Táv: 54 km
Szint: 1600
m
(Megjegyzés: inkább 52 km , 1800 m szintnek mértem én ezt.)
Tavaly Tonnakilométerrel voltunk ezen a túrán, és nekem
nagyon tetszett. Eleve szeretem a Börzsönyt, ez a túra pedig nagyon jó helyekre
megy, és az is nagyon tetszett, h. két különböző irányból kétszer is fel kell
menni a Koppány-nyeregbe. Idén is mindenképpen szerettem volna menni. Amúgy
minden szokott túratársam az ugyanezen a napon rendezett, szintén a Börzsönyben
lévő túrára ment, így (a) sokkal kevesebb induló volt, mint tavaly, (b) egyedül
vágtam neki a túrának.
Ki kell emelnem, h. azért is jöttem erre a túrára, mert
tavaly nagyon-nagyon szimpatikusak voltak a szervezők. Többnyire idős nénik meg
bácsik, nagyon aranyosak. Már csak miattuk is ezt a túrát választottam. Az is
tetszett, h. a nagyon-nagyon baráti nevezési díjért (700 HUF) tényleg a
szívüket-lelküket kitették, én biztos nem tudtam volna ilyen kedves meg aranyos
maradni, ha a brutál hidegben a szabad ég alatt kell kennem a kenyereket meg
töltögetnem a limonádét…
Reggel a vonat ¾ 7-re ért a rajtba, rajtidő hivatalosan
7-től, csaknem egyszerre érkeztünk a szervezőkkel, akik a RAJT molinót
igyekeztek éppen valahogy felerősíteni a falra, mondván, a MÁV leszedette
velük, amikor a villanyoszlophoz kötötték ki, merth. „RAJT nevű megállójuk
nincsen”.
Fizettem, feladtam a csomagomat a száraz cipővel és a
kabátommal, megkaptam az itinert, amin valami hihetetlen profi színes térkép
volt, de komolyan, ilyet én még nem is láttam (lehet, h. tavaly is ilyen volt,
de akkor ugye ott volt a Sztárnavigátor velem, és bele se néztem a térképbe).
Egy idősebb túratárs megkérdezte, h. voltam-e már a túrán,
és gyorsan szoktam-e menni. Voltam, és nemigen, feleltem, ő pedig megkérdezte,
h. tarthat-e velem. Próbáljuk meg, mondtam, meglátjuk, milyen a tempónk,
tudunk-e együtt menni.
Az egyik bácsi közölte, h. ő az első pontőr, menjünk együtt
a pontig, mondta az egyik túrázónak, akivel láthatólag ismerték egymást, ááá,
inkább pecsételj itt, mondta kétkedve a kolléga, és a pontőr akkor már nekünk
is pecsételt még a rajtban.
Azt is megtudtuk, h. átépítés miatt a Julianus
kilátóba nem lehet felmenni, kerüljük ki valami erdészeti úton.
Elindultunk, és először azt hittem, h. ez a kooperáció
halálra van ítélve, mert társam olyan tempót diktált, h. komolyan, alig tudtam
vele lépést tartani. Néha futás-szerű idétlen szökkenésekre kellett váltanom.
Hát, az első emelkedőn fel fog bomlani a csapat, gondoltam, és igyekeztem
lélegezni.
Azt még levegőért kapkodva is észleltem, h. tavalyhoz képest
most egy darab tavaszi virág sincsen, hófoltok viszont még igen. Mondjuk
nemigen tudtam fotózgatni, mert ugye próbáltam egyrészt tartani a tempót,
másrészt levegőt venni. Aztán, amikor jobbra fordultunk az igazán meredek
részen felfelé, túratársam előreengedett, én mentem, ahogy tudtam, aztán
hallottam, h. előz hátulról. Amikor mellém ért, akkor láttam, h. nem ő, hanem
egy futó előz. Túratársam kissé visszavett a tempóból, így én is kényelmesebb
menetre váltottam, de azért nem álltunk meg persze.
A kilátó hupliját kihagytuk, annyira nem bántam, mentünk
tovább Törökmezőre, közben beszélgettünk túratársammal, kiderült, h.
matematikaprofesszor, én ettől teljesen belelkesedtem, ő meg kissé rosszallóan
közölte, h. „Ön nő létére nagyon gyorsan megy”.
Itt már kezdett megmutatkozni, h. burtál sáros napunk lesz,
az úton a patak és a sártenger váltakozott:
Törökmezőn nem találtunk pontőrt, pecsételtünk a kéktúrás
bélyegzővel, és nekilódultunk a kóspallagi elágazás felé. Emlékeztem tavalyról,
h. hol van a pont, addig nagyon szép rész vezetett, nem is olyan nehéz, bár
azért persze mentünk felfelé is meg lefelé is. Amikor elindultunk, kicsit
fáztam, álmos voltam, nem tudtam, hogy fog alakulni a közös menet, nem volt túl
jó kedvem, de ekkorra már nagyon jól éreztem magam. Túratársam nagyon kellemes társaságnak
bizonyult, jól el tudtunk beszélgetni, de az sem zavart egyikünket sem, ha
kilométereken keresztül csendben mentünk. Időközben kiderült, h. inkább én
diktálom a tempót, de ő csak 30 km-ig jött, gondoltam, addig nem sietek, majd
ha biztonságban eléri a buszt, a végén belehúzok.
A pontig még akadt egy érdekes patakátkelés, itt kellett volna átmenni:
Persze nem itt mentünk, lejjebb a feltorlódott faágakon evickéltünk át.
A ponton tavalyhoz hasonlóan a pontőrök diót törtek a
résztvevőknek, kedvesen kínáltak belőle. Ettem egy banánt is, túratársam egy
almát, aztán mentünk tovább.
A túra, mint idén rájöttem, végig vagy a piros, vagy a kék jelzésen
ment, remek, ez is nagyon tetszett. A kilátó kikerülésén kívül itt volt az
egyetlen szakasz, amivel levágtuk a piros falu felőli kanyarját, és egy
jelzetlen úton csatlakoztunk be. Túratársam kissé aggódott, én megnéztem a
GPS-t, be fog jönni a piros, mondtam, nagyon hamar. Majd hozzátettem: bár
tudom, h. a „nagyon hamar” matematikai szempontból nem egy egzakt
megfogalmazás… Igen, mondta ő, tényleg mikor fog bejönni. Most, mondtam, és
valóban. Tényleg nagyon hamar, nyugodott meg a professzor.
Túratársam pár tucat méterrel lemaradt, így kimaradt abból a
látványból, amikor egy megriadt őz száguldott keresztül előttem az ösvényen, de
mire előkaptam a fényképezőgépet, persze már csak hűlt helye volt:
Márianosztráig, ahol a 20-as táv célja volt, viszonylag sima
utunk volt, kivéve egy patakátkelést, ahol az átkelőhely így nézett ki:
Persze nem lábaltunk bele, feljebb kerestünk egy alkalmatos
vízbe dőlt fát, és átkapaszkodtunk rajta. A másik próbatétel a faluhoz levezető
ösvényt, amely brutálisan sáros volt. Egy patakszerű vízfolyam folydogált a
közepén, köves is volt, csúszós is, de azért csak leértünk. A ponton enni
kínáltak, én nem voltam különösebben éhes, vizet töltöttem, mert eddigre Kövér
Testből kifogyott az 1 liter .
Végignéztem magamon, szó szerint combközépig sáros voltam. Basszus, úgy nézek
ki, mint egy disznó, dörmögtem magam elé félhangosan. Igen, mondta a hátam
mögött egy túrázó, és még jól össze is sároztad magad! Ebből mintegy azonnal
leszűrtem, h. ő a „vicces fiú” kategóriába tartozik, de nem sértődtem ám meg.
Értem én a viccet…
A pont másik lényeges eseménye az volt, h. kiderült, h.
túratársamat Imrének hívják. Az is kiderült, h. már fáradt, de a buszt akkor is
el akarja érni, így hát minimális idő után mentünk tovább.
Megosztottam vele az érdekes tényt, h. fel fogunk menni a
Koppány-nyeregbe, ami meredek lesz, és sokáig, és utána még a Kis-Koppányra is,
ami sokkal meredekebb, de legalább rövid. Utána komoly emelkedő már nem lesz,
mármint a 30-as távon, ígértem meg tavalyi tapasztalataimra támaszkodva.
A Koppány-nyeregbe felvezető út, hát, az a változatosság
kedvéért sáros volt:
Amikor pedig konkrétan emelkedni kezdtünk az utolsó
szakaszon, ott folyt velünk szembe egy kisebb patak azon, ami az út lett volna:
Nem lehetett kikerülni, mentem a vízben, a cipőm
fogcsikorgatva ugyan, de kitartott, legalább a sár egy része lemosódott róla.
Fenn a nyeregben ezúttal nem volt pont (majd visszafelé), így mentünk tovább,
Imre nem akarta elhinni, h. TÉNYLEG ott kell felmenni, pedig de igen. Míg
felért, én lefotóztam a börzsönyi panorámát:
Aztán utolért Imre, ugye nem lesz több szippancs, kérdezte,
nekem nagyon megtetszett a kifejezés, azóta be is építettem aktív szókincsembe,
ez úton is köszönöm.
A hegyről leérve Imre megállt egy pillanatra, bíztatásomra
azt mondta, h. ő készen van, de még van 2 órája a buszig, és azt ki is fogja
használni. Innen már csak kb. 6
km volt a piroson a 30-as táv céljáig, de én sajna nem
tudtam a 6 km-re 2 órát szánni, mert mindenképp világosban szerettem volna beérni,
így fájó szívvel ugyan, de nekiindultam, és nem vártam be többet Imrét, pedig
milyen szép is lett volna együtt beviharzani a pontra.
Szippancs már valóban nem volt, csak egy-két kisebb
emelkedő, de Nagybörzsöny előtt a tónál minden képzeletet és leírást felülmúló
sár volt, meg sem kísérlem leírni, mert úgyis azt hinnétek, h. túlzok. No meg
szavakat sem találok rá igazából. Fotózni eszembe sem jutott, azon igyekeztem,
h. ne essek egyetlen testrészemre sem, illetve se én, se a cipőm ne maradjunk
örökre a sár foglyai.
Azért a nagybörzsönyi pontra ugyan némileg mérsékelt
sebességgel, de így is beviharzottam, leültem, egy nagyon aranyos idős néni
kente a kenyereket meg kínálta a limonádét és a tavalyihoz hasonlóan brutál
finom almát, kicsit beszélgettünk, ettem-ittam, aztán feltápászkodtam, és
elindultam kifelé a faluból egyedül. A fordulónál végignéztem az úton, és a
távolban láttam Imrét jönni, bevártam, h. elköszönjek tőle, nyugtáztunk, h.
elérte a buszt, aztán az engem közben utolérő 4 túrázóval megindultunk kifelé.
A túra végéig már velük kerülgettük egymást, majd csak az utolsó szakaszon
mentem már teljesen egyedül.
A Koppány-nyeregbe visszafelé a meredekebb részen mentünk,
most mégis ez volt a kényelmesebb, mert itt nem folyt úgy a víz. A pontőr már
ott volt a nyeregben, nagyon jó időt mentek, mondta, hát, én nem így érzem,
mondtam én. És tényleg, úgy éreztem magam, mint a mézbe esett hangya, csak
küzdöttem a sárban, de mintha mit sem haladtam volna előre. Tavaly 20 perccel
előbb végigértem, de feleannyira sem volt nehéz, mint most, ehhez képest a
tavalyi egy kellemes séta volt. Különösen így gondoltam, mikor megindultunk
lefelé a patakká vált úton, ahol először jöttünk fel. Azóta a mezőny maradék
része is feljött itt, még mélyebb sárrá dagasztva az utat, a cipőm kitartott
elhamdulillah.
Rengeteg víz volt, a patakok brutálisan megáradva, ami nem
fért el bennük, az spontán alkalmi vízesésekként zuhogott lefelé a
hegyoldalban, ami normális időben tökszáraz szokott lenni:
Egy újabb patakátkelésnél pont én mentem elöl, az
átkelőhelyen állt a víz, feljebb mentünk, kerestük a lehetséges átkelést, az
egyik túratárs türelmetlenül nekifutott, ugrott – és sikeresen toccsant a
parttól vagy fél méterre, kacskaringós megnyilatkozás követte az eseményt, mi
feljebb találtunk egy helyet, ahol a köveken óvatosan át lehetett menni,
megúsztuk szárazon elhamdulillah.
A továbbiakban egyre több lett a víz, volt, ahol nagyot
kellett kerülni az erdőben, mert ez volt konkrétan az út:
Nem mentünk bele, természetesen.
Mindezektől függetlenül nekem nem ment el a kedvem, még
mindig remekül éreztem magam, annak ellenére, h. már én is alaposan elfáradtam.
Örültem, mikor kiértünk a Misa-rétre, tudtam, h. már csak kb. 5 km van hátra. A pontot
elsőre nem találtuk, nem ott volt, ahol tavaly, lefotóztam a helyet:
És mentünk tovább, röviden a műúton, aztán már láttuk a
pontot a kisvasút sínein. Pecsételés után meglódultunk, ezt a szakaszt nagyon
szeretem, kellemes erdei út, nemigen van már szippancs, alattunk a mélyben
patakok száguldoztak. Kiértünk a köves útra, aminek tavaly nem örültem annyira,
de most legalább nem volt ez a rész olyan sáros, mint a többi. Jobbra a
távolban a hegyek felett már ment le a Nap:
Ahogy tőlem tellett, belehúztam, már nem is láttam a
többieket, és igazi örömmel léptem át végre a sármentes műútra. Jobbra a
főúton, és hamarosan megvolt a vasútállomás – sikerült kb. 7 perccel lekésni a
vonatot, és óránként jár, hurrá. Sebaj, átvettem a kitűzőt, oklevelet,
gratulációt, ideszállított csomagomat, átvettem a cipőt, fel a kabátot, mert
már a váróteremben is fáztam. A vonat érkezéséig megettem az összes maradék
kajámat. Vettem egy kólát is. Aztán feltápászkodtam, és nagy nehezen becéloztam
a pesti vonatot.
Nagyon jól éreztem magam a túrán, a jó útvonal, jó társaság
és a rendezők különleges bája, kedvessége miatt. Insallah jövőre is tudok
jönni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése