Don Bosco 60

Táv: 60,85 km

Szint: 1665 m

Erre a hétvégére eredetileg egy 30 km-es túrát terveztem szombaton a Budai-hegységben, mivel a húgomék be voltak írva a naptáramba, h. vasárnap viszem őket szintén a Budai-hegységbe. Ennek ellenére, mikor TKM megemlítette, h. ő a Don Boscora megy, azt gondoltam, miért ne. Végül is a Budai-hegységben már jártam pár(száz)szor, és bár a Gerecse nem tartozik az első számú kedvenceim közé, azért nem lett volna rossz egy kis változatosság. Így hát Szamócával közöltem, h. sajna mégsem megyek vele a már jól ismert 30 km-re. Erre ő is egészen belelkesedett, h. jön velünk, menjünk együtt kocsival tőlük. Ennek többszörösen örültem, egyrészt ez nekem ez nagyon kényelmes volt, mivel a rajtba (Nyergesújfalu) vezető tömegközlekedés kora reggel gyakorlatilag a nullához konvergál, másrészt azt azért én is érzem, h. azon azért még dolgoznom kell, h. Szamócával együtt menjünk a Nahát 90-en. Gondoltam, majd most jól elhintem a gondolatot a fejében. Megegyeztünk, h. a rajtidő elejére mindenki próbál a rajtba érni, én pedig egyre növekvő aggodalommal gondoltam a 60 km-re. Ugyan, csak 1600 szint van benne, nyugtatgattam magam, de közben persze tudtam, h. nekem egy AKÁRMILYEN 60-as túra kihívás, kiváltképp jelenlegi, némileg elzselésedett állapotomban… Majd csak megvárnak a többiek, gondoltam reménykedve, és vártam az elkerülhetetlent.

Szombaton a fél 4-es (!!!) kelés elég durva volt, de cserébe tényleg a rajtidő eleje felé a rajtban voltunk, amikor még éppen csak kelt fel a nap:

Neveztünk, az itinert zsebre vágtam elolvasás nélkül, minek az nekem, hiszen a Sztárnavigátorral megyünk, ami nagyon kényelmes, ott van nála a GPS, azon meg a trekk, én csak megyek utána. Ennek megfelelően már az elején a városban némileg elkavartunk, de gond nélkül meglett a helyes útvonal, sőt, később, amikor egy alkalmi útitárs nem hitte el, h. arra kell menni, és elment más irányba, akkor is kiderült, h. tényleg arra kellett. TKM meg is ígérte, h. átküldi nekünk a Nahát 90 trekkjét is, h. könnyebb dolgunk legyen Szamócával majd akkor. Amikor megyünk a Nahát 90-en…

Közben ránk reggeledett, az idő kellemes volt, nem meleg, pont túrára való, és a városon kívül már a táj is szép, no, nem kell persze égig érő hegyeket elképzelni, csak olyan gerecsés dimbes-dombos:

Ez amúgy az egész napra jellemző volt, két komolyabb emelkedő volt, a többi út végig ilyen kicsit fel – kicsit le, ebből jött össze a szint.

Beértünk valami faluba, ami nekem halványan sem volt ismerős, amíg Szamóca fel nem világosított, h. ez bizony Mogyorósbánya, ahol kb. a féltáv volt a Kinizsin. Ááá, téééényleg, mondtam döbbenten, amint felismertem a kutat, ahol az akkori hőségben ittunk és vizet vételeztünk. Pedig még csak nem is sötétben voltunk itt… És ráadásul, el is hoztam a Ramadánra kapott tájolómat, amiről TKM megállapította, h. tájfutó tájoló, és be is akarta mutatni, h. hogyan kell használni. Hosszú percek tanakodása után rájött, h. fordítva tartja… miután ezt az apró hibát korrigálta, lényegesen valóságközelibb bemutatót rittyentett a navigálás rejtelmeiről. Én, természetesen, egyetlen szóra sem emlékszem, csak arra, h. úgy kell tartani, h. a nyíl felém mutasson (mondtam is, h. a nyíl azt jelenti: „ön itt áll”, de ezzel az infóval nem igazán vagyok ám kisegítve, mert ezt az esetek nagy százalékában amúgy is tudom…). Viszont azt örömmel állapítottam meg, h. ez a tájoló PONT jó nekem, mert a nyakbaakasztó zsinórja PONT olyan sárga, mint a Cartographiás térképeim borítója, s így kellemes színharmóniában telnek a túrázás percei. Midőn ezt kifejtettem, TKM arcán olyan rángásokat figyeltem meg, amilyeneket eddig csak Megbízott Szakértőnk produkált különböző elméleteim kifejtését hallgatva. Bölcsen csendben is maradtam hát, s nem részleteztem azt az ötletemet, h. mi lenne ha beszereznék egy azonos színű cipőfűzőt is…

Az első ponton kaptunk szörpöt, és mentünk tovább a Tokodi-pincék felé, erre már határozottan emlékeztem a Kinizsiről. Aztán lassan elérkezett a túra első komolyabb emelkedője, fel a Nagy-Getére. Pont arra mentünk fel, ahol eddig csak lejöttünk, és én már előre gondoltam, h. itt bizony nem a röhögéstől fogunk megszakadni… de nem volt olyan durva, mint emlékeztem, és amúgy is jobban szeretek felfelé menni, mint lefelé, mert lefelé változatlanul extra béna vagyok, tehát itt is inkább felmegyek, mint le. Fenn pecsételtünk, aztán leültünk kávézni. Hoztam kávét termoszban, sőt, sütöttem finom cukkinis-zabpelyhes süteményt is, amely cukor- és lisztmentes volt. Sajna túratársaim nem lelkesedtek túlzottan ezért az egészséges, lassú felszívódású szénhidrátokban gazdag, zsírszegény, alacsony glikémiás indexű, magas élelmi rost tartalmú finomságért… hiába, ebben a kommersz világban még az ételek közül is csak az édesek, szépek, könnyedek tudnak érvényesülni. Sebaj, a maradékot megettem hazafelé a vonaton.

Amúgy a túrán simán végigmentem volna saját ennivaló nélkül is, hamarosan 30 km-nél kaptunk kenyereket és újabb szörpöt, aztán siettünk tovább.

Innen elég sokat mentünk betonúton, lepukkantnál lepukkantabb falvakon át, közeli (és hangos) betekintést nyerve a lepukkant hajlékok udvarán közösségi életet élő helyi lakosság tartalmas, érzelemdús családi életébe (Megöllek, te b@ k@!).

Megnyugtattam Szamócát, h. ilyesmire nem kell számítania, amikor majd megyünk a Nahát 90-en, mert ott aztán nincsenek egymásba érő faluk, hanem a nagy büdös semmi közepén leszünk, ahol több óra járásra nincs semmi.

Közben az a vicces esemény is bekövetkezett, h. TKM odaadta az adatkártyát a GPS-ből egy túratársnak, h. a trekket a saját telefonjára átmásolhassa. A telefon pedig valamilyen módon felülírta a kártya fájlrendszerét, minek következtében a GPS többé nem volt képes a térképfájlt beolvasni… Elhamdulillah a trekk a készülék belső memóriájában megvolt, trekkünk tehát volt, csak térkép nem volt mögötte. Ez természetesen nem hozhat zavarba egy sztárnavigátort, simán mentünk tovább ezzel a trekkel így is.

Amúgy szükség is volt rá, mert az útvonalkijelölés, hát… lehetséges, h. eredetileg több szalag volt, csak a fentebb említett polgárok leszedték azokat. Azért kitaláltunk a falukból, és hamarosan megkezdődött a túra második komolyabb, összefüggő emelkedője. Engem ez kicsit jobban megviselt, nem éreztem magam 100%-osnak, fájt a gyomrom, de a táj szép volt, a kilátás különösen:

Tehát mentünk, kicsit a budaörsi hegyekre emlékeztetett a táj, ez némileg vigasztalt:

Egészen addig, amíg nem szembesültem azzal, h. milyen durva meredek, köves, csúszós lejtőn kell lemenni a műútig:

A műútnál ismét kaptunk enni, kicsit leültünk pihenni, aztán mentünk tovább. Nagysápon a helyiek roppant kreatív módon nemcsak leszedték, hanem az elágazásnál az ellenkező irányba át is kötötték a szalagokat, ezzel víve tévútra a mezőny jelentős részét. Amúgy nemcsak a szalagokat szerelték le, hanem például a közkutakat is, így meg kellett állapítanom, h. a vizem elfogyott, és nem is tudok szerezni. A faluban volt ugyan egy italbolt, de az oly nyugtalanító külsejű volt, h. jobbnak láttuk, ha még hárman, mögöttünk TKM jelentős védelmi erejével SEM merészkedünk be. A következő pontig csak kibírom, gondoltam, TKM ezt a stratégiai pillanatot választotta, h. megjegyezze, milyen rosszul nézek ki… Ekkor már jó ideje brutálisan fájt a gyomrom, és úgy látszik, ez kiült az arcomra is. Azért nem panaszkodtam ám, mentem tovább, ahogy tudtam.

Beértünk Péliföldszentkeresztre, ahol megint kaptunk enni, és nem is akármit, hanem VAJAS kenyeret. NEM margarinosat, hanem rendes csemegevajasat, amit még sosem láttam túrán, viszont nagyon szeretem, és nagyon finom volt, hagymával. Gyomorfájás ide vagy oda, ettem. Aztán ettem még egyet… kicsit aggódtam, de a gyomorfájás nyomtalanul elmúlt. Víz is volt, megtöltöttem Kövér Testet, és már csak 10 km volt hátra. 

km még magában rejtett egy hegyet, ahova hát, normál körülmények között sem lett volna egyszerű felmászni, egy 10-es FOSlépcső skálán simán volt 9-es a felvezető lépcsőszerűség… Viszont egyik kedvenc természeti képződményemmel, egy barlanggal is találkozhattunk, illetve rögtön kettővel is. Ilyenkor mindig eltűnődöm, h. milyen szép is lenne kiköltözni a barlangba, csend, nyugalom, magány stb., ám ezzel a barlanggal biztos lett volna gond, legalábbis annyi, h. beázik kissé:

Ez egy olyan pillanat volt, amikor kissé sajnáltam, h. teljesítménytúrán vagyok, nem csak úgy sétálunk, mert a barlangot és környékét szívesen megnéztem, felfedeztem volna bővebben is. Most viszont menni kellett, közeledett az este.

Lassan sötétedni kezdett, mentünk az alkonyatban, ez a kedvenc időszakom, nagyon szeretem a sárgává, majd sötétté váló és eltűnő fényeket. Valamint ki akartam próbálni az új lámpámat is, nehogy már élesben legyen az első teszt, amikor majd megyünk a Nahát 90-en.

Időközben elég sokan felsorakoztak mögénk, ők is átérezték, h. a sztárnavigátor, a GPS és a trekk azért nagyban megkönnyítik a célba való bejutást. Hamarosan töksötétben mentünk, az új lámpa nagyon remeknek bizonyult, ilyen tekintetben insallah nem lesz majd gond a… nem merem kimondani, mert egyesek emelt hangon a tudomásomra hozták, h. többé NE mondjam ki.

TKM közölte, h. a cél előtt lesz még egy feltételes ellenőrzőpont, amit mindenképp meg kell keresnünk. Persze az oda vezető célegyenesben rossz helyen fordultunk, és hamarosan realizáltuk, h. köztünk és a pont között egy nagyjában-egészében függőlegesen emelkedő, füves, töksötét domboldal terül el. TKM nekivágott, én utána, Szamóca utánam, a többiek meg hezitáltak, h. kell-e nekik az a kód, vagy sem. Megtaláltad, van ott pont, szóltam fel TKM-nek, mert azért feleslegesen nem akartam felmászni, illetve az még nem volt gond, lejönni nem volt kedvem… igen, itt van, mondta, és leviharzott. Én meg fel, némileg lassabban, meglett a bója, egy darabig kerestek körülötte a szokásos A4 lapot, aztán rájöttem, h. a kód magára a bójáRA van írva. Beért egy túratárs, aki fennhangon szidta az olyanokat, akik nem mondják meg másoknak a kódot, hanem elvárják, h. mások is felmásszanak érte. Egy idő után rájöttem, h. TKM-re gondol, és hamarosan személyes konfrontáció is következett, mert beértük őt az útelágazásban. A túratárs iszonyúan fel volt háborodva, aminek nem túl civilizáltan hangot is adott. Ez engem eléggé lelombozott, mondhatni, számomra beárnyékolta az amúgy remekül sikerült túrát. Nem is értettem, mi a gondja – az, h. fel kellett mennie oda, ahova a túra felmegy? Vagy hogy a meredeken kellett felmennie? Nem volt kötelező utánunk jönni, mindeni úgy tájékozódik, ahogy akar, és vállalja érte a felelősséget is. Én tényleg elszomorodtam attól, amit előadott. Nekem biztos nem lenne bátorságom (képem) megkérni valakit, h. ugyan, mondd meg már a kódot, h. én kihagyhassam a pontot, vagy ugyan, vidd már fel az itineremet a hegytetőre pecsételni – mert a két dolog között elvi különbség nincsen. Ennyi erővel elmegyek pl. a Bükki forrásokra, viszem a tavalyi itinert, a kódokat bemásolom, és akkor csak a 3-4 emberes pontot kell érintenem, azt meg úgyis megéri, mert ott van kaja… és akkor mintegy 15 km-ből megúsznám az 50-es túrát. Hú, ez MEKKORA ötlet, és az időm is milyen jó lenne…

No mindegy, végül a túratárs más útvonalon ment, mint mi, mi pedig beértünk, ismét ennivalóval kínáltak, de mi inkább mentünk, mert mindenkinek haza kellett még jutnia.

A hazafelé út nagyjából eseménytelenül telt, kivéve, h. majdnem elütöttünk egy rókát. Aztán Szamóca még lekísért az állomásra, nehogy eltévedjek (egyedül nem találtam volna oda, ez tény), ami számomra rendkívül hősiesnek tűnt, mert onnan utána még vissza is kellett gyalogolnia – akkor már felfelé.

Végül is 11-re itthon voltam a lakásban. A túra nagyon jó volt, bár ha egyedül megyek, ki tudja, hányszor tévedek el, de így ilyen gond nem volt elhamdulillah. Az ellátás nagyon jó volt, a táj – a falvaktól eltekintve – kellemes, a szervezés nekem tökéletesen megfelelt. Továbbra sem a kedvencem a Gerecse, de úgy gondolom, a túrának sikerült a legszebb részeket felfűzni belőle.