen ugyanis Szamóca fuvarozott a célba (lényegesen jobban vezet, mint beharangozta). Különösebb események nélkül rajtoltunk, és vágtunk neki a hamarosan bekövetkező első emelkedőnek.
Az első rendkívüli esemény már az első ellenőrzőponton megtörtént. Pontosabban, nem történt semmi. Nem volt pontőr… pedig mikor mi odaértünk, már volt, aki 20 perce várt, és hivatalosan a pontnak is mintegy negyed órája nyitva kellett volna lenni. Mi is letelepedtünk a forráshoz, ittunk, vártunk. Végül is pihenőnek is fel lehetett fogni a dolgot – nagy kár, h. egy 41 km-es túrán az ember nem biztos, h. az első másfél kilométer után szeretne mintegy félórát pihenni a saját szintidője terhére… 10 perces várakozás után – a tömeg egyre dagadt – az egyik felérkező túratárs közölte: Már jön a hölgy! Gyorsan, kérdeztem én. Nem, felelte azonnal kategorikusan.
Egy darabig még vártunk, aztán lefotóztuk a pontot, és mentünk tovább:

Amúgy a következő ponton gond nélkül leigazolták nekünk ezt a pontot is, sőt, Szamóca megkapta a rajtpecsétet, ami a rajtban elfelejtődött. Én nem kaptam, mert a 40-es táv itinerjén nem volt kocka a rajtpecsétnek…
A következő pont a Hely volt, Amelyet Nem Nevezünk Nevén… vagyis Dobogókő. Meghívlak majd egy almáspitére, mondtam Szamócának, de ezt sajna bebuktuk, mert mire felértünk, a büfé még nem volt nyitva. Viszont a szervezők rögtön 100%-osan felülmúlták az elvárásaimat: nemcsak egy-egy multivitamin pezsgőtablettát kaptunk, hanem csokit is. Én rögtön kettőt, mert Szamóca nem szereti, és (nagyon helyesen) nekem adta az övét. A tabletta a zsebembe került (később nagy hasznát vettem), a csokik a gyomromba, egy teljes kiőrlésű kifli társaságában. Amin amúgy eléggé fel voltam háborodva, mert ilyen nano-kifli volt, kb. akkora, mint a két egymás mellé tett hüvelykujjam. Egy túratárs rögtön ajánlotta is, h. legközelebb kenjek meg egy franciakenyeret. Ha lenne itt a pékségben teljes kiőrlésű, elgondolkodnék rajta.
Táplálkozás után indultunk tovább a piroson. A Rezső-kilátótól a kilátás most is pazar volt:

Ilona-pihenőnél megvolt a következő pont is, irány tovább Szakó-nyereg. A pontőr figyelmeztetett, h. eltévedés-gyanús szakaszra van kilátás, „remélem, kiszalagozták”, tette hozzá optimistán. Mi még egy kilométer múlva is ezen kacarásztunk Szamócával: hahaha, kiszalagozták? Szalagozás? EZEN a túrán? Hahaha. A kérdéses helyen az előttünk haladó csapat rossz irányba indult, én GPS-szel a kézben kerestem a zöld +-t, meg is lett, még két futó srác is a mi navigációnkra várt, mikor már a fákon is látszott a jel, az elöl futó bíztatóan mondta nekem, jól van, ügyes vagy, bízom benned. Aztán meglátta a GPS-t a kezemben, és a mosoly kissé lehervadt az arcáról: ja, így könnyű… Aztán megelőztek minket, és elfutottak. A továbbiakban még kétszer vagy háromszor megelőztek minket, aztán többé nem láttuk őket. Insallah gond nélkül megérkeztek, bárhova is. Úgy vettem észre, h. a futók nem szeretnek itinert nézegetni meg jelzést keresgélni. Leginkább leszegett fejjel futnak, és a legjobb, ha aktuálisan az útra vannak fújva a jelek. Én nem vagyok egy nagy futó, de meg tudom ezt érteni. A futás, az nem olyan, mintha az ember gyorsan menne a túrán, vagy belekocogna pár kilométert, hanem akkor futsz, és kész, és a legjobb arra figyelni, h. futsz.
Hamarosan ismét benéztük, h. a jelzés felmegy a hegyoldalba, de felnézve láttuk, h. igen közel van hozzánk, csak SOKKAL magasabban. Bölcsen nem mentünk vissza mittudoménhányszáz métert, hanem az NHO módszer alkalmazásával kerültünk vissza a kívánt útvonalra. Éljen az eltévedéstudomány! A futók is felmásztak, nyilván. (1. elkavarás)
 Hamarosan jött Pilisszentlélek. Itt még csak egyszer jártam, a Sárga 70-en, éjjel 2-kor töksötétben. Most nyitva volt a helyi italbolt, ahol pecsételt nekünk egy nagyon aranyos bácsi:

És ittunk kólát is. Indultunk tovább, felfelé, egy útnak csak nagy jóindulattal nevezhető, benőtt ösvényféleségen, és a nagy beszélgetésben be is néztük, h. egy még kevésbé értelmezhető ösvényre kanyarodik a jelzés (2. elkavarás), de elhamdulillah hamar utánunk szóltak hátulról. Ismét sikerült a helyes útra beállni, aztán összeszorított foggal kapaszkodtunk felfelé. A következő pont neve („Sasfészek”) mintegy utalt arra, h. NEM lefelé kell menni.
Ez a pont azért volt remek, mert lehetett hintázni:

Én kicsit reménykedtem, h. inni is lehet, mert volt itt egy turistaház:

De kiderült, h. nekik is csak annyi vizük volt, amit felhoztak magukkal. Amúgy még otthon én megnéztem, h. kb. 20 km-en nincs vízvételi hely, azt, h. a szervezők mennyi vizet biztosítanak, azt úgyis tudtam :), így volt nálam a 20 km-re 2 l víz, ami egyébként éppen hogy elég volt, de ekkor már elég brutálisan meleg volt, és ilyenkor, ha van lehetőség, az ember iszik. Nem volt. Mentünk tovább.
Kellemes erdei utakon értük el a Pilis-nyerget, Szamóca (és az itiner…) szerint itt jártunk a Kinizsin, én nem emlékeztem egyáltalán:

Azt viszont tudtam, h. hamarosan el fog válni a zöld + és a zöld – jel, és akkor búcsúzunk: Szamóca elmegy a röviden a pluszon, és meg tovább  a csíkon. 

Szomorú voltam, h. el kell búcsúzni, de vigasztalt a tudat, h. produktívan töltöttük ezt a közös 20 km-t: nagyjából 10 percenként elhintettem olyan mondatokat, h.: „”Majd mikor a Nahát 90-en megyünk…”, „Hát a Nahát 90-en is lesz ilyen emelkedő…”, „Ha esetleg már nem mennénk együtt a Nahát 90-ig…”
Most már insallah Szamóca is tudja, h. együtt megyünk a Nahát 90-en, és ezt ő nagyon fogja élvezni :)
Innentől nagyon sokáig a zöld – jelen kellett menni. A Pilis-tető nagyon szép volt, a lefelé szerpentin is, erre már emlékeztem a Kinizsiről. 

A következő ponton még pont egy liter vizem volt, áttöltöttem az üvegekből Kövér Testbe, 8,5 km a „Csobánkai szentkút” nevű pont, remélem, ebből a kútból lehet inni, mert én fogok, döntöttem el. Nem mondom, h. 40 fokban 20 km-re kevés a 2 l víz, de ha több lett volna nálam, nem romlott volna rám, az biztos.
Egyszóval, kiürült Kövér Testtel és szomjasan érkeztem a pontra. Kiderült, h. a kúthoz le kell menni egy csomó lépcsőn – és meghűlt bennem a vér, mikor láttam, h. nem folyik belőle a víz. Ó, basszus, tört ki belőlem, és azt számolgattam, h. mennyi idő még innen a 7 km, és h. fogok-e szenvedni nagyon. Aztán láttam meg, h. ez egy pumpálós kút – nem csak úgy folyt a víz, hanem be kellett nyúlni egy ráccsal lezárt fülkébe, és pumpálni:

Időközben beért 3 túratárs, akik szerint a víz jó volt. Szerintem meg elég rettenetes, uszodaízű, de ezek szerint én vagyok a finnyás-tápos, elkényeztetett városi… izé. Beledobtam a reggeli pezsgőtablettát egy literbe, ettől nagyon enyhén narancsos uszodaízű lett. Mindegy, szomjas voltam, ittam, és örömmel láttam a kút melletti táblán, h. a víz „agyi panaszok” kezelésére rendkívül alkalmas. Gyorsan ittam is még egy fél litert.
Mentem tovább, körülöttem az említett 3 túratárs, ketten futni kezdtek, ketten mentünk utánuk, nem itt kanyarodik le a kék, kérdeztem a hölgyet, neeeem, ők is arra futottak, mutatott ő a távolba. Tehát mentünk tovább. Végül is a táj szép volt, a látóhatáron magasodtak ők:

Időközben a harmadik hölgy is futásra váltott, én csak öregesen ballagtam tovább. És kerestem a jelzést, pár száz méter múltán meg is lett – a zöld. Hoppácska. Nem arraaaaa, kiáltottam utánuk, ahogy a torkomon kifért, előszedtem a GPS-t, nem látok semmit, azt se, h. hol vagyunk… rövid szemlélődés után rájöttem, h. ha nem 1,2 km-es léptékre lenne állítva, az sokat segítene… rövid nyomkodás után megállapítottam, h. de igen, ott kanyarodott le a kék… (3. elkavarás). Megindultam vissza, a három túratárs utánam, mit mond a GPS, kérdezgették, hahhh, sztárnavigátor vagyok, gondoltam. Meg is lett a kék, egy darabig együtt mentünk, aztán ők megint elfutottak. Már meg sem lepődtem, amikor a Szurdok bejáratától nem messze már lépésben jöttek szemben visszafelé. (4. elkavarás, bár ennek én magam ne voltam aktív résztvevője, csak korrigálója). Nem találjuk a jelzést, mondták, a GPS szerint át kell menni a túloldalra, és lőn. Hamarosan a Szurdokban voltunk, üres volt és kihalt rajtunk kívül, de nagyon szép, és kellemesen hűvös:

Sajnos hamar kiértünk belőle, és a vége után pár perccel már a műúton voltunk, na, valahova kiértünk, mondta az egyik túratárs, én meg mutattam neki a GPS-en, h. tőlünk mintegy 200 méterre balra össze fog érni a nyomvonalunk a reggelivel. Magyarán, kb. 400 m volt a célig.
Hamar beértünk most már, a célban megettem a kínált célkajából az utolsó előtti vajas kenyeret, és kaptunk egy 220 ft-os bont, amit be lehetett váltani a presszóban, sajna lájtkóla nem volt, de ittam simát.
Alig maradt 10 perc a busz indulásáig, de addig is, Szamóca nyomdokai lépve én sem maradtam le a ma délutáni esküvői programról – egy rendőresküvő zajlott épp a faluban:

Ebben az volt a pozitív folyománya, h. míg a megállóban vártuk a buszt – pont szemben volt az esküvői helyszín – odajöttek a rokonok, és megkínáltak diós bejglivel. Nagyon szép, tiszteletre méltó szokás ez, tetszett is. A busz is jött hamarosan, Pomázon is csak 10 perc volt a hévig, elhamdulillah gyorsan hazaértem.
A túra nagyon jó volt, hiányzott már, az ellátás felülmúlta az általam vártakat (a semmihez képest 1 – illetve nekem 2 – csoki és egy pezsgőtabletta, az remek), az itinerben voltak hibák, de mi inkább a térképvázlatot néztük, ami nekem megfelelt. Egy biztos, a túrán figyelni kell, mert a jelzésváltások, benézhető fordulók sincsenek kiszalagozva, még ott sem, ahol szerintem elférne pedig. De ha valaki figyel, nézi a térképet, követi a jelzéseket, akkor nem okoz gondot végigmenni. Insallah jövőre újra megpróbáljuk :).

2012. augusztus 22., szerda

Gyermekvasút Éjszakai – elkezdődött :)


Táv: 19, 7 km
Szint: 890 m
Szombaton volt a Ramadán utolsó napja. Ekkor nekünk rendezvényünk volt, de vasárnap már készen álltam volna egy túrára… viszont nem találtam semmit, az éjszakai kivételével. Egy huszas, erre hívtam a húgomat is, aki először lelkes volt, aztán vasárnap délelőtt mégis visszakozott. „Sötét lesz”, indokolta visszalépését. Hát igen, ez mintegy az éjszakai túra definíciója… kicsit szomorú voltam, és el is gondolkodtam azon, h. menjek-e egyáltalán. Biztos rengeteget kell sorbaállni, tömeg lesz, nem lehet nyugodtan, saját tempóban menni…
7-től lehetett rajtolni, és ¾ 6-kor még azon tipródtam, h. menjek-e. Aztán végül bedobtam egy liter vizet meg egy fehérjeszeletet a zsákba, és elindultam, tudtam, h. ha nem megyek, azt nagyon megbánnám… Fényképezőgépet nem vittem, mondván, éjszakai túra, ezt aztán megbántam, mert még alkonyatkor lehetett volna pár szép képet csinálni.
A villamoson találkoztam egy kedves, régi túratárssal, aki hozzám hasonló érzésekkel indult neki a túrának. Aztán a lélegzetünk is elakadt, mikor megláttuk, h. Hűvösvölgyben majdnem a villamosmegállóig ér a sor… no, pont ettől tartottam.
Túratársam eltűnt az ismerősei felé, akik már ki tudja, mióta álltak sorba. Én, mint szerencsétlen ismerős nélküli ember, maradtam a sor végén. Ami 19:15-ig egy TAPODTAT sem mozdult… ekkor már fél órája ácsorogtam, és egyre inkább megfogalmazódott a fejemben, h. én bizony hazamegyek aludni. Elhamdulillah nem tettem, mert hamarosan megjelent a kedves túratárs, kezében lobogtatva az ÉN igazolólapomat is – ugyanis közben orvul benevezett engem is a túrára, amit ez úton is nagyon köszönök J.
Pakolászás, GPS, víztöltés, végül 19:30-kor nekiindultam. Tervem az volt, h. legalább a Nagy-Hárs-hegyre érjek fel világosban.
A túra elején valóban elég nagy tömeg volt – a Fazekas-hegyre felfelé például egyirányúsítani kellett a közlekedést. Lent és fent is állt egy-egy rendező, és felváltva engedték a lefelé és felfelé haladókat. Ez amúgy szerintem remek ötlet volt, a tavaszi gyermekvasutas túrán ilyesmi nem volt, és bizony voltak olyan pillanatok, amikor unokahúgom testi épségéért aggódtam, mikor a nála kétszer nagyobb fiatalemberek mindenféle fenntartás nélkül próbálták beelőzni a keskeny, meredek, csúszós úton. Itt még elég sokan voltak, főleg a hangosan kurjongató fiatalok közül, de kicsit kiléptem, és hamarosan szinte egyedül mentem.
Nem volt még olyan túra, ahol annyi csalót láttam volna, mint itt. Sokan átvágtak mindenen, amin át lehetett, rövidítettek mindent, amit rövidíteni lehetett, és ami még durvább volt szerintem, a Kis-Hárs-hegy aljában – ahova fel kellett menni a sárga 3szög jelen, majd ugyanott le – pl. 3 db éltesebb és testesebb hölgy várta társaságuk férfitagját, aki itinerükkel felszaladt a hegyre pecsételni… aztán láttam, h. mások is ezzel a megoldással éltek.
A túra útvonaláról sokat nem tudok írni, ugyanaz volt, mint tavasszal, csak ellenkező irányba, és most sokkal kevesebbet láttunk a tájból (gy. k. sötét volt). A tömeg, amitől annyira tartottam, az elejétől eltekintve nem volt jelen. Például János-hegy és Makkosmária között egyetlen embert sem láttam, teljesen egyedül mentem az akkor már majdnem teljesen sötétben.
Azt meg kell jegyeznem, h. azért a sötétben az ismerős táj is más. Makkosmáriától a zöld pluszon kellett menni Normafáig. Hát, ezt alig-alig találtam meg, pedig ez a futóútvonalam része, épp eleget jártam már rajta. Itt kisebb csapat verődött össze, kerestük a jelzést, aztán elindultunk valamerre, egy úton. Ez nem a zöld plusz, mondtam hamarosan. Miből gondolod, kérdezték. Hát, egyrészt annak az elején ilyen lépcsőszerűen kell felfelé kapaszkodni, meg azon zöld plusz jelzés is van, meg a GPS-t is elővettem, feleltem bölcsen. Hátraarc, és hamarosan meglett a zöld plusz.
No, ekkorra merült le csaknem teljesen az elem a lámpámban. Nagyjában-egészében annyi fényt adott, mint egy haldokló szentjánosbogár(ka). A töksötétben nem volt egyszerű megtalálni a Disznófőhöz vezető leágazást – majd a meredek lejtőn/emelkedőn talpon maradni sem. Elhamdulillah a Normafához közeledve azért egyre jobb lett a közvilágítás. Azért itt hozzácsapódtam két fiatalemberhez, akik idegesen kérdezgették, h. BIZTOS erre kell-e jönni. Aztán ők lemaradtak, és a buszforduló meg a műút világossága kitartott egész Csillebércig. Innen beálltam két másik fiatalember mögé, akik nagyon jó tempóban mentek, igazából én szívesen mentem volna kicsit lassabban (csak öregesen), de akkor ugye ott maradok a töksötétben, a jelzetlen és szalagozatlan úton, aminek hol a közepén, hol a szélén helyezkedett el az ismeretlen mélységű szakadék.
Megjegyzem, még a fiatalokkal is eltévedtünk kétszer is, az elsőnél vagy egy kilométert túlmentünk a jobbra térő, jelzetlen, szalagozatlan stb. elágazáson. A második alkalommal pedig valahogy úgy keveredtünk, h. köztünk és az út között egyszer csak lett egy szakadékszerűség. Ezen átmásztunk, a visszamenésből elegünk lett.
Aztán meglett a zöld 3szög, innen már nyert ügyünk volt, vissza a civilizációba. Itt ismét besűrűsödtek a túrázók, többen mentünk együtt. Kiértünk a kövesútra, irány az utolsó pont, a Széchényi-emlék. Itt én már fáradt voltam, álmos is, meg bevallom, fel is őrölt ez a sötétben, lámpa nélkül való bukdácsolás. Kezdett kissé elegem lenni (de a humorérzékemet azért elhamdulillah nem vesztettem el). A Széchényi-emléket elérve arra gondoltam, h. mi lenne, ha leülnék és megpihennék kissé. Igen, tudom, innen már nincs egy km sem hátra, de tényleg úgy éreztem, h. nem tudok továbbmenni. Aztán az órámra pillantva megállapítottam, h. még van esélyem elérni az első kisvasutat, ami a túrázókat visszaviszi Hűvösvölgybe. Így hát egy nekirugaszkodással beértem mégis, oklevél és kitűző után a virslit hanyagoltam, és még elértem a vonatot, rajta egy csomó ismerős túratárssal. Viszonylag hamar visszaértünk Hűvösvölgybe, ahol pont elértem az 5 perc múlva induló éjszakai buszt elhamdulillah. Logisztikai szempontból mondhatni tökéletesen sikerült a túra.
Amúgy is jól éreztem magam, bár jól elfáradtam – mégiscsak Ramadán volt, 30 napon át minden nap böjtöltünk, és minden éjszakát átvirrasztottunk, hát, eléggé táposnak érzem magam elhamdulillah. Ezzel együtt – vagy pont ezért – örülök, h. mégiscsak elmentem a túrára, jobb volt, mint vártam, tömeg sem volt egy idő után, csak insallah legközelebb nem felejtem el feltölteni az elemeket – éjszakai túrán az kifejezetten jól jön…