Tojás 40

Táv: 38,9 km

Szint: 1350 m

Már kétszer voltam ezen a túrán – Húsvét hétfőn van, mi mást tehetne az ember, mint túrázik… más nem is nagyon van a kínálatban, de ez egy NAGYON jó túra, mondtam a húgoméknak, és nem is kellett rábeszélni őket, h. becsatlakozzanak a 20-as távra. Nekem a rajttól az ő rajtjuk kb. 7 km, majdnem 400 m szinttel, másfél óra, mondtam, majd üzenek, ha elindultam.

Reggel nagyon nyűgösen ébredtem, komolyan elgondolkodtam rajta, h. csak a 20-asra megyek a húgomékkal. Végül mégis összeszedtem magam, és jóval fél 7 után megjelentem a rajtban. Ha a 30A-ra nevezek, és mégis lesz kedvem, és nincs sár, továbbmehetek a 40-en, kérdeztem a főszervezőt, aki mondta, h. persze, és h. nincs sár szinte egyáltalán. Valamint, h. menjek a 40-re, és legfeljebb kiszállok Solymáron. Ez azért is volt nagyon vonzó, mert onnan BKV busz jön, és gyakrabban, mint Telkiből…

Megkaptam az itinert, és a 40-es rajtszámot… nohát, 40-es vagyok a 40-esen, örömködtem rajta, és ekkor már sejtettem, h. nem fogok kiszállni, mert nem akartam tönkretenni ezt a szép koincindenciát. Mert hogy hangzik már az, h. a 40-es a 40-esen kiszállt 30-nál? Meg amúgy is, a 30A táv, az csak 26 km…

Mindegy, elindultam, kezdetben a végtelenbe nyúló lépcsőkön:

Aztán erdős részre értünk, és tényleg SOKKAL kevésbé volt sár, mint amire számítottam. Brutál hideg volt, a pocsolyák lefagyva az aszfalton, az itinerbe mélyedve haladtam, éreztem, h. a két lában egyszerre csúszik ki alólam, én meg hátrazuhantam, a fejem az aszfaltnak koppant, éreztem, ahogy az agyvelőm ide-oda csapódik... Kissé szédülve álltam fel, megállapítottam, h. egyéb testrészemet is sikerült beütnöm, óvatosabban mentem tovább.

Nagyon jól lehetett haladni. Ennek eredményeképpen már 1:15 alatt a Normafánál voltam, majd megkaptam húgomék üzenetét, h. késni fognak… ezek után fél órát álltam a 20-as rajtban, csatakosra leizzadva, térdig érő hóban, süvöltő szélben… az egyetlen előny az volt, h. a nagyon kedves pontőrök házisütivel kínálgattak. 

A hátrány, az, h. mint új kifejezéssel Tonnakilométertől tanultam, bizony másnapra meglevesedett az orrom, ami még most is tart, elhamdulillah. Mikor végre a húgomék megérkeztek, piperészkedtek, öltözködtek, neveztek, stb. úgy lódultam neki az útnak, h. unokahúgom kissé felháborodva kérdezte: végig így fogunk menni? Nem, mondtam, csak amíg kiolvadok…

Normafa környékén nagy hó volt, az út jeges, csúszós, húgomék apró sikkantásokkal követtek (a túrabotot rendre visszautasítják, ennek ellenére…). Elhamdulillah csonttörés nélkül leértünk.

Kb. 2 hónapja a húgom ugyanezen az útvonalon csatlakozott hozzám a Zöld 20-on. Nem is baj, mondtam akkor, legalább majd érdekes lesz nézned, h. mennyit nőttek a virágok, mit változott a természet.

Hát, elárulom, semmit. Most kicsit talán nagyobb a hó, állapította meg a húgom.

Az Árpád-kilátónál unokahúgom kissé megviselten nézett rám, de eddig nagyon jól jöttünk, soha nem voltunk még ilyen gyorsak, és eddig a szint jelentős része megvolt már, beleértve a temérdek FOSlépcsőt is. Továbbindultunk, és hamarosan megtaláltuk az etetőpontot, ahol a rendezők szokása szerint minden volt, a kólától az aszalt mangóig (ami szerintem úgy nézett ki, mint a tyúkszemtapasz, viszont ízre brutál finom volt).

Hamarosan elkezdődött a sár. Nem a tapadós, hanem a vizes-csúszós fajta. Unokahúgom balett-topánkára hajazó, divatos cipellője hamarosan felismerhetetlenné vált. Csúszkáltunk a sárban. Cuppogtunk a vízben. 

Aztán kiértünk a szántóra Solymár mellett, ami sokkal kevésbé volt saras, mint vártam. Kicsit csalódtam is, meg akartam mutatni az unokahúgomnak, h. nem szórakozni járok én ide…

Elhamdulillah hamarosan ez is sikerült, a Szarka-vár mellett brutál, tapadós, ragadós, marasztaló sár várt minket. Nem győztük utána kapargatni a cipőkről. 

Ott a cél, mutattam a templomtornyot az unokahúgomnak, aztán már csak besétáltunk az utolsó emelkedőn. Én a pecsét után mentem tovább, mert nem álltam valami fényesen idővel.

A végén igyekeztem kicsit belehúzni, bár ugye a Zsíros-hegyre felfelé ez nem egyszerű, sár is lett még aztán, de a legvégén nem volt olyan gáz, mint vártam. Telkibe beérve próbáltam az engem nem sokkal korábban megelőző fiatalok után kiabálni, h. nem egyenesen kellene menni, hanem balra, de nem hallották (vagy nem akarták hallani). Az utolsó dombra felmászva beestem a célba, majd rohantam is a buszhoz, amely elméletileg 53-kor ment – gyakorlatilag kb. 25-30 perces késéssel, mert ennyi idő telt a rengeteg összegyűlt túrázónak felszállni. Mint a heringek, préselődtünk a buszban, elég horror volt a hazaút… a sofőr szerint lehetett volna szólni, h. csuklós buszt küldjenek, ezt lehet, h. legközelebb meg lehetne fontolni.

Ettől eltekintve a túra hozta a szokásos színvonalat, egyszóval remek volt, mindhárman nagyon jól éreztük magunkat, bár az unokahúgom ma (pénteken) mondta, h. még tegnap is izomláza volt egyes testrészeiben a sárban csúszkálástól… ennek ellenére jövőre is jönne, természetesen.