2013. április 8., hétfő

Teleki 30


Táv: 28,3 km
Szint: 1446 m

Tavaly hármasban voltunk ezek a túrán: Szamóca, Tonnakilométer és én. Idén azonban a túra napjának közeledtével lassan mindenki lemondta a részvételt – nem egy hagyományos tavasz van, a tavalyi virágos-napsütéses időre semmi kilátás nem volt, mindenkinek elege van már a hóból, fagyból, sárból. Ráadásul a Börzsönyből riasztó hírek érkeztek: hó, sár, megáradt patakok.
Én viszont nagyon szeretem ezt a túrát, főleg az elejét, a Nagy-Mána és a Nagy-Hideg-hegy közötti szakasz annyira szép, h. nincs is talán párja az egész országban. Mindenképpen menni akartam hát, legfeljebb csak 30-at megyek, ha olyan durva lesz, gondoltam.
Ez a határozatlanság azt okozta, h. semmiféle csereruhám nem volt a túra végére. Mert ugye, ha az 50-es célba küldöm előre, akkor mi van, ha csak 30-at megyek, ha meg a 30-as célba, akkor… jajaja, kitaláltátok. Megfordult a fejemben, h. lehet, h. nem leszek boldog, ha nincs meleg, száraz ruhám a végén, főleg, ha durva lesz a menet.
Hát, SOKKAL durvább volt, mint számítottam.
Reggel fél 4-kor keltek, h. a 4:40-es vonattal indulhassak. Ráadásul az út egy szakaszán pótlóbusz járt… Vácon leszálltunk, fel a pótlóbuszra, Diósjenőn le, fel a vonatra, Drégelypalánkon le… külön túra volt odajutni.
A vonattal sokkal kevesebben érkeztünk, mint tavaly, talán 10-15 ember szállt le és nevezett a rajtban:


Elindultunk, az útvonal ismerős, az elején még örültem, nahát, nincs is olyan durva sár, gondoltam, sokkal könnyebb menni, mint számítottam rá, lehet, h. kamásli sem kellett volna? Még jó, h. nem bakancsban jöttem, és a 2 cserezokni is elég feleslegesen van nálam, gondoltam AKKOR MÉG.
A forrásnál már kezdett saras lenni.  
Utána pedig beérkezett kedvencem, a VIZES LATYAK is. De nagyon igazságosan volt elrendezve a dolog, mert ha valaki pl. jobb szereti a sarat, vagy nem tudja eldönteni, h. a sarat vagy a vizes latyakot szereti jobban, annak sem kellett szomorkodnia, mert a sár, az azért ott volt ám a vizes latyak alatt, mintegy 2 in 1 megoldásként:


A várhoz felérve még becsatlakozott a köd is, ami az elkövetkező mintegy 20 km-en keresztül állandó társamul szegődött. A várban pecsételtettem a ponton, és megindultam tovább. Legnagyobb meglepetésemre a Börzsöny új patakot alakított ki, naná, h. az úton:


Lehetett választani, h. a vizes latyakban mégy, vagy a jeges vízben. Sok különbség beázás szempontból nem volt, itt fogalmazódott meg bennem először (de korántsem utoljára) a gondolat, h. oké, oké, h. a túracipő kényelmesebb, mint a bakancs, de ha egy cipő a 42 fokban pl. a Szurdok túrán tök jó volt, akkor nem biztos, h. 1 fokban, a bokáig érő vízben is jó lesz…
Felüdülés volt a műúton menni, ott legalább nem volt se sár, se hó. Köd, az viszont igen. Amikor a kék négyzet jelzés felvág a hegyoldalba, az elöl haladók kissé megdöbbenve állapították meg: de hát itt egyetlen nyom sincsen! Ez a döbbenet később többször is előkerült a túra során.

A Csánki-kertnél lévő ponthoz érve úgy gondoltam, nem ártana felvenni egy száraz zoknit. Mondjuk sok értelme ennek nincs, mert a szuttyogósan vizes cipőben kb. 30 másodperc alatt ázik csatakosra, ez inkább a pszichológiai hadviselés fegyvertárába sorolható. A pontőr elterelt minket a szokásos, sárga csík útvonalról a kék kockára, mondván, h. a patakon teljesen lehetetlen átkelni. Megjegyzem, később is az volt, csak ott már nem tereltek el minket J. A műúton kényelmesen beértünk Királyházára. A ponton kaptunk forró teát és Snickers csokit, mindkettő nagyon jól esett, és kellett is, mert innen kezdődött a GIGAszívás. A Csóványoson 50 centi hó van, ahol összefújta a szél, ott meg sokkal több, mondta vidoran a pontőr. Hittem is, meg nem is.
Elindultunk felfelé, majd hamarosan szembesültünk a „patakátkelés” nevű problémával. Az átkelőnek nyoma sem volt, a patak nemcsak mély volt, hanem igencsak sebes sodrású is. Mászkáltunk a parton a térdig érő hóban, h. akkor most hol, hogyan… Ekkorra összeverődtünk kb. 5-6-an, akik az elején indultunk és elöl mentünk. A többieket, akik mind fiúk voltak, előreengedtem, aztán csak néztem, ahogy a közvetlenül előttem átkelő térdig merül a vízbe, hurrá, gondoltam, elindultam én is, próbáltam a botokat letámasztani a patakmederbe, de vagy túl mély volt a víz, és nem értem el az alját, vagy olyan erős a sodrás, h. attól féltem, h. kitépi a kezemből a botot. A már átjutott szerencsések egyszerre beszéltek, h. merre menjek, nekem már megvolt a koncepcióm, amikor elhallgattak, kissé szégyellősen jegyeztem meg, átmegyek én, nincs gond, csak ne nézzetek, jó? Oké, elfordulunk, mondta egyikük, nagyon rendesek voltak, azért megvárták, h. átérjek egészben, ez úton is köszönöm. Nem sikerült 100% száraz lábbal átkelni, de végül is a cipőm már úgyis csurom víz volt, térdig a nadrágom is, az újabb részleges merülés mintegy fel sem tűnt, de azért elég riasztó volt egy pillanatra megérezni a sodrást. Mindegy, megúsztuk. Mentünk tovább, felfelé.
A hó egyre mélyebb lett. TÉNYLEG 50 cm. Meg néhol 80. Nyom, az nemigen volt előttünk. Még jó, h. az a 3-4 ember előttem ment, mert eddigre stabilan az utolsó előtti helyre álltam be. Igyekeztem az ő nyomukban menni.


A Nagy-Mána a kedvenc helyem a Börzsönyben. Most azonban úgy szidtam magamban, h. eddig én sem tartottam lehetségesnek. Nem igaz, ez a KRETÉN hó, ez a KRETÉN meredek, elegem van már, morogtam magamban.
Fenn a gerincen kicsit kevesebb hó volt, egy ideig jobban lehetett menni, innen lefújta a szél, vagy elolvadt, nem tudom, nem is érdekel, nem volt annyi, ez a lényeg. Legnagyobb csalódásomra azonban a köd jelentősen sűrűsödött, SEMMIT nem lehetett látni, pedig innen gyönyörű a kilátás…


Viszont legalább volt pár hóvirág, bár a tavalyi virágözönhöz képest ez tényleg elég gyengécske volt:


Ahogy lejjebb mentünk, egyre mélyült a hó. A magosfai nyereg felé jobban szétszakadt a mezőny, akik elöl mentek, eltűntek előttem, a mögöttem lévők meg mögöttem. Igyekeztem a nyomokba lépni, itt már némileg több volt. De nem tudom, mint azt a pontőrnek kifejtettem később, alighanem valami zsokéklub túraszakosztálya járhatott erre, csupa 40-42 kilós csávó, mert AKÁRMELYIK nyomba léptem, szinte mind beszakadt alattam… a jeges hó ilyenkor mindig felnyomódott a kamásli alá, lassan befagyott a cipőmbe, valamint a sarkam és a kamásli közé egy kedves kis tömbben, amit eltávolítani lehetetlennek bizonyult.
A Csóványoson ismét csak sűrű köd, a torony már 30 méterről sem látszott:


Nagyon hideg volt, látszott a lehelet, és a fák ágán ráfagyott jég, amit utoljára a Nagy-Szénás szélfútta tetején láttam, tél közepén:


De most TAVASZ közepe van, füstölögtem  magamban. Feltámadt a szél, és esni kezdett valami, először azt hittem, ónos vagy fagyott eső, de rájöttem, h. csak a fákra fagyott jeget sodorja, de a végeredmény szempontjából ez nem sokat számított.
Lefelé a meredeken a mély hóban brutálisan nehéz volt haladni. Végül is csak háromszor estem hasra, de nem volt annyira gond, mert (1) a mély hóban nem ütöttem meg magam, (2) a vizes ruha már nem lehetett vizesebb, és ahol meg akart fagyni, ott már megfagyott eddigre. Mondjuk a lábam még néha küszködött, h. a cipőmbe és a kamásliba fagyott havat legalább némileg felolvassza, így az újabban bekerülő fagyos utánpótlás időnként kis sikkantásokat csalt ajkamra, de mivel a brutál hideg, havas, ködös erdőben tökegyedül voltam, úgysem hallotta senki, szóval mindegy is volt.


Szinte (de tényleg csak szinte) örültem, mikor meg kellett kezdeni az emelkedést a Nagy-Hideg-hegyre, mert reménykedtem benne, h. a kemény emelkedőn sikerül annyi hőt termelnem, h. legalább félholtan bevonszoljam a turistaházba. Ez többé-kevésbé be is jött, nem azt mondom, h. hú de melegem volt, de nem is fáztam. Mondjuk a szó szoros értelmében jégbe fagyott lábamon kívül nem fáztam útközben egyszer sem, még a vízszintesen is akkora energiát követelt a magas térdemeléses haladás a félméteres hóban, h. a hideg eszembe sem jutott. Ennek biztos az is az oka lehetett, h. a számtalan egyéb probléma mellett a szervezetem vezérlése a huszadrangú problémák közé sorolta a „hoppácska, mintha kicsit fázna a bal fülem, vagy mi” jellegű jelzéseket…
Nagyon, nagyon sajnáltam, h. egyedül vagyok most, és nincs itt TKM, sem pedig Szamóca, akik ÚGYSEM fogják elhinni, h. mennyire durva volt a túra. De azt még jobban sajnáltam, h. nincs itt M. Sz. és Tamás – basszus, kiszállok 30-nál, ÉVEKIG fogom hallgatni, h. mekkora papírkutya vagyok, mert ők sincsenek itt, és ha elmondom, milyen volt, úgyis azt fogják hinni, h. túlzok…
A turistaházban a kéktúrás pecséttel kellett pecsételni, kértem egy teát a büfében, leültem, levettem a cipőt, kiöntöttem belőle a vizet, kikapartam a jeget, a kamásliról és a sarkamról lebontottam a jégkérget, levettem a zoknit, és igyekeztem elrejteni a mezítlábamat az asztal alatt, mielőtt kirúgnának az étteremből… megettem egy szendvicset, egy banánt meg egy csokit. Aztán felvettem az utolsó száraz zoknimat. Valami remek érzés volt! Egészen addig, amíg vissza nem vettem a cipőt. Akkor a zokni megszűnt száraznak lenni. Arra is rá kellett jönnöm, h. a pót-pótzokni, az egy nagyon vastag téli zokni, ami remek lett volna, HA bakancs van a lábamon… a nyári cipő azonban ezzel szorította a lábamat. Ekkor dőlt el bennem szinte végelegesen, h. elég lesz nekem a 30 km is mára. Nagy nehezen felkerekedtem, és egy túratárssal nekiindultunk. A kék sajna csak rövid ideig ment a műúton, addig is félreálltunk a vészesen csúszkáló kisbusz elől, ott megy a kék, mutatott a túratárs a fák közé, ahol… hát… nem fogjátok kitalálni – HÓ volt, az a KRETÉN hó, h. olvadna már el az összes mindenestül, úgy, ahogy van…
Én nem akarok ott menni, jelentettem ki NAGYON határozottan. Az egy másik sport, mondta kedvesen mosolyogva a túratárs, és mit lehet mit tenni, mentünk a néhol térd fölé érő kretén hóban. Én kezdtem belassulni, főleg, h. kezdtem biztos lenni abban, h. jó nekem a 30-as táv. A túratárs hamarosan eltűnt a szemem elől.
Egy idő után a hó is kezdett eltűnni, helyét átvette előbb a már régről ismerős vizes latyak:


Aztán pedig a brutális sár, amit nem lehetett kikerülni sehogy sem. Elhagyott egy futó, ő sem próbálta kikerülni, láttam, ahogy bokán felül merül a sárba:


Én sem jártam sokkal jobban:


Az olvadás nemcsak a patakot árasztotta meg, hanem a hegyoldalakon spontán, ideiglenes vízesések alakultak ki, ezekben is tajtékzott a víz, pedig ott nem is kellett volna lenni semminek:


Az utolsó patakátkelés a kisinóci pont előtt már nem érdekelt, legalább kicsit lepucolta a sarat a lábamról, vizesebb már úgysem lehettem, simán belegázoltam a patakba ott, ahol nem ért azért térd fölé. A ponton leültem, és ültem vagy 10-15 percet, nem is ettem, csak tűnődtem, h. menjek tovább, vagy ne. Délután 3 óra volt. Nem tudtam egy 4-es átlagot sem jönni eddig, durva. Szintidőben biztos nem érek be. Nem nézik ám az időt, mondta biztatóan a pontőr. Nem az a gond, mondtam, egyedül jöttem, és nem hoztam lámpát, a sötétben, sárban, megáradt patakon egyedül nem akarok menni. Ha lett volna velem valaki, akivel együtt megyek, és nem összecsapódunk, hanem tényleg együtt vagyunk, megvárjuk egymást stb., akkor nem kellett volna sok biztatás  h. menjek, így azonban közöltem, h. szép volt, jó volt, köszönöm szépen a rendezést, de elég is volt mára. Egy CSEPP hiányérzetem sem volt, amúgy. Elfáradtam, és az engem igazán érdeklő, legszebb részen (bár abban a pillanatban nem ez volt az első, ami eszembe jutott róla) mát végigmentem. Ráadásul fél óra múlva ment a busz Kóspallagról. Jól kiléptem az aszfalton, nehogy lekéssem. A megállóban leültem a padra, levettem kamáslit, pakolásztam.
ÉS! Egyszer csak ki bukkan fel a kanyarban? Hát, csak nem a Tamás! Felcsillant a szemem – ha ők itt vannak, végigmegyek velük. Persze nem ismerik el a teljesítésemet, mert nem voltam fenn a Kálváriánál, akkor nem erre kellett volna jönni, de engem nemigen érdekel a kitűző meg a pontok, anélkül is tök jól tudok túrázni.
Akkor vált gyanússá a dolog, amikor Tamás halálra vált arccal lerogyott mellém a padra, elég volt, nyögte ki. Csak nem a 30-on, kérdeztem széles mosollyal. Akkor már feltűnt a kanyarban M. Sz. is, ő is kifejtette, h. kiszálltak 30-nál, s örül, h. itt vagyok, mert legalább nem fogom őket cikizni, amiért nem mentek végig :):):)
Így hát együtt buszoztunk be Vácra, megettük Tamás almapüréjét, és Vácról meg a fiúk hazavittek kocsival, amiért nagyon hálás vagyok, mert a kocsiban kezdtem el igazán fázni. Itthon még a forró zuhany után is csak 2 takaró alatt tudtam felmelegedni valamennyire.
Ennek ellenére a túra tetszett. A Börzsöny még egyszer megmutatta igazi téli arcát, bár NAGYON örülnék, ha végre a tavaszit mutogatná már…
Azzal is szembesülnöm kellett, h. ha jövő héten a Mátrabércen ilyen vagy hasonló körülmények lesznek, hát, akkor elfelejthetem, h. nekem sikerülni fog. Ettől függetlenül természetesen megyek, insallah megteszek minden telhetőt, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Fohászkodjatok értem insallah :)

2 megjegyzés:

  1. Tudtam, hogy ilyen durva lesz a Börzsöny, azért is nem mentem, bár ez azért meg sem közelíti a múlt heti Vértest, ahol még az eső is zuhogott hozzá végig. Örülök, hogy volt annyi eszem, hogy most ezt kihagytam, helyette egy tök jó terepfutáson voltam szombaton.
    Gratula a 30-hoz, ilyen időben az is nagy teljesítmény. Nem fáztál meg?

    VálaszTörlés
  2. Hát, kicsit meglevesedett az orrom, h. TKM-t idézzem, és a torkom se 100%, de nem mondanám, h.megfáztam, elhamdulillah teljesen jól vagyok. Ámbár a cipőmet még nem mostam le :)

    VálaszTörlés