Táv: 19, 7 km
Szint: 890 m
Szombaton volt a Ramadán utolsó napja.
Ekkor nekünk rendezvényünk volt, de vasárnap már készen álltam volna egy
túrára… viszont nem találtam semmit, az éjszakai kivételével. Egy huszas, erre hívtam
a húgomat is, aki először lelkes volt, aztán vasárnap délelőtt mégis
visszakozott. „Sötét lesz”, indokolta visszalépését. Hát igen, ez mintegy az
éjszakai túra definíciója… kicsit szomorú voltam, és el is gondolkodtam azon,
h. menjek-e egyáltalán. Biztos rengeteget kell sorbaállni, tömeg lesz, nem
lehet nyugodtan, saját tempóban menni…
7-től lehetett rajtolni, és ¾ 6-kor
még azon tipródtam, h. menjek-e. Aztán végül bedobtam egy liter vizet meg egy
fehérjeszeletet a zsákba, és elindultam, tudtam, h. ha nem megyek, azt nagyon
megbánnám… Fényképezőgépet nem vittem, mondván, éjszakai túra, ezt aztán
megbántam, mert még alkonyatkor lehetett volna pár szép képet csinálni.
A villamoson találkoztam egy kedves,
régi túratárssal, aki hozzám hasonló érzésekkel indult neki a túrának. Aztán a
lélegzetünk is elakadt, mikor megláttuk, h. Hűvösvölgyben majdnem a
villamosmegállóig ér a sor… no, pont ettől tartottam.
Túratársam eltűnt az ismerősei felé,
akik már ki tudja, mióta álltak sorba. Én, mint szerencsétlen ismerős nélküli
ember, maradtam a sor végén. Ami 19:15-ig egy TAPODTAT sem mozdult… ekkor már
fél órája ácsorogtam, és egyre inkább megfogalmazódott a fejemben, h. én bizony
hazamegyek aludni. Elhamdulillah nem tettem, mert hamarosan megjelent a kedves
túratárs, kezében lobogtatva az ÉN igazolólapomat is – ugyanis közben orvul
benevezett engem is a túrára, amit ez úton is nagyon köszönök J.
Pakolászás, GPS, víztöltés, végül
19:30-kor nekiindultam. Tervem az volt, h. legalább a Nagy-Hárs-hegyre érjek
fel világosban.
A túra elején valóban elég nagy tömeg
volt – a Fazekas-hegyre felfelé például egyirányúsítani kellett a közlekedést.
Lent és fent is állt egy-egy rendező, és felváltva engedték a lefelé és felfelé
haladókat. Ez amúgy szerintem remek ötlet volt, a tavaszi gyermekvasutas túrán
ilyesmi nem volt, és bizony voltak olyan pillanatok, amikor unokahúgom testi
épségéért aggódtam, mikor a nála kétszer nagyobb fiatalemberek mindenféle
fenntartás nélkül próbálták beelőzni a keskeny, meredek, csúszós úton. Itt még
elég sokan voltak, főleg a hangosan kurjongató fiatalok közül, de kicsit
kiléptem, és hamarosan szinte egyedül mentem.
Nem volt még olyan túra, ahol annyi
csalót láttam volna, mint itt. Sokan átvágtak mindenen, amin át lehetett,
rövidítettek mindent, amit rövidíteni lehetett, és ami még durvább volt
szerintem, a Kis-Hárs-hegy aljában – ahova fel kellett menni a sárga 3szög
jelen, majd ugyanott le – pl. 3 db éltesebb és testesebb hölgy várta társaságuk
férfitagját, aki itinerükkel felszaladt a hegyre pecsételni… aztán láttam, h.
mások is ezzel a megoldással éltek.
A túra útvonaláról sokat nem tudok
írni, ugyanaz volt, mint tavasszal, csak ellenkező irányba, és most sokkal
kevesebbet láttunk a tájból (gy. k. sötét volt). A tömeg, amitől annyira
tartottam, az elejétől eltekintve nem volt jelen. Például János-hegy és
Makkosmária között egyetlen embert sem láttam, teljesen egyedül mentem az akkor
már majdnem teljesen sötétben.
Azt meg kell jegyeznem, h. azért a
sötétben az ismerős táj is más. Makkosmáriától a zöld pluszon kellett menni
Normafáig. Hát, ezt alig-alig találtam meg, pedig ez a futóútvonalam része, épp
eleget jártam már rajta. Itt kisebb csapat verődött össze, kerestük a jelzést,
aztán elindultunk valamerre, egy úton. Ez nem a zöld plusz, mondtam hamarosan.
Miből gondolod, kérdezték. Hát, egyrészt annak az elején ilyen lépcsőszerűen
kell felfelé kapaszkodni, meg azon zöld plusz jelzés is van, meg a GPS-t is
elővettem, feleltem bölcsen. Hátraarc, és hamarosan meglett a zöld plusz.
No, ekkorra merült le csaknem teljesen
az elem a lámpámban. Nagyjában-egészében annyi fényt adott, mint egy haldokló
szentjánosbogár(ka). A töksötétben nem volt egyszerű megtalálni a Disznófőhöz
vezető leágazást – majd a meredek lejtőn/emelkedőn talpon maradni sem.
Elhamdulillah a Normafához közeledve azért egyre jobb lett a közvilágítás.
Azért itt hozzácsapódtam két fiatalemberhez, akik idegesen kérdezgették, h.
BIZTOS erre kell-e jönni. Aztán ők lemaradtak, és a buszforduló meg a műút
világossága kitartott egész Csillebércig. Innen beálltam két másik fiatalember
mögé, akik nagyon jó tempóban mentek, igazából én szívesen mentem volna kicsit
lassabban (csak öregesen), de akkor ugye ott maradok a töksötétben, a jelzetlen
és szalagozatlan úton, aminek hol a közepén, hol a szélén helyezkedett el az
ismeretlen mélységű szakadék.
Megjegyzem, még a fiatalokkal is
eltévedtünk kétszer is, az elsőnél vagy egy kilométert túlmentünk a jobbra
térő, jelzetlen, szalagozatlan stb. elágazáson. A második alkalommal pedig
valahogy úgy keveredtünk, h. köztünk és az út között egyszer csak lett egy
szakadékszerűség. Ezen átmásztunk, a visszamenésből elegünk lett.
Aztán meglett a zöld 3szög, innen már
nyert ügyünk volt, vissza a civilizációba. Itt ismét besűrűsödtek a túrázók,
többen mentünk együtt. Kiértünk a kövesútra, irány az utolsó pont, a
Széchényi-emlék. Itt én már fáradt voltam, álmos is, meg bevallom, fel is őrölt
ez a sötétben, lámpa nélkül való bukdácsolás. Kezdett kissé elegem lenni (de a
humorérzékemet azért elhamdulillah nem vesztettem el). A Széchényi-emléket
elérve arra gondoltam, h. mi lenne, ha leülnék és megpihennék kissé. Igen,
tudom, innen már nincs egy km sem hátra, de tényleg úgy éreztem, h. nem tudok
továbbmenni. Aztán az órámra pillantva megállapítottam, h. még van esélyem
elérni az első kisvasutat, ami a túrázókat visszaviszi Hűvösvölgybe. Így hát
egy nekirugaszkodással beértem mégis, oklevél és kitűző után a virslit
hanyagoltam, és még elértem a vonatot, rajta egy csomó ismerős túratárssal.
Viszonylag hamar visszaértünk Hűvösvölgybe, ahol pont elértem az 5 perc múlva
induló éjszakai buszt elhamdulillah. Logisztikai szempontból mondhatni
tökéletesen sikerült a túra.
Amúgy is jól éreztem magam, bár jól
elfáradtam – mégiscsak Ramadán volt, 30 napon át minden nap böjtöltünk, és
minden éjszakát átvirrasztottunk, hát, eléggé táposnak érzem magam
elhamdulillah. Ezzel együtt – vagy pont ezért – örülök, h. mégiscsak elmentem a
túrára, jobb volt, mint vártam, tömeg sem volt egy idő után, csak insallah
legközelebb nem felejtem el feltölteni az elemeket – éjszakai túrán az
kifejezetten jól jön…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése