2013. január 14., hétfő

Wass Albert 44 emléktúra


Táv: 43,3  km
Szint: 1364m

2 évvel ezelőtt ez a túra volt életem első negyvenese. Akkor nagyon tetszett, tavaly is voltam, idén is készültem rá, főleg, h. kiderült, h. új útvonalon megy. Csak nem kikerüli a sarat, tűnődött Megbízott Szakértőnk…
Szombaton az 5:40-es vonattal terveztem menni, igen, tudom, elég durván hangzik, de hát ez van, szinte minden börzsönyi túrára ezzel a vonattal megyek. Sikeresen fel is keltem reggel, kávé, pakolászás, előkerestem az órámat (túrán kívül nem hordok karórát), pár perc múlva rápillantottam, és megdöbbenten láttam, h. 31 van. Le fogom késni a vonatot, néztem végig magamon, ahogy még zokniban ácsorogtam a galérián, de aztán egy 90 sec-os villámöltözést mutattam be, lendületből kivágódtam az ajtón, és olimpiai középtávfutó rekordot felállítva vettem be a Nyugati pályaudvart. Ismét az órámra pillantottam – 31 van… afenne… ráadásul, jobban megnézve, 1:31. Az óra megállt. Be is gyömtem a sporttáskába a nap hátralevő részére.
Ugyanis, bár vonattal mentem a túrára, NAGYON reméltem, h. M. Sz. is ott lesz, kocsival, és majd a túra után, amikor fázom és fáradt vagyok, hazahoz engem is :)… ezért vittem cserecipőt, h. ne sárosan kelljen beülnöm a kocsiba.
Az óra meghibásodásának köszönhetően KILENC PERCCEL a vonatindulás előtt a pályaudvaron voltam – ilyen nemigen szokott előfordulni. Felszálltam, megállapítottam, h. a szokottnál kevesebb a túrázó, majd a célállomásig Koránt olvastam, majdnem egy dzsuzt, elhamdulillah, ami nagyon is ráfért a közös magyar projektünkben elért lemaradásom miatt. Még sötétben szálltam le a vonatról, rögtön megállapítottam, h. jég borít mindent, és azért vannak más túrázók is – így legalább tudtam, h. merre kell menni a rajtba.
A rajtban elég nagy tömeg volt:

Azt hiszem, mégiscsak van némi egész halvány remény arra, h. fejlődőképes vagyok: előbb elmentem a mosdóba, kabátot cseréltem, elpakoltam, és csak utána kértem rajtidőt… de azért van még tere a további fejlődésnek is, mert a kamáslik felvételére csak ez után került sor, márpedig ez nálam több (sok) perces mutatvány, bonyolultságát tekintve felér egy közepes teljesítményű atomerőmű megtervezésével, kivitelezésével és beüzemelésével. Azért negyed 8 után 5 perccel sikerült útra kelnem. Az ismerősök, akikkel a rajtban találkoztam, hamar lemaradtak, páran mentek előttem, én inkább balra mennék, szóltam utána az egyiküknek, aki jobbra ment, de régebben erre kellett menni, mondta ő, az itiner szerint viszont tényleg a bal volt most jobb, hamarosan ki is értünk a piros jelzésre. Az út nagyon jeges volt, óvatosan kellett menni, és mintegy kezdtem már sejteni, h. nem sok sárral találkozunk majd a nap során.
A túra útvonala az utolsó pillanatban változott, egy szalagozott szakasz kimaradt, maradtunk a jelzett úton, amit sajnáltam, mert az eredeti útvonalon még nem jártam. Az első pontig, és még utána is eléggé vízszintesen kellett menni:

Jól kiléptem, h. ne fázzak a vízszintesen, jó reggelt, jó megfagyást, köszöntöttem a pontőrt, aki közölte, h. nem fázik. Én kicsit fáztam, de ez aztán hamarosan elmúlt elhamdulillah. Aztán egy keskeny ösvényen beszorultam két csapat mögé, nem is tudtam kifutni a hóba mellettük, meg bunkó sem akartam lenni a tolakodással. Lassan mentünk, megint elkezdtem fázni. A leghátsó túrázó közölte, h. szívesen elenged, de előtte még volt 6-7 ember, sokat nem ért volna. Aztán beért minket pár futó, akik nem lacafacáztak, és amikor elfutottak, én gyorsan beálltam mögéjük, aztán visszaváltottam lépésbe, de végre jó tempóban tudtam menni és nem fáztam. A táj is nagyon szép volt, egyre többet álltam meg fotózni. Meglepően nagy hó volt, mondjuk számítottam rá, h. lesz, nagyon szép volt a környező vidék, egy hegyoldalban haladtunk a félig befagyott patak felett:

Beértünk Szokolya állomásra, pont az ellenkező irányból, mint ahonnan legutóbb, az állomásépület mögött a hegyek már napfényben úsztak:

Aztán az úton már mi is beértük a napfényt:

Gyönyörű idő lett. Hideg volt, fagyott, de sütött a nap, a hó és a vastag zúzmara kötelességtudóan szikrázott mindenhol. Nem is tudom, voltam-e már ennyire szép téli túrán. Igaz, h. a vizem szokás szerint befagyott, de a tea a termoszban kitartott. A hegyek annyira szépek voltak, h. úgysem tudom leírni, inkább megmutatom:

Szokolya volt a következő pont, bent a szokásos kocsmában pecsételtek, gyorsan kimentem, h. ne melegedjen rám a kabát, kinn a kőfalra pakoltam le, ettem egy banánt, mert már korgott a gyomrom, meg teát is ittam. A falun áthaladva sikerült összetalálkoznom a rendkívül fura külsejű kisvonattal:

A falu végén egy hatalmas mezőt megkerülve vágtunk be az erdőbe:

Természetesen a szemfüles (értsd: csaló) túrázók jó része levágta ezt a kanyart, amit a jelzett út megtett, és bevágott még előttünk az erdőbe, ami azért volt jó, mert utána vissza kellett előzgetni őket. De az erdő annyira szép volt, h. nem bántam semmit:

Ekkor az erdőbe érve megkezdtük a felmászást a Tar Péter hegyre. Ez az egyik kedvenc hegyem a Börzsönyben, bár erről az oldalról még nem jöttem fel. Meg kell állapítanom, h. a másik oldalról jobb: rövidebb, durva emelkedő, ám ha leküzdötte az ember, kellemes, hosszú, enyhe lejtő következik. Így meg rengeteg ideig kapaszkodtunk felfelé, ami még elment volna, de utána a lejtő, az igencsak durva volt, főként, h. nem szeretek lefelé menni, főleg ilyen meredeken nem, mondjuk, az igazi meredek, az csak sokkal később jött, de ezt akkor még nem tudtam.
A lejtő aljától már hamar beértünk Kóspallagra, a Börzsöny Szíve vendéglőbe, itt újabb pecsét következett. Nem időztem itt sem, mentem tovább az Érsek-tisztás felé. Útközben beszélgetni kezdtünk egy túratárssal, ami egy-két elejtett szóból komoly párbeszéddé fejlődött, és a túra hátralevő részét már gyakorlatilag együtt tettük meg, egy-két kisebb szétválástól eltekintve. Nekem ez jól jött, mert vele gyorsabban mentem, mint egyedül mentem volna – ha egyedül megyek, mindig kicsit belassulok, nincs kihez viszonyítanom, és észre se veszem, h. lassabban megyek.
Az Érsek-tisztáson lévő ponton kaptunk csokit, újdonsült túratársam jó érzékkel nekem adta az övét is, ezzel mintegy belopta magát a szívembe :), viccet félretéve, tényleg jól esett a 2 Vitorlás szelet. Teát is kaptunk, ami jó forró volt, bele is dobtam pár marék havat, erősen remélve, h. az erdő széles faji változatosságot képviselő lakóinak minél kisebb hányada használta előzőleg toalettként… 

Túratársam a pontőrökkel beszélgetett, én indultam tovább, nem akartam sem megzavarni, sem ráakaszkodni, de amikor megálltam fotózni, beért, és ismét együtt mentünk tovább. 

Mint láthatjátok, rengeteg hó volt, itt Pesten nem is gondolná az ember. Nehéz volt menni benne, sokat kivett az erőnkből. Ráadásul, h. még érdekesebb legyen, a legtöbb helyen a korábbi olvadásnak köszönhetően az utat gyakorlatilag összefüggő jég borította, és erre esett rá az újabb hó. még a botokat sem lehetett leszúrni.
Hamarosan emelkedni kezdtünk, és itt következett a túra legszebb része, fel a Só-hegyre, majd onnan le. Már jártam itt a Nahát 90-en, de akkor éppen töksötét volt. Meg is jegyeztem túratársamnak (szintén volt a Nahát 90-en): aha, emlékszem is, h. a Naháton volt valami pont, ahol nagyon felfelé kellett menni, aztán meg nagyon lefelé! Majd rövid gondolkodás után hozzátettem: mondjuk, azon a túrán a legtöbb pont olyan volt… Ezzel ő is egyetértett, jól véve ezt az akadályt, pedig még igazán nem szokhatott hozzá sajátos kifejezésmódomhoz, amihez régebbi túratársaim, mint M. Sz., Tonnakilométer stb. már hozzászoktak (pl. „valahol vagyunk”).
Először egy teljesen lenyűgöző alagutas részen kellett áthaladni:

A környező fák egészen mesebeliek voltak:

Aztán igencsak durva emelkedő után felértünk a még mindig mesebeli tetőre:

Ahonnan a kilátás egészen fantasztikus volt:

A lefelé menő lejtő, no, az már a Naháton sem tetszett, pedig akkor nem is volt sem havas, sem jeges, most meg mindkettő. Itt belassítottam, elengedtem a bátrabbakat, alkalmi túratársamat is úgy elvesztettem, h. hiába szaporáztam meg utána a lépteimet, nem tudtam utolérni… mindegy, az előttem lévő csapat elég zajos volt, kicsit lemaradva baktattam Márianosztra felé. Aztán hamarosan beért a túratárs – mint kiderült, nem előttem volt, hanem mögöttem… A márianosztrai ponton, a presszóban ittam egy kávét ott, ahol TKM-rel is kávéztunk, ettem egy túrórudit, aztán mentünk tovább. Ismét Kóspallagra tartottunk, megfűszerezve pár patakátkeléssel, ami azért volt a szokásosnál nehezebb, mert a víz csak félig volt befagyva, a benne heverő ágak-törzsek viszont jó jegesek voltak, ezért elég csúszós volt az egész, de azért sikerült leküzdeni, túratársam elnéző jóindulattal figyelte bénázásomat. Kemény erőfeszítések árán visszajutottunk Kóspallagra, hamar el is hagytuk, és a Száraz-fák nevű ponthoz tartottunk, amiről fogalmam sem volt, h. mi az és hol lehet. Út közben azonban még volt egy kalandunk: megállítottak minket, mert hajtóvadászat folyt… A két szervezővel beszélgettünk vagy 10 percet, ecsetelve nekik a teljesítménytúrázás mibenlétét és szépségeit. „Szóval, elindultak Verőcéről, és oda is mennek, csak közben tesznek egy k… nagy kört?”- kérdezte az idősebb. „Jaja, 44 km-est” – mondtam én. „44 km? Bele is… a … ott az út szélén” – nyílt tágra az ifjabbik szeme, és ő sokkal pontosabban megmondta, h. melyik testrészével mit is tenne ott az út szélén. Amikor meghallotta, h. 90 km-t is mentünk itt a Börzsönyben, már nem kellett tovább jellemezni elmeállapotunkat, mert teljesen tisztába jött vele. Közben beérkezett pár hajtó, egyikük vezetéken hozta a hajtókutyákat, mind foxi volt, egy sima szőrű is volt köztük, és közölték, h. vége a hajtásnak, mehetünk bátran. Hamarosan pár véres disznótetembe botlottunk, a lábukra hurkolt kötéllel vonszolták a kis süldőcskéket, végig vérnyomot hagyva a hóban. Igazán nagy állat nem volt a terítékre kerültek között, csak ilyen malacok.
Egy helyen sikeresen benéztük a jelzést, az egyik hajtó felfelé mutatott, ott megy a jelzés, hurrá, visszakapaszkodhattunk.
Kiértünk egy nagy, nyílt területre, ahol már bárhol lehetett a pont:

Ez már a Száraz-fák nevű hely, egy nagy tisztás volt, egyik sarkában az ellenőrzőpont:

Innen már csak kb. 8 km volt hátra, de egy szörnyű gyanú kezdett bennem kibontakozni. Még 2011-ben egy magányos szerdai túrámon jól kinéztem a térképen, h. hol fogok a Fehér-forrásoktól lemenni Kismarosra. No, a térképen nem látszott, h. az út NAGYON durva, nem azt mondom, h. függőleges lejtő, de majdnem, és akkor ugye még hó sem volt. NAGYON remélem, h. nem arra megyünk le Kismarosra, amerre én gondolom, osztottam meg aggodalmamat túratársammal, aki válaszul szintén megosztotta velem, h. ő is attól tart, h. mégiscsak ez a szakasz lesz az…
Azért előtte még sikeresen benéztük egy helyen a zöld jelzést, de a GPS ügyes volt, és visszanavigáltunk. A lejtő, no, az sokkal rosszabb volt, mint számítottam rá. Előttünk már elmentek itt jó páran – a rövidtáv is erre jött le – a lejtő ki volt csúszkálva, jó jeges volt, ahol lehetett, inkább bementem a susnyásba, bár vadrózsás, szedres stb. volt, ahol nem lehetett, ott próbáltam a fától-fáig módszert alkalmazni, amikor másodszor sikerült a szélesebbik felemre esni, vagy 4-5 métert csúsztam, mire megállítottam magam, aztán a hátralevő lejtő egy részét is csak hasonlóképpen sikerült leküzdeni… De amikor leértünk, a Csattogó-völgy már nem tartogatott sok kihívást, hamarosan arra mentünk, ahol reggel jöttünk, a templom előtti emelkedő is meglett, nem a lépcsőn mentünk le, inkább a kerülő úton, féltünk, h. nagyon jeges lesz (amúgy nem volt az). A cél utcájában azzal fordultam túratársamhoz, h. mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak… Meg is tettük Zolival, aztán befordultunk a célba. Amikor elindultam, azt gondoltam, h. jó lenne lámpa nélkül, világosban beérni, ami elhamdulillah nagyon bőven meglett. Ez persze jó részt Zolinak köszönhető, aki a jó tempójával húzott magával, ez úton is köszönöm.
Azt is felajánlotta, h. elhoz az Árpád-hídig, amit nagy örömmel el is fogadtam volna, ha… az ajtóval szemben üldögélve egyszer csak hangos „TAMÁS!” kiáltással fel nem pattanok. Ekkor futott be ugyanis az elég megviselt külsejű Tamás, aki közölte, h. hamarosan jön majd M. Sz. is, és így is lett. Mivel M. Sz. felajánlotta, h. gyakorlatilag hazáig hoz (Oktogon), megköszöntem az Árpád hidas ajánlatot, és papírkutya módon a kényelmesebbet választottam. Hamarosan indultunk is, és 6-kor már itthon voltam a lakásban.
A túra nagyon tetszett, az útvonal szerintem jobb így, 2 dolgot hiányoltam csak, (1) a szalagozott részt az elején, amit kihagytunk, de hát így alakult, insallah jövőre az is benne lesz, (2) a királyréti pontot, ahol jó volt leülni és inni egy forró teát (illetve, akit illet, azoknak megenni a gulyáslevest). Így viszont a királyréti ücsörgés nélkül hamarabb beértem. A táj gyönyörű volt, az idő jobb nem is lehetett volna, max. ha még kicsit esik a hó közben (mondjuk akkor a kilátás nem lett volna olyan szép). Egyszóval, én remekül éreztem magam, ez úton is köszönet minden szervezőnek és a hideget derekasan viselő pontőröknek.
Az meg nem lenne rossz, ha a vadászok átszoknának arra, h. hét közben foglalják el az erdőt maguknak…

2013. január 7., hétfő

A Budai Hegység Távoli Csúcsai (BHTCS)


Táv: kb. 42 km (nekünk :))
Szint: 1300 m körül (nekünk)

Ezt a túrát már régen nézegettem. NAGYON félelmetesnek tűnt, a kiírásban ez állt:
„Extrém teljesítménytúra, csak tájékozódásban gyakorlottaknak, térképet és tájolót jól ismerőknek! Az egyedüli indulást csak többéves gyakorlattal javasoljuk, a többiek legalább ketten-hárman induljanak útnak!”
Röviden tapogatóztam, h. a hazai navigáció élmezőnyéből akadna-e bárki, aki szeretne jönni, de nem akadt… no, akkor hagyjuk is, gondoltam.
Aztán a Fóti Somlyó túrán megismert Laci felvetette, h. nem akarok-e menni velük – ketten már vannak, sőt, talán hárman is. Igent mondtam, nagy izgalommal várva a túrát.
Pénteken a tornyosuló munka dacára gyakorlatilag egy percet sem dolgoztam. Elektronikus és papírtérképeket tanulmányoztam, igyekeztem valami koncepciót kidolgozni. Ugyanis a túra úgy zajlik, h. meg van adva 9+1 hegycsúcs neve, és ezeket tetszőleges sorrendben és útvonalon kell felkeresni. Már ezek között is volt olyan hegy, amelyre a leírás „névtelen csúcs” megnevezéssel hivatkozott… mindegy, próbáltam kiagyalni valami koncepciót, felvettem útpontnak azokat a helyeket, amelyeket sikerült legalább a térképen beazonosítanom, plusz még olyan helyeket, amelyek esetleg jól jöhetnek a navigálásnál, meg végül is összeraktam egy trekket is, no persze a csapat többi tagjának is meglesznek majd az elképzelései, de majd a rajtban egyeztetünk. És persze nem szabad elfelejteni, h. a rajtban megadnak még egy meglepetés-pontot, amit akkor és ott kell majd beillesztenünk az útvonalba.
Ja, és azt nem is mondtam még, h. ez egy ÉJSZAKAI túra, tehát mindezt a navigálást töksötétben kell véghezvinni. A túra során még saját túratársaimból is ennyit láttam kb.:

 Reggel még elmentem a BUÉK-ra, aztán haza, mindenféle lelkifurdalás nélkül benyomtam egy nagy tányér túróstésztát, és próbáltam aludni egy órát, ami nemigen sikerült sajna. Fél 5-kor elindultam otthonról.
A Moszkva téri találkozónál kis híján elkerültük egymást, de aztán Hűvösvölgyben azért összeakadtunk. Csapatunk végül is 3 fős volt: Feri, Laci és én. A rajt Nagykovácsiban volt, itt megtudtuk a meglepetés-csúcs nevét is, illetve azt nem, mert az nincs neki, de mivel Adyliget és Julianna-major között nagyjából félúton van, a rendezők vicces kedvükben „Ady Julianna” hegynek nevezték el, és a megközelítésére azt a jó tanácsot adták, h. „a piros jelzésről alkalmas helyen letérve, toronyiránt (konkrét út nem vezet rá!)” vegyük be. Remek. Rövid egyeztetést tartottunk. Nekem 2 koncepcióm is volt, az egyik, h. kezdjünk a Meszes-heggyel, a másik, h. a Nagy-Kopasszal. A fiúk az elsővel értettek egyet – ez volt a legtávolabbi pont, ezzel legalább azt tudatot kapjuk, h. a legmesszebbi már megvan.
Elindultunk, aztán én vissza is mentem, mert szembetaláltam magam a táblával:

Nem volt, de aztán lett. A sárga- jelzésen indultunk, jó tempóban, illetve nekem kicsit túl jó tempóban, de erről bölcsen hallgattam, bár azon eltűnődtem, h. hogy fogom ezt végig bírni. Mint kiderült, sehogy, de elhamdulillah más sem – a végére azért lényegesen lassabban mentünk.
Mindhármunknál volt GPS, és mindhárom szerint máshol kellett letérni az útról :). De ezt még simán megtaláltuk, később, amikor eljött a csúcstámadás ideje, akkor jött a probléma is. Felmentünk valahova, ami ugyan hegy volt, de HATÁROZOTTAN nem a Meszes-hegy, Feri és az én GPS-em is tiltakozott az ilyen irányú feltételezés ellen. Lemásztunk. Aztán némi keresgélés után messziről láttuk a pontot jelölő piros biciklilámpát, meglett a hegy, viszont elveszett Laci. A ponton kaptunk csokit, és bevártuk őt a pontőrök társaságában:

Adta magát a következő pont, az Ilona lak, ahova szintén nem vezetett „konkrét út”, ezért az eltévedéstudomány kedvelt módszerét, az NHO-módszert (neki a hegyoldalnak) alkalmaztuk, aztán már találtunk egy kis kitaposott csapást, ami egyenesen a lakhoz vezetett. Itt nagyon megdicsértem hűséges GPS-emet, ugyanis abban a pillanatban csippant, amikor beléptem a lak ajtaján a pecsétért… 

kaptunk teát, de nem időztünk sokáig. Indultunk a Nagy-Kopasz felé.
Időnként összeakadtunk más csapatokkal, futókkal, gyalogosokkal is. Kicsit Bükk 900-as csúcsai fíling volt: mindenki jött-ment minden irányba… nyilván a saját sorrendje meg útiterve szerint. Csapatunk egyik tagja meg is jegyezte: te, mindenki arra megy, csak mi jövünk erre. Mire a másik: igen, de honnan tudod, h. ők honnan jönnek és hova mennek? Egyszóval, mentünk a saját fejünk után. Amúgy nagyjából pontonként egy elkavarással számolhattunk, de ebből csak 2 volt jelentékenyebb: az első, Meszes-hegyes, és még egy, amire majd hamarosan rátérek. Egy pedig a „jelentékenyebb” kategórián is teljesen kívül eső, egész pontosan a „halálosan veszélyes” kategóriába sorolható. Naná, h. erre is ki fogok térni.
A Nagy-Kopasz egy kis benézés után elég könnyen meglett, a ponton ettünk, mert már mindenki éhen akart halni, ittunk, h. azt se kelljen cipelni, és kaptunk valami brutál finom frutit a pontőrtől. Én bevallom, másodszor is vettem, utána meg harmadszor is, mert amikor már vagy 100 méterre távolodtunk a ponttól, a földön megpillantottam még egy frutit, amit az egyik túrázó elejtett – én meg persze felvettem, csak nem hagyom ott ebek harmincadjára, egyedül a sötét erdőben…
Mikor a pontról távoztunk, a pontőr éppen kezdett berendezkedni a hosszú éjszakára:

Mi megindultunk a Tarnai-pihenő felé. Ez volt a ráadás-csúcs: nem volt kötelező érinteni, de a felkereséséért járt plusz 1 óra szintidő, tehát megérte. Itt nem volt pontőr, csak egy kék ledekkel feldíszített doboz:

Amely így nézett ki kinyitva:

Innen indultunk tovább a „névtelen csúcshoz”, amely a Fekete-hegy nevet kapta, és a Szarvas-árok felett volt található. Itt sikerült abszolválni a túra legnagyobb elkavarását, még nem néztem meg, mennyit tettünk hozzá a távhoz egy rossz irányba történt fordulóval, de hogy a valódi eltévedés kategóriába esik, az egészen biztos. Amúgy hideg volt – fagyott, a brutál sáros úton a sár teteje megfagyott, alatta ki tudja, milyen mély ragadós sár, néhol pocsolyák. Egy idő után Laci reklamált: muszáj ezen az úton menni, nekem nincs vízi jártasságim, mondta kissé kétségbeesetten. A szél fújt. Nagyon. Itt fogalmazódott meg a fejemben a gondolat, h. mi a fenét is keresek én itt, a nagy büdös semmi közepén, a nagy büdös sötétben, nem is tudom pontosan, hol, olyan helyeket kajtatva, amik még a térképen sincsenek rajta – ahelyett, h. otthon aludnék a paplan alatt. Aztán mikor sikerült korrigálni az irányt, végül is feltaláltunk a névtelen csúcsra, ahol a brutál szél elől sátorba húzódó pontőröktől finom sütit és némi biztatást kaptunk:

Innen irány a meglepetés Ady Julianna csúcs. Tudjátok, a „konkrét út nem vezet fel rá”. Addig viszont kellemes, hűvös szellőben, kellemes, lefagyott úton mehettünk. Feri sikeresen esett is a jégen egy akkorát, h. azt hittem, nem kel fel többet. Elhamdulillah felkelt, némi véráldozat árán. Kicsit tétováztunk, h. vajon a leírás által emlegetett „alkalmas hely”, ahol a pirosról le kellene térni, az hol is lehet, aztán ismét az NHO módszer alkalmazásával bevettük a csúcsot.
Innen a hátralévő pontok már viszonylag egymáshoz közel, a kék- jelzés mentén valahol voltak találhatók. Indultunk a Remete-hegy felé. Az ide felvezető durva emelkedő még világosban sem egyszerű, kicsit aggódtam is. Útközben még biztos, ami biztos, megálltunk elemet cserélni. Túratársaim:

A Remete-szurdokban átkeltünk a patakmedren, és megindultunk felfelé a meredeken. Ami SOKKAL meredekebb és nehezebben járható volt, mint emlékeztem. Ugye azt tudjátok, h. ez NEM a kék-, kérdeztem, nem baj, itt is fel lehet menni, jött a válasz. Ekkor már kézzel kellett a sziklába és a fagyökerekbe kapaszkodni, h. feljebb jussunk. Hát jó, mondtam én, igazából csak 2 kérésem lenne, mondtam: tartsatok egy embernyi távolságot, és ne erre jöjjünk lefelé. Persze, tartsunk mindenképp, és nem erre megyünk, hanem a másik oldalon. Remek. Azonban egy idő után az elöl haladó Feri közölte, h. hát… izé… nem lehet tovább menni. Bejöttünk a csőbe. Felettünk hatalmas sziklák magasodtak. Ide kötél kéne, meg csákány, magyarázta ez irányban is tapasztaltabb túratársam. Én itt nem akarok visszamászni, jött a válasz az alattam a sziklákba kétségbeesetten kapaszkodó másik túratárstól. Én meg nem TUDOK, fakadtam ki, és itt bizony bekövetkezett az a pillanat, ami eddigi túrázó pályafutásomban még csak egyszer fordult elő: elvesztettem a humorérzékemet… Valóban elképzelésem sem volt, h. mi lesz most. Hogy fogunk most itt szerinted visszamenni, törtem ki igazán dühösen, amire így utólag nem vagyok büszke, de hát tényleg elég sötéten láttam a helyzetet, és nemcsak azért, mert ugye az éjszaka közepe volt. Lassan, és óvatosan, ha egy órát megyünk, akkor annyit megyünk, csak vigyázva, jött a válasz.
Hát jó. Más választás nem lévén, megindultam. Vártam, amíg Laci elég alaposan eltávolodik (mégse sodorjam le őt is), aztán „lassan, óvatosan” megindultam. Szinte azonnal sikerült s@ggr@ is esnem… jó darabot csúsztam lefelé, mire megállítottam magam. Viszont mintegy azonnal feltűnt a módszer hatékonysága. Szégyen a nadrágfék, de hasznos, gondoltam, és a lefelé vezető út mintegy felét ezen a módon tettem meg. Szóval végül is sokkal egyszerűbben lejutottam, mint gondoltam, nem estem el, nem nyársaltam fel magam a botokra stb. de azért ez elég rázós volt ám. Eléggé remegett a lábam még akkor is, amikor már a kényelmes, vízszintes, biztonságos kéken álltunk. Megkerestük a megfelelő fordulót, és felmentünk a ponthoz – a máskor kihívást jelentő emelkedő most közel sem tartogatott annyi izgalmat. A ponton még elemet cseréltem én is a lámpámban, és mentünk a Kálvária-dombra. Már otthon kinéztem, h. ide ugyan nem vezet út, de ha a kék- és kék+ elágazásánál elindulunk egyenesen északnak, akkor pont oda jutunk. Így is lett, a pecsét után visszanavigáltunk a kék+ jelzésre, onnan a kékre, már csak 2 pont volt hátra, időnk meg bőségesen… hmmm, lehet, h. sikerülni fog, gondolkodtam el magamban.
A Zsíros-hegyre elég könnyen eltaláltunk, a pont azonban az Alsó-Zsíros-hegyen volt – errefelé ládáztunk TKM-rel a Zöld45-ön, tehát ismerős volt, a térképről meg tudtam, h. a kékΔ jelzést kell keresni. Meg is lett, a pontról szerintem pazar kilátás lehet világosban, most viszont iszonyat szél volt, a pontőrök egy kifeszített ponyva viszonylagos szélárnyékában kuporogtak. Amúgy MINDEN pontőrnek a legmélyebb elismerésem, h. sátrak, hálózsákok, ponyvák, több szekrénynyi ruha stb. bevetésével kibírták ezt a fagyos, szeles éjszakát, és ilyen remek élményt szereztek nekünk, túrázóknak, ez úton is köszönjük.
A Nagy-Szénás felé vettük utunkat, már nincs sok hátra, mondogattuk, és el is döntöttük, h. a Szénáson megeszünk és megiszunk mindent, ami még a hátizsákban van. Amúgy én a szokásosnál lényegesen kevesebb ellátmánnyal indultam neki, mondván, h. éjszaka úgysem tudok enni… hát, most tudtam volna, a 2 banán, a müzliszelet meg a marcipánszelet azért annyira nem volt rengeteg… persze nem haltam azért éhen.
A Nagy-Szénásra a kéken terveztünk felmenni, persze benéztünk egy fordulót a sötétben, rátévedtünk egy jelzetlen útra, erről kinavigáltunk a pirosra, ezért bónuszként kétszer mászhattuk meg a Szénást (az emlékfalnál volt a pont) – egyszer odafelé, aztán meg vissza, Nagykovácsi felé. A pecsét után röviden ettünk-ittunk, de tényleg csak röviden, mert a szél igencsak metsző volt.

Itt emelném ki az új kabátomat, amely remekül bevált eddig: a Mátrában -10 fokban is jó volt, és most, bár nem volt olyan hideg, de az erős szél miatt talán még hidegebbnek érződött. Már csak arra lennék kíváncsi, h. mit szólna ha esne a hó vagy szemerkélne az eső (azt világosan megmondták, h. ez NEM egy esőkabát, hanem egy softshell dzseki, ami a szemerkélő esőt állja elméletileg, de a rendes, áztató esőt mát nem).
Tehát indultunk az utolsó kb. 2 km-re, még egy nagy lendület, az utolsó emelkedő fel a Szénásra a piroson, aztán sokáig lefelé. Egy ideig nem vettem észre, h. kikötődött a cipőfűzőm. Aztán, amikor szép ívvel sikerült orra esnem benne, mintegy azonnal érzékeltem, h. sérült lábbelim strukturális integritása, és megálltam cipőt kötni. A fiúknak már csak a lámpáját láttam a távolban, de már a műúton, kocogásra váltottam, h. beérjem őket, közben az „Udvaromon hármat fordult a kocsi” kezdetű népdalt dalolásztam magamban.
A túra vége még azt a különleges élményt tartogatta, h. átvágtunk azon a kis közön, amelyen a Piros túrákon még sohasem vágtam át, meg általában más túrákon sem, félve az esetleges feltételes ellenőrzőponttól… most, kötött útvonal nem lévén, mintegy legálisan vághattuk le ezt a kis kunkort.
A végén még belehúztunk, és 9:25-ös idővel estünk be a célba. Nagyon kedvesen fogadtak minket, az oklevél és kitűző mellé forró zacskós levest készítettek nekünk, ami nagyon jól esett. Mintegy 40 percünk volt a buszig, leültünk, ettünk. Rám ekkor tört az álmosság, harcoltam ellene, el ne aludjak, aztán, mikor kimentünk a buszhoz, az arcomba csapó szél rögtön felébresztett.
A Moszkva téren köszöntük el egymástól túratársaimmal. 5-re itthon voltam, és fél 6-kor le is feküdtem aludni.
Előtte még küldtem üzenetet M. Sz-nek és a húgomnak: „nagyon durva volt. Asszem jövőre kihagyom :)”.
Mondanom sem kell, h. délután, a Budapest Kupa kiosztóján az első szavam az volt Szamócához: „Te! Jövőre nem jössz velünk a BHTCS-re?”

BUÉK


Táv: 19, 4 km
Szint: 847 m

Erre a túrára eredetileg Megbízott Szakértőnkkel és csapatával mentem volna – ám aztán bejelentkeztek húgomék, h. ők is jönnének, viszont a rajtidő elején indulnának. Így hát hármasban vágtunk neki: húgom, sógorom és én. Nekem ez azért volt nagyon kényelmes, mert itt a ház előtt vettek fel kocsival, majd délután itt is tettek ki.
A rajtban már sokan voltak, de a szervezők a tőlük megszokott profi, zökkenőmentes szervezéssel kezelték ezt. 7:30-kor 166-os és körülötte lévő rajtszámmal indultunk.
Az útvonal nagyon jól volt összerakva, mindenhol jártam már, de így még nem, a húgoméknak pedig sok újdonságot tartogatott. Nem jártak pl. még az Újlaki-hegyen, és a húgom szerint ez így nagyon rendben is volt. Pedig fel sem mentünk a tetejére, akkor még jobban kiakadt volna…
Előző nap még esővel, viharos széllel stb. riogattak, de gyönyörű idő lett – enyhe és szikrázóan napos. Az első ponttól a kilátás fantasztikus volt:


 Leviharzottunk a Hármashatár-hegyről, tovább az Apáthy-szikla felé. Már az Árpád-kilátó után egy kiborított szemetes és nagy halom szemét mellett haladtunk el, nézzétek, egy kisteknős, mondta a sógorom, én megálltam, és visszanéztem, h. szemügyre vegyem ezt a zoológiai lehetetlenséget, de valóban egy lila-zöld kisteknős hevert megadóan a szeméthalomban, egy kisgyerek hagyhatta el a plüssjátékát, szomorú, gondoltam, aztán igyekeztünk tovább. Persze, amilyen hülye én vagyok, nem hagyott a dolog nyugodni, nehéz volt a szívem, szegény elveszett teknős, pár száz méter után közöltem, h. visszamegyek érte, ők csak menjenek tovább, majd utánuk futok. Sikerült kihalászni az enyhén szólva gyanús állapotú teknőst a szemétből, ha esetleg az elvesztője felismeri, visszajuttatom hozzá (azóta kimostam):

Emlékszem, amikor egészen kicsi koromban (még óvodás sem voltam) elhagytam este hazafelé Kántor névre hallgató plüsskutyámat, napokig sírtam utána… Kellene csinálni egy weboldalt, ahol az elveszett/megtalált gyerekjátékokat lehetne hirdetni. 
Az Apáthy-szikláról a tiszta időben jól látszottak a hegyek:

Oda megyünk, böktem a Kaán Károly kilátó irányába, aztán az elágazásnál pecsét, és megindultunk lefelé a rengeteg lépcsőn. 

Aztán a városi szakasz után meg felfelé:

A ponton megálltunk egy kicsit, ettünk banánt, teáztunk:

Már alig több mint 5 km volt hátra, jól haladtunk, ez felfelé a Nagy-Hárs-Hegyre kissé lelassult.
Felmentünk a kilátóba, de a szél fújt, annyira, h. hamar le is jöttünk. Lefelé a sárgán még az a meglepetés ért minket, h. kötélpályán kellett ereszkedni, aminek a húgom nem nagyon örült:

Innen már leginkább csak lefelé kellett menni a Nagy-rétig, ahol a pecsét mellé szaloncukrot kaptunk, és már 1 km sem volt hátra a túrából.
A célban volt forró tea, virsli, én meg megkerestem a szervezőt, és elmondtam azt, amit itt is elmondanék, mert számomra teljes megdöbbenés volt, és nem is gondoltam, h. ilyesmi megtörténjen.
A túra előtti napon a szervező egyesülettől érkezett levelet találtam a postaládában. Na, ez mi lehet, gondoltam, kinyitottam, és… a 2011-es Piros 50 B itinerem volt benne, amit akkor éjjel, a túra után a budaörsi célban felejtettem. Ők meg visszaküldték, most, több mint egy év után. Éppen a szemétbe is hajíthatták volna – még csak nem is az oklevél volt, csak az itiner. Mégis vették a fáradságot, h. elküldjék. Ez úton is nagyon köszönöm, annyira jólesett, h. nem is próbálom elmondani, mert úgysem tudnám. Azt sem mondom, h. ezért fogok elmenni a túráikra, mert azok enélkül is a kedvenceim között voltak/vannak. De azért ez szép volt, na. Még egyszer köszönöm. 

2012. december 31., hétfő

Fóti Somlyó


Táv: 30 km
Szint: 600 m

Az év (számomra) utolsó teljesítménytúrájára a decemberi szeminárium utáni napon került sor – ezért egy cseppet sem éreztem magam kipihentnek, és a ¾ 5-ös felkelés is megviselt kissé. Ennek ellenére elhamdulillah sikerült elérnem a hévet, amelynek utazóközönsége szinte 100%-ban a túrázókból tevődött össze. Így legalább nem tévesztettem el, h. hol kell leszállni, és a többieket követve megtaláltam a rajt/célnak helyt adó közösségi házat is. Valamint még a héven többen is elmesélték nekem, h. a karácsonyi Dolinán milyen durva sár volt. Tééééééééényleg, nem mondjátok? – csodálkoztam rá illendő módon a beszámolókra.
Most, a hévről leszállva megállapíthattuk, h. itt ez a veszély nem fenyeget. Hideg volt, és ez így is maradt egész nap elhamdulillah, így a talaj nem engedett ki, ami azért is volt nagyon hasznos, mert különben számos szakaszon eléggé szenvedtünk volna:

7 után 10 perccel sikerült elindulnom, egyedül, bár előttem és mögöttem is mentek. Bal oldalunkon kelt fel a Nap, jobb oldalon még fenn volt a Hold. Mint említettem, hideg is volt.
Az első pont egy Mária-kép volt, mögötte a felkelő Nap:

Ez egy nagyon szép hely lenne, nagy kár, h. körülötte rengeteg szemét, elhanyagolt faluszéli környezet található. Talán nem lenne felesleges erőfeszítés mozgósítani egy csapatot, akik rendet tennének és tartanának itt, mégiscsak egy vallási kegyhelyről van szó…
Nem tudtam nem észrevenni, h. alighanem egy másik rendezvény is futott velünk párhuzamosan, ugyanis a mi piros-fehér szalagjainkon kívül voltak szép kékek is, amelyek egy ideig zavarba ejtő módon a mi útvonalunkkal estek egybe. Hamarosan az egyik bal oldalra nyíló elágazásban futott is visszafelé egy futó – ő saját kárán kísérletezte ki, h. NEM a kék szalagok a mieink…
Egy idő után elmaradoztak tőlem a kisebb-nagyobb csapatok, a futóktól meg én maradoztam el, csaknem egyedül találtam magam – mindössze az a 2-3 ember maradt előttem, akiket számos túráról ismertem már, nem is néztem az itinert, csak mentem utánuk. Aztán egyszer csak az útnak mintegy vége lett, egy pár méteres meredély szélén álltunk, alattunk villanypásztoros karám. Hoppácska. A tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. a követendő zöld+, az bizony lassan egy kilométerrel ezelőtt elágazott balra. Remek. Vissza. Én tudok egy rövidebb utat is, javasoltam a GPS-t nézegetve, de a többiek 3/1 arányban inkább úgy döntöttek, h. visszamennek azon az úton, amerről jöttünk (járt utat…). Ketten indultunk a GPS-ről beazonosított útvonalon, s örömmel jelenthetem, h. előbb értünk a benézett elágazáshoz, mint a többiek J.
Közben (immár másodszor is) beértem az előttem rajtolt ismerős csapatot, Feri (aki egy azok közül, akiknek fontos szerep jut majd egy héttel később) csinált rólam egy képet. Igen, tudom, van járda is:

Innen olyan útvonalon mentünk, ahol én még nem jártam, beértünk Mogyoródra, majd ki is mentünk, majd Fótra:

Eddig nem volt emberes ellenőrzőpont, hanem az itiner furfangos kérdéseire kellett válaszolni. Keresztülvágtunk Fóton, úton a présház felé, útközben megsimogattam egy pihe-puha macskát:

Elgondolkodtam rajta, h. vajon megfelelne-e Adrienn „cuki, szőrös állat” pályázatára, aztán elvetettem, háziállatok sajna nem nevezhetnek.
A présháznál a kocsiban ölő pontőrtől kaptam egy nagyon szép almát, de olyan hideg volt, h. inkább a zsákomba süllyesztettem, későbbi elfogyasztás céljából.
Innen következett a túra nekem legszebb szakasza, a Somlyó csúcsának meghódítása. Kiléptem felfelé, előttem a frissen megismert Laci haladt, majd hagyta el 2 db müzliszeletét. Felkaptam őket, és a gazdájuk után szaladtam, aki kedvesen nekem is adta az egyiket, a megtalálónak járó jutalomként.
Fenn a csúcson (1) megettem a szeletet, (2) leírtam a választ a furfangos kérdésre, amin mások is sokat gondolkodtak:

Még lefotóztam a szőrös faágakat:

Aztán indultam tovább egy különösen szép szakaszon keresztül:

Ismét beértünk Mogyoródra, a cukrászdában a már jól ismert csokis kocka és emberes adag forró tea fogadott.
Eddigre már összecsapódtunk Lacival (akinek szintén fontos szerep jut majd nem is olyan sokára, kérjük a kedves olvasókat, maradjanak velünk addig is), „a szél is összefújja a szemetet”, mondta kedvesen egy túratárs. Én már indultam volna tovább, ő bevárta volna Ferit, h. a jövő heti túrát megbeszéljék. Mintegy mellékesen megkérdezte, h. én nem akarok-e menni. Nagyon is akartam, csak egyedül nem mertem… no, ezt még megbeszéljük, döntöttük el. Aztán mondtam, h. én indulok, mert fázom, ő csak várjon nyugodtan, de végül is jött ő is, és innen már a túra végéig együtt mentünk.
Innen a Gyertyános kilátóhoz mentünk, amit nagyon szeretek:

Innen nem arra mentünk le, amerre tavaly, amit nem bántam, mert ez egy igencsak csúszós, meredek lefelé volt, most meg egy jó kis kényelmes úton mentünk. Illetve rohantunk, a tempó nekem kicsit több volt, mint kényelmes, de bölcsen befogtam a számat, és tartottam a lépést. Hamar meg is lett az utolsó előtti pont, aztán száguldottunk tovább. Beszélgettünk, illetve inkább Laci beszélt, én igyekeztem lélegezni, több-kevesebb sikerrel. Egyedül felfelé jutottam némi előnyhöz, akkor inkább én beszéltem, és Laci lélegzett.
Egy idő után feltűnt, hogy egy ideje (1) nincs senki sem előttünk, sem mögöttünk, (2) nincsenek jelzések, (3) nincsenek szalagok sem… állj, nyögtem ki. Rövid, ám szisztematikus vizsgálódás megállapította, h. halvány elképzelésünk sincs róla, h. hol vagyunk, illetve ehhez viszonyítva hol kellene lennünk. CSODÁLATOS! A „valódi eltévedés” tökéletes definíciójával találtuk szembe magunkat, mondhatnám, tankönyvi példáját sikerült produkálunk. A GPS segítségével megállapítottuk, h. nagyjából merre is van a legutóbb követett jelzés (sárgaΔ), és megindultunk kb. abba az irányba, mindenféle susnyán, tökön-dinnyén keresztül. Aztán elhamdulillah megláttunk a levéltelen ágak elégtelen takarásában egy futót kocogni az úton, és hamarosan ott voltunk mi is.
Az idő- és távveszteség dacára jól álltunk, és kicsit még belehúzva be is értünk a célba. Megkaptam a 3. teljesítésért járó kitűzőt, és Laci nagyon kedvesen behozott a Határ útig. 2-re már itthon is voltam a lakásban.
Kellemes túra volt, nagyon jó, igazi téli időben – ha még hó is esik, egyszerűen tökéletes lett volna J. Az előző évekhez képest külön jó volt, h. egybeesett a rajt/cél, így ott tudtam hagyni a nagy dzsekimet, h. ne fázzam hazafelé. Insallah jövőre is jövünk. 

2012. december 30., vasárnap

Karácsonyi Dolina - no, söprés!



Táv: 33.5 km
Szint: 406 m

Régen vártam már annyira túrát, mint ezt a kis karácsonyi kiruccanást. Nem azért, h. olyan nehéz lett volna, vagy olyan fantasztikus látnivalókat sorakoztat fel… hanem mert a főszervező Tonnakilométer bizalmat szavazott nekem, és megkérdezte, h. nem lennék-e SEPRŰ…
Ez esetben természetesen nem a háztartási eszközről van szó. Ez a seprű az a seprű, aki a mezőny után végigmegy az útvonalon, leszedi a szalagokat, táblákat, felszedi a szemetet, és ha talál eltévedt túrázót, bekíséri a célba. Mindig is irigyeltem a seprűket, h. milyen jó nekik (meg a pontőröknek, de azoknak azért nem annyira, mert nem túráznak… a seprűk viszont igen).
Természetesen engem, aki sem gyors nem vagyok, sem navigálni nem tudok, soha, senki nem kért még fel seprűnek – bevallom, TKM ajánlatát is inkább barátságunk bizonyítékának, mintsem racionális döntésnek értelmeztem, de nagyon örültem neki. Egy darabig úgy tűnt, h. Szamóca is jön velem seprűnek, de aztán családi elfoglaltságok miatt lemondta. Sebaj, gondoltam, én leszek a Magányosan Seprő Hősies Seprű. És majd igyekszem nem elkavarni ott, ahol tavaly elkavartam (egyik helyen sem). Rögtön kezdtem azzal, h. szokásommal ellentétben letöltöttem a túra honlapjáról a GPS-trekket. Nem vagyok a trekkalapú navigálás híve – ez nem is illenék hazánk, sőt, a nemzetközi mezőny vezető eltévedéskutatójához – de most úgy voltam vele, h. talán mégse a seprűt kelljen keresni az éjszaka közepén… Aztán, a túra előestéjén kiderült, h. Szamóca programja megüresedett, és mégis el tud jönni. Remek, elhamdulillah. Reggel a Nyugatiban találkoztunk, és alig 5 perccel a hivatalos rajtidő vége után le is szálltunk a vonatról Albertirsán. Megjegyzem, a vonatról leszállva azonnal sikerült PONT ellenkező irányba elindulnom, mint ahol a strand van (a rajt/cél), még jó, h. egy helybéli megkérdezte, h. hova is igyekszünk pontosan... Láttam Szamócán, h. komoly kétségei kezdenek támadni a projektet illetően...
A szervezők már útjára bocsájtották a mezőny túlnyomó részét:

Minket pedig igazi luxuskajával, lazacos falatkákkal vártak:

Rövid stratégiai megbeszélés után nekivágtunk a távnak, tekintetünkkel már a szalagokat keresve az út menti fákon:

Hát, ez a szalagszedés nagyon izgalmasnak bizonyult – eleinte. Szinte összevesztünk Szamócával azon, h. ki szedje le az éppen soron következőt. Igyekeztünk igazságosan, nagyjából felváltva leszedni a szalagokat, egész pontosan levágni, ugyanis mindketten késsel felszerelkezve érkeztünk.
Előttünk rajtolt még egy pár, már a rajtidő után, és nem is nagyon siettek, beálltunk mögéjük 20-50 méterre, h. ne előzzük meg őket. 

Mondjuk szívem szerint kicsit gyorsabban mentem volna, kiváltképp a szalagmentes szakaszokon, de hát ez van. Közben észrevettem, h. figyelnek minket:

Ahol a legkisebb (11 km) táv leválik a többiről, két jelentős esemény is történt: (1) a pár elkanyarodott a mi útvonalunkról, és (2) sor került az első útjelző tábla eltávolítására. Hát, ez még izgalmasabb volt, mint a szalagszedés – azért elhamdulillah nem vesztünk össze:

A szép kis laminált lapot gondosan a hátizsákomba rejtettem, később ide kerültek a pontokat jelző lapok is, a bélyegzőket pedig Szamóca zsákolta be – ez nehezebb feladat volt, mert kívül-belül zöldek voltak, mint hamarosan a gyűjtögető Szamóca is.

Az utak mentén rengeteg nagyon finom kökény volt, meg-megálltunk szemezgetni, de azért igyekeztünk, mert ekkor már láttam, h. ez a szalagszedegetés nem lesz olyan egyszerű, mint vártam. Röviden, ez egy rendkívül időigényes feladat. Az elején a minden teremtmény iránti túlcsorduló szeretet vezérelt minket: ó, ne lépjünk a kisvirágra, le ne törjük a kis ágacskát, meg ne sértsük a kis rügyecskéket… aztán, a vége felé, már a szakadó havasesőben meg törd le azt a sz…-t úgy, ahogy van! Illetve: nem látom a szalagokat a sötétben, de éppen le is… nem érdekel!
Egyelőre itt még nem tartottunk, de a szalagszedés akkor is lassan ment. Amikor épp nem szedtünk, akkor alaposan kiléptünk, néha bele is kocogva, a mozgó átlagunk 5,5 körül járt – a teljes meg 4,1 körül, mint mondottam, sok volt a szalag. Ráadásul néhol – ki tudja, milyen megfontolásból – a kedves szalagozó kollégák OLYAN magasra kötötték, h. nem is tudom, hogy értek fel odáig. Daruskocsival szalagoztak ezek, sziszegtem a fogam között, ahogy a vastag ág aljába csimpaszkodva próbáltam lejjebb húzni, miközben Szamóca egy zergebakot is megszégyenítő szökkenésekkel próbálta megragadni a szalag alját. Persze még a szél is fújt, naná, játékosan odébb-odébblebbentve a már-már megragadott szalagot. Aztán a következő alpesi szalagozásnál szerepet cseréltünk, Szamóca rángatta lefelé az ágat, én meg ugráltam. Nem is tudom, mi lett volna, ha egyedül megyek.
A táj, ahogy tavalyról emlékszem, kellemes – most egyrészt a szalagokat figyeltem, másrészt elég köd is volt. Milyen szép ez a völgy, mondtam Szamócának, pont olyan, mint az előző volt, felelte ő lakonikusan. Nekem akkor is tetszett, nyugodt vidék, és mióta a pár elfordult a kistávon, egy lélekkel sem találkoztunk, kivéve őzekkel – de azokkal kétszer is. Néhol volt egy kis sár, de a későbbiekhez képest ezt igazából porszáraznak értékelném. A szántókon sikerült megmutatni Szamócának, h. milyen a repce, és találtunk ilyen felemás részt is:

Szerintem most jönnek az Editék, mondta Szamóca a ki tudja, hányadik pont után, én pedig egyetértettem vele, és alig vártam, mert a rendező csokis parányt ígért a pontra… ha a többiek már úgyis elmentek, akár mindet megehetjük, fejtegettem Szamócának, aki helyeselt.
A ponton égett a tűz, kaptunk teát, ami nagyon finom volt és nagyon jólesett, annál is inkább, mert pont a pont előtt kezdett cseperegni az eső. Itt megálltunk kb. 10 percre, teázni, beszélgetni és csokis parányt enni, valamint azt is eldöntöttük, h. ez az eső nem úgy néz ki, mint aki el akar állni, ezért felvettük az esőkabátokat, amelyek rajtunk is maradtak a túra végéig – bár egy idő után igazából sok értelme már nem volt, alulról feláztunk derékig…

Mindenesetre kellőképpen beöltözve indultunk neki a fennmaradó távnak. Megtudtuk, h. kb. 15 perccel előttünk ment el az utolsó ember, talán utolérjük, gondoltam. Nem értük. A teszkós bevásárlást idéző méretűre duzzadt nejlonszatyrokba további szalagok kerültek – még soha nem túráztam szatyorral és késsel a kezemben… 

Az eső esett, egyre jobban. Az a jelentéktelen mennyiség, ami nem talált valahogyan utat a nadrágszárunkon keresztül felfelé, az akkor szivárgott végig a karunkon, amikor a csurom víz ágakról a csurom víz szalagokat szedegettük. Elhamdulillah a jókedvünk töretlen volt, nagyon élveztük az egészet.
Már sötétedett, amikor az utolsó előtti pontra értünk, pontosabban bekocogtunk. Ez volt a kajapont, ahol az időben ideérő és húsevő túratársak szalonnát, húst, kolbászt stb. süthettek nyárson. Mi sem maradtunk éhen, kaptunk füstölt sajtos szendvicset, házi savanyúkáposztát és teát. Pecsételtünk magunknak, lebontottuk a pontot, a laminált lapot TKM kezébe nyomtam. Hol van a többi, kérdezte ő. Ööö… a szemétben… kidobtam, baj, kérdeztem vissza. Miért, az kellett volna, kontrázott Szamóca is. Csak azt sajnáltam, h. nem volt a kezemben a fényképezőgépem, mert TKM arckifejezése LEÍRHATATLAN („hát ezt nem hiszem el, h. ezek a nők KIDOBTÁK a jó kis laminált lapjaimat… ááááááááá…”), de nagyon úriemberhez méltóan kezelte a helyzetet: á, nem baj, lehet csinálni másikat, mondta, de ekkor már nem bírtuk tovább, elnevettük magunkat, és TKM kezébe nyomtam a gondosan összegyűjtött lamináltakat. TKM nem haragudott meg, és a maradék (kb. 1 kg) csokis parányt elcsomagolta nekünk a vonatra. Aztán a lámpák elővétele indultunk is tovább, mert már töksötét volt.
Az eső lassan valami havasesőszerű szmötyire váltott. Elérkeztünk a SZINTHEZ, ami a túra legkomolyabb emelkedője (na jó, az egyetlen igazából), egy löszös lejtő, ami most olyan szinten sáros és csúszós volt, h. komoly kétségeim támadtak, h. feljutunk-e a tetejére. Nem igaz, h. az egyetlen szint pont akkor van a túrában, amikor már bokáig ér a sár, fakadt ki Szamóca. én igyekeztem némán vigyorogni.
A következő, utolsó pontig még elég normálisan haladtunk. Mondjuk a GPS végig a kezemben volt, h. lássam, merre is kell menni, mert a sötétben, a nagy határ semmi közepén nemigen tudtuk, hol is van az út… A pontot lebontani nem volt egyszerű, fel kellett lépni az út mellett egy kis magaslatra, ami már igencsak csúszott, az eső esett, köd volt, nem láttunk semmit. Elhamdulillah, h. van GPS és trekk. Mentem elöl, kezemben a készülék, mögöttem Szamóca, körülöttünk a sötétség. Egyszer csak a GPS csippan egyet. Megtorpanok, no, csak nem elemet kell cserélni, bekapcsolom a képernyővilágítást, közben Szamóca megelőz, mi történt, néz vissza. Basszus, basszus, basszus! Kiáltok fel kétségbeesetten, mi van, kérdezi ismét. Nenene, visítok ismét, a GPS ugyanis kedvesen megkérdezi: Kíván újabb célt választani? És a trekk eltűnt a kijelzőről, itt állnunk a semmi közepén, töksötétben, egy szatyor vizes szalaggal, hurrá. Baj van a navigációval, nyögöm ki, nem látom, de ÉRZEM, h. Szamóca elsápad. Nincs meg a vége, gondolom magamban, de azért még egyszer betöltetem vele az egészet, és elhamdulillah, megvan végig, mehetünk tovább. SOHA nem csinált még ilyet, h. mi történhetett, máig sem tudom. Lehet, h. véletlenül megnyomtam valamit, és megszakítottam a navigációját nekije. Mondjuk az ujjaim ekkorra már jéggé fagytak a csuromvizes kesztyűben, tehát ez a lehetőség nagyon is fennáll. (MONDOM én, h. nem nekem kellene navigálnom a holnapi BHTCS-n…)
Itt jött a legdurvábban sáros rész, egyszerűen leírhatatlan volt, később megtudtam, h. a mezőny második fele inkább már bement a susnyásba, h. elkerülje a bokán felül érő sarat, ám mi (1) a töksötétben nem láttuk, h. be is lehetne menni a susnyásba, (2) továbbra is hősiesen szedegettük a szalagokat, bár biztos vagyok benne, h. itt azért kimaradt jó pár darab, lévén, h. egymást se láttuk igazából a lámpafény, köd, szakadó havaseső hármas fátyolán át. Érzékeltem, h. seprűtársamat itt kissé kezdi elhagyni a humorérzéke, így inkább bölcsen befogtam a számat.
Nagy megkönnyebbüléssel értünk ki a Háromszorosan Áldott Műútra. Hamarosan kereszteztük a 4-es utat, itt egy kicsit álldogáltunk, mire át tudtunk menni, és innen pedig már tényleg percek alatt a célban voltunk. A rajt/cél személyzete, Gábor hősiesen várt minket, sőt, mivel mintegy 10 perc volt a vonatig, ki is vitt minket az állomásra – ez annál is inkább hősies volt, mert végignéztem magamon, és objektíve megállapítottam: ha lenne disznóm, a disznóólba sem engedném be saját magamat…
Az állomáson kiderült, h. a vonat 10 percet késik elhamdulillah, így megkaptuk az oklevelet és a díjazást, amit a helybéli óvodások egyike készített:

Aztán a vonaton hazafelé megettük az ÖSSZES csokis parányt J.
Nagyon remek túra volt ez, és én nagyon élveztem söprűnek lenni, nagyon szórakoztató volt. Ez úton is köszönet a szervezőknek, pontőröknek és seprűtársamnak is.