Pilisi Trapp

Táv: 41 km

Szint: 1300 m

Nagyon készültem erre a túrára – az első normális túra a mátrai óta, ami még Ramadán előtt volt. A készülésem több lépésben történt:

1. Írtam Szamócának, h. nincs-e kedve jönni – olyan rég mentünk már együtt. Jön, de mivel du. 4-re esküvőre megy, csak a rövid távon. Sebaj, gondoltam, legalább a felén együtt megyünk, jobb, mint a semmi.
2. Vettem egy futókamáslit :). Már maga a vétel is kalandos volt – a boltban nem volt, át kellett kérni a pécsi üzletükből, péntekre megérkezik, ígérték, meg is érkezett, mind a 6 csomag, KIVÉVE a hetedik, amiben az én kamáslim is volt… aztán péntek délutánra mégis befutott elhamdulillah. A boltban nagyon kedvesen és rugalmasan kezelték a kérdést, ki is írom a nevüket, ők a Nomád Sport. No, ez a kamásli ez nem ám olyan, mint a normális lábszárvédő, amit becsatolsz a cipőd talpa alatt. És nem is vízálló, csak arra van, h. semmi ne menjen bele a cipődbe (elméletileg). Engem alapból a pataharangra emlékeztet, csak nem lehet összetépőzárazni. Felhúzod a bokádra, felveszed a cipőt, majd a bővebb részét lehúzod a cipőre. Az aljában körben van egy ilyen széles gumi, ez hivatott a cipőn tartani az alkalmatosságot. Első ránézésre pontosan tudtam, h. ez 100% nem fog a cipőn maradni… majd jól felcsúszik, jó estben a bokámra, rossz esetben derékig. No mindegy, azért kipróbáltam, pár deka, ha nagyon zavar, majd berakom a zsákba, gondoltam. MEGLEPETÉS! A kétes külsejű gumi TÖKÉLETESEN a helyén tartotta a kétes külsejű pataharangot, és valóban, a cipőmbe nem került semmiféle ágacska/levelecske/kavicsocska/létformácska. Már-már hiányoztak. A kamásli bevált. Király.
3. Mivel tapasztalataim szerint ennek a szervezőgárdának a túráin az ellátás a nullához konvergál, csináltam 2 szendvicset, vettem 2 banánt meg 2 fehérjeszelet. Vittem Kövér Testen kívül plusz két fél literes vizet.
4. Mivel tapasztalataim szerint ennek a szervezőgárdának a túráin az itiner lásd 3. pont, vittem Pilis térképet.

Reggel a 6:10-es vonattal indultam Pilisvörösvárra, innen ugyanis Szamóca fuvarozott a célba (lényegesen jobban vezet, mint beharangozta). Különösebb események nélkül rajtoltunk, és vágtunk neki a hamarosan bekövetkező első emelkedőnek.

Az első rendkívüli esemény már az első ellenőrzőponton megtörtént. Pontosabban, nem történt semmi. Nem volt pontőr… pedig mikor mi odaértünk, már volt, aki 20 perce várt, és hivatalosan a pontnak is mintegy negyed órája nyitva kellett volna lenni. Mi is letelepedtünk a forráshoz, ittunk, vártunk. Végül is pihenőnek is fel lehetett fogni a dolgot – nagy kár, h. egy 41 km-es túrán az ember nem biztos, h. az első másfél kilométer után szeretne mintegy félórát pihenni a saját szintidője terhére… 10 perces várakozás után – a tömeg egyre dagadt – az egyik felérkező túratárs közölte: Már jön a hölgy! Gyorsan, kérdeztem én. Nem, felelte azonnal kategorikusan.

Egy darabig még vártunk, aztán lefotóztuk a pontot, és mentünk tovább:

Amúgy a következő ponton gond nélkül leigazolták nekünk ezt a pontot is, sőt, Szamóca megkapta a rajtpecsétet, ami a rajtban elfelejtődött. Én nem kaptam, mert a 40-es táv itinerjén nem volt kocka a rajtpecsétnek…

A következő pont a Hely volt, Amelyet Nem Nevezünk Nevén… vagyis Dobogókő. Meghívlak majd egy almáspitére, mondtam Szamócának, de ezt sajna bebuktuk, mert mire felértünk, a büfé még nem volt nyitva. Viszont a szervezők rögtön 100%-osan felülmúlták az elvárásaimat: nemcsak egy-egy multivitamin pezsgőtablettát kaptunk, hanem csokit is. Én rögtön kettőt, mert Szamóca nem szereti, és (nagyon helyesen) nekem adta az övét. A tabletta a zsebembe került (később nagy hasznát vettem), a csokik a gyomromba, egy teljes kiőrlésű kifli társaságában. Amin amúgy eléggé fel voltam háborodva, mert ilyen nano-kifli volt, kb. akkora, mint a két egymás mellé tett hüvelykujjam. Egy túratárs rögtön ajánlotta is, h. legközelebb kenjek meg egy franciakenyeret. Ha lenne itt a pékségben teljes kiőrlésű, elgondolkodnék rajta.

Táplálkozás után indultunk tovább a piroson. A Rezső-kilátótól a kilátás most is pazar volt:

Ilona-pihenőnél megvolt a következő pont is, irány tovább Szakó-nyereg. A pontőr figyelmeztetett, h. eltévedés-gyanús szakaszra van kilátás, „remélem, kiszalagozták”, tette hozzá optimistán. Mi még egy kilométer múlva is ezen kacarásztunk Szamócával: hahaha, kiszalagozták? Szalagozás? EZEN a túrán? Hahaha. A kérdéses helyen az előttünk haladó csapat rossz irányba indult, én GPS-szel a kézben kerestem a zöld +-t, meg is lett, még két futó srác is a mi navigációnkra várt, mikor már a fákon is látszott a jel, az elöl futó bíztatóan mondta nekem, jól van, ügyes vagy, bízom benned. Aztán meglátta a GPS-t a kezemben, és a mosoly kissé lehervadt az arcáról: ja, így könnyű… Aztán megelőztek minket, és elfutottak. A továbbiakban még kétszer vagy háromszor megelőztek minket, aztán többé nem láttuk őket. Insallah gond nélkül megérkeztek, bárhova is. Úgy vettem észre, h. a futók nem szeretnek itinert nézegetni meg jelzést keresgélni. Leginkább leszegett fejjel futnak, és a legjobb, ha aktuálisan az útra vannak fújva a jelek. Én nem vagyok egy nagy futó, de meg tudom ezt érteni. A futás, az nem olyan, mintha az ember gyorsan menne a túrán, vagy belekocogna pár kilométert, hanem akkor futsz, és kész, és a legjobb arra figyelni, h. futsz.

Hamarosan ismét benéztük, h. a jelzés felmegy a hegyoldalba, de felnézve láttuk, h. igen közel van hozzánk, csak SOKKAL magasabban. Bölcsen nem mentünk vissza mittudoménhányszáz métert, hanem az NHO módszer alkalmazásával kerültünk vissza a kívánt útvonalra. Éljen az eltévedéstudomány! A futók is felmásztak, nyilván. (1. elkavarás)

 Hamarosan jött Pilisszentlélek. Itt még csak egyszer jártam, a Sárga 70-en, éjjel 2-kor töksötétben. Most nyitva volt a helyi italbolt, ahol pecsételt nekünk egy nagyon aranyos bácsi:

És ittunk kólát is. Indultunk tovább, felfelé, egy útnak csak nagy jóindulattal nevezhető, benőtt ösvényféleségen, és a nagy beszélgetésben be is néztük, h. egy még kevésbé értelmezhető ösvényre kanyarodik a jelzés (2. elkavarás), de elhamdulillah hamar utánunk szóltak hátulról. Ismét sikerült a helyes útra beállni, aztán összeszorított foggal kapaszkodtunk felfelé. A következő pont neve („Sasfészek”) mintegy utalt arra, h. NEM lefelé kell menni.

Ez a pont azért volt remek, mert lehetett hintázni:

Én kicsit reménykedtem, h. inni is lehet, mert volt itt egy turistaház:

De kiderült, h. nekik is csak annyi vizük volt, amit felhoztak magukkal. Amúgy még otthon én megnéztem, h. kb. 20 km-en nincs vízvételi hely, azt, h. a szervezők mennyi vizet biztosítanak, azt úgyis tudtam :), így volt nálam a 20 km-re 2 l víz, ami egyébként éppen hogy elég volt, de ekkor már elég brutálisan meleg volt, és ilyenkor, ha van lehetőség, az ember iszik. Nem volt. Mentünk tovább.

Kellemes erdei utakon értük el a Pilis-nyerget, Szamóca (és az itiner…) szerint itt jártunk a Kinizsin, én nem emlékeztem egyáltalán:

Azt viszont tudtam, h. hamarosan el fog válni a zöld + és a zöld – jel, és akkor búcsúzunk: Szamóca elmegy a röviden a pluszon, és meg tovább  a csíkon. 

Szomorú voltam, h. el kell búcsúzni, de vigasztalt a tudat, h. produktívan töltöttük ezt a közös 20 km-t: nagyjából 10 percenként elhintettem olyan mondatokat, h.: „”Majd mikor a Nahát 90-en megyünk…”, „Hát a Nahát 90-en is lesz ilyen emelkedő…”, „Ha esetleg már nem mennénk együtt a Nahát 90-ig…”

Most már insallah Szamóca is tudja, h. együtt megyünk a Nahát 90-en, és ezt ő nagyon fogja élvezni :)

Innentől nagyon sokáig a zöld – jelen kellett menni. A Pilis-tető nagyon szép volt, a lefelé szerpentin is, erre már emlékeztem a Kinizsiről. 

A következő ponton még pont egy liter vizem volt, áttöltöttem az üvegekből Kövér Testbe, 8,5 km a „Csobánkai szentkút” nevű pont, remélem, ebből a kútból lehet inni, mert én fogok, döntöttem el. Nem mondom, h. 40 fokban 20 km-re kevés a 2 l víz, de ha több lett volna nálam, nem romlott volna rám, az biztos.

Egyszóval, kiürült Kövér Testtel és szomjasan érkeztem a pontra. Kiderült, h. a kúthoz le kell menni egy csomó lépcsőn – és meghűlt bennem a vér, mikor láttam, h. nem folyik belőle a víz. Ó, basszus, tört ki belőlem, és azt számolgattam, h. mennyi idő még innen a 7 km, és h. fogok-e szenvedni nagyon. Aztán láttam meg, h. ez egy pumpálós kút – nem csak úgy folyt a víz, hanem be kellett nyúlni egy ráccsal lezárt fülkébe, és pumpálni:

Időközben beért 3 túratárs, akik szerint a víz jó volt. Szerintem meg elég rettenetes, uszodaízű, de ezek szerint én vagyok a finnyás-tápos, elkényeztetett városi… izé. Beledobtam a reggeli pezsgőtablettát egy literbe, ettől nagyon enyhén narancsos uszodaízű lett. Mindegy, szomjas voltam, ittam, és örömmel láttam a kút melletti táblán, h. a víz „agyi panaszok” kezelésére rendkívül alkalmas. Gyorsan ittam is még egy fél litert.

Mentem tovább, körülöttem az említett 3 túratárs, ketten futni kezdtek, ketten mentünk utánuk, nem itt kanyarodik le a kék, kérdeztem a hölgyet, neeeem, ők is arra futottak, mutatott ő a távolba. Tehát mentünk tovább. Végül is a táj szép volt, a látóhatáron magasodtak ők:

Időközben a harmadik hölgy is futásra váltott, én csak öregesen ballagtam tovább. És kerestem a jelzést, pár száz méter múltán meg is lett – a zöld. Hoppácska. Nem arraaaaa, kiáltottam utánuk, ahogy a torkomon kifért, előszedtem a GPS-t, nem látok semmit, azt se, h. hol vagyunk… rövid szemlélődés után rájöttem, h. ha nem 1,2 km-es léptékre lenne állítva, az sokat segítene… rövid nyomkodás után megállapítottam, h. de igen, ott kanyarodott le a kék… (3. elkavarás). Megindultam vissza, a három túratárs utánam, mit mond a GPS, kérdezgették, hahhh, sztárnavigátor vagyok, gondoltam. Meg is lett a kék, egy darabig együtt mentünk, aztán ők megint elfutottak. Már meg sem lepődtem, amikor a Szurdok bejáratától nem messze már lépésben jöttek szemben visszafelé. (4. elkavarás, bár ennek én magam ne voltam aktív résztvevője, csak korrigálója). Nem találjuk a jelzést, mondták, a GPS szerint át kell menni a túloldalra, és lőn. Hamarosan a Szurdokban voltunk, üres volt és kihalt rajtunk kívül, de nagyon szép, és kellemesen hűvös:

Sajnos hamar kiértünk belőle, és a vége után pár perccel már a műúton voltunk, na, valahova kiértünk, mondta az egyik túratárs, én meg mutattam neki a GPS-en, h. tőlünk mintegy 200 méterre balra össze fog érni a nyomvonalunk a reggelivel. Magyarán, kb. 400 m volt a célig.

Hamar beértünk most már, a célban megettem a kínált célkajából az utolsó előtti vajas kenyeret, és kaptunk egy 220 ft-os bont, amit be lehetett váltani a presszóban, sajna lájtkóla nem volt, de ittam simát.

Alig maradt 10 perc a busz indulásáig, de addig is, Szamóca nyomdokai lépve én sem maradtam le a ma délutáni esküvői programról – egy rendőresküvő zajlott épp a faluban:

Ebben az volt a pozitív folyománya, h. míg a megállóban vártuk a buszt – pont szemben volt az esküvői helyszín – odajöttek a rokonok, és megkínáltak diós bejglivel. Nagyon szép, tiszteletre méltó szokás ez, tetszett is. A busz is jött hamarosan, Pomázon is csak 10 perc volt a hévig, elhamdulillah gyorsan hazaértem.

A túra nagyon jó volt, hiányzott már, az ellátás felülmúlta az általam vártakat (a semmihez képest 1 – illetve nekem 2 – csoki és egy pezsgőtabletta, az remek), az itinerben voltak hibák, de mi inkább a térképvázlatot néztük, ami nekem megfelelt. Egy biztos, a túrán figyelni kell, mert a jelzésváltások, benézhető fordulók sincsenek kiszalagozva, még ott sem, ahol szerintem elférne pedig. De ha valaki figyel, nézi a térképet, követi a jelzéseket, akkor nem okoz gondot végigmenni. Insallah jövőre újra megpróbáljuk :).