MÁTRABÉRC

Táv: 55,6 km

Szint: 2742 m

Tavaly ez a túra volt „A” projekt, emlékeztek? Nagyon rá voltam pörögve, h. hú, ez nekem kell.

Idén már nem annyira. Olyan elegem lett már idén a sárból, hóból, latyakból, h. úgy voltam vele, ha meglesz, meglesz, ha nem, hát nem. Főként, h. Szamóca rendkívül kedvesen átküldte ezt az előrejelzést a túra idejére, csak h. tudjam, h. szippancs lesz.

Azért persze elmentem buszjegyet venni meg nevezni a Tengerszem túraboltba, ahol a következő párbeszéd zajlott le köztem és az eladó között:

-          A Mátrabércre szeretnék buszjegyet venni, meg akkor már neveznék is.

-          A Mátrabércre?

-          Igen.

-          Biztos? Az a hosszabb táv…

-          Igen, biztos.

-          De hát… 56 km…

-          Igen, tudom, de arra…

Basszus gondoltam magamban, ilyen zselének nézek ki? Azért persze neveztem, vettem jegyet, és szombaton hajnal 3:15-kor fel is keltem, h. elérjem a különbuszt. Valami iszonyat lassan értünk le Sirokra, de komolyan, 2 óra alatt, már azt hittem sosem érünk oda. 6:40-kor sikerült elrajtolni, és mihelyt lekanyarodtunk a műútról, ilyen látvány fogadott:

Ez az első pár km-en ki is tartott, de sebaj, végül is sárra készültem, volt rajtam bakancs, nem balett-topánkában mentem, és volt rajtam lábszárvédő is. Ettől függetlenül a csúszkálás nem volt kellemes, haladni sem úgy lehetett, ahogy szerettem volna.

Amúgy egészében véve a talajviszonyok a túra során jobbak voltak, mint amire számítottam. Átmenet, az nem volt: vagy iszonyat rossz volt az út, vagy tökéletes. A bokán felül érő sarat vagy kásás havat egyszer csak felváltotta a tökéletesen járható, száraz út. A számomra legkritikusabb szakaszok (meredek lefelé, ezek a gyengéim), amelyek a sárga csík lefelé a Kékesről és az Ágasvárról lefelé brutál meredek, azok jól járhatók voltak elhamdulillah.

Az idő gyönyörű volt, verőfény, és kellemes meleg. Hamarosan meg kellett állnom, h. levegyem és a zsákra erősítsem „C” polárt – ott is maradt a túra végéig. A hosszúujjú aláöltözet bőven elegendő volt.

A táj nagyon szép volt, a tiszta levegőben messzire elláttuk, látszott a Magas-Tátra is, idén még nem is voltak ilyen szép kilátások sehol

Nagyon szép túra ez egyébként, pl. ha az ember 2 nap alatt menne végig, lehetne nézelődni, mondjuk így is lehet, ha sikerül feladni a reménytelen kísérletezést, h. az ember a szemgolyóján keresztül is lélegezzen, és a pusztító emelkedőkön végül átállni a teljes bőrfelületen keresztül történő oxigénfelvételre.

Mentem, de azért volt ám sár, meg nem is voltam olyan hú, de fényesen, a gyomromnak nem tetszett valami, kétszer is körül kellet néznem, h. merre van itt a női mosdó… enni nem bírtam pont ezért, azért mikor felértem Oroszlánvárba, ettem egy banánt, mondván, h. az jót tesz ilyenkor, hát, annyira nem tett jót, innentől már azon is gondolkodtam, h. hányjak, vagy ne hányjak. útközben már látszott a távolban a Kékes, oda megyünk, hurrá, gondoltam nem túl sok lelkesedéssel:

De legalább útközben találtam olyan hóvirágmezőket, amiket úgy hiányoltam a Telekin a Csóványosról:

A Sötét-lápa nyeregben kirándulócsoport fényképezkedett, hű, de siet, mondták, mikor kikerültem őket. Siettem is, mert már láttam, h. tavalyhoz képest fél órával rosszabb az időm a Kékesig, vagyis éppen hogy benne vagyok az initeren ajánlott időbeosztásban. Viszont most nem kellett sorban állni a pecséthez, mondjuk én általában úgy éreztem, h. lényegesen kevesebben voltunk, mint tavaly, és arányaiban többen is adták fel vagy csúsztak ki… Tavaly túl jó volt minden, ideális idő, terepviszonyok…

Most a Kékesre hóban mentünk fel, és az összefüggő, kásás, megroskadt hó elég sokáig meg is maradt:

Már a síház előtt, az utolsó felfelé nekirugaszkodásnál fenéztem, és fenn egy teraszon láttam egy csomó 5-10 év közötti kisgyereket, akik lelkesen kiabáltak lefelé: Hajrá, hajrá! Ez rám nagyon lelkesítőleg hatott, aztán feltűnt egy idősebb túratárs, akivel egy ideig kerülgettük egymást, a gyerekek pedig maximális hangerejű kórusba csaptak át: "Hajrá, Papa! Hajrá, Papa!"
Majd, amikor a túratárs felkapaszkodott odáig: "Szép volt, Papa! Szép volt, Papa!" Valami hihetetlen aranyosak voltak...
Az étteremben mintegy 10 percre bezárkóztam a mosdóba, majd úgy éreztem, tovább tudok menni – eddig gondolkodtam rajta, h. talán nem. Most kezdtem belejönni, igazából itt kezdett megjönni a kedvem a túrázáshoz… Az eddigieknél sokkal gyorsabban és könnyebben lejutottam a meredeken, ahol már nem volt hó, és nem felejtettem el lefordulni a sárga négyzeten sem. Itt összecsapódtunk egy túratárssal, kicsit beszélgettünk (lefelé ez nem annyira gond), aztán egyszer csak szembe rohant velem Lord, a vizsla, próbáltam behívni és megfogni, mert láttam, h. gazdájával előttem rajtoltak, gondoltam, utána viszem, de hiába rohant el mellettem még 3-4-szer, eléggé be volt pánikolva, rám se bagózott… később szembe futott velem a gazdi, aki elhamdulillah 2 km múlva rátalált a kutyára.

A Csór-hegyre felvezető gyilkos emelkedőn a túratárs lemaradt, nem is láttam többet, remélem, azért sikerült neki.

 Fenn a ponton közölték, h. húzzak bele, mert ki fogok csúszni az időből. Húztam. Hamarosan ráakadtam a frissítőpontra, ahol nagyon finom szódás szörpöket adtak, le is húztam 2 nagy bögrével – kár volt, egyrészt a bugyborékok nem tettek jót a gyomromnak, másrészt a szóda igencsak hideg volt, azóta is fáj a torkom és köhögök. De akkor NAGYON jól esett.

Galyatető előtt visszatért a hó, illetve az úton a brutál mély, sáros latyak:

Felfelé a kilátóhoz eléggé vonszoltam magam. Hárman is jöttek velem szembe, egyiküket megkérdeztem, azt mondta, ennyi… csak nem csúsztam ki az időből, gondoltam. A túrán van 3 időkorlátos pont is, Kékes, Galyatető, Mátrakeresztes, egy adott időpont után már nem lehet innen továbbmenni. Bántam is volna, meg nem is, fáradt voltam, de nagyon. A pontőrök felvilágosítottak, h. még nem csúsztam ki az időből. A kiszállók „nem akartak megázni”. Tényleg itt egy kicsit befelhősödött, és hideg is volt, de nem annyira, h. felvegyem a polárt. Megettem a másik banánomat, majd mentem tovább. A csillagvizsgáló után megint brutál sár volt, egyszerűen eltűnt az út. Évával csapódtunk össze, nem volt más választásunk, mint belemenni a sárba. Itt kezdtem fontolgatni, h. Keresztesen kiszállok, és bemegyek busszal a célba. Megbízott Szakértőnk mondta, h. végül is Keresztesig is egy szép túra, 42 km 2200 m szinttel kb, egy Vulkántúra. Csak a Vulkán után még nem kell felmenni a Muzslára…

Brutális sárban értünk le Mátraszentistvánra:

ahol adtak meleg teát, ami nagyon jól jött, meg ettem egy zselét, mert eddig a kajám kimerült a 2 db banánban… de a gyomrom még mindig nem volt rendben. Éva megelőzött a kilátóhoz menet, nem is láttam már többet. Mentem a kellemes erdei úton, a kilátónál pecsét, aztán következett az a szakasz, amit legjobban szeretek a túrában: az Ágasvárig vezető rész.

Most az Ágasvár igencsak nehezen akart eljönni. Azt már láttam, h. Keresztesre nem érek le 16:45-ig, el is könyveltem magamban, h. akkor ennyi volt idénre, Márabérc XS, vagy Light, ahogy tetszik, de keresztesig azért lemegyek. Így hát az esélytelenek nyugalmával fotózgattam:

És gondosan félreálltam mindenki elől, elengedve őket, menjetek csak, ti még talán beértek, mondtam. Egy nagyon kedves túratárs győzködött, ne add fel, ha az utolsó percben is, de még beérhetsz, de én már letettem róla. Majd jövőre, mondtam, ő meg eltűnt az előzők között.

Ágasvárról jól körülnéztem, a durva meredeken óvatosan, tyúklépésben mentem le, mindenem fájt már. A turistaháznál a hátamat nekivetettem egy fának, majd lassan lecsúsztam és leültem. Szerintem életemben nem voltam még ilyen fáradt. Fogalmam sem volt, h. hogy fogok beérni egyáltalán Keresztesre, illetve, h. hányszor fogok hányni addig. Előszedtem a zsákomból a húgomtól múlt héten kapott kis csokit, megettem, de hát ezt a kishúgomtól kaptam, hajtogattam magamban, az ilyesmi nekem mindig nagyon sokat jelent, de már rég túl voltam azon, h. ebből a gondolatból erőt meríthettem volna. Nagy nehezen összeszedtem magam, és elindultam lefelé, igencsak ráérős tempóban, keresve minden lépést. Alig 3 km Keresztesig, gondoltam, ott meg már vár a busz, hurrá. Valahogy mentem.

Egyszer csak megszólal valaki mögöttem: „Igyekezzen, kedves Halima, mert lekési a buszt!”

M. Sz. volt az, egy hozzácsapódott lánnyal. Tamás már Kékesre felfelé lehagyott, és azt hittem, h. M. Sz. elkerült, míg én a mosdóban időztem. De nem, most ért csak be. Mint kiderült, pár perccel a hivatalos rajt után tudtak csak indulni, mert a Gyöngyösről szervezett busz késett, így őket, pár perc késéssel is átengedik majd Keresztesen, kapnak pecsétet, amire nekem már reményem sincsen. És végigmégy, kérdeztem, hát persze, mindenképpen felelte ő, gyere te is, nehogy már feladd.

No, akkor én is megyek veled, mondtam megvidámodva. És igyekeztem a nyomában. A Csörgő-patak völgye igazán gyönyörű volt:

16:47 volt, mikor Keresztesen a már éppen összepakoló pontőrök elé tettem a papíromat. M. Sz-nek gond nélkül pecsételtek, engem kétkedve nézett végig a pontőr: továbbmész? Igen, mondtam, mindenképp, de nem baj, ha nem pecsételsz nekem, megértem, h. ez a szabály, nem fogok ezért balhézni. És ha lekésed a buszt, kérdezte gondterhelten a pontőr. Majd ő hazavisz kocsival, mutattam M. Sz-re. Hát jó, sóhajtott fel a kissé nyúzott pontőr, és odanyomta a pecsétet a lapomra. Igazából sok értelmét nem láttam, legyen egy ilyen is, gondoltam, mert teljesen lehetetlennek tartottam, h. menjek így a végén egy ötösnél jobb átlagot, ami kellett volna a szintidőhöz.

Ehhez mérten nem is zavartattuk magunkat, ittunk, ettem egy gyümölcspépet, h. ezt csak nem hányom ki, és megindultunk a sunyi Muzsla és még sunyibb előhegyei felé. Kezdetben beszélgetve, aztán ideiglenes túratársunk elhúzott, én is igyekeztem megnyomni a tempót, M. Sz. kissé lemaradt, néha bevártam és váltottunk pár szót. Egyik ilyen alkalommal közöltem vele, h. úgy érzem, hamarosan angyalok ereszkednek alá az égből, és hoznak nekem egy behűtött lájtkólát. M. Sz. furcsán méregetett. Én gyönyörködtem a még mindig fantasztikus kilátásban, nahát, ott a Kékes a távolban, onnan jöttünk, hurrá:

Aztán jött egy ismeretlen túratárs, aki most volt itt először, elkezdtünk beszélgetni az előttünk álló útról, terepviszonyokról, emelkedőkről, és én csak mentem utána. Mindig így van, ha valaki megy előttem gyorsan, azzal sokkal jobban tudom tartani a tempót, mintha egyedül kellene mennem. Úgy felértünk a Muzslára, h. alig vettem észre. Pecsételtünk, mennyi van még innen, kérdeztem a pontőröket, pont 7 km, felelték, te, fordultam a túratárshoz, 1 óra 20 percem van, ha futok, még beérhetek. Tudsz még futni, kérdezték kétkedve a pontőrök, lefele mindenképp, ha muszáj, mondtam. Vigyázz, mert csúszós, meg meredek, figyelj a térdedre meg a bokádra, annyit nem ér az egész, bocsájtottak útnak a pontőrök, én meg megindultam.

Van még innen három hupli, ami nem olyan komoly, de itt a végén már igen, illetve a patakátkelés, majd a kimászás a patakmederből. Futottunk, lefelé könnyen ment, felfelé bele kellett gyalogolnom, esni kezdett az eső, balra hatalmas, földtől-földig ívelő szivárvány koszorúzta az eget:

Egyetlen pillanatra álltam meg fotózni, a túratárs hamarosan kiállt, de mondta, h. én menjek csak tovább, neki több ideje van, később rajtolt. Előzgettem a kényelmesebben haladókat, sokan elengedtek, látták, h. nem lenne bölcs előttem maradni, ahogy a fújtató elefántcsorda minden bájával közeledtem feléjük… a fiatalabbaknak szerintem azóta is rémálmaik lehetnek :)

A patakhoz lefelé közeledve egyre sárosabb lett a köves, csúszós út, muszáj volt lépésbe visszaváltanom, a pataknál már láttam, h. víz borítja az átkeléses részt, néhány elindultak felfelé és lefelé, engem már nem érdekelt, bele a sárba a parton, aztán átrohantam a vízen, nem volt mély, meg ha úszni kellett volna, az sem érdekel már. Felmásztam kifele a patakmederből, fent aztán igazán rosszul lettem, kétrét görnyedve támaszkodtam a botokra, próbáltam nem hányni, ez a kimászás már NAGYON nem esett jól.

25 percem volt hátra, és pont 2 km. A sáros, csúszós lefele, ahol nem mertem futni, belassított. De most. Fohászkodtam, h. az út ne legyen sáros, és 1-2 helytől eltekintve nem is volt az. Most aztán tényleg rohantam. Utolértem a túratársat, aki még Ágasvár előtt győzködött, h. beérek. 20 percem van, kiáltottam oda neki, na látod, kemény csaj vagy te, simán beérsz, válaszolta fülig érő szájjal. Ezzel a sebességgel 5 perc alatt is beérsz, mondta valaki mellette, de én azért csak nyomtam, és végül 11 perc maradt a szintidőből, amikor befordultam a célnak helyt adó iskolába, és az itinerrel együtt gyakorlatilag odaestem a célasztalra.

Igazi meglepetés volt ez nekem, mert először azzal számoltam le, h. beérek, utána meg azzal, h. szintidőben beérek… Igaz, h. alig voltam magamnál, de persze örültem. Ittam 2 pohár szódát (nem kellett volna, talán nem fájna így a torkom), és mentem átvenni a csomagomat. A tornateremben volt a csomagszállítás raktára, egy ugrószekrényre tettem le a hátizsákomat, és nyújtottam a csomagjegyet. Hogy néz ki a táskád, kérdezte a csomagkiadó srác. Nem tudom, feleltem bután bámulva a hátizsákomat, nekem semmi különös nem látszott rajta, miért, hogy néz ki, koszos, vagy mi, kérdeztem. Amit ideszállítottak csomag, az hogy néz ki, kérdezte türelmesen a kiadó, jaaaaa, hogy az, feleltem, narancssárga… megkaptam, átöltöztem, és visszamentem a bejárathoz, ahol hamarosan megérkezett M. Sz. még bőven szintidőben. Tamás persze már benn volt, bár elég megviselt állapotban.

A gyöngyösi buszra szálltunk fel, M. Sz. hazahozott az Oktogonig, ami nagyon jól jött, mert az utolsó pesti buszra annyian vártak, h. nem is tudom, jutott-e mindenkinek ülőhely. A Mátrabérc után 2 órát állni Pestig, no, az brutális lenne…

A túrát külön megköszönöm két embernek, akik nélkül nem sikerült volna, és voltaképpen nekik köszönhetem. Az egyik M. Sz., akinek ráhatására továbbmentem Mátrakeresztesről, a másik pedig az ismeretlen túratárs, akinek a nevét sem tudom, és aki jó tempójával felhúzott a Muzslára.

Ez az egyik kedvenc túrám, idén, másodszor teljesen más élmény volt, mint tavaly, először, de nagyon remélem, h. insallah jövőre is itt lehetek.