Táv: 25 km
Szint: 1097
m
Ezt a túrát már régen kinéztem magamnak, gondoltam,
megmutatom a húgoméknak a Mátrát. Ez sajnos nem jött össze – megijedtek a
havazástól, hiába mondtam, h. az M3-ast nem érinti a behavazódás, direkt
megkérdeztem Annát, aki szombaton ment haza: hamarabb hazaért a busz, mint
szokott…
No, sebaj, akkor megyünk busszal. Számomra ez a túra
legnehezebb tényezője volt: buszozás, átszállás, hosszadalmas utazgatás…
mindegy, reggel 6-kor találkoztunk Szamócával és Imivel a busznál – még ők sem
voltak a Kékesen – és együtt indultunk Mátrafüredre. Nézzétek, ott a Kékes,
mutattam a busz ablakából. A Kékes köztudottan sunyi kis hegy: messziről olyan,
mintha nem lenne se magas, se meredek. Bezzeg közelről… AZ? Akadt ki eléggé
Szamóca. ezért le se szállok a buszról… (később ezt azért meggondolta)
8:15-kor már rajtoltunk is. Nem volt túl nagy tömeg a
rajtban, a szervezés, rajtoltatás teljesen jó volt, gyorsan ment minden, annak
dacára, h. önmagamhoz hűen azért egyszer visszakértem a megőrzésre leadott
csomagomat… (a kesztyűm a nagy dzsekim zsebében maradtJ).
Elindultunk, és beigazolódott az, amit már Mátrafüredre érve
megosztottam a többiekkel: SOKKAL több hó van, mint egy hete… ahol a múlt héten
a Mátrahegyen lejöttünk, ott akkor nem volt semmi hó, most meg igen.
Az út elején eldöntöttük, h. én leszek a navigátor, de sajna
meg kellett küzdenem túratársaim bizalmatlanságával… a műúton átérve jobbra
fordultam a sárgán, nem a zöld pluszon kell menni, kérdezte Szamóca. de, és
idáig azon is jöttünk, mondtam. És máris el kell fordulni? Igen, mondtam kissé
idegesen. komolyan, én egészen jól navigálok ám, de önbizalmam a nullával
egyenlő, és NAGYON könnyű elbizonytalanítani. A dolog folytatódott, mikor Imi
nagy lendülettel lefordult a buszmegállóba. Te meg hová mész, kérdeztem. Le
kell fordulni jobbra. Igen, de nem most, hanem majd ha a jelzés is…
Szóval, ilyen apró pajkosságokkal töltöttük ki azt az időt,
amíg beértünk az erdőbe. Itt havas és sáros szakaszok váltogatták egymást,
Szamóca hamarosan közölte is, h. beázott a bakancsa. Már csak olyan 23 km van hátra, próbáltam
vigasztalni.
A első ponton más messziről láttuk a fura sátrat,
közelebbről megvizsgálva kiderült, h. ennek nincs is alja… valamint az is
kiderült, h. át kellene kelni a patakon, de a jóindulatú pontőrök megosztották
velünk a titkot, h. átmehetünk a hídon is. Ki is használtuk a lehetőséget:
Tovább mentünk felfelé, az első kb. 12 km-ben végig felfelé
kellett menni, kivéve azt a kis részt, amikor lementünk a ponthoz Kis-Kőnél. Az
erdő nagyon szép volt.
Most TÉNYLEG megvolt az a 60 cm hó, amit M. Sz. a Téli
Mártán úgy hiányolt…
A ponton megálltunk enni-inni, aztán csináltam egy fotót a
kilátópontról, és küzdöttünk tovább felfelé a hóban. Következő megálló a Kékestető!
Annak dacára, h. végig felfelé kellett menni, elég simán
felértünk, útközben szállingózott kicsit a hó, ó, de jó lenne, ha esne, mondtam
lelkesen, Szamóca hevesen tiltakozott, mondván, h. ő utálja a havat.
A ponton kaptunk nápolyiszeletet, aztán bementünk az
étterembe egy teára – kókuszgolyó sajna nem volt… Kiléptünk, ismét
megállapítottuk, h. milyen mély a hó, és némi habozás után elindultunk lefelé a
sípálya mentén.
A sípálya tömve volt, annak dacára, h. március 16. volt,
vagy mi… rengeteg ember síelt a legjobb hangulatban:
A hangulatot még tovább fokozta, h. hamarosan SZAKADNI
kezdett a hó, tovább növelve az amúgy is vastag hótakarót.
A java azonban még eztán következett. Lajosházáig a zöld
pluszon többször is át kellett kelni a patakon. A patak már múlt héten is jól
meg volt duzzadva, most meg még jobban. A „hivatalos” átkelőhelyek eltűntek.
Olyan helyeken mentem át, ahol SOHA nem gondoltam volna, h. én át fogok menni.
Elég durva volt, no…
Megkönnyebbülten értünk Lajosházára. Kaptunk teát meg almát,
és neki is vághattunk a nap talán legkeményebb emelkedőjének, amelynek már nem
mindenki örült egyértelműen. Én kicsit aggódtam, h. kicsúszunk a szintidőből.
Már előre beharangoztam, h. a következő ponton, Sástón van egy 50m magas
kilátó, sőt, láttuk is a túra elején. Kezdtem reménykedni, h. télen nem lehet
rá felmenni… mert úgy éreztem, h. ez már nem fér bele az időnkbe.
Az emelkedők végén, rövid vízszintes szakasz után beértünk
Sástóra, kaptunk pecsétet, és megkérdeztem az egyik boltban, h. fel lehet-e
menni a kilátóba. Nem, felelték teljes döbbenettel, nagyon balesetveszélyes.
Mentünk hát tovább, lefelé, néhol csúszós, jeges, néhol sáros szakaszokon. Már
csak 3,5 km
volt hátra a túrából.
A Kozmáry-kilátónál még én sem jártam soha, de amikor
elértük, nagyon tetszett:
A pecsét után a vastagon bejegesedett lépcsőkön óvatosan
ereszkedtünk le, és kevesebb, mint 1
km után meg is lett a cél.
Megkaptuk a kitűzőt, oklevelet, és az egyik szervező
megkérdezte, h. van-e valami javaslatunk, mivelhogy első szervezés volt a túra.
Mondtam, h. nagyon jó volt, nagyon tetszett, egyetlen dolog: a rajtban lehetett
volna szólni, h. a zöld pluszon veszélyesek a patakátkelések. Ha a húgom meg a
lánya velünk van, szinte biztos, h. ők NEM jönnek át azokon a helyeken… nem is
tudom, mi lett volna, visszamegyünk a legközelebbi buszmegállóig szerintem. A
javaslatot megköszönték és fel is írták.
Átöltözés után mentünk enni, de némileg elkámpicsorodva
láttuk, h. csak zsíros kenyér van. Visszamentem a szervező hölgyhöz, lenne még
egy javaslatom, mondtam. Mi lenne az, kérdezte, hát, én és a barátnőm nem
eszünk húst…
A hölgy azonnal intézkedett, és 2 percen belül előttünk volt
a tálca az ellátmánnyal, amit ez úton is köszönünk:
Szedelőzködtünk, és indultunk a buszhoz. Elhamdulillah
sikerült olyanra szállni, amiről nem volt átszállás, egyenesen Pestre jött.
Útközben az SZ-Z (szisztematikus zabálás) alapelveinek megfelelően megettük az
összes maradék kajánkat.
Nem volt a túra hosszú (bár azért szint, az volt benne
bőven), de a hó, a hideg, a patakátkelések miatt alaposan elfáradtunk. A túra,
az útvonal, a szervezés nagyon tetszett, insallah jövőre is ott leszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése