Meteor 50

Táv: 51,2 km

Szint: 1370 m

Tavaly ez volt az egyik kedvenc túrám. Nagyon szép helyeken megy, az útvonal egy része ismerős, a másik része meg kellemes meglepetés volt. Idén is mindenképp menni szerettem volna. Ez volt az első túrám a törökországi út után, amelyet gyakorlatilag az egész nap ülés, napi 3-4 óra alvás és a határtalan… khm… étkezés jellemzett. Sebaj, tavaly annyira nem viselt meg ez a túra, csak túlélem most is.

Fél héttől lehetett rajtolni, ami nekem természetesen nem sikerült, 7-kor álltam be a sorba, és mély bánatomra PONT lemaradtam a tavalyi 100-as rajtszámról – az előttem álló pár egyike kapta, nekem a 102 jutott. Sebaj, jó lesz nekem ez is. A nevezési díj a nagyon barátságos 600 HUF volt, mondjuk nem is adtak semmit, csak egy kis szívószálas gyümölcslét szigorúan a célban, de ez nagyon korrekt módon már a kiírásban benne volt, úgy készültem hát, h. mindent vittem magammal. Érzetem is a Nagy-Hárs-hegyre felfelé menet, h. terebélyes idomaimon felül is van mit cipelnem. Majd a János-hegyre való felkapaszkodással a szint elég jelentős részét le is tudtuk, innen a piroson lefelé kellett menni, utána a sárga csík kicsit néhol még emelkedett. Elég hívös volt, reggel haboztam, h. felvegyem-e „C” polárt, hát most jól jött, felfelé ugyan kicsit melegem volt, lefelé viszont fáztam. Ahol a sárga csík trükkösen elválik a pirostól, ott sikerült útba igazítanom két tanácstalan túratársat. Amúgy útleírás, az nem volt, csak egy elég bizonytalan térképvázlat, ami szerintem nem sokat ért annak, aki nem rendelkezik helyismerettel.

A Csacsi-rétre kiérve cseperegni kezdett az eső. Pecsételés után ettem egy banánt, és felhívtam a húgomékat, h. ha már a 21A távot elszerencsétlenkedték, nem jönnek-e a 21B-re. Nem jöttek.

Innen következett a túra egyik legszebb szakasza: a Piktortégla-üregek, Sorrento, aztán a sárgán a hegyoldalban, és a túra nevét adó Meteor-szurdok, ami ugyan rövid, de az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben. Egyszer insallah veletek is eljövünk ide. Sorrentóhoz idén nem az Ugrálós-hegy mögött kellett menni, amit bántam, mert nagyon szép rész, hanem a murvás úton végig – a hegy és környéke nagyon védett terület, nem adtak oda engedélyt a túrára. A murvás úton legalább nosztalgiáztam, h. mennyit jöttünk erre veletek, csak épp szemből. Ekkor már összecsapódtam egy túratárssal, aki még sosem járt a murvás úton, ezért lelkesen beszéltem neki a környéket behálózó utakról, és h. honnan hová lehet kilyukadni. Megadóan hallgatta.

Sorrentónál 13 fok volt… nem is időztem sokáig, hiába álldogált-beszélgetett ott egy csomó ismerős, én siettem tovább, mielőtt odafagyok. Hamarosan utolértem egy hölgyet, aki megkérdezte, h. jöhet-e utánam („nem kell beszélgetni, meg semmi”), nehogy eltévedjen. Természetesen semmi akadálya nem volt, hamarosan utolért az előbbi túratárs is, és hármasban mentünk végig a szurdokon,

 sőt, egészen Budakesziig, ahol a mamutfenyőknél volt a 21A táv célja. Itt nekem muszáj volt leülni és megenni egy szendvicset (meg egy müzliszeletet is), mert már korgott a gyomrom. Menjetek csak, mindjárt utolérlek titeket, mondtam a túratársaknak. Bár már melegebb volt, a nap is kisütött kicsit, de azért igyekeztem a zsemlével, és nem kellett 10 perc, h. felálljak, és meginduljak utánuk. A pontőrök mondtak valamit a mögöttem érkezőknek arról, h. viszonylag hamar le kell menni balra a piros „M” jelzésen, jó, jó, majd figyelek, gondoltam. Azzal meg is lódultam túratársaim után.

A zöld+ jelzésen kellett elindulni, át a réten, a villanypásztoros karámok között. Hátranéztem, mögöttem jön valaki, remek, tényleg erre kell jönni. Az út száraz, a terep sík, kicsit kocogásra váltottam, utol akartam érni a túratársakat, olyan jól elbeszélgettünk. Kocc-kocc, de már mennyit jöttem, és se előttem, se mögöttem senki… aztán egyszer csak elhatalmasodott rajtam a rossz érzés, elővettem a GPS-t, már legalább 2 km-t jöttem a ponttól, és a „viszonylag hamar” ebbe már nem fér bele szerintem. Ó, a fenébe, már biztos volt a piros „M” balra, de én szerencsétlen benéztem. Ezen annyira felhúztam magam, h. komolyan az volt a szándékom, h. visszamegyek a pontra, kérek egy 21A pecsétet, és részemről vége a túrának mára. Aztán a kb. másfél kilométer során, mire meglett a leágazás, volt időm lehiggadni, főleg, h. többen – köztük egy régi ismerős is – jöttek velem szembe, már a leágazáson túl… Nem, jó arra kell lennie egy elágazásnak, mondtam, együtt indultunk visszafele, és mintegy 15 méter múlva meg is lett. Le is ágaztunk, és beszélgetve mentünk tovább a kőbánya felé.

A túrának amúgy van saját jelzése, ami egy kis odafigyeléssel teljesen jól követhető, és a GPS térképén is rajta van (pm):

Az itt következő szakasz, a kőbányáig szintén nagyon szép, csupa napsütötte pihe-puha mohapárna, le is fotóztam Adriennek:

A kőbányánál a ponton csúcsforgalom volt:

Még egy kis kényelmes séta után elkezdtünk emelkedni a Tarnai-pihenőhöz. Itt beszélgetőtársam megállt, és bevárta túratársát, akivel együtt mentek a maraton távon. Aztán már nem is találkoztunk, mert a maraton és az ötvenes táv itt elvált egymástól. Nekünk még fel kellett menni a Nagy-Kopaszra, onnan Nagykovácsiba, majd a Zsíros-hegyen és a Remete-hegyen át a Remete-szurdokban találkoztunk újra a rövidebb távokkal.

A zöld háromszög melletti kellemes erdőben megálltam a déli imára, csendes és háborítatlan volt az erdő, az idő és szép, szívesen maradtam volna még, de azért indultam tovább.

A Nagy-Kopaszon pecsét után leültem, ettem egy banánt, és azon gondolkodtam, h. én milyen fáradt vagyok. No, Nagykovácsiig lefelé kell menni, szedtem össze magam, és elindultam. Útközben nagyon örültem, h. végre látok igazi őszi színeket:

A lefelé menet nem javított az állapotomon, sőt a fáradtság mellé még a brutális álmosság is társult. Azon gondolkodtam, h. vajon Nagykovácsiból vagy Solymárról utálok annyira felmenni a Zsíros-hegyre (elhamdulillah később rájöttem, h. az utóbbi). Mire a faluba beértem, nem volt kétséges, h. vagy megállok egy kólára, kávéra, esetleg mindkettőre, vagy nem tudok továbbmenni. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire elkészülve. Elhamdulillah a presszó nyitva volt, nem is volt benn senki, a koffeinmennyiség pótlása és mintegy 15 perc üldögélés pedig sokat segített. Ettől függetlenül a Zsíros-hegyen megint gondolkodtam, h. hova üljek, de nem volt hova, így eldöntöttem, h. az első adandó erdei asztalhoz leülök, és befalom a kettes számú zsemlémet. No, a legközelebbi lehetőség a Remete-szurdokban volt, mintegy 5 km múlva… azonban addig meg kellett küzdeni a Remete-hegy brutálisan csúszós, sziklás, meredek lejtőjével, amiről és teljesen el is feledkeztem… (legutóbb a kék+on, a Remete-hegy nélkül érkeztünk a szurdokba).

A szurdok elején lévő ponton pecsét, aztán leültem enni, ami kifejezetten jól esett, úgy véltem, a hátralévő 5 km-t már csak leküzdöm valahogy. Mondjuk a remetei templom után a városban haladó 2-3 km nem volt olyan kellemes – ez a túra egyetlen árnyoldala szerintem, de hát mit lehet tenni, valahogy vissza kell érni a városba, ez van. Aztán a Nagyréttől már hamar benn voltam, megkaptam a pecsétet és a szokás szerint gyönyörű jelvényt.

Elvonszoltam magam a villamosig, és olyan fáradtan értem haza, mint utoljára nem is tudom, mikor. Az, h. vasárnap BÁRHOVA is menjek, az egyáltalán nem lehetséges dolgok birodalmába tartozott. De ettől függetlenül, a túra nagyon tetszett. Ugyanolyan szép volt, mint tavaly, jó társaságban, kellemes időben, nagyon szép tájakon jártunk – ez simán egy Best of Budai-hegység. Insallah jövőre is jövök.