2013. április 8., hétfő

Teleki 30


Táv: 28,3 km
Szint: 1446 m

Tavaly hármasban voltunk ezek a túrán: Szamóca, Tonnakilométer és én. Idén azonban a túra napjának közeledtével lassan mindenki lemondta a részvételt – nem egy hagyományos tavasz van, a tavalyi virágos-napsütéses időre semmi kilátás nem volt, mindenkinek elege van már a hóból, fagyból, sárból. Ráadásul a Börzsönyből riasztó hírek érkeztek: hó, sár, megáradt patakok.
Én viszont nagyon szeretem ezt a túrát, főleg az elejét, a Nagy-Mána és a Nagy-Hideg-hegy közötti szakasz annyira szép, h. nincs is talán párja az egész országban. Mindenképpen menni akartam hát, legfeljebb csak 30-at megyek, ha olyan durva lesz, gondoltam.
Ez a határozatlanság azt okozta, h. semmiféle csereruhám nem volt a túra végére. Mert ugye, ha az 50-es célba küldöm előre, akkor mi van, ha csak 30-at megyek, ha meg a 30-as célba, akkor… jajaja, kitaláltátok. Megfordult a fejemben, h. lehet, h. nem leszek boldog, ha nincs meleg, száraz ruhám a végén, főleg, ha durva lesz a menet.
Hát, SOKKAL durvább volt, mint számítottam.
Reggel fél 4-kor keltek, h. a 4:40-es vonattal indulhassak. Ráadásul az út egy szakaszán pótlóbusz járt… Vácon leszálltunk, fel a pótlóbuszra, Diósjenőn le, fel a vonatra, Drégelypalánkon le… külön túra volt odajutni.
A vonattal sokkal kevesebben érkeztünk, mint tavaly, talán 10-15 ember szállt le és nevezett a rajtban:


Elindultunk, az útvonal ismerős, az elején még örültem, nahát, nincs is olyan durva sár, gondoltam, sokkal könnyebb menni, mint számítottam rá, lehet, h. kamásli sem kellett volna? Még jó, h. nem bakancsban jöttem, és a 2 cserezokni is elég feleslegesen van nálam, gondoltam AKKOR MÉG.
A forrásnál már kezdett saras lenni.  
Utána pedig beérkezett kedvencem, a VIZES LATYAK is. De nagyon igazságosan volt elrendezve a dolog, mert ha valaki pl. jobb szereti a sarat, vagy nem tudja eldönteni, h. a sarat vagy a vizes latyakot szereti jobban, annak sem kellett szomorkodnia, mert a sár, az azért ott volt ám a vizes latyak alatt, mintegy 2 in 1 megoldásként:


A várhoz felérve még becsatlakozott a köd is, ami az elkövetkező mintegy 20 km-en keresztül állandó társamul szegődött. A várban pecsételtettem a ponton, és megindultam tovább. Legnagyobb meglepetésemre a Börzsöny új patakot alakított ki, naná, h. az úton:


Lehetett választani, h. a vizes latyakban mégy, vagy a jeges vízben. Sok különbség beázás szempontból nem volt, itt fogalmazódott meg bennem először (de korántsem utoljára) a gondolat, h. oké, oké, h. a túracipő kényelmesebb, mint a bakancs, de ha egy cipő a 42 fokban pl. a Szurdok túrán tök jó volt, akkor nem biztos, h. 1 fokban, a bokáig érő vízben is jó lesz…
Felüdülés volt a műúton menni, ott legalább nem volt se sár, se hó. Köd, az viszont igen. Amikor a kék négyzet jelzés felvág a hegyoldalba, az elöl haladók kissé megdöbbenve állapították meg: de hát itt egyetlen nyom sincsen! Ez a döbbenet később többször is előkerült a túra során.

A Csánki-kertnél lévő ponthoz érve úgy gondoltam, nem ártana felvenni egy száraz zoknit. Mondjuk sok értelme ennek nincs, mert a szuttyogósan vizes cipőben kb. 30 másodperc alatt ázik csatakosra, ez inkább a pszichológiai hadviselés fegyvertárába sorolható. A pontőr elterelt minket a szokásos, sárga csík útvonalról a kék kockára, mondván, h. a patakon teljesen lehetetlen átkelni. Megjegyzem, később is az volt, csak ott már nem tereltek el minket J. A műúton kényelmesen beértünk Királyházára. A ponton kaptunk forró teát és Snickers csokit, mindkettő nagyon jól esett, és kellett is, mert innen kezdődött a GIGAszívás. A Csóványoson 50 centi hó van, ahol összefújta a szél, ott meg sokkal több, mondta vidoran a pontőr. Hittem is, meg nem is.
Elindultunk felfelé, majd hamarosan szembesültünk a „patakátkelés” nevű problémával. Az átkelőnek nyoma sem volt, a patak nemcsak mély volt, hanem igencsak sebes sodrású is. Mászkáltunk a parton a térdig érő hóban, h. akkor most hol, hogyan… Ekkorra összeverődtünk kb. 5-6-an, akik az elején indultunk és elöl mentünk. A többieket, akik mind fiúk voltak, előreengedtem, aztán csak néztem, ahogy a közvetlenül előttem átkelő térdig merül a vízbe, hurrá, gondoltam, elindultam én is, próbáltam a botokat letámasztani a patakmederbe, de vagy túl mély volt a víz, és nem értem el az alját, vagy olyan erős a sodrás, h. attól féltem, h. kitépi a kezemből a botot. A már átjutott szerencsések egyszerre beszéltek, h. merre menjek, nekem már megvolt a koncepcióm, amikor elhallgattak, kissé szégyellősen jegyeztem meg, átmegyek én, nincs gond, csak ne nézzetek, jó? Oké, elfordulunk, mondta egyikük, nagyon rendesek voltak, azért megvárták, h. átérjek egészben, ez úton is köszönöm. Nem sikerült 100% száraz lábbal átkelni, de végül is a cipőm már úgyis csurom víz volt, térdig a nadrágom is, az újabb részleges merülés mintegy fel sem tűnt, de azért elég riasztó volt egy pillanatra megérezni a sodrást. Mindegy, megúsztuk. Mentünk tovább, felfelé.
A hó egyre mélyebb lett. TÉNYLEG 50 cm. Meg néhol 80. Nyom, az nemigen volt előttünk. Még jó, h. az a 3-4 ember előttem ment, mert eddigre stabilan az utolsó előtti helyre álltam be. Igyekeztem az ő nyomukban menni.


A Nagy-Mána a kedvenc helyem a Börzsönyben. Most azonban úgy szidtam magamban, h. eddig én sem tartottam lehetségesnek. Nem igaz, ez a KRETÉN hó, ez a KRETÉN meredek, elegem van már, morogtam magamban.
Fenn a gerincen kicsit kevesebb hó volt, egy ideig jobban lehetett menni, innen lefújta a szél, vagy elolvadt, nem tudom, nem is érdekel, nem volt annyi, ez a lényeg. Legnagyobb csalódásomra azonban a köd jelentősen sűrűsödött, SEMMIT nem lehetett látni, pedig innen gyönyörű a kilátás…


Viszont legalább volt pár hóvirág, bár a tavalyi virágözönhöz képest ez tényleg elég gyengécske volt:


Ahogy lejjebb mentünk, egyre mélyült a hó. A magosfai nyereg felé jobban szétszakadt a mezőny, akik elöl mentek, eltűntek előttem, a mögöttem lévők meg mögöttem. Igyekeztem a nyomokba lépni, itt már némileg több volt. De nem tudom, mint azt a pontőrnek kifejtettem később, alighanem valami zsokéklub túraszakosztálya járhatott erre, csupa 40-42 kilós csávó, mert AKÁRMELYIK nyomba léptem, szinte mind beszakadt alattam… a jeges hó ilyenkor mindig felnyomódott a kamásli alá, lassan befagyott a cipőmbe, valamint a sarkam és a kamásli közé egy kedves kis tömbben, amit eltávolítani lehetetlennek bizonyult.
A Csóványoson ismét csak sűrű köd, a torony már 30 méterről sem látszott:


Nagyon hideg volt, látszott a lehelet, és a fák ágán ráfagyott jég, amit utoljára a Nagy-Szénás szélfútta tetején láttam, tél közepén:


De most TAVASZ közepe van, füstölögtem  magamban. Feltámadt a szél, és esni kezdett valami, először azt hittem, ónos vagy fagyott eső, de rájöttem, h. csak a fákra fagyott jeget sodorja, de a végeredmény szempontjából ez nem sokat számított.
Lefelé a meredeken a mély hóban brutálisan nehéz volt haladni. Végül is csak háromszor estem hasra, de nem volt annyira gond, mert (1) a mély hóban nem ütöttem meg magam, (2) a vizes ruha már nem lehetett vizesebb, és ahol meg akart fagyni, ott már megfagyott eddigre. Mondjuk a lábam még néha küszködött, h. a cipőmbe és a kamásliba fagyott havat legalább némileg felolvassza, így az újabban bekerülő fagyos utánpótlás időnként kis sikkantásokat csalt ajkamra, de mivel a brutál hideg, havas, ködös erdőben tökegyedül voltam, úgysem hallotta senki, szóval mindegy is volt.


Szinte (de tényleg csak szinte) örültem, mikor meg kellett kezdeni az emelkedést a Nagy-Hideg-hegyre, mert reménykedtem benne, h. a kemény emelkedőn sikerül annyi hőt termelnem, h. legalább félholtan bevonszoljam a turistaházba. Ez többé-kevésbé be is jött, nem azt mondom, h. hú de melegem volt, de nem is fáztam. Mondjuk a szó szoros értelmében jégbe fagyott lábamon kívül nem fáztam útközben egyszer sem, még a vízszintesen is akkora energiát követelt a magas térdemeléses haladás a félméteres hóban, h. a hideg eszembe sem jutott. Ennek biztos az is az oka lehetett, h. a számtalan egyéb probléma mellett a szervezetem vezérlése a huszadrangú problémák közé sorolta a „hoppácska, mintha kicsit fázna a bal fülem, vagy mi” jellegű jelzéseket…
Nagyon, nagyon sajnáltam, h. egyedül vagyok most, és nincs itt TKM, sem pedig Szamóca, akik ÚGYSEM fogják elhinni, h. mennyire durva volt a túra. De azt még jobban sajnáltam, h. nincs itt M. Sz. és Tamás – basszus, kiszállok 30-nál, ÉVEKIG fogom hallgatni, h. mekkora papírkutya vagyok, mert ők sincsenek itt, és ha elmondom, milyen volt, úgyis azt fogják hinni, h. túlzok…
A turistaházban a kéktúrás pecséttel kellett pecsételni, kértem egy teát a büfében, leültem, levettem a cipőt, kiöntöttem belőle a vizet, kikapartam a jeget, a kamásliról és a sarkamról lebontottam a jégkérget, levettem a zoknit, és igyekeztem elrejteni a mezítlábamat az asztal alatt, mielőtt kirúgnának az étteremből… megettem egy szendvicset, egy banánt meg egy csokit. Aztán felvettem az utolsó száraz zoknimat. Valami remek érzés volt! Egészen addig, amíg vissza nem vettem a cipőt. Akkor a zokni megszűnt száraznak lenni. Arra is rá kellett jönnöm, h. a pót-pótzokni, az egy nagyon vastag téli zokni, ami remek lett volna, HA bakancs van a lábamon… a nyári cipő azonban ezzel szorította a lábamat. Ekkor dőlt el bennem szinte végelegesen, h. elég lesz nekem a 30 km is mára. Nagy nehezen felkerekedtem, és egy túratárssal nekiindultunk. A kék sajna csak rövid ideig ment a műúton, addig is félreálltunk a vészesen csúszkáló kisbusz elől, ott megy a kék, mutatott a túratárs a fák közé, ahol… hát… nem fogjátok kitalálni – HÓ volt, az a KRETÉN hó, h. olvadna már el az összes mindenestül, úgy, ahogy van…
Én nem akarok ott menni, jelentettem ki NAGYON határozottan. Az egy másik sport, mondta kedvesen mosolyogva a túratárs, és mit lehet mit tenni, mentünk a néhol térd fölé érő kretén hóban. Én kezdtem belassulni, főleg, h. kezdtem biztos lenni abban, h. jó nekem a 30-as táv. A túratárs hamarosan eltűnt a szemem elől.
Egy idő után a hó is kezdett eltűnni, helyét átvette előbb a már régről ismerős vizes latyak:


Aztán pedig a brutális sár, amit nem lehetett kikerülni sehogy sem. Elhagyott egy futó, ő sem próbálta kikerülni, láttam, ahogy bokán felül merül a sárba:


Én sem jártam sokkal jobban:


Az olvadás nemcsak a patakot árasztotta meg, hanem a hegyoldalakon spontán, ideiglenes vízesések alakultak ki, ezekben is tajtékzott a víz, pedig ott nem is kellett volna lenni semminek:


Az utolsó patakátkelés a kisinóci pont előtt már nem érdekelt, legalább kicsit lepucolta a sarat a lábamról, vizesebb már úgysem lehettem, simán belegázoltam a patakba ott, ahol nem ért azért térd fölé. A ponton leültem, és ültem vagy 10-15 percet, nem is ettem, csak tűnődtem, h. menjek tovább, vagy ne. Délután 3 óra volt. Nem tudtam egy 4-es átlagot sem jönni eddig, durva. Szintidőben biztos nem érek be. Nem nézik ám az időt, mondta biztatóan a pontőr. Nem az a gond, mondtam, egyedül jöttem, és nem hoztam lámpát, a sötétben, sárban, megáradt patakon egyedül nem akarok menni. Ha lett volna velem valaki, akivel együtt megyek, és nem összecsapódunk, hanem tényleg együtt vagyunk, megvárjuk egymást stb., akkor nem kellett volna sok biztatás  h. menjek, így azonban közöltem, h. szép volt, jó volt, köszönöm szépen a rendezést, de elég is volt mára. Egy CSEPP hiányérzetem sem volt, amúgy. Elfáradtam, és az engem igazán érdeklő, legszebb részen (bár abban a pillanatban nem ez volt az első, ami eszembe jutott róla) mát végigmentem. Ráadásul fél óra múlva ment a busz Kóspallagról. Jól kiléptem az aszfalton, nehogy lekéssem. A megállóban leültem a padra, levettem kamáslit, pakolásztam.
ÉS! Egyszer csak ki bukkan fel a kanyarban? Hát, csak nem a Tamás! Felcsillant a szemem – ha ők itt vannak, végigmegyek velük. Persze nem ismerik el a teljesítésemet, mert nem voltam fenn a Kálváriánál, akkor nem erre kellett volna jönni, de engem nemigen érdekel a kitűző meg a pontok, anélkül is tök jól tudok túrázni.
Akkor vált gyanússá a dolog, amikor Tamás halálra vált arccal lerogyott mellém a padra, elég volt, nyögte ki. Csak nem a 30-on, kérdeztem széles mosollyal. Akkor már feltűnt a kanyarban M. Sz. is, ő is kifejtette, h. kiszálltak 30-nál, s örül, h. itt vagyok, mert legalább nem fogom őket cikizni, amiért nem mentek végig :):):)
Így hát együtt buszoztunk be Vácra, megettük Tamás almapüréjét, és Vácról meg a fiúk hazavittek kocsival, amiért nagyon hálás vagyok, mert a kocsiban kezdtem el igazán fázni. Itthon még a forró zuhany után is csak 2 takaró alatt tudtam felmelegedni valamennyire.
Ennek ellenére a túra tetszett. A Börzsöny még egyszer megmutatta igazi téli arcát, bár NAGYON örülnék, ha végre a tavaszit mutogatná már…
Azzal is szembesülnöm kellett, h. ha jövő héten a Mátrabércen ilyen vagy hasonló körülmények lesznek, hát, akkor elfelejthetem, h. nekem sikerülni fog. Ettől függetlenül természetesen megyek, insallah megteszek minden telhetőt, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Fohászkodjatok értem insallah :)

2013. április 5., péntek

Tojás 40

Táv: 38,9 km
Szint: 1350 m
Már kétszer voltam ezen a túrán – Húsvét hétfőn van, mi mást tehetne az ember, mint túrázik… más nem is nagyon van a kínálatban, de ez egy NAGYON jó túra, mondtam a húgoméknak, és nem is kellett rábeszélni őket, h. becsatlakozzanak a 20-as távra. Nekem a rajttól az ő rajtjuk kb. 7 km, majdnem 400 m szinttel, másfél óra, mondtam, majd üzenek, ha elindultam.
Reggel nagyon nyűgösen ébredtem, komolyan elgondolkodtam rajta, h. csak a 20-asra megyek a húgomékkal. Végül mégis összeszedtem magam, és jóval fél 7 után megjelentem a rajtban. Ha a 30A-ra nevezek, és mégis lesz kedvem, és nincs sár, továbbmehetek a 40-en, kérdeztem a főszervezőt, aki mondta, h. persze, és h. nincs sár szinte egyáltalán. Valamint, h. menjek a 40-re, és legfeljebb kiszállok Solymáron. Ez azért is volt nagyon vonzó, mert onnan BKV busz jön, és gyakrabban, mint Telkiből…
Megkaptam az itinert, és a 40-es rajtszámot… nohát, 40-es vagyok a 40-esen, örömködtem rajta, és ekkor már sejtettem, h. nem fogok kiszállni, mert nem akartam tönkretenni ezt a szép koincindenciát. Mert hogy hangzik már az, h. a 40-es a 40-esen kiszállt 30-nál? Meg amúgy is, a 30A táv, az csak 26 km…
Mindegy, elindultam, kezdetben a végtelenbe nyúló lépcsőkön:

Aztán erdős részre értünk, és tényleg SOKKAL kevésbé volt sár, mint amire számítottam. Brutál hideg volt, a pocsolyák lefagyva az aszfalton, az itinerbe mélyedve haladtam, éreztem, h. a két lában egyszerre csúszik ki alólam, én meg hátrazuhantam, a fejem az aszfaltnak koppant, éreztem, ahogy az agyvelőm ide-oda csapódik... Kissé szédülve álltam fel, megállapítottam, h. egyéb testrészemet is sikerült beütnöm, óvatosabban mentem tovább.
Nagyon jól lehetett haladni. Ennek eredményeképpen már 1:15 alatt a Normafánál voltam, majd megkaptam húgomék üzenetét, h. késni fognak… ezek után fél órát álltam a 20-as rajtban, csatakosra leizzadva, térdig érő hóban, süvöltő szélben… az egyetlen előny az volt, h. a nagyon kedves pontőrök házisütivel kínálgattak. 

A hátrány, az, h. mint új kifejezéssel Tonnakilométertől tanultam, bizony másnapra meglevesedett az orrom, ami még most is tart, elhamdulillah. Mikor végre a húgomék megérkeztek, piperészkedtek, öltözködtek, neveztek, stb. úgy lódultam neki az útnak, h. unokahúgom kissé felháborodva kérdezte: végig így fogunk menni? Nem, mondtam, csak amíg kiolvadok…
Normafa környékén nagy hó volt, az út jeges, csúszós, húgomék apró sikkantásokkal követtek (a túrabotot rendre visszautasítják, ennek ellenére…). Elhamdulillah csonttörés nélkül leértünk.
Kb. 2 hónapja a húgom ugyanezen az útvonalon csatlakozott hozzám a Zöld 20-on. Nem is baj, mondtam akkor, legalább majd érdekes lesz nézned, h. mennyit nőttek a virágok, mit változott a természet.
Hát, elárulom, semmit. Most kicsit talán nagyobb a hó, állapította meg a húgom.

Az Árpád-kilátónál unokahúgom kissé megviselten nézett rám, de eddig nagyon jól jöttünk, soha nem voltunk még ilyen gyorsak, és eddig a szint jelentős része megvolt már, beleértve a temérdek FOSlépcsőt is. Továbbindultunk, és hamarosan megtaláltuk az etetőpontot, ahol a rendezők szokása szerint minden volt, a kólától az aszalt mangóig (ami szerintem úgy nézett ki, mint a tyúkszemtapasz, viszont ízre brutál finom volt).

Hamarosan elkezdődött a sár. Nem a tapadós, hanem a vizes-csúszós fajta. Unokahúgom balett-topánkára hajazó, divatos cipellője hamarosan felismerhetetlenné vált. Csúszkáltunk a sárban. Cuppogtunk a vízben. 

Aztán kiértünk a szántóra Solymár mellett, ami sokkal kevésbé volt saras, mint vártam. Kicsit csalódtam is, meg akartam mutatni az unokahúgomnak, h. nem szórakozni járok én ide…
Elhamdulillah hamarosan ez is sikerült, a Szarka-vár mellett brutál, tapadós, ragadós, marasztaló sár várt minket. Nem győztük utána kapargatni a cipőkről. 

Ott a cél, mutattam a templomtornyot az unokahúgomnak, aztán már csak besétáltunk az utolsó emelkedőn. Én a pecsét után mentem tovább, mert nem álltam valami fényesen idővel.
A végén igyekeztem kicsit belehúzni, bár ugye a Zsíros-hegyre felfelé ez nem egyszerű, sár is lett még aztán, de a legvégén nem volt olyan gáz, mint vártam. Telkibe beérve próbáltam az engem nem sokkal korábban megelőző fiatalok után kiabálni, h. nem egyenesen kellene menni, hanem balra, de nem hallották (vagy nem akarták hallani). Az utolsó dombra felmászva beestem a célba, majd rohantam is a buszhoz, amely elméletileg 53-kor ment – gyakorlatilag kb. 25-30 perces késéssel, mert ennyi idő telt a rengeteg összegyűlt túrázónak felszállni. Mint a heringek, préselődtünk a buszban, elég horror volt a hazaút… a sofőr szerint lehetett volna szólni, h. csuklós buszt küldjenek, ezt lehet, h. legközelebb meg lehetne fontolni.
Ettől eltekintve a túra hozta a szokásos színvonalat, egyszóval remek volt, mindhárman nagyon jól éreztük magunkat, bár az unokahúgom ma (pénteken) mondta, h. még tegnap is izomláza volt egyes testrészeiben a sárban csúszkálástól… ennek ellenére jövőre is jönne, természetesen.

2013. március 25., hétfő

Óbudai határtúra


Táv: 16 km
Szint: 560 m

Hajnalban ¾ 4-kor felébredtem arra, h. brutális éhes vagyok… miután megettem egy rozskiflit szalámival és fél üveg mustárral (ezt ne kérdezzétek, h. honnan jött, de ANNYIRA kívántam a mustárt, h. az nem normális), úgy éreztem, most már kibírom reggelig…
Reggel nagy kedvem nem volt felkelni. Fáradt voltam a szombati túrától, meg álmos is. De a húgom és a lánya is ígérkezett a túrára, nincs mese, kelni kellett.
Tavaly is voltunk már ezen a túrán, és most még a fényképezőgépemet is otthon felejtettem, ezért nem sok mindent tudok írni, csak két dolgot emelnék ki.
Az egyik, h. valami BRUTÁLIS hideg volt végig. Ez nekünk sajna eléggé rányomta bélyegét a napra, mert a húgom és a gyermek nem öltöztek fel kellőképpen, így végig menet közben is fáztak. Én már ugye elővettem a télire nyugdíjazott Kövér Testet, a szombati túrán nem is volt gond, itt azonban befagyott… szóval hideg volt, na, igazi téli túra március végén… én nagyon szeretem a telet, meg a havat, de most már azért lassan elég lenne ám belőle.
A másik, h. nekem sokkal jobban tetszett a túra, mint tavaly. Pedig az útvonal, pontok stb. ugyanaz volt gyakorlatilag. De idén a pontőrök sokkal, de sokkal kedvesebbek és lelkesebbek voltak, nem úgy néztek ki, mint akiket odaparancsoltak pontőrködni, és már alig várják, h. mehessenek haza. És még arról is volt elképzelésük, h. hol vagyunk, és merre kell menni.
Engem a túrán annyira nem érdekel az ellátás, h. mit adnak útközben, meg h. mennyi a nevezés. Néha szívom a fogam, h. ez bizony drága volt. De a kiírásban benne van a nevezési díj, ha sokallom, nem megyek, és kész. De az, h. jó hangulat legyen, szívesen fogadjanak, kedvesek legyenek, az nagyon fontos. Idén sokkal jobban megvolt ez a túrán. Az már csak kis plusz, h. a célban a zsíros mellett idén vajas kenyér is volt. Útközben valóban nem adtak semmit, de ez úgy vélem, 16 km-en kibírható. Nekem nem hiányzott. A tavalyi túra után nagyon haboztam, h. eljöjjek-e idén, de mivel az unokahúgomnak kedve volt sétálni, mondtam, oké, menjünk. És elhamdulillah én a tavalyihoz képest úgy érzem, a túra határozottan fejlődött. A szombati után még kellemes is volt, a célban sokkal kevésbé éreztem szétrángatva az ízületeimet meg az izmaimat, mint a rajtban. Egyszóval, ha jövőre belefér az időbeosztásba, újra megpróbáljuk insallah. 

Julianus 50


Táv: 54 km
Szint: 1600 m
(Megjegyzés: inkább 52 km, 1800 m szintnek mértem én ezt.)

Tavaly Tonnakilométerrel voltunk ezen a túrán, és nekem nagyon tetszett. Eleve szeretem a Börzsönyt, ez a túra pedig nagyon jó helyekre megy, és az is nagyon tetszett, h. két különböző irányból kétszer is fel kell menni a Koppány-nyeregbe. Idén is mindenképpen szerettem volna menni. Amúgy minden szokott túratársam az ugyanezen a napon rendezett, szintén a Börzsönyben lévő túrára ment, így (a) sokkal kevesebb induló volt, mint tavaly, (b) egyedül vágtam neki a túrának.
Ki kell emelnem, h. azért is jöttem erre a túrára, mert tavaly nagyon-nagyon szimpatikusak voltak a szervezők. Többnyire idős nénik meg bácsik, nagyon aranyosak. Már csak miattuk is ezt a túrát választottam. Az is tetszett, h. a nagyon-nagyon baráti nevezési díjért (700 HUF) tényleg a szívüket-lelküket kitették, én biztos nem tudtam volna ilyen kedves meg aranyos maradni, ha a brutál hidegben a szabad ég alatt kell kennem a kenyereket meg töltögetnem a limonádét…
Reggel a vonat ¾ 7-re ért a rajtba, rajtidő hivatalosan 7-től, csaknem egyszerre érkeztünk a szervezőkkel, akik a RAJT molinót igyekeztek éppen valahogy felerősíteni a falra, mondván, a MÁV leszedette velük, amikor a villanyoszlophoz kötötték ki, merth. „RAJT nevű megállójuk nincsen”.

Fizettem, feladtam a csomagomat a száraz cipővel és a kabátommal, megkaptam az itinert, amin valami hihetetlen profi színes térkép volt, de komolyan, ilyet én még nem is láttam (lehet, h. tavaly is ilyen volt, de akkor ugye ott volt a Sztárnavigátor velem, és bele se néztem a térképbe).
Egy idősebb túratárs megkérdezte, h. voltam-e már a túrán, és gyorsan szoktam-e menni. Voltam, és nemigen, feleltem, ő pedig megkérdezte, h. tarthat-e velem. Próbáljuk meg, mondtam, meglátjuk, milyen a tempónk, tudunk-e együtt menni.
Az egyik bácsi közölte, h. ő az első pontőr, menjünk együtt a pontig, mondta az egyik túrázónak, akivel láthatólag ismerték egymást, ááá, inkább pecsételj itt, mondta kétkedve a kolléga, és a pontőr akkor már nekünk is pecsételt még a rajtban. 

Azt is megtudtuk, h. átépítés miatt a Julianus kilátóba nem lehet felmenni, kerüljük ki valami erdészeti úton.
Elindultunk, és először azt hittem, h. ez a kooperáció halálra van ítélve, mert társam olyan tempót diktált, h. komolyan, alig tudtam vele lépést tartani. Néha futás-szerű idétlen szökkenésekre kellett váltanom. Hát, az első emelkedőn fel fog bomlani a csapat, gondoltam, és igyekeztem lélegezni.
Azt még levegőért kapkodva is észleltem, h. tavalyhoz képest most egy darab tavaszi virág sincsen, hófoltok viszont még igen. Mondjuk nemigen tudtam fotózgatni, mert ugye próbáltam egyrészt tartani a tempót, másrészt levegőt venni. Aztán, amikor jobbra fordultunk az igazán meredek részen felfelé, túratársam előreengedett, én mentem, ahogy tudtam, aztán hallottam, h. előz hátulról. Amikor mellém ért, akkor láttam, h. nem ő, hanem egy futó előz. Túratársam kissé visszavett a tempóból, így én is kényelmesebb menetre váltottam, de azért nem álltunk meg persze.
A kilátó hupliját kihagytuk, annyira nem bántam, mentünk tovább Törökmezőre, közben beszélgettünk túratársammal, kiderült, h. matematikaprofesszor, én ettől teljesen belelkesedtem, ő meg kissé rosszallóan közölte, h. „Ön nő létére nagyon gyorsan megy”.
Itt már kezdett megmutatkozni, h. burtál sáros napunk lesz, az úton a patak és a sártenger váltakozott:

Törökmezőn nem találtunk pontőrt, pecsételtünk a kéktúrás bélyegzővel, és nekilódultunk a kóspallagi elágazás felé. Emlékeztem tavalyról, h. hol van a pont, addig nagyon szép rész vezetett, nem is olyan nehéz, bár azért persze mentünk felfelé is meg lefelé is. Amikor elindultunk, kicsit fáztam, álmos voltam, nem tudtam, hogy fog alakulni a közös menet, nem volt túl jó kedvem, de ekkorra már nagyon jól éreztem magam. Túratársam nagyon kellemes társaságnak bizonyult, jól el tudtunk beszélgetni, de az sem zavart egyikünket sem, ha kilométereken keresztül csendben mentünk. Időközben kiderült, h. inkább én diktálom a tempót, de ő csak 30 km-ig jött, gondoltam, addig nem sietek, majd ha biztonságban eléri a buszt, a végén belehúzok.
A pontig még akadt egy érdekes patakátkelés, itt kellett volna átmenni:

Persze nem itt mentünk, lejjebb a feltorlódott faágakon evickéltünk át.
A ponton tavalyhoz hasonlóan a pontőrök diót törtek a résztvevőknek, kedvesen kínáltak belőle. Ettem egy banánt is, túratársam egy almát, aztán mentünk tovább.

A túra, mint idén rájöttem, végig vagy a piros, vagy a kék jelzésen ment, remek, ez is nagyon tetszett. A kilátó kikerülésén kívül itt volt az egyetlen szakasz, amivel levágtuk a piros falu felőli kanyarját, és egy jelzetlen úton csatlakoztunk be. Túratársam kissé aggódott, én megnéztem a GPS-t, be fog jönni a piros, mondtam, nagyon hamar. Majd hozzátettem: bár tudom, h. a „nagyon hamar” matematikai szempontból nem egy egzakt megfogalmazás… Igen, mondta ő, tényleg mikor fog bejönni. Most, mondtam, és valóban. Tényleg nagyon hamar, nyugodott meg a professzor.
Túratársam pár tucat méterrel lemaradt, így kimaradt abból a látványból, amikor egy megriadt őz száguldott keresztül előttem az ösvényen, de mire előkaptam a fényképezőgépet, persze már csak hűlt helye volt:

Márianosztráig, ahol a 20-as táv célja volt, viszonylag sima utunk volt, kivéve egy patakátkelést, ahol az átkelőhely így nézett ki:

Persze nem lábaltunk bele, feljebb kerestünk egy alkalmatos vízbe dőlt fát, és átkapaszkodtunk rajta. A másik próbatétel a faluhoz levezető ösvényt, amely brutálisan sáros volt. Egy patakszerű vízfolyam folydogált a közepén, köves is volt, csúszós is, de azért csak leértünk. A ponton enni kínáltak, én nem voltam különösebben éhes, vizet töltöttem, mert eddigre Kövér Testből kifogyott az 1 liter. Végignéztem magamon, szó szerint combközépig sáros voltam. Basszus, úgy nézek ki, mint egy disznó, dörmögtem magam elé félhangosan. Igen, mondta a hátam mögött egy túrázó, és még jól össze is sároztad magad! Ebből mintegy azonnal leszűrtem, h. ő a „vicces fiú” kategóriába tartozik, de nem sértődtem ám meg. Értem én a viccet…
A pont másik lényeges eseménye az volt, h. kiderült, h. túratársamat Imrének hívják. Az is kiderült, h. már fáradt, de a buszt akkor is el akarja érni, így hát minimális idő után mentünk tovább.
Megosztottam vele az érdekes tényt, h. fel fogunk menni a Koppány-nyeregbe, ami meredek lesz, és sokáig, és utána még a Kis-Koppányra is, ami sokkal meredekebb, de legalább rövid. Utána komoly emelkedő már nem lesz, mármint a 30-as távon, ígértem meg tavalyi tapasztalataimra támaszkodva.
A Koppány-nyeregbe felvezető út, hát, az a változatosság kedvéért sáros volt:

Amikor pedig konkrétan emelkedni kezdtünk az utolsó szakaszon, ott folyt velünk szembe egy kisebb patak azon, ami az út lett volna:

Nem lehetett kikerülni, mentem a vízben, a cipőm fogcsikorgatva ugyan, de kitartott, legalább a sár egy része lemosódott róla. Fenn a nyeregben ezúttal nem volt pont (majd visszafelé), így mentünk tovább, Imre nem akarta elhinni, h. TÉNYLEG ott kell felmenni, pedig de igen. Míg felért, én lefotóztam a börzsönyi panorámát:

Aztán utolért Imre, ugye nem lesz több szippancs, kérdezte, nekem nagyon megtetszett a kifejezés, azóta be is építettem aktív szókincsembe, ez úton is köszönöm.
A hegyről leérve Imre megállt egy pillanatra, bíztatásomra azt mondta, h. ő készen van, de még van 2 órája a buszig, és azt ki is fogja használni. Innen már csak kb. 6 km volt a piroson a 30-as táv céljáig, de én sajna nem tudtam a 6 km-re 2 órát szánni, mert mindenképp világosban szerettem volna beérni, így fájó szívvel ugyan, de nekiindultam, és nem vártam be többet Imrét, pedig milyen szép is lett volna együtt beviharzani a pontra.
Szippancs már valóban nem volt, csak egy-két kisebb emelkedő, de Nagybörzsöny előtt a tónál minden képzeletet és leírást felülmúló sár volt, meg sem kísérlem leírni, mert úgyis azt hinnétek, h. túlzok. No meg szavakat sem találok rá igazából. Fotózni eszembe sem jutott, azon igyekeztem, h. ne essek egyetlen testrészemre sem, illetve se én, se a cipőm ne maradjunk örökre a sár foglyai.
Azért a nagybörzsönyi pontra ugyan némileg mérsékelt sebességgel, de így is beviharzottam, leültem, egy nagyon aranyos idős néni kente a kenyereket meg kínálta a limonádét és a tavalyihoz hasonlóan brutál finom almát, kicsit beszélgettünk, ettem-ittam, aztán feltápászkodtam, és elindultam kifelé a faluból egyedül. A fordulónál végignéztem az úton, és a távolban láttam Imrét jönni, bevártam, h. elköszönjek tőle, nyugtáztunk, h. elérte a buszt, aztán az engem közben utolérő 4 túrázóval megindultunk kifelé. A túra végéig már velük kerülgettük egymást, majd csak az utolsó szakaszon mentem már teljesen egyedül.
A Koppány-nyeregbe visszafelé a meredekebb részen mentünk, most mégis ez volt a kényelmesebb, mert itt nem folyt úgy a víz. A pontőr már ott volt a nyeregben, nagyon jó időt mentek, mondta, hát, én nem így érzem, mondtam én. És tényleg, úgy éreztem magam, mint a mézbe esett hangya, csak küzdöttem a sárban, de mintha mit sem haladtam volna előre. Tavaly 20 perccel előbb végigértem, de feleannyira sem volt nehéz, mint most, ehhez képest a tavalyi egy kellemes séta volt. Különösen így gondoltam, mikor megindultunk lefelé a patakká vált úton, ahol először jöttünk fel. Azóta a mezőny maradék része is feljött itt, még mélyebb sárrá dagasztva az utat, a cipőm kitartott elhamdulillah.
Rengeteg víz volt, a patakok brutálisan megáradva, ami nem fért el bennük, az spontán alkalmi vízesésekként zuhogott lefelé a hegyoldalban, ami normális időben tökszáraz szokott lenni:

Egy újabb patakátkelésnél pont én mentem elöl, az átkelőhelyen állt a víz, feljebb mentünk, kerestük a lehetséges átkelést, az egyik túratárs türelmetlenül nekifutott, ugrott – és sikeresen toccsant a parttól vagy fél méterre, kacskaringós megnyilatkozás követte az eseményt, mi feljebb találtunk egy helyet, ahol a köveken óvatosan át lehetett menni, megúsztuk szárazon elhamdulillah.
A továbbiakban egyre több lett a víz, volt, ahol nagyot kellett kerülni az erdőben, mert ez volt konkrétan az út:

Nem mentünk bele, természetesen.
Mindezektől függetlenül nekem nem ment el a kedvem, még mindig remekül éreztem magam, annak ellenére, h. már én is alaposan elfáradtam. Örültem, mikor kiértünk a Misa-rétre, tudtam, h. már csak kb. 5 km van hátra. A pontot elsőre nem találtuk, nem ott volt, ahol tavaly, lefotóztam a helyet:

És mentünk tovább, röviden a műúton, aztán már láttuk a pontot a kisvasút sínein. Pecsételés után meglódultunk, ezt a szakaszt nagyon szeretem, kellemes erdei út, nemigen van már szippancs, alattunk a mélyben patakok száguldoztak. Kiértünk a köves útra, aminek tavaly nem örültem annyira, de most legalább nem volt ez a rész olyan sáros, mint a többi. Jobbra a távolban a hegyek felett már ment le a Nap:

Ahogy tőlem tellett, belehúztam, már nem is láttam a többieket, és igazi örömmel léptem át végre a sármentes műútra. Jobbra a főúton, és hamarosan megvolt a vasútállomás – sikerült kb. 7 perccel lekésni a vonatot, és óránként jár, hurrá. Sebaj, átvettem a kitűzőt, oklevelet, gratulációt, ideszállított csomagomat, átvettem a cipőt, fel a kabátot, mert már a váróteremben is fáztam. A vonat érkezéséig megettem az összes maradék kajámat. Vettem egy kólát is. Aztán feltápászkodtam, és nagy nehezen becéloztam a pesti vonatot.
Nagyon jól éreztem magam a túrán, a jó útvonal, jó társaság és a rendezők különleges bája, kedvessége miatt. Insallah jövőre is tudok jönni.

2013. március 21., csütörtök

Kékestető 25


Táv: 25 km
Szint: 1097 m

Ezt a túrát már régen kinéztem magamnak, gondoltam, megmutatom a húgoméknak a Mátrát. Ez sajnos nem jött össze – megijedtek a havazástól, hiába mondtam, h. az M3-ast nem érinti a behavazódás, direkt megkérdeztem Annát, aki szombaton ment haza: hamarabb hazaért a busz, mint szokott…
No, sebaj, akkor megyünk busszal. Számomra ez a túra legnehezebb tényezője volt: buszozás, átszállás, hosszadalmas utazgatás… mindegy, reggel 6-kor találkoztunk Szamócával és Imivel a busznál – még ők sem voltak a Kékesen – és együtt indultunk Mátrafüredre. Nézzétek, ott a Kékes, mutattam a busz ablakából. A Kékes köztudottan sunyi kis hegy: messziről olyan, mintha nem lenne se magas, se meredek. Bezzeg közelről… AZ? Akadt ki eléggé Szamóca. ezért le se szállok a buszról… (később ezt azért meggondolta)
8:15-kor már rajtoltunk is. Nem volt túl nagy tömeg a rajtban, a szervezés, rajtoltatás teljesen jó volt, gyorsan ment minden, annak dacára, h. önmagamhoz hűen azért egyszer visszakértem a megőrzésre leadott csomagomat… (a kesztyűm a nagy dzsekim zsebében maradtJ).
Elindultunk, és beigazolódott az, amit már Mátrafüredre érve megosztottam a többiekkel: SOKKAL több hó van, mint egy hete… ahol a múlt héten a Mátrahegyen lejöttünk, ott akkor nem volt semmi hó, most meg igen.

Az út elején eldöntöttük, h. én leszek a navigátor, de sajna meg kellett küzdenem túratársaim bizalmatlanságával… a műúton átérve jobbra fordultam a sárgán, nem a zöld pluszon kell menni, kérdezte Szamóca. de, és idáig azon is jöttünk, mondtam. És máris el kell fordulni? Igen, mondtam kissé idegesen. komolyan, én egészen jól navigálok ám, de önbizalmam a nullával egyenlő, és NAGYON könnyű elbizonytalanítani. A dolog folytatódott, mikor Imi nagy lendülettel lefordult a buszmegállóba. Te meg hová mész, kérdeztem. Le kell fordulni jobbra. Igen, de nem most, hanem majd ha a jelzés is…
Szóval, ilyen apró pajkosságokkal töltöttük ki azt az időt, amíg beértünk az erdőbe. Itt havas és sáros szakaszok váltogatták egymást, Szamóca hamarosan közölte is, h. beázott a bakancsa. Már csak olyan 23 km van hátra, próbáltam vigasztalni.

A első ponton más messziről láttuk a fura sátrat, közelebbről megvizsgálva kiderült, h. ennek nincs is alja… valamint az is kiderült, h. át kellene kelni a patakon, de a jóindulatú pontőrök megosztották velünk a titkot, h. átmehetünk a hídon is. Ki is használtuk a lehetőséget:

Tovább mentünk felfelé, az első kb. 12 km-ben végig felfelé kellett menni, kivéve azt a kis részt, amikor lementünk a ponthoz Kis-Kőnél. Az erdő nagyon szép volt.
 A hó pedig nagyon mély:

Most TÉNYLEG megvolt az a 60 cm hó, amit M. Sz. a Téli Mártán úgy hiányolt…
A ponton megálltunk enni-inni, aztán csináltam egy fotót a kilátópontról, és küzdöttünk tovább felfelé a hóban. Következő megálló a Kékestető!

Annak dacára, h. végig felfelé kellett menni, elég simán felértünk, útközben szállingózott kicsit a hó, ó, de jó lenne, ha esne, mondtam lelkesen, Szamóca hevesen tiltakozott, mondván, h. ő utálja a havat.
A ponton kaptunk nápolyiszeletet, aztán bementünk az étterembe egy teára – kókuszgolyó sajna nem volt… Kiléptünk, ismét megállapítottuk, h. milyen mély a hó, és némi habozás után elindultunk lefelé a sípálya mentén.

A sípálya tömve volt, annak dacára, h. március 16. volt, vagy mi… rengeteg ember síelt a legjobb hangulatban:

A hangulatot még tovább fokozta, h. hamarosan SZAKADNI kezdett a hó, tovább növelve az amúgy is vastag hótakarót.
 Remek hangulatban mentem, pár percenként kijelentve, h. milyen jó, h. havazik. Hatökör urához, a pontra pont ellenkező irányból értünk, mint ahonnan eddig érkeztem, itt az út jó sárosra váltott, éreztem, h. az én bakancsom sem boldog.
A java azonban még eztán következett. Lajosházáig a zöld pluszon többször is át kellett kelni a patakon. A patak már múlt héten is jól meg volt duzzadva, most meg még jobban. A „hivatalos” átkelőhelyek eltűntek. Olyan helyeken mentem át, ahol SOHA nem gondoltam volna, h. én át fogok menni. Elég durva volt, no…



Megkönnyebbülten értünk Lajosházára. Kaptunk teát meg almát, és neki is vághattunk a nap talán legkeményebb emelkedőjének, amelynek már nem mindenki örült egyértelműen. Én kicsit aggódtam, h. kicsúszunk a szintidőből. Már előre beharangoztam, h. a következő ponton, Sástón van egy 50m magas kilátó, sőt, láttuk is a túra elején. Kezdtem reménykedni, h. télen nem lehet rá felmenni… mert úgy éreztem, h. ez már nem fér bele az időnkbe.
Az emelkedők végén, rövid vízszintes szakasz után beértünk Sástóra, kaptunk pecsétet, és megkérdeztem az egyik boltban, h. fel lehet-e menni a kilátóba. Nem, felelték teljes döbbenettel, nagyon balesetveszélyes. Mentünk hát tovább, lefelé, néhol csúszós, jeges, néhol sáros szakaszokon. Már csak 3,5 km volt hátra a túrából.
A Kozmáry-kilátónál még én sem jártam soha, de amikor elértük, nagyon tetszett:

A pecsét után a vastagon bejegesedett lépcsőkön óvatosan ereszkedtünk le, és kevesebb, mint 1 km után meg is lett a cél.
Megkaptuk a kitűzőt, oklevelet, és az egyik szervező megkérdezte, h. van-e valami javaslatunk, mivelhogy első szervezés volt a túra. Mondtam, h. nagyon jó volt, nagyon tetszett, egyetlen dolog: a rajtban lehetett volna szólni, h. a zöld pluszon veszélyesek a patakátkelések. Ha a húgom meg a lánya velünk van, szinte biztos, h. ők NEM jönnek át azokon a helyeken… nem is tudom, mi lett volna, visszamegyünk a legközelebbi buszmegállóig szerintem. A javaslatot megköszönték és fel is írták.
Átöltözés után mentünk enni, de némileg elkámpicsorodva láttuk, h. csak zsíros kenyér van. Visszamentem a szervező hölgyhöz, lenne még egy javaslatom, mondtam. Mi lenne az, kérdezte, hát, én és a barátnőm nem eszünk húst…
A hölgy azonnal intézkedett, és 2 percen belül előttünk volt a tálca az ellátmánnyal, amit ez úton is köszönünk:

Szedelőzködtünk, és indultunk a buszhoz. Elhamdulillah sikerült olyanra szállni, amiről nem volt átszállás, egyenesen Pestre jött. Útközben az SZ-Z (szisztematikus zabálás) alapelveinek megfelelően megettük az összes maradék kajánkat.
Nem volt a túra hosszú (bár azért szint, az volt benne bőven), de a hó, a hideg, a patakátkelések miatt alaposan elfáradtunk. A túra, az útvonal, a szervezés nagyon tetszett, insallah jövőre is ott leszünk.