Lokomotív 424

Táv: 43,8 km

Szint: 1640 m

Erre a túrára már tavaly is menni akartam, de nagyon kevésnek tűnt nekem a kb. 44 km-re adott 10 órás szintidő. Ááá, én ezen úgysem érek végig, gondoltam tavaly, de más nem nagyon lévén akkor a kínálatban, mégiscsak nekivágtam reggel, majd a Nyugatiban, a jegyváltásnál derült ki, h. át kell szállni a vonatról Vácon, erre én bepánikoltam még jobban, ne nevessetek ki, nem bírom az átszállásokat, mindig félek, h. rossz vonatra szállok, így hát jegyvétel nélkül kiugrottam a sorból, visszaszálltam a villamosra, majd át a hévre, és elmentem csak úgy egyedül a Pilisbe egy 30-as tekergésre.

Idén azonban Megbízott Szakértőnk elvitt kocsival, ami remek volt, nem kellett átszállni. Azért vittem térképet. Közben a kocsiban beszélgetve kiderült, h. az útvonal nagy részét ismerem, vagy a Wass Albert, vagy az Erdőkerülő túrákról.

8 előtt értünk a Szokolyára, a rajtba:

 neveztünk, az egyik szervező nagyon kedvesen megkérdezte, h. elmagyarázza-e, h. merre kell menni, de a fiúk persze tudták. Hosszasan gondolkodtunk M. Sz. és én is, h. vigyünk-e kabátot, illetve én „C” polárt, de hideg volt még, 8 fok, a polár maradt, és rajtam volt egészen az első pontig, onnan cipeltem.

Nekiindultunk az útvonalnak, én közben elgondolkodtam, h. milyen vicces ez a szokolyai vasútállomás, van vagy 4-5 km-re a falutól, gyalog ez azért messze, kocsival meg akkor már egyszerűbb bemenni Vácig, ahol amúgy is át kell szállni. A sínek mentén indultunk, jött is szembe a kisvonat, iszonyat szédítő sebességgel, és még ennél is hangosabban dudált ránk, pedig jobban már úgysem tudtunk lehúzódni. Elhamdulillah hamarosan bevágtunk az erdőbe, mentünk, beszélgettünk, szinte észre sem vettük, h. elértünk az első pontig. Itt megálltunk, pecsételtünk, és nekivetkőztünk – mi kissé, Tamás nagyon, elég volt ránézni, h. fázzak:

Hamarosan rájöttem, h. azon az úton haladunk, ahol a Wass Albert túrán is mentünk, rendkívül örültem a felfedezésnek, és annak is, h. kellemesen járható volt, nem olyan sáros, mint akkor, amikor csak az egyet előre – kettőt hátra módszerrel tudtam magam felfelé küzdeni. Persze emelkedő most is volt benne, de mégiscsak könnyebb volt így leküzdeni, bár gyanítom, h. arckifejezésem erősen hasonlított az út mentén látott sikoltozó farönkéhez:

A Lokó pihenő nevű pontnál kaptunk csokit, és nem is akármit, hanem Snickerst, amit nagyon szeretek (na ja, melyik csokit nem? Ennél jobban már csak a Kitkatot…). A kilátás innen nagyon szép:

Innen pedig hosszasan lefelé kellett menni egy szintén nagyon szép úton. Aztán néhány rövid, ám hangsúlyos emelkedő következett, a felette kitáruló ég gyönyörű őszi kék volt:

Ez után az emelkedő után már látszott a nógrádi vár. A forrásnál volt a pont, megálltunk inni, és felfedeztük, h. az első ponton nem pecsételtek Tamás itinerjébe, csak az időpontot írták rá, insallah elfogadják, gondoltuk, és valóban így is lett a végén. Innen az Erdőkerülő útvonalán mentünk tovább, kezdetben a mező szélén vezetett az út, egy csomó kökény volt, ezt szedegettük menet közben. Amikor az erdőbe értünk, szembe jött egy csapat kiránduló, az egyik srác kivált a többiek közül, odaviharzott hozzám, a vállamra tette a kezét, Kinizsi 100-as, ugye a Kinizsi 100-asról, mondta igazi, mély örömmel, igen, mondtam, bár szégyen ide, szégyen oda, én nem emlékeztem rá, de hát annyi emberrel beszéltünk, meg, mint ezt Szamóca is tanúsíthatja, a túra egyes szakaszain én aludtam… de nagyon jól esett, h. így örült, h. találkozunk, insallah jövőre is találkozunk!

Emlékeztem az Erdőkerülőről, h. majd a Béla-rét után kezdődik az elég brutális emelkedés, és így is lett. Tamás már rég eltűnt elöl, M. Sz. utána, én meg igyekeztem lépést tartani vele, bár néha úgy éreztem, h. na, most én leülök az út szélére, és végem van. A vége felé, az igazán durva meredeken a lélegzésre próbáltam koncentrálni, na, szólt vissza M. Sz., és gondolj bele, h. a Nahát 90-en majd 70 km után kell ide (t.i. a Foltán-kereszthez) feljönni! Nem gondoltam. Ha az ember belegondolna ilyesmikbe, fel sem kelne reggel. M. Sz. amúgy nem a legjobb helyen, módon és időben foglalta mondatba a szakrális Nahát 90 nevet, Szamóca, remélem, te NEM olvasod ezt a beszámolót, ha mégis, akkor üzenem, h. nem is volt ANNYIRA durva, és szerintem neked direkt tetszeni fog, ha majd ilyen huplikon megyünk fel a Nahát 90-en.

Bennem konkrétan az tartotta a lelket itt, h. M. Sz. már előre kijelentette, h. a Foltán-keresztnél kapunk cukorkát (te is fogsz kapni, Szamóca, ha ESETLEG mégis olvasod ezt a beszámolót, akkor előre megígérhetem, h. a túra 3 legmagasabb pontján egy-egy cukorkában részesülsz).

Felértünk végre, tamás már kényelmesen táplálkozott, M. Sz. leült egy fatörzsre, a törzs másik végén egy sapka, tulajdonosa éppen a brutálnagy farkaskutyáját kötötte ki a kereszthez. Ha kicsit arrébb teszem a sapkát, rám lesz uszítva a kutya, kérdeztem elfúló lélegzettel, majd a sapkát arrébb taszajtva lerogytam. Nem uszították.

Tényleg kaptunk cukrot, mandarinosat én személy szerint, és nagyon finom volt. Egy darabig még elüldögéltem volna, de indultunk, mert várt a Csóványos, ami az egyik kedvenc hegyem, még a reggelimet is erről neveztem el. Eldöntöttük, h. ha átértünk Nagy-Hideg hegyre, a fiúk esznek babgulyást, én meg palacsintát… előbb még ott volt persze a Csóványos, de ide könnyebb volt felmenni, mint a Foltán-keresztig, és a felvezető út is gyönyörű volt, jobboldalon a titokzatos, sötét mélyű bükkerdővel:

 A geodéziai torony alatt pecsételtünk a ponton, majd leültünk enni, én már nagyon éhes voltam, ugyan kilátásba helyeztük a NHH-en a palacsintát, de az innen még több mint 3 km, addig simán megéhezem újra.
Itt most megragadnám az alkalmat, h. némi természettudományi érdekességet osszak meg veletek. A beton kútgyűrűk, amelyek a Csóványos csúcsán tornyosulnak, lenyűgöző jelenségre, a természeti erők és a talajerózió hatására hívják fel figyelmünket:

A hegy csúcsán egykor kút volt, ám a talajerózió, a természet pusztító erői hatására a hegy lekopott körülötte, míg az időtálló beton kútgyűrűk megmaradtak. Ma már nem leeresztjük a vödröt az egykori kútba, hanem bizony akár fel is mászhatunk bele. Kellőképpen megcsodáltuk ezt az érdekes jelenséget, majd indultunk tovább a Nagy-Hideg-hegyre.
A két hegy között kimentünk a Hangyás-bércre. Számtalanszor eljöttem már itt, és mindig is láttam a fákra felfestett feliratot: „Szép kilátás”, és alatta egy nyíl, ami mutatja, h. merre menjél a szép kilátásért. Eddig még sosem mentem ki a bércre, pedig azt az 5-600 m kitérőt simán megéri, mert a hely és a kilátás tényleg gyönyörű:

NHH-en kiderült, h. a babgulyásra legalább 20 percet kellene várni, így vizet és kólát ittunk, megtöltöttem Kövér Testet, és mentünk tovább. A nehezén túl vagyunk, kb. 15 km van hátra, és Kisinócig szinte végig lefele. Mondjuk én annyira nem szeretem az ilyen elég meredek, köves, bokatörő lefeléket, de a sok felfele után üdítő változatosság volt.

Innen Királyrétre mentünk pont szembe azzal, ahogy az Erdőkerülőn jöttem. Útközben nagyon szépet találtunk:

Ugyan nem az a kifejezett gombástojás-alany, de nézni attól még lehet, és igazán szép példány volt, talán idén még nem is láttam ilyet.

Kellemes és pihentető szakasz volt, mindössze Királyrét után akadt még egy meglepetés emelkedő, amelyet jelen helyzetben a FOSfal skálán kb. 8-as fokozatúnak mértem, tehát elég jelentős volt:

Aztán már tényleg csak be kellett sétálni a szokolyai vasútállomásig, még majdnem pont egy óránk maradt a szintidőből. Útközben elhaladtunk egy földre esett baseballsapka mellett, én rutinszerűen lehajoltam érte, és felvettem. Behozod a célba, kérdezték a fiúk, be én, mondtam. Nagyon sajnálom az ilyen elveszett tárgyakat, bárcsak mindegyik visszakerülne a gazdájához, és ne kellene tönkremenve szemétté válniuk. Főleg a fél kesztyűkért szakad meg a szívem – ha egy sapkát vagy pulóvert megtalál valaki, az még a hasznára lehet, de egy fél kesztyű – az a felesleges veszteség tökéletes szimbóluma. Szóval, vittem a sapkát.

A célban a padokon már ott ültek a beérkezettek, meglengettem a sapkát, nem a tietek, fiúk, kérdeztem az első csapatot, de nem, a második asztalnál viszont valaki nagyon megörült. Egy kis zöld törölközőt nem találtál, kérdezte a társa, a fiúk nevettek, na, a kisujjadat nyújtod, és az egész kezed kéne neki, mondták. Azt sajnos nem találtam, feleltem. de nagyon szívesen visszamegy érte, szúrta be frappánsan M. Sz. – tényleg, főleg, h. kiderült, h. a NHH-en még megvolt…

A szervezők örömmel fogadtak minket, és nagyon finom tea volt, meg zsíros kenyerek. A hölgy nem kaphat vajas kenyeret, járt közben az érdekemben M. Sz. Vaj van, mondta a teát osztó hölgy, de meg tudná kenni magának, kérdezte M. Sz-től. Persze, megkeni, mondta ő. Kaptam is doboz vajkrémet, meg kenyereket, csalamádé és hagyma pedig adott volt. Aztán összeszedtük magunkat, cipőcsere, és indultunk.

Útközben még megálltunk, h. felmenjünk a Gál-hegy csúcsára, de ez a tervünk meghiúsult. Elindultunk a sárga jelzésen ugyan, de aztán egy idő múlva visszafordultunk. Ahogy M. Sz. nagyon helyesen megfogalmazta volt korábban: egy jelzésnek mindig két iránya van…

Nagyon jól éreztem magam a túrán, a Börzsöny változatlanul a kedvenc hegységem, és ha valami felmegy a Csóványosra, azt én szeretem. Ennél már csak az a jobb, ha a Nagy-Mánára is felmegy (mint pl. a Nahát 90). A szervezés számomra mindent kielégítő volt, az útleírásról nem tudok nyilatkozni, mert csak mentem a fiúk után. A szervezők lelkesek és kedvesek voltak, végig úgy éreztem, h. mindenhol (rajtban, pontokon, célban) örülnek nekünk. Nagyon köszönjük a túrát.