„A” Projekt – MÁTRABÉRC

Táv: 56 km

Szint: 2742 m

Talán emlékeztek rá, h. az év végi összesítőmben utaltam arra, h. erre az évre 3 nagy projektet is tervezek, de, elkerülendő, h. (1) megpróbáljatok lebeszélni róla, (2) halálra röhögjétek magatokat, inkább nem fedem fel előre, h. mik lennének ezek. A projekteket meg lehetett tippelni, 2 embernek sikerült 100%-os találatot elérni, ők ezzel értékes tárgynyereményre tettek szert, amelyet már kézhez is kaptak.

Nos, az „A” projekt dátuma április 14-én el is érkezett…

1. Előhang

Amikor még (a mostaninál is sokkal) kezdőbb túrázó voltam, mondtam egyszer Megbízott szakértőnknek: „Két túra van, amit igazán szeretnék megcsinálni: a Vulkán és a Mátrabérc!”

„Nnna, PONT a Vulkán meg a Mátrabérc…”, felelte ő kissé savanyú arccal, amiből rögtön gondolhattam, h. nem a legkönnyebb fába vágom a fejszémet.

A Vulkán sikerült decemberben, elhamdulillah, hazafelé M. Sz. azt mondta a kocsiban: „No, a Mátrabércen ez után még lenne 13 km, és benne a Muzsla!” Elég riasztóan hangzott, bár akkor és ott úgy gondoltam, h. meg tudnám csinálni. De nyilván ez csak akkor derül ki, ha ott van az ember élesben, és meg kell csinálnia. De akkor már tudtam, h. insallah meg fogom próbálni, történjék bármi.

Ez nem egy egyszerű túra, mert hosszú, meg sok benne a szint, meg kevés az idő. Három ponton is van időkorlát, ha egy megadott időig nem érsz oda, már nem mehetsz tovább, hanem busszal visznek be a célba. No, ezt NAGYON nem szerettem volna. Ha kicsúszok a szintidőből, az egy dolog, de ha felpakolnak egy buszra, és végig sem tudsz menni, hát az elég tragikus lett volna számomra. Tamás bölcs tanácsot adott: „Csak az elejét kell jól megnyomni! Ha Mátrakeresztesre jó idővel érsz, akkor már nagy baj nem lehet.” „Tamás, Keresztes, az 43 km-nél van. Az nem a túra eleje, hanem a vége…” „Igen, azért mondom, h. ha odáig jó idővel érsz, akkor nagy baj már nem lehet!” Ezzel a bölcs érveléssel nem is vitáztam tovább. Úgy voltam vele, h. ha addig eljutok, akkor a Muzslán már négykézláb is keresztülmászok, és nem hagyom, h. felpakoljanak a buszra… csak nem fognak fizikailag kényszeríteni…

Tőlem telhetően igyekeztem felkészülni a túrára. Egész évben gondoltam rá. Rendesen ettem. Edzettem. Nem hagytam ki egy reggel sem a 40 perc bicikli – 40 perc ellipszistréner-kombót. Hetente kétszer előszedtem a súlyokat, pedig nem szeretem ám őket, de arra gondoltam, h. a Mátrabérc… Rendesen ettem. Amikor kedden valaki aranygaluskát hozott (aranygaluskát, basszus, aranygaluskát!!!) nem ettem belőle, mert mi lesz majd a Mátrabércen… Amikor kedden vagy csütörtökön elmentetek előadás után, inkább lehevertem volna olvasni, de aztán belegondoltam – oké, de mi lesz majd a Mátrabércen? Na jó, akkor jöjjön Mulder ügynök, sóhajtottam megadóan, beraktam az aktuális x-akta részt, és felmásztam még este is a biciklire (basszus, már legalább 4x láttam minden részt… de azért még mindig élvezem, egyszerű vagyok, mi?).

Végül is a 2 évvel ezelőtti állapothoz képest 51 kg mínusszal álltam rajthoz a Mátrabércen. Nyilván a kondícióm sem olyan, mint 2 éve, ettől függetlenül gondolhatjátok, h. nem voltam azért nyugodt az előző este. Egész héten 8 órákat aludtam, igyekeztem nem stresszelni semmin. Az utolsó 2-3 napban már nem foglalkoztam a diétával, szemetet nem ettem össze azért nyilván, de pl. reggel 40 gramm zabpelyhet nyomtam 30 helyett, és ha ettem volna egy natúr joghurtot gyümölccsel, akkor megettem, és nem rugóztam azon, h. kell-e most nekem ennyi fruktóz éppen, és péntek este még ettem barna rizst meg krumplit, pedig este már nem eszem szénhidrátot. De holnap Mátrabérc, gondoltam, és lenyomtam, hiába nem voltam éhes.

2. Mátrabérc

Gondosan pakoltam előző este, 2 kifli szendvicsnek, 2 zselé, tökmagszelet, fehérjeszelet, egy kókuszvíz (simán van olyan jó, mint bármelyik izo, csak nagyon drága), reggel csak az ivózsákomat (Kövér Test, jaja, ő az) kellett feltölteni.

Reggel fél 4-kor keltem, 4:45-kor indult a különbusz a Népstadiontól, több busz is, és az elsőn szerettem volna lenni, nem szeretek a végén rajtolni. Taxival mentem odáig, mertóval nem értem volna el az első buszt. A kapu elé leérve látam, h. esik az eső, no, már csak ez hiányzott, gondoltam… Az esőben ott álltak a buszok, körülöttük a túrázók, az első busz már majdnem tele. Még épp felfértem, alig volt már szabad hely, várjál, itt még van, csinálok egyet, mondta egy fiú. De ugye nem fogsz egész úton rémtörténeteket mesélni arról, h. hogyan adtad fel, ment ki a bokád, vittek be busszal a célba, kérdeztem gyanakodva. Ezen az egész busz remekül szórakozott, és mindjárt ketten is jelentkeztek, h. ők szívesen elmesélik, mi volt tavaly… Majd hazafelé, jó, mondtam, bemásztam az ablak mellé, a szomszédom a fülébe rakta a fülhallgatóját, én hátradőltem, behunytam a szemem, és próbáltam aludni. Csodák-csodájára a busz 4:40-kor elindult, nem tudtam aludni, a mögöttem ülő végig a kerékpárjáról és a kerékpártúrákról beszélt a szomszédjának, azt hallgattam, tárcsafék, hidraulika, légtelenítés, visszhangoztak a szavak az agyamban, aztán Gyöngyösnél feladtam az alvásra tett próbálkozásokat, elővettem a teljes kiőrlésű spenótos pogácsáimat (nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik), megettem őket, közben erősen próbáltam elképzelni, amint a lassú felszívódású szénhidrátok lassan szívódnak fel, és fú de jó lesz ez nekem kilométereken keresztül…

Ahogy közeledtünk Sirokhoz, a buszt lassan megtöltötte az energiaital és a Bengay szaga. Levegő nem sok volt, alig vártam, h. leszálljunk. Útközben örömmel láttam, h. az utak szárazak: a Mátrában nem esett. Egészen addig, amíg mi le nem szálltunk a buszról, mert akkor rákezdte, és többé-kevésbé egész nap esett, hol kifejezetten zuhogott, de többnyire csak szemerkélt, ami nem volt kellemetlen, sőt. Az utak jók voltak, csak a vége felé volt némi sár, viszont pl. a Kékesen és a Muzslán kifejezetten durva hideg volt – a Muzslán még a leheletünk is látszott, a Kékesen 4 fok volt…

6:20 körül megérkeztünk a rajtba:

Előtte SMS-váltás Valival, megbeszéltük, h. a rajtban találkozunk, és próbálunk együtt menni, de azt kikötöttük, h. egyikünk sem vár a másikra. Ez nem az az igazodós túra, mondta Vali, és milyen igaza volt. 6:31-es rajtidővel, IRL 6:35-kor indultunk el négyen: Vali, Dia, Gábor és én. A csapat nem sokáig maradt együtt, mert a tempó nekem kicsit lassú volt. Úgy gondoltam, h. az elejét a Kékesig próbálom megnyomni. Egyrészt azon furcsa lények közé tartozom, akik szeretnek felfelé menni (pl. a Pisztrángos – Kékes szakaszt kifejezetten élveztem), másrészt tudtam, h. a Kékesről levezető sárga sáv brutál lejtője nagyon meg fog majd fogni – lefelé nem tudok menni sajna. Időtervem is volt, persze, tavaly a Hanák Kolos túrát, ami a Mátrabérc utolsó 36 km-e, 8:14 alatt csináltam meg, most úgy véltem, h. ha nem érek fel 5 órán belül a Kékesre, akkor végem. Ez ugyan csak 20 km, de van benne majdnem 1500 m szint, ami elég durva. 4:30-nak jobban örülnék, gondoltam, mert akkor adnék magamnak 15 perc pihenőt, és akkor lenne 8:15-öm a maradékra, insallah csak meglesz annyi idő alatt, mint tavaly volt, igaz, h. most már mögöttem lesz a Kékesre vezető gyilkos 20 km, de egy év alatt jelentősen könnyebb meg erősebb is lettem.

Szóval az első létraátmászásnál még láttam a csapatot, aztán már nem, csak mentem, ahogy tudtam. Hamarosan utolért Tamás, futott, még visszakiabálta, h. 7-kor rajtoltak M. Sz-szel. Ez nekem nagyon jó volt, mert elkezdtem játszani egyik kedvenc játékomat, az „Előzd meg Megbízott Szakértőnket” címűt, aminek sok értelme nincs, csak ilyen plusz motiváció, h. pl. a Kékesig ne érjen utol.

A Kékesre vezető szakasz hírhedt része az Oroszlánvárhoz vezető emelkedő. Ezen a részen már jártam, tudtam, mire számítsak, de a térképet nézegetve itthon úgy láttam, h. lesz azért részem meglepetésben: az Oroszlánvár után van még 2 hupli, hasonlóan meredekek, csak még hosszabbak – nem is tudom, miért pont az Oroszlánvár lett a nagy mumus… És a 3 hupli után jut az ember odáig, h. egyáltalán ELKEZDJE megmászni a Kékest…

Az eső az Oroszlánvárhoz vezető brutál meredek emelkedő előtt kezdett komolyabban esni. Gondolkodtam is, h. elővegyem-e az esőkabátot, de aztán úgy döntöttem, h. „C” polár bizonyos szinten vízálló, nem akartam esőkabátban menni, mert nagyon aláizzadok, és azt nagyon nem szeretem. Jelentem, végig „C” polárban mentem, és ő hősiesen tűrte az esőt, nem ázott át, és a szelet is remekül megfogta, nagyon jó cucc, itt az ideje, h. név szerint is bemutassam, nem reklámozni akarom, és üzleti érdekeltségem sincs benne, de bátran ajánlom bárkinek: Merrell Spring Iso Aeroblock.

Oroszlánvárhoz felmászni vicces volt, nem tudok mást mondani, az ilyen meredekek mindig felvillanyoznak, mert nem hiszem el 100%-ban, h. ez tényleg igazi. A ponton mindenki meg volt viselve egy kicsit:

Fenn a ponton pecsételtek, én benyomtam egy zselét, gondolván, h. jól fog jönni a másik 2 huplin, és hát tényleg. Amúgy ez az Oroszlánvár nagyon szép hely, már ha az embert leveszik a lélegeztetőgépről, és képes felemelni a fejét, h. körülnézzen:

Mentem tovább, és újra és újra elcsodálkoztam, h. nahát, még MINDIG felfelé kell menni, hát ezt nem biztos, h. elhiszem… Ennek ellenére nagyon élveztem ezt a szakaszt a Kékesig (TKM, mondd nyugodtan, h. perverz vagyok…), egyrészt nagyon gyönyörű részeken mentünk. Oroszlánvár után más látszott a Kékes, a szokásos ártatlan kinézetével lapult a távolban, fú de magas vagy, és milyen messze, gondoltam magamban:

Másrészt az erőfeszítés és szenvedés olyan metafizikai mélységeit és magasságait jártam meg, h. néha már-már azt hittem, h. látomásaim vannak. Néztem a sáros földet magam előtt, egy kis csupasz kőriság hevert keresztben az úton, bevillant, h. éjjel azt álmodtam, h. a Mátrabércen vagyok, zuhog az eső, és akkora sár van, h. giliszták tucatjai másznak ki a földből, reflexszerűen magasabbra kaptam a lábam, nehogy eltapossam, ja, ez nem a giliszta az álmomban, hanem egy kőriság, és nem álmodom, hanem valóban itt vagyok a Mátrabércen, gondoltam.

Elég jól mentem, a futók nyilván megelőztek, a lassabbakat megelőztem én, aztán nagyjából beálltunk, és mindenki küzdött, ahogy tudott. Kiértünk egy keresztútra, no, innen már a Kékesre megyünk, gondoltam:

Aztán mentünk, nem fájt semmim, és fáradtságot sem éreztem igazán, nyilván azt érzékeltem, h. csak mögöttem van már 15 km egy ezres szinttel, de jól voltam, és jól értem fel a Kékesre is, 4:15-ös idővel, ami messze meghaladta a várakozásaimat. Lelkesedésemet az törte le mindössze, h. a pecsételésre és a teára TIZENNÉGY percet kellett várnom… nemcsak a várakozás volt a gond, hanem az is, h. a síház előtt kígyózott a sor, 5 fok volt, süvített a szél, és hát nem tagadom, alaposan le voltam izzadva, 1 perc sem kellett, és fáztam, mint a kutya… láttam, h. egyhamar nem lesz meg a pecsét, gyorsan átcsoportosítottam magamban: a 15 perc pihenőt tudjuk be a sorba állás idejének, elővettem egy fél kiflit, megettem, aztán egy banánt is, mert eddigre már komolyan éhes voltam, szabályosan korgott a gyomrom… gondoltam is felfelé az emelkedőn, amikor láttam egy túratársat a fülébe dugott fülhallgatóval menni, h. nekem a hangok fontos részét képezik a túrának. Lábam alatt herseg az avar, mintha nápolyit rágna valaki, a madarak üvöltöznek, a fogam csikorog, a gyomrom korog… dehogy zárnám ki mindezt az élvezetekből.

Nagy nehezen sorra kerültem pecsételni, kértem fél bögre vizet meg egy bögre teát, aztán már mentem is, bár eredetileg máshogy képzeltem ezt a pihenőt, pl. leültem volna pár percre, de a sorban állás után már nem akartam időt vesztegetni, indultam neki a lefelé sárga csíknak. Ez egy brutális lejtő, de most legalább nem volt sáros, bár az eső esett, annyi még nem, hogy komolyabb sarat hozzon létre. Viszont egy csomó fa bedőlt az útszerűségre, Welcome to Kékes Kalandpark, mormoltam a fogam közt, míg lovas múltamnak megfelelően a hatalmas fatörzsek hátára vetettem magam:

Nem lehetne, h. a szervezők reggel végigjárják ezt, és minden fatörzsre felcsatoljanak egy voltizshevedert, gondoltam, mégiscsak egyszerűbb lenne… De a durva meredek részen azért sokkal könnyebben lejutottam, mint tavaly, mondjuk kevesebben is voltunk, nem kellett attól félni, h. valaki elsodor, a Hanákosok nagyrészt már elmentek, a Mátrabérc mezőnye meg már jól szétszóródott eddigre.

A sárga vízszintesebb szakaszára lejutva következett a túra legsötétebb része, ami alapjaimban megrázott, és ez volt az a pont, ahol a teljesítésem a legkétségesebbé vált. Bevallom, az itinert nem nagyon tanulmányoztam, a Kékesig a kéken kell menni, utána meg már egyszer végigmentem, meg amúgy is rengeteg nevező van, nemigen lehet elkavarni, gondoltam magamban. No, itt a sárgán egyszer csak elértük a jobbra kiágazó sárga négyzet jelzést. A jelzés remekül fel volt festve, még szalagok is voltak. Az előttem levő 7-8 ember azonban ment tovább a sárga csíkon. Fiúk, nem itt kell átmenni a négyzetre, szóltam utánuk. Ááá, nem, mondta egyikük, a sárgán kell menni, majd csak később kell lefordulni. Elővettem az itinert, itt az van, h. a sárga négyzet, kötöttem az ebet a karóhoz. Igen, de majd csak később,  mondta a túratárs teljes magabiztossággal. De itt még szalagok is vannak, vitáztam tovább. Az nem nekünk szól, ne foglalkozz vele, nézd, ott tovább a sárgán is vannak, mondta ő, és tényleg, még a sárga sávon is voltak szalagok, no jó, gondoltam, nekik van igazuk, és mentem tovább utánuk, annál is inkább, mert az elágazáshoz érkező további 2 túratárs is jött utánunk (ők is bejöttek a csőbe). Meredek lefelé, köves, majd hamarosan egy olyan letörés az útban, ahol mászni kellett lefelé. Hát, erre nem emlékszem tavalyról. Pár száz méter múlva egy újabb, még durvább letörés, erre már emlékeznék, aztán kiérünk a műútra… Hoppácska, tavaly itt BIZTOS nem volt műutazás… ráadásul a GPS szerint a sárga pont az ellenkező irányba megy, ez a műút jelzetlen, és az itiner egyértelműen jelzi, h. VÉGIG jelzett úton kell menni. Megállok, fiúk, biztos rossz irányba jövünk, emelem meg a hangom, egyikük (pont, aki biztos volt abban, h. erre kell jönni) felhívja a haverját, és hangosan bizonygatja neki a telefonba, h. ő van eltévedve, és mi jövünk jó irányba…

Itt már eléggé elborult az agyam, persze magamra voltam mérges, nem másra, egy átlag túrán az ember ilyenkor nevet egyet, legyint, és örül, h. hozzájárulhatott az eltévedéstudományi kutatásokhoz, de ez a MÁTRABÉRC, itt 20-30 perc kiesés SIMÁN meghiúsíthatja a teljesítést, ez már nem vicces. Megnézem a GPS-t, és úgy látom, h. ha a műúton mennénk, akkor is ugyanoda jutnánk, ahol a sárga négyzet és a kék találkozik, de mi van, ha elkerülöm a feltételes pontot, ami ugyan a kék +on szokott lenni, de mi van, ha most előrébb van? No meg persze csalni sem akarok, soha nem tudnám elfelejteni, h. még ha teljesítettem is, nem 100%-osan, elrontaná az ízét. Ó, basszus, hát akkor menjünk vissza, azon a meredek, letöréses FOSfalon, a fiúk utánam, csak egy tud lépést tartani, a többiek lemaradnak, én már gátlástalanul és hangosan dühöngök (TKM, ha azt hiszed, h. a Tündér-sziklán dühös voltam, akkor nagyon tévedsz): hogy lehetek ilyen KRETÉN, mikor PONTOSAN tudtam, h. merre kell menni, hányszor megfogadtam már, h. nem érdekel, mások merre mennek, ha most emiatt nem lesz meg, akkor aztán IGAZÁN dühös leszek, de hát nem vádolhatok senki mást, csak magamat, úgy kell nekem, én vagyok a hülye stb. Egy idősebb túratárs nyugtatgat, nyugi, meglesz, még időben vagy, és legalább erre mindig emlékezni fogsz… hát, az biztos is.

Annyi haszna volt a dolognak, h. mérgemben egy nekifutással felszaladok a Csór-hegyre, ami pedig simán van egy 9-es FOSfal, lentről felnézek, és kinézem magamnak a második kék + jelzést, no, ott lehet megállni pihenni, addig semmi, de nem kell megállnom, simán felmegyek a pontig, Dia ott pihen, hát te hogy kerülsz mögém, kérdi őszinte, mély megdöbbenéssel, hagyjuk, ne beszéljünk róla, felelem, aztán mégis kitör belőlem, rövid, ám dinamikus összefoglaló után rohanok tovább Galyatető felé. Ahová szimpatikus, egészséges emelkedő vezet felfelé:

Ez a szakasz annyira nem esett jól. Elég sötéten láttam a helyzetet, basszus, sikerült elkavarnom, ki tudja, h. beérek-e… Találkoztam egy túratárssal, aki teljesen kétségbeesetten és elborult tekintettek közölte, h. ő volt már egy ötvenes túrán, de hát ez SOKKAL nehezebb, mint a Gerecse 50… A Gerecse 50 ehhez képest egy séta, mondta, én rámutattam a tényre, h. ja, ez hosszabb is, meg több mint 2x annyi szint van benne… Amúgy ezen a túrán vagy brutálisan felfelé, vagy brutálisan lefelé kell menni, alig-alig van valami kis vízszintes rész benne. Nem volt még olyan túra, ahol ennyire keveset vittem volna a botokat a kezemben, szinte végig használatban voltak.

A pont előtt még volt egy frissítőállomás, a furgon vonóhorgára egy ócska bakancsot húztak, első pillantásra azt hittem, h. valaki fekszik a kocsi alatt, hmmm, annyira még nem vagyok elkészülve, h. hallucináljak, vagy ki tudja…

Galyatetőn utolértem Valit és Gábort, ők is elcsodálkoztak, h. mit keresek én itt. Mi van, bepasiztál, nyugtázta Gábor az elbeszélésemet. További jó utat kívántam nekik, aztán nekilódultam. Hamarosan láttam egy út szélén, a földön ülő túrázót, elrévedve nézett a mellette álló társára, még öt perc, és megpróbálok felkelni, jó, kérdezte tőle. Mentem tovább, Vörös-kő előtt még egy frissítőpont, már egy kilométerről hallottam a borzalmas, pánsípos zenét (?), ami betöltötte a környéket, először azt hittem, búcsú van, vagy mi, de a tea az jólesett, aztán betámadtam az ismerős, fogpiszkálószerű pálcikákból úgy-ahogy összerótt kilátót, emlékeimben az kék volt amúgy, de most láttam, h. zöld, vagy már a színlátásom sem működik, ki tudja…

Az itt kezdődő szakasz a kedvencem, Ágasvárig a táj gyönyörű, bár veszélyes és gyilkos, gyönyörű kilátásokkal:

És megmászandó sziklákkal:

Szépség ide vagy oda, örültem, h. felértünk, bár a lemeneteltől kicsit féltem, Ágasvár, kedvenc hegyem a Mátrában, felfelé és lefelé is gyönyörű és veszélyes, mint egy feketepárduc, de elhamdulillah a talaj nem volt sáros, az eső velünk együtt érkezett, szinte végig követett minket. Ekkor már fáradtnak éreztem magam, az egyik nagyobb lemászásnál le kellett támaszkodnom fél kézzel a sziklára, nem tudom, hogyan történt pontosan, de a bal hüvelykujjamat nekicsaptam a kőnek, a boton is folyt lefelé a vér, hahhh, veszélyes túra ez, gondoltam, aztán amikor a verítéket törölgettem az arcomról, a vér valahogy oda is átkerült, ezt persze nem érzékeltem azonnal, bár többen furcsán méregettek, aztán utolért Gábor, a vért majd most le az arcodról, mondta kedvesen, a turistaháznál van egy csap. Oké, mondtam, bár pillanatnyilag éppen a legkevésbé sem érdekelt, h. mi van az arcomon, mire a csaphoz értem, el is feledkeztem róla, arra koncentráltam, h. menni kell, mert Mátrakeresztesről valahány óra után már nem engednek tovább. Ez persze rajta volt az itineren, de ekkor már úgy éreztem, h. túl sok energiát emésztene fel az elővétele. Inkább nyomultam tovább a kitudjamilyen patak festői szépségű völgyében:

Már nem emlékszem, h. éppen esett-e az eső, talán igen, mert arra gondoltam, úgyis lemossa a vért az arcomról. Nem fáztam, „C” polár nem ázott át, a cipőm sem, amelyet péntek este természetesen szakrálisan impregnáltam, de most már elég keményen fáradtnak éreztem magam. Egy túrán sem voltam még, ahol ennyire ott kellett volna lenni agyilag, és koncentrálni arra, h. nem szabad elcsüggedni, és nem szabad arra gondolni, h. nem bírok továbbmenni, hanem csak arra kell koncentrálni, h. 10 métert még BIZTOS tudok menni, aztán megint 10-et, és megint… Beértünk Mátrakeresztesre, a pont fölött látszott a Muzsla:

Ó basszus, oda még fel kell menni, és van mögöttem 43 km 2200 m szinttel, pont egy Vulkántúra, gondoltam. Aztán megláttam a pontnak helyt adó vendéglővel szemben parkoló buszokat, na ezt nem, ezt aztán végképp nem, töltött el az elszánás, beviharzottam pecsételni, előttem egy hölgy, kezében az itinerrel, a túrán minden távnak más színű az itinerje, én szorongattam az élénk narancssárga (és most már kissé véres) Mátrabérceset, láttam, h. ő a Hanák Koloson van, mikor indul a busz, kérdezte a pontőr lányt. Már nem lehet továbbmenni, törtem ki kétségbeesetten, és elgondolkodtam, h. akkor most harcoljak, vagy sírjam el magam. De, lehet, nyugtatott meg egy másik Mátrabérces. 16:10 volt az idő, de muszáj volt 10 percre megállnom, mert éreztem, h. ha nem eszek valamit, elhervadok a Muzsláig. Nagy terjedelmű valamit persze nem ehettem, mert mégsem szerettem volna a Muzsla festői szépségű lejtőit összehányni. Amint pakolgattam a zsákban, h. valami kaját keressek, az első zsebben találtam valamit…

Mint tudjátok, pénteken voltam jelzést festeni. Út közben találtam egy jókora mészkövet, amiben nagyon szépen látszottak az őskori lények mészvázai. No, ez nekem kell, döntöttem el, és mivel a zsebembe nem fért, becsúsztattam a hátizsákba. Majd azon nyomban el is feledkeztem róla… És cipeltem végig a Mátrabércen. Mondjuk feltűnt, h. nehéz a zsákom, pedig már alig van benne bármi is… Most elgondolkodtam, h. kidobom a … (oda), de aztán úgy gondoltam, h. ha már eddig elhoztam, hazaviszem, legalább látta a Mátrát is. ő az:

Benyomtam a másik zselémet meg egy energiaitalt, és indultam tovább. Ha egy négyes átlagot megyek, akkor is beérek, gondoltam, és igyekeztem nem pánikolni meg kapkodni, mert azt már éreztem, h. a „végén majd futok” koncepció az nem nagyon fog összejönni…

Ekkor már éreztem, h. a Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett botanikai gyűjteménye található meg a jobb cipőmben. A bal cipőmből pedig alighanem illusztrálni lehetett volna a Magyarországi edényes flóra c. mű első és második kötetét… de persze nem álltam meg, most már kibírom a célig, gondoltam, aztán meg otthon majd berendezek belőle egy kiállítást.

Rögtön a pont után gyilkos emelkedő következik. Hát, Halima, ez nincs egy négyes átlag, gondoltam felfelé, és igyekeztem nem kétségbeesni.

A Muzsla, az egy nagyon sunyi kis hegy. Van neki két előhegye is. A folyamat a következőképpen zajlik:

1. Felmégy egy gyilkos emelkedőn, és már azt gondolod, h. hurrá, fenn vagyok a Muzslán. Aztán eszedbe jut, h. nem lehetsz még a Muzslán, mert:

(1.a) Nem látod a csúcskövet.

(1.b) Nem látod az ellenőrzőpontot.

(1.c) 20 perce indultál a pontról, onnan 6 km a Muzsla, és 43 km után a normális emberek (illetve a hozzám hasonló kis zselék) NEM mennek 20 perc alatt 6 km-t.

Sebaj, kicsit most úgyis lefelé kell menni, mégy tovább, bár kínzóan tudatában vagy annak, h. ennek a lefelének meglesz majd a böjtje… És igen, ismét felfelé kell menni, újabb emelekedő, felérsz, ez már a Muzsla lenne? Nem, nem, mert

(2.a) Nincs csúcskő.

(2.b) Nincs pont.

(2.c) V. ö. (1.c) fentebb, csak most 40 perc alatt nem.

Kiérsz egy laposabb részre, a keresztút után a földre nagy kővel leszorított papírra írt üzenet, hogyaszondja „Nyikom-nyereg, hajrá!” ó, basszus, nem biztos, h. elhiszem, még MINDIG nem a Muzsla, egyáltalán, mi az a Nyikom, nekem ugyan nincs nyikom, akkor meg kinek a nyikja, a gyomrom forog, hányjak, ne hányjak, a pont óta a 4 km-rel jöttem 350 m szintet, de dupla annyinak érzem, ó, ha egyszer elkapom ezt a Muzslát, kinyírom, de nem érdekel, mint korábban említettem, négykézláb is átmászok rajta. Észnél kell lenni, gondolom magamban, nem foglalkozni semmivel, menni kell. Utolérek egy túratársat, kedves szavú, bíztat, h. már csak 150 méter van hátra, persze NEM távban, hanem szintben basszus, mindegy, nyomjuk. Már csak az utat látom, ezt a beszűkült tudatállapotot KIZÁRÓLAG a Mátra tudja előhozni belőlem (no meg néhány ember, de azt hagyjuk…). Mindegy, megyek, nem is lassan, a 4-es átlag megvan simán.

Azt, h. valóban a Muzslára mégy fel, és nem valamelyik előhegyére meg mindenféle KRETÉN nyeregbe, azt onnan lehet felismerni, h. egyszer csak jön egy olyan brutális meredek, köves vörös talajú emelkedő, ami a túra elején is durva lenne, nemhogy így 50 km környékén. Ettől függetlenül én örültem ennek az emelkedőnek, utána már csak 3 kisebb hupli van Szurdokpüspökiig, meg a patakátkelés után ki kell mászni a patakmederből, ami nem egy akkora sportteljesítmény, de ilyenkor már nem esik jól. Nagy nekirugaszkodás, felérek, megállok a csúcskő mellett, utolér a kedves szavú túratárs, lőnél rólam egy képet, kérdezem, örömmel feleli, itt vagyok hát a Muzslán, kissé (?) leamortizálva, de legalább az eső már lemosta a vér egy részét az arcomról:

Az idő 17:40, és még 7 km van hátra, iszok Kövér Testből, és zsebre vágok egy fehérjeszeletet, mert nagyon éhes vagyok, persze, tudom, csak enni járok túrákra, de hát ez van… A fehérjeszelet amúgy mandulás, és direkt a Mátrabércre tartogattam, de most az ízét sem érzem, éppen fűrészport is ehetnék... Nem nagy kedvem van továbbmenni, de érzem, h. ha leülök, annak nem lesz jó vége. Elindulok, és hamarosan elér a Nap Meglepetése: M. Sz. áll az út szélén, már kissé homályosan látok, alig ismerem fel, nem is tudom, mit csinál, a hátizsákján matat valamit, hát téged mikor kerültelek el, kérdezi, elmondom a történetet, amit elég szórakoztatónak talál, aztán a követ is elmesélem, azt meg még inkább. Nagyon örülök, h. összetalálkoztunk, mindjárt jobban érzem magam, együtt indulunk meg, számoljuk a három huplit, aztán lefelé kocogunk, ezt nem sokkal korábban még teljesen lehetetlennek tartottam volna, de tejesen jól megy, és így a végén jól is esik kocogni, kellemes, kilazítja az izmokat, és voltaképpen nem nagyobb megterhelés, mint gyalogolni, kérdezzétek csak meg Tonnakilométert. Arra igyekszek  figyelni, h. a köves, lávafolyásos csúszós részeken el ne essek, mert úgy érzem, h. akkor nem állnék fel többet, hozhatnák a puskát, mint a bukott versenylovaknál... Közben beszélgetünk, illetve inkább én folyamatosan hülyeségeket beszélek, M. Sz. pedig megadóan és türelmesen hallgat. Amikor szóhoz jut, megmutatja az ivócsövét, ami nem zsákos, mint az enyém, hanem egy sima PET-palackra kell rácsavarni. Iszunk, a tiedet húzni is kell, vagy csak harapsz és szívod, kérdezi, ráharapok, és szívom, mint állat, felelem, és a tied? Azt csavarom, utána harapok és szívok, mondja, Gábor, aki közben utolért minket, látható döbbenettel mondja: ez ám a mély, őszinte barátság, látom, ti aztán mindent megbeszéltek, de én most inkább berakom a fülhallgatót, ti meg tárgyaljátok ki nyugodtan, mondja. Futunk tovább, már olyan lejtőn, amit magamtól túl veszélyesnek ítélnék futásra, a hely szűk, nehéz előzni, de előzünk, mikor beérem M. Sz-t, megkérdezem: te, nem lenne humánusabb, ha inkább megmondanád, h. fogjam be a számat, és én meg csöndben maradnék? Nevet, aztán jön a patakátkelés, hát ez nem esett jól, mondja, mikor kimászunk a túloldalon, az utolsó emelkedőn. Nekem sem, válaszolom, fájt a rekeszizmomban, és tényleg, de innen már egyenesen kell menni, közel a cél, még jól kilépünk, Tamás jön elénk, ő már 3 előtt benn volt, és elhozta az autót Gyöngyösről. 18:59-kor kapok célidőt, 12:28 kerül az oklevelemre, megvan, megcsináltam, még nem hiszem el teljesen, átveszem a kitűzőt, jaj de szép, hát gondoltátok volna, h. megcsinálom, kérdezem a fiúkat, egy szemernyi kétségem sem volt benne, feleli M. Sz., Tamás csak nevet, ügyes vagy, mondja, kimegyünk az udvarra, a célkaja töltött káposzta, ilyet még nem is láttam túrán, én ugyan nem eszem meg, de kikérem a sajátomat is Tamásnak, én megeszem a másik kiflit, iszunk, beszélgetünk, én meg barátkozom a gondolattal, h. megcsináltam, „A” projekt megvan…

A fiúk hazavisznek, ami nagyon jól jön, mert ekkor már nagyon fázom, kiment belőlem minden töltés, Ülésfűtésben meg ugye van ülésfűtés, ami ilyenkor felbecsülhetetlen értékkel bír. Tamás jó messze talált parkolóhelyet, de szint, az nincs odáig, nem akkora kihívás már, a kocsiban van egy kis csokis keksz, és hamarosan meleg is, megyünk haza, már sötétben, a rádióból a Stairway to Heaven szól a Led Zeptől, hamar Pesten vagyunk, a ház előtt tesznek ki, jó pihenést kívánunk, nálunk itthon áramszünet van, nem megy a lift, nem örülök, felmászok a harmadikra. Út közben találkozom a gondnokkal, merre járt, elfáradt, mennyit sétált, kérdezi. 57 kilométert, felelem. Hány nap alatt, jön a szokásos kérdés. Ma, mondom. Hát az nem lehet, döbben meg, szokásos reakció. Felérek a harmadikra, mire a lakásban vagyok, visszajön az áram, fürdés, gulyásleves, aztán lefekszem aludni.

3. Utóhang

A Mátráról álmodtam. Nem esett az eső. A hegyek magasak voltak, az utak hosszúak, a Muzsla előhegyei meg… hát, azok a Muzsla előhegyei voltak. Mátrabérc – jövőre, ismét insallah.

Jelzésfestés :)

Mindig is irigykedve figyeltem azokat, akik a szolgáltató oldalon állnak a túrázásban. 
Hú, de jó lehet pontőrnek lenni.
Hú, de jó lehet túrát vezetni. (No jó, ezt én is szoktam nektek, tényleg jó :))
Hú, jelzést festeni, ez NAGYON izgalmas lehet...


Aztán az Árpád-kilátós kirándulásunkon szembetalálkoztam egy teljesítménytúráról ismerős túratárssal, aki éppen... JELZÉST FESTETT! Rögtön mondtam, h. ezt én is szívesen csinálnám. 
És végre a héten lehetőség is nyílt rá. Ma délelőtt 11-kor hárman vágtunk neki, h. a Hármashatár-hegyről lejövő kék csíkról kiágazó, a Kőtaréjon keresztül a városba vezető kék háromszög jelzést felfessük. Ellenkező irányba, vagyis a buszmegállótól felfelé. 


Egyáltalán nem olyan volt, mint képzeltem. Azt hittem, h. fújni kell valami sprajjal, de nem. Simán körbe kell rajzolni a háromszögformát (a fehér alap már fel volt festve), aztán, mint az oviban, ügyelni kell, h. a vonalon belül maradjál :) Egyik kézben az ecset, másikban a Trinát festékes doboz, és hajrá. Szép csúcsos-sarkos háromszögeket kell festeni. 
Ezt én festettem :):

Amikor kiértünk a kék sávra, kicsit még jobbra mentünk rajta, majd a jobbra kiágazó zöld + jelzésen még festettünk jelzésalapokat. A + jeleket nem festettük fel, mert (1) meg kell száradnia a fehérnek, (2) csak kék festék volt nálunk, és rövid megbeszélés után úgy döntöttünk, h. eléggé félrevezető lenne a zöld + jelzést kékkel felfesteni. 


Én nagyon élveztem ezt a pár órás programot, örülök, h. ott lehettem, ez úton is köszönöm a lehetőséget. Insallah máskor is hívnak, és nyílik rá alkalom, h. más jelzéseket is fessek. Így látatlanban azt mondanám, h. a körsétát lehet a legnehezebb felfesteni :)

Tojás túra

Táv: 39 km

Szint: 1350 m

A cipőm, az természetesen nem száradt meg hétfő reggelig. Mondjuk, azt azért gondolhatjátok, h. ez NEM tarthat vissza egy túrától… Az viszont igen, h. a (valamelyik) Telekis esésnek köszönhetően hatalmas kék folt mutatkozott a legterjedelmesebb testrészemen, és itt most NEM az agyamra gondolok. Ezzel nem tudtam mit kezdeni, a túracipőm helyett viszont előszedtem a régi terepfutó cipőmet. Ebben kezdtem túrázni, még a teljesítménytúrák előtt, a 10-15 km-es első túráimat. Nagyon jó cipő, hősiesen viselte az akkor még (jóóóóó bőven) 100 kg feletti súlyomat, ám az idők s hányattatások során folytonossági hiány (a.k.a. lyuk) keletkezett rajta, így esős időben teljességgel hordhatatlan. Mostanában már csak váltócipőnek viszem magammal azon ritka alkalmakkor, amikor fennáll a lehetősége, h. hazafelé Ülésfűtésbe fogok beülni. Láttam a cipőn, h. boldog, amiért, ha rövid időre is, de újra előléphet főcipővé.

Ezen a túrán voltam tavaly is, valamint jó része ugyanott halad, ahol a Zöld 45 túra is. Szeretem ezt az útvonalat, egy részén veletek is voltunk már, amikor legutóbb az Árpád-kilátóhoz mentünk. Előző este Szamócával megbeszéltük, h. ő ugyan a 20-as távon indul, de azért menjünk együtt, amennyit tudunk – találkozzunk a síházban Normafánál, ahol a 20-asok neveznek. Mivel ő kb. fél 9-es indulást tervezett, én 7 órai rajtot vettem tervbe: a síházig kb. 7 km kb. 400 m szinttel, nem akartam nagyon rohanni. Persze reggel szokás szerint sikerült ANNYIT szuttyognom (ne kérdezzétek, h. mivel, mert nem tudnám elmondani), h. 7:15-ös rajtidőt kaptam, majd még állítgattam a GPS-t, beszélgettem kicsit, és végül el is indultam. A túra elején van egy elég hosszú városi szakasz, ahol a meredek aszfaltutak és a 8-9-es értékű FOSlépcsők váltogatják egymást. Már a legelső emelkedőn (értsd: a rajttól mintegy 80 méterre) úgy éreztem, h. oké, elfáradtam, elég is volt, nem mehetnénk haza? Azért persze nyomtam tovább, mert kik mennek haza? Hát a pappppirkutyák, nyilván.

Hamarosan az egyik útkereszteződésben szemből jött 2 túratárs, jól megnéztem őket, no, őutánuk nem szabad elmennem SEMMIKÉPP. Szegények, inkább ők jöttek be a csőbe, mert hamarosan rossz felé fordultam egy sarkon, ők meg jöttek utánam, mint a kislibák a tojó után. Elhamdulillah kb. 20 méter után korrigáltam, és bocsánatot is kértem tőlük. A korrekció amúgy nem saját zsenialitásomnak volt köszönhető, hanem az itinernek: ennek a csapatnak az itinere mindig annyira részletes, h. mindössze 3 esetben lehetséges az eltévedés: (1) ha valaki reménytelenül, végletesen béna, (2) ha valaki nem olvassa el az itinert, (3) ha valaki eltévedéstudományi kutatásaihoz szükséges méréseken, dokumentáción munkálkodik. Annak eldöntését, h. a fenti pszeudo-eltévedés, pontosabban az elkavarás legenyhébb, „A” fokozatú esete minek volt köszönhető, az olvasóra bízom.

Miután rájöttem a Diana köz és a Diana utca közötti különbség lényeges voltára, és korrigáltam „A” fokozatú elkavarásomat, neki is láttam az előttünk magasodó lépcsősor felmérésének. A folyamatos mintavételezésnek és mérési eredményeimnek köszönhetően megtörtént a besorolás, és a lépcsősort a 10-es fokozatú FOSlépcső skálán 8,7-esnek ítéltem:

A tudományos kutatás és a mérési eredmények rögzítése (valamint a lélegzés) azonban némiképpen igénybe vették a rendelkezésre álló, eléggé szűkös erőforrásaimat, ezért a két túratárs a FOSlépcső mintavételezése közben megelőzött. Ennek köszönhetően mintegy azonnal rájöttem, h. alighanem ők is eltévedéskutatók, még ha nem is tudnak róla, mert bár az itiner egyértelműen kifejtette, h. forduljunk balra, ők mégis egyenesen mentek tovább. Itt jegyezném meg, h. ismételten empirikus úton igazolódott az eltévedéstudomány egyik alaptétele, amely szerint „Amennyiben egy valódi vagy pszeudo-eltévedés tényleges útvonaltöbblettel jár, annyiban ez MINDENKÉPPEN pozitív irányban járul hozzá a túra során mért összes szintemelkedés mennyiségéhez”. Gy. k. felfelé mentek egy jó meredek utcán. Természetesen azonnal feléledt bennem a tudóstársaim iránti szolidaritás, és az eltévedéskutatás egyik korrekciós módszerét, az „információközlés vokális úton korrekció céljából” elnevezésű korrekciós módszer alkalmaztam minden további késlekedés nélkül. Köznapi, nem eltévedéskutató egyéneknek ezt úgy világíthatnám meg talán a legközérthetőbb módon, h. teli torokból üvöltöttem: „Hahóóóó, nem arra!” Tudóstársaim azonnal érzékelték és rendkívül rövid idő alatt ki is értékelték ezt az új információcsomagot, és jó kutatóhoz méltó módon az elméleti tudást haladéktalanul alkalmazták a gyakorlatban is. (gy. k. hangos „köszike!” kiáltással és némileg zavart mosollyal visszafordultak).

Az itiner eltévedéstudományi szempontból egzakt és eltévedéskutatási módszerekkel könnyen értelmezhető nyitótételének (t. i. „végig a ződőn kő menni”) köszönhetően az első és a második pont könnyen fellelhetőnek bizonyult. Az eddig megtett útszakasz és rendelkezésre álló időintervallum korrelációja is az extrapolált értékeknek megfelelően alakult (gy. k. jól álltam idővel). Hamarosan eltévedéskutatási szempontból is jelentős felmérési ponthoz (lásd: „Basszus, tudom, hol vagyunk!”) érkeztem: vagyis elértem a fogaskerekű végállomását. Amikor az Eötvös útra kiértem, hamarosan elhúzott mellettem a 21-es busz – és ott integetett rajta Szamóca. Csaknem egyszerre értünk a síházba, ő éppen a nevezési lapot töltögette, addig is én ettem egy banánt. Aztán beálltunk a sorba a mosdóhoz, majd végre sikerült elindulnunk.

Ezzel véget is ért a mai túra azon szakasza, amelyen eltévedéskutatási tevékenységet folytattam. A tudományág iránt érdeklődő, a kutatások menetét figyelemmel kísérő szakmabeli kollégák és műkedvelő rajongók kedvéért közlöm, h. bár mostanában publikációra sajnos nemigen jut időm, ettől függetlenül a színfalak mögött zajlanak a kutatások, és hamarosan insallah nagyobb mennyiségű szakirodalommal állunk az érdeklődő közönség rendelkezésére, amely által betekintést nyerhetnek olyan érdekfeszítő és tudományos szempontból rendkívül fontos területekre, mint az eltévedéstudomány módszerei, mérőszámai vagy segédtudományai.

Szamócával ráálltunk a zöld csík jelzésre, és beszélgetve, a sétálókat kerülgetve haladtunk. Többször is biztosítottuk egymást, h. egyikünk sem siet, inkább egy kellemes, ismerős terepen sétálós, dumcsizós túrára vágytunk. Elértük a pontokat, megkaptunk a szokásos csokitojást, gyönyörködtünk a végre kizöldülő erdőben és a nyíló tavaszi virágokban. Az Árpád-kilátóhoz újabb FOSlépcső-mintavételezés és felmérés után jutottunk fel, itt megálltunk, ettünk-ittunk – majd nem sokkal később belefutottunk az etetőpontba, ami tavaly is ugyanitt volt persze. Az előbbi falatozás dacára nem tudtunk ellenállni a bőséges kínálatnak, igazolva, h. enni járunk a túrákra:

Külön kiemelném, h. a szervezők gondoltak a húst nem evőkre is: nemcsak vajas kenyér volt, hanem SAJT is, amit én még soha, sehol nem kaptam túrán… (Helyesbítés! A Karácsonyi Dolina túrán is volt sajt, a személyesen nekem készített szendvicsben, sőt, még olajbogyó is volt benne, és majonézes torma. Ez úton is szeretnék elnézést kérni a szendvics készítőjétől a pontatlan adatszolgáltatás miatt. Tisztában vagyok vele, h. tudományos tevékenységemet tekintve ez teljes mértékben elfogadhatatlan.) A sajtos kenyér után még aszalt szilva is került édesség gyanánt, rendkívül boldogan mentünk tovább. Nagyon jól haladtunk, hamarosan kiértünk az erdőből a Solymár előtti szántó szélére, már látszott a Szarka-vár, aztán benn is voltunk Solymáron, Szamóca órája 3:57-nél állt meg a 20-as távra, ő beállt a sorba az oklevélért, nekem valaki elvette az itineremet, h. ne kelljen kivárni a sort, a szervezők soron kívül pecsételtek a továbbmenőknek.

Nekünk sem volt már sok hátra, kb. 12 km, de még fel kellett menni a Zsíros-hegyre, ami ebből az irányból nem olyan kellemes dolog. Hosszú felfelé az aszfalton, aztán hosszú felfelé az erdőben. Felérve egy hosszú asztalt láttam, rajta mindenféle enni-innivaló, körülötte már elég boldog emberek – egy pillanatra azt gondoltam, ez a pont, de nem, csak kirándulók voltak, vele szembe a pontőrök. Kifejtettem, h. csalódtam – se eső, se sár, még Solymár előtt sem, miféle Tojás túra ez így? Aztán gyorsan leálltam a viccelődéssel, mielőtt ők meg a Piros túrán való indulásról tiltanak le, ami az előző beszámolóban említetthez hasonlóan érzékenyen érintene…

Valamiért úgy emlékeztem, h. Nagykovácsiban is van pont, aztán rájöttem, h. az a Zöld 45 volt. Nagykovácsiból kiérve az út menti hegyek nagyon csábítóak voltak:

Most már csak a cél volt hátra. Nagyon jó is, h. így volt, mert elkezdett fájni a fejem. Nem tudom, miért, kivételesen nem én tehetek róla, mert ettem meg ittam is rendesen. Az Anna-vadászháznál már alig láttam, gondoltam is, h. hogy fogok én végigmenni, de hát akkor már nem volt más lehetőség, nagyon kevés volt már hátra, menni kellett. Eléggé belassultam, de azért mentem, végre kiértem az utolsó szakaszra, ami tavaly olyan durván sáros meg csúszós volt, de most száraz és tökéletesen járható:

Innen már hamar megvolt az aszfalt, a célegyenesbe fordultam, aztán már láttam Tonnakilométer kocsiját a célnak helyt adó kocsma előtt. Célpecsét, Bp-kupa pecsét, kitűző, oklevél, ami szebb, mint a tavalyi. TKM nagyon kedvesen meghívott egy kávéra meg egy kólára, ami nagyon sokat segített, a fejfájásom enyhült, kicsit még beszélgettünk, rövid tudományos jellegű vitába bonyolódtunk a szombati patakátkelést illetően, aztán ideje volt kimenni a buszhoz. TKM felajánlotta, h. visszavisz az előző buszmegállóig, h. le tudjak ülni, mert itt a kocsma előtt vagy 50 ember várakozott. Az ötlet remek volt, meg is valósítottuk, ez úton is köszönöm. Sajna azonban az elképzelés nem vált be, mert a busz már az előző megállóba úgy érkezett, h. nem volt ülőhely… erre még felpréselődött az összes több ember is. Pestig tömény szenvedés volt az út, mint egy szardíniásdobozban. Nagyon boldogan szálltam át a villamosra, és még boldogabban léptem utána a lakásba.

A túrán minden rendben volt, és minden a helyén volt, a szervezők hozták a szokásos színvonalat, szeretem a túráikat. A sajtért külön pirospont jár :). 

Teleki Emléktúra

Táv: 48,7 km

Szint: 2061 m

Tavaly majdnem ez lett az első 50-es túrám. Illetve, helyesbítenék, az első megkísérelt 50-es túrám. Akkor a 30-as távra neveztem, de időben és erőben is úgy álltam, h. úgy éreztem: meg tudnám csinálni az 50-est. Alig vártam, h. idén is sor kerüljön erre a túrára, és valóban nevezhessek az 50-es távra. Lelkesedésem akkora volt, h. még Szamócát is, akivel a múlt heti túrákon mentünk együtt, rábeszéltem, h. jöjjön ő is. Insallah nem bánta meg…

A rajt Drégelypalánkon volt, ahová váci átszállással lehet eljutni. Tudjátok, h. mennyire nem szeretem általában a vonatozást, de főleg az átszállást, ilyenkor duplán vagyok ideges, a „rossz vonatra szállok” problémája mellett bejön a „rossz vonatra szállok át” problémája is. Arról nem is szólva, h. mennyibe kerülnek a vonatjegyek… Mindegy, előző este megvettem a jegyet online, majd reggel 5:30-kor sikerült is elindulnom az 5:41-es vonathoz… szóval nem siettem el a dolgot. Ennek ellenére elértem a vonatot elhamdulillah, Szamóca már fenn ült, felszálltam mellé, majd Vácon megrohamoztuk a kisvonatot, ami már tele volt túrázóval. A kb. 30 km-t Drégelypalánkig majdnem másfél óra alatt (!) tettük meg…

A rajt viszont gyorsan ment. Szamóca, Tonnakilométer és én együtt indultunk 8:15-kor, és majdnem végig együtt is mentünk. A túra eleje nekem EGYÁLTALÁN nem volt ismerős, többször meg is kérdeztem, h. biztos erre kell-e jönni, mert én egyáltalán nem emlékszem, h. valaha is jártam volna erre. Mondjuk, ha a túraszótárban megnézitek a kifejezés jelentését, akkor láthatjátok, h. nem volt ok aggodalomra. A forrásnál, ahol az első komolyabb emelkedő elkezdődött, már én is tudtam, h. jó helyen vagyunk:

Drégelyvárba felérve verőfény és remek kilátás fogadott:

Kaptunk pecsétet, és elindultunk lefelé azon a határozottan veszélyesnek minősíthető lemászón, ami idén sem tetszett, ahogy tavaly sem. Leérve azonban kárpótolt a RENGETEG odvas keltike, sokkal nagyobbak, szebbek és illatosabbak voltak, mint 2 hete, nagyon elégedett voltam az odvaskeltike-felhozatallal, amit sűrűn túratársaim tudomására is hoztam. Valamint azt is kifejtettem, h. milyen jó lenne, ha esne az eső, mert milyen régen mentünk már esőben, pedig én szeretek esőben menni. Ezt a kijelentésemet pár órával később némileg módosítottam.

Csánki-kert felé tartva rémtörténeteket meséltem (főként Szamócának, aki még SOHA nem járt erre, sőt, a Csóványoson sem) arról, h. a pont után milyen DURVA emelkedő következik, tavaly mennyire nem tetszett. Tényleg volt emelkedő, de meg kell állapítanom, h. tavaly azért sokkal durvább volt, idénre kicsit összement. Kárpótolt érte viszont az, h. Királyháza előtt annyira durván saras volt az út, h. ilyet már nagyon régen nem láttam… néhol bokán felül ért a sár, végül az út mellett az erdőben mentünk inkább. Hiába, az én Börzsönyöm, ha sáros akar lenni, akkor aztán TÉNYLEG sáros. A ponton kaptunk csokit és teát, mindkettő nagyon jól jött. Ráadásul Snickers csoki volt, amit nagyon szeretek, nem is tartott sokáig eltüntetni. De kellett is az energia, mert innen megkezdtük az emelkedést a Nagy-Mána felé. Itt következett az a szakasz, ami szerintem az egész országban talán legszebb túraútvonal (természetesen a budaörsi hegyek mellett :)): Nagy-Mána, Magosfa, Csóványos, Nagy-Hideg-hegy. No persze van is a 10 km-ben vagy 7-800 m szintkülönbség, de hát, mint tudjuk, a szépségért szenvedni kell… Azért elhamdulillah lényegesen könnyebben felértem, mint tavaly, amivel SEMMIKÉPPEN nem azt akarom mondani, h. nem izzasztott meg. De a Nagy-Mána annyira szép, a kilátás olyan rendkívüli, h. megéri. Persze a bunkók ide is feljutnak, nyilván, ezért míg a túratársak is felértek, összeszedtem a szétdobált szemetet, és cipeltem Nagy-Hideg-hegyig, ahol aztán TKM előzékenyen kidobta helyettem.

A gerincen elég lassan jutottunk végig, mert rengeteget fotóztunk, de hát ilyen helyeken szinte muszáj:

Valamint az a nagy öröm is ért, h. idén először találkoztam egy ilyennel:

TKM majdnem rálépett szegényre. Megfogtam egy zsepivel, és pár méterre odébb vittem az útról, miközben Szamóca nyomatékosan közölte, h. inkább csak távolról szemlélné.

Az újabb pont után már nem volt nagyon sok hátra a Csóványosig, amely a kedvenc hegyeim verseny első helyezettje (páran vannak holtversenyben). Gyönyörű hóvirág-szőnyeg fogadott minket:

A toronyba nem mentünk fel, és rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, h. az evéssel is kibírjuk a Nagy-Hideg-hegyig. Tényleg kibírtuk, de mikor felfelé mentünk a végén, nekem már szabályosan korgott a gyomrom.

Azon gondolkodtam, h. M. Sz. egyszer azt mondta, h. a Nagy-Hideg-hegyre egyik oldalról sem jó felmenni. Most olyan úton mentünk, amin én még sosem: a HIVATALOS piros-kék csík jelzésen. Én eddig simán szemből nekimentem az emelkedőnek, ami a FOSfal-skálán könnyedén 9-es értéket kaphat. TKM megnézte, h. hol gondolom én a felmenetelt, és azt mondta, h. az valóban nem jó. Tényleg lényegesen könnyebb a hivatalos út, bár menet közben ez a kijelentés könnyen vitatható:

Fenn azonban olyan szépet láttam, amit idén még egyszer sem, de lehet, h. még soha:

A turistaházban leültünk, ittunk egy kávét, és ettünk is, én túl sokat is (szenya, banán, TKM csokija), ezért utána kilométereken keresztül szúrt az oldalam, de hát így jár az, aki enni jár a túrákra.

Kisinócra jórészt lefele kellett menni, kiléptünk, néhol kocogtunk is, hamar odaértünk, ittunk egy kólát, és mentünk tovább a kóspallagi kálváriához, ami már ismerős a Wass Albert túráról:

Közbevetném, h. engem mindig lenyűgöz az útvonalak fonódása, amikor felismerem, h. jé, itt jöttünk a Wass Alberten, vagy nahát, itt jöttünk a NAHÁT-on. Nagyon érdekes így oda-vissza, keresztül-kasul megismerni egy vidéket.

Mentünk át a mezőn, egyre felhősebb lett az ég. Szamóca már kilométerekkel korábban megjegyezte, h. az orrára cseppent egy esőcsepp. Itt viszont visszavonhatatlanul esni kezdett. Megálltunk, felvettük a kabátokat, felraktuk az esőhuzatokat, én pedig elraktam a kamerát, mint már említettem, sok pénzbe, időbe és bosszúságba került, mikor a Bükk 900-as csúcsain megázott. Még készítettem egy utolsó képet az esős, borongós Börzsönyről, és több kép nem is készült ezen a napon:

Át kellett kelni a patakon arrafelé, ahol a NAHÁT-on is elkavartunk. A nap során eddig már több patakátkelést abszolváltunk, túratársaim simán, én több-kevesebb sikerrel, mindenesetre a vidámság kiapadhatatlan forrásaként szolgálva mindenkinek, aki látta. Ez a patakátkelés annyiban volt az átlagnál is jobb, h. egy mintegy egy méter magas, félig leszakadt, meredek agyagparton kellett valahogy lelépni, ami alatt persze rögtön ott folyt a víz, amin át kellett jutni. A bőséges esőzéstől megduzzadt patak üvöltve rohant az éles tarajú sziklák között, a hab magasra csapott, az áradatban sodródó fatörzsek vészesen kongó hanggal csapódtak egymásnak. Hideg verejtékben fürödve, reszkető lábakkal álltam meg végre a túlpart viszonylagos biztonságában, amikor TKM, a Sztárnavigátor utánam szólt, h. ja, bocsi, mégiscsak ezen az oldalon megyünk, oksi? Megértő mosollyal tettem újra kockára az életemet, és küzdöttem vissza az innenső partra.

A következő ponton a pontőr már kifeszített ponyva alatt állt, amin persze több helyen becsorgott a víz… és innen lemenni már előrevetítette a későbbi szenvedést: csúszós, sáros meredek lefele, amin én egyáltalán nem tudok menni, a nap során először le is maradtam a többiektől, alig győztem behozni gazellaléptű társaimat, akiknek láthatólag semmi gondot nem okozott a sípálya kezelése…

Zuhogó esőben mentünk tovább, és ez így is maradt a túra végéig (mire vonatra szálltunk, elállt persze). Nekem nagyon tetszett az esős táj, nagyon jó illat volt az erdőben, a szürke felhők és a friss zöld levelek kontrasztja gyönyörű volt, kár, h. a fényképezőgépem az esőhuzat és a hátizsák biztonságában pihent. Így sajna nem tudtam megörökíteni a számos zöld varangyot sem, amelyeket út közben láttunk.

Itt kezdtem kicsit elfáradni, a szokásos 35 km-es fáradtság töltött el, de túratársaim is bevallották, h. bizony ők sem a legfrissebbek már. Szerintem Szamóca alighanem errefelé kezdett el azon gondolkodni, h. többet az Oktogonig sem jön velem... A törökmezői pecsételés után azzal a tudattal mentünk tovább, h. igaz, h. kell még felfelé menni, de azt legalább brutál nagy sárban tehetjük.

Amikor a fák közül kiértünk, láttam, mekkora köd ereszkedett le, alig láttam az orromig, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, pedig jó párszor jártam már erre. Lassan sötétedni is kezdett már, nálam meg motivációs célból („be kell érni világosban”) nem volt lámpa.

A legdurvább rész az a Julianus-kilátóhoz vezető szakasz, illetve számomra inkább az onnan levezető szakasz volt. Felfelé voltaképpen élveztem, elmúlt a fáradtságom, te, szóltam vissza TKM-nek, mondok valamit, de azt fogod mondani, h. perverz vagyok. No mi az, nyögte ki TKM mérsékelt lelkesedéssel. Nekem ez nagyon tetszik, most kezdem újra élvezni a túrát, felelte. Hát, te perverz vagy, mondta lemondóan.

No, lefelé nem élveztem annyira. Már felfelé nézegettem, h. hogy fogok én itt lejutni… fenn pecsételtünk, aztán kezdődött a túra számomra legdurvább része. Inkább felmentem volna még egyszer a Csóványosra. Az út sáros volt, csúszott, az eső esett, a szemüvegem egyformán volt vizet és párás, tehát sok mindent azt nem láttam, minden ruhadarabomból facsarni lehetett volna a vizet, éreztem, ahogy a lábamon folyik lefelé az eső, és jó hideg is volt, a lábam végig olyan hideg, mint a jég, minden pillanatban azt vártam, h. mikor görcsöl be valamelyik izmom a hidegben. Az út járhatatlanul sáros volt, mellette mentem az erdőben, nem érdekelt, h. az ágak belém vagy a kabátomba tépnek. Aztán a sűrű aljnövényzet miatt visszamentem az útra, óvatoskodva, tyúklépésekkel haladtam lefelé. Sáros az út, kérdezte egy felfelé igyekvő pár. Iszonyú durva, szóltam vissza, láttam az arcukon, h. nem erre számítottak, hanem valami bíztatóra, de hát mit mondjak, tényleg iszonyú durva volt.

Itt estem el először, nem is tudom pontosan, hogy történt, egy pillanatig még azt hittem, meg tudom fogni a lendületet, de nem, térdre zuhantam, nem mintha a nadrágom állapotán ez bármit is változtatott volna, mert ekkor már szó szerint derékmagasságban is sáros volt a kabátom. Sebaj, felkeltem, beértem TKM-t, mentünk tovább, az út egyre sárosabb lett, beért minket TKM barátja, aki közölte, h. túratársa kiszállt 30 km-nél. Hamarosan elértük azt a részt, ahonnan rálátni a Dunára, még ilyen időben is milyen szép a kilátás, mondták a fiúk, az az elmosódott szürke folt lenne az, amire kilátásként utaltok, kérdeztem.

Mentünk tovább, a fiúk elöl, én utánuk, a sár mélyült. Itt estem el másodszor, de ez nem az én bénaságom volt 100%-ban, mert a jobb oldali túrabot simán összecsúszott alattam (mondjuk logikus, erre NEM volt ráírva, h. kövér test számára), én pedig megadóan zuhantam ezúttal az oldalamra. Felkelés, botigazítás, a fiúk közben eltűntek. No, remek, ugyanis az itineremet átadtam TKM-nek, aki nagyon kedvesen betette az övé mellé egy fóliába, h. ne ázzon kásává. Mindegy, rémlett, h. át kell menni a sárga 3szög jelzésre majd valahol, majd figyelek, mondtam magamban. Utolért egy túrázó, együtt haladtunk, először én elöl, ez számára érdekes látvány lehetett, mert én valóban lenyűgöző piruetteket mutattam be, ahogy igyekeztem utolérni a többieket. Aminek végül az lett az eredménye, h. a sár láthatatlan mélységeiben ráléptem valami keményre, dobtam egy ÓRIÁSI hátast, és rá is estem az előbb említett kemény dologra. Ez elég fájdalmasan érintette egy, közelebbről megnevezni nem kívánt testrészemet. Egy darabig csak ültem a sárban, és azon gondolkodtam, h. felkeljek, vagy berendezkedjek az erdei életre. Közben a túratárs megkérdezte, h. élek-e még (nem pontosan ezekkel a szavakkal). Majd hozzátette: eddig olyan jól mentél, menjél középen! Olyan kedvesen mondta, velem nem szoktak ilyen kedvesen beszélni, utoljára az oktatóm, amikor azt mondta: kislányom, ülj előrébb a lovon, amin én teljesen megdöbbentem, soha, senki nem mondta nekem azt, h. kislányom… Most is annyira meghatódtam a túratárs kedves szavaitól, h lemondtam az erdei életvitelről, és feltápászkodtam. Megosztottam vele az infót, h. nincs nálam az itiner, mire ő is azt, h. még nem járt erre. Mondtam, h. emlékeim szerint át kell menni nagyon hamarosan a sárga 3szögre, itt, jobbra, nézd csak, nyögtem ki, mikor feltűnt a leágazás. Innen már nagyon közel volt a cél, ahol átvehettük a kitűzőt és az oklevelet. Szeretnék panaszt benyújtani, mondtam a szervezőknek, akik elég döbbenten néztek vissza. Nem lehetett volna felszórni valamivel a csúszós részeket, kérdeztem, majd az arcokat látva gyorsan hozzátettem, h. csak vicceltem, hahahahaha, mielőtt még letiltanak a Vulkántúrán való részvételről, ami igencsak érzékenyen érintene… Amúgy a szervezés kifogástalan volt, az ellátásra nem lehet panasz, a pontőrök is nagyon kedvesek voltak. Maga a túra is remek, bár semmiképpen nem sorolnám a könnyebb ötvenesek közé. Így utólag azt mondom, h. nem biztos, h. tavaly sikerült volna szintidőn belül végigmenni, még akkor is, ha idén nyilván a sár meg eső miatt lényegesen nehezebb volt. 

Ui. A vonatra várva azon beszélgettünk, h. ki megy hétfőn a Tojás túrára, és melyik távra. Hát, ha ma lett volna, nem hiszem, h. bevállalom, de a holnapit már alig várom. Azt, h. hogy megy majd, megtudhatják a következő beszámolónkból, maradjanak velünk...

Ui2: Az alábbiak szerint módosítanám eredeti kijelentésemet: "Szeretek esőben menni, de sárban NEM". 

Ui3. Ahogy a fotókat válogattam a beszámolóhoz, az jutott eszembe: hú, nem mehetnénk gyorsan vissza, megcsinálni még egyszer...

Budaörsi Kopárok

Táv: 19,2 km

Szint: 723 m

Bevallom, mikor megláttam ezt a túrakiírást, összeszorult a szívem. Tudjátok, h. a budaörsi hegyeket mennyire szeretem, ott van a szerelmem, a hátsó út, meg a kedvenc hegyem, a Csíkos-hegy, amely olyanok mellett szerepel a „kedvenc hegyek” nyilvántartásban, mint pl. a Csóványos… Szóval erős mezőnyben. Egészen megijedtem. Tudom milyenek a Budapest környéki, viszonylag rövid távú túrák: ezer ember, gyerekekkel, kutyákkal, szeméttel, virágszedéssel, ide-oda kavargással… mi lesz, ha mindezt ráeresztik a tényleg nagyon különleges, csomó ritka növénynek otthont adó területre? Ott kell lennem, döntöttem el, ha kell, a testemmel fogom védeni a magyar méreggyilkot! :):):)

Előrebocsátanám, h. a szervezők nagyon jól megoldották a túrát. A kiemelten védett területeket nem is érintettük, gondolom, oda engedélyt sem adtak volna a természetvédelmi hatóságok, ennek ellenére voltak nagyon szép helyek, gyönyörű kilátások, és ha valaki először járt erre, annak is megfogalmazódhatott a fejében a gondolat, h. „ide még visszajövök”.

Azt is el kell mondanom, h. a szervezőkről csak pozitív dolgokat tudok írni. A hét során írtam nekik, h. bár a túrakiírásban nem szerepel a csomagmegőrzés, otthagyhatnám-e mégis a táskámat a rajtban, és azonnal igent mondtak. Már a rajtban zsíros kenyérrel kínálgattak, „még el sem indultunk”, szabadkozott kissé zavartan TKM, útközben kétszer volt csoki (800 HUF nevezési díj és 20 km táv mellett…), és a célban is rengeteg enni- és innivaló (bár a vegetáriánusok a saját szendvicseikre voltak utalva). Az útvonal is jól volt összeállítva, érdekes, szép részeket érintett a lehetőségekhez mérten, és a különösen értékes helyeket pedig megkímélte a tömegtől.

A túrára eljött Tonnakilométer is, akinek mondtam, h. nagyon szép ám errefelé, és szívesen mutatok pár titkos helyet. Azt nem említettem, h. a titkos helyekre vezető út „kicsit emelkedni fog” (lsd. Túraszótár), sőt, többnyire érdekes, romantikus és vadregényes (lsd. uo.):

Valamint az első titkos helyről lejövet találkoztunk a tegnapi beszámolóban említett Szamócával, aki ezek után velünk tartott a további titkos helyekre, amely döntését szerintem az út során később több alkalommal felülbírálta.

Az idő szép volt, bár még mindig szeles, de a nap sütött. A titkos helyeken kívül 4 ládát is felkerestünk, még ha néhol kissé durván kellett is lemászni értük:

Néhány különösen szép Titkos Hely, pl. a Csíkos-hegy vagy a Fekete-szikla ezúttal kimaradt. Viszont mentünk a hátsó úton, és innen másztunk fel a Halott Fához, az NHO módszer alkalmazásával. A tenyeremről egy darab bőr ott figyel most valahol a hegyoldal tüskebokrainak egyikén. Hacsak azóta meg nem ették a hangyák.

Én már vagy 2 hónapja nem jártam erre, ezért nagyon élveztem a túrát, a rengeteg virágot, és azt, h. végre én is tudok valahol navigálni… Később TKM a tracket nézegetve meg is jegyezte: igen, néhol valóban mentünk a túra útvonalán...

Téry Ödön emléktúra

Táv: 48,9 km

Szint: 1360 m

Ezt a túrát már tavaly is kinéztem magamnak, olyannyira, h. M. Sz. át is küldte a tracket. Aztán mégis a börzsönyi forrástúrára mentünk, amit nem bántam meg, de azért persze egy kicsit sajnáltam ezt a túrát is… Sebaj, jövőre insallah megpróbálom, gondoltam.

Ez az alkalom pedig elérkezett, erre a hétvégére már év elején beterveztem a Téry túrát, és izgatottan vártam. Azt tudtam Tamástól, h. nagy rendezői bravúrokra és ellátásra ne számítsak („Dobogókőn adtak egy negyed narancsot!”), ezért jól megnéztem, h. hol tudok útközben folyadékot vételezni, és elegendő ennivalót is vittem magammal. A nevezésnél nem voltunk túl sokan, a rajtoltatás simán ment, a rajtoltató néni nagyon kedves volt:

A túrára lehetett kerékpárral is nevezni, először nagyon irigyeltem a bicikliseket, ahogy elhúztak a mindenféle menő kerékpárokon:

Aztán, mikor a Remete-hegyre a vállukon vitték fel a biciklit, akkor már kevésbé irigyeltem őket.

Itt jegyezném meg, h. nem igazán szerencsés az, h. ugyanarra az útvonalra ugyanabban az időben ráengedik a gyalogosokat és a bicikliseket is. Többször kerültünk veszélyes helyzetbe, kis híján elütöttek minket, illetve olyan is volt, h. két biciklis egy időben két irányból (!) akart kerülni minket. Az első elől, akik balról került, kiléptünk jobbra – pont a másik elé, aki onnan akart kerülni… Elhamdulillah sikerült félrekapnia a kormányt, és a bozótosban landolnia. Allah mentsen attól, h. előbb-utóbb ebből baleset legyen a túrán…

Indulás után elég sokáig városi szakaszon kellett menni, itt egyszer csak rám köszönt valaki, és megkérdezte, h. én vagyok-e Halima. Egy blogolvasó, Szamóca volt az, aki ezúttal a 20-as távra nevezett, és addig végig együtt is mentünk vele. Nagyon jól elbeszélgettünk, gyorsan teltek az ismerős kilométerek: a Remete-szurdok, a Remete-hegy a frissen kinyílt mindenféle virággal:

A zsíros-hegyi emelkedő is kevésbé tűnt így meredeknek. A Nagy-Szénás pedig szokás szerint gyönyörű volt, bár a szél majd levitte a fejünket:

Út közben a pontokon ellátás nem volt, mi sem álltunk meg enni-inni, bár néha menet közben beleittam az ivózsákba (kövér test számára, jaja), ami remek találmány amúgy. Piliscsabán valamiféle kari napok voltak az egyetemistáknak. Ez abban nyilvánult meg, h. hordákban randalíroztak az utcán, némelyik szinte az eszméletlenségig részegen, hónuk alatt műanyag palackos borokkal, nekem elég ijesztő volt az egész. Úgy láttam, közülük sem 100% élvezte a programot. Igyekeztünk hamar magunk mögött hagyni őket. A jó tempónak köszönhetően Klotildligetre a 22,4 km-t pont 4 óra alatt tettük meg. Itt volt a 20-as táv célja. A 20-asok kaptak egy kis pohár gyümölcslét, a hosszú távosok semmit. Ennek ellenére én ettem-ittam a saját ellátmányomból. Sajna attól kellett tartanom, h. már későn: fájt a fejem, hányingerem volt. Indultam tovább, most már egyedül, és lényegesen lassabban, gondolkodva, h. hányjak, vagy visszaforduljak, vagy mindezt milyen sorrendben. Elhamdulillah mire a piros + jel beleért a piros –ba, már jól voltam. Itt kicsit ideges lettem, mert az itiner annyit írt, h. „menjünk tovább a piroson”, de azt, h. MELYIK IRÁNYBA, azt természetesen nem közölte. Térképvázlat nem volt persze. Nálam volt Pilis-térkép, épp elő akartam szedni, amikor megvilágosodtam: hahh, itt jöttünk a Piros 50-en lefelé a HANNN-ról!. Akkor balra. Hamarosan ott magasodott előttem a Hely, Amelyet Nem Nevezünk Nevén – egyúttal a Hegy, Amelyre Most Fel Kell Menni:

Bizonytalankodásom közben utolért egy kisebb csapat, egy ideig együtt haladtunk, aztán lemaradtak. Nekem nagyon jól jött, h. ott vannak, ugyanis az itiner általában véve nem volt egy használható darab, de erre a szakaszra SEMMIT nem mondott, a helyismerettel rendelkező túratársak nélkül nem tudom, hogy jutottam volna át Pilisszántón, és újra vissza a pirosra. Onnan már nem volt gond, csak fel a HANNN-ra. Pilisszentkereszten a vendéglőben (ahol egykor magántúrán rántott sajtot ettem, és remek volt) lehetett választani egy 2 decis üdítő, egy pohár sör és egy tányér húsleves között. Én persze a legelsőt választottam. Ezzel csaknem 100%-ban ki is merült a túrán kapott ellátás. Mondjuk engem ez különösebben nem háborít fel, mert akkor is eljönnék, ha 0 ellátás lenne, csak azt nem tudom, h. hogy van az, h. egyes túrákon 6-800 HUF nevezésért van minden, máshol meg többért nincs semmi. No mindegy. A pincér igen szűken kimérte az ARO üdítősdobozból a baracklét, én kimentem az étterem elé, megittam a kókuszlevet és ettem egy gyümölcspépet, gondolván, ezek majd feltolnak a HANNN-ra. Így is lett egyébként. Jóval könnyebb volt feljutni, mint vártam, mondjuk persze nehezebb erről a piroson, mint 2 hete a márciusi emléktúra irányából, de azért nem volt vészes. A fák között nem éreztem a szelet, az idő jó volt, az emelkedő nem technikás, csak néhol meredek, de lehetett menni bátran.

Egy ideig még hallottam a mögöttem beszélgető csapatot:

-          Az lesz a gáz, ameddig felérünk addig a Halott Kutyáig!

(Hűha, gondoltam, ezek a dögkút felé rövidítettek, vagy mi?)

-          Milyen halott kutya? Miről beszélsz?

-          Hát a Halott Kutya, vagy Fagyott Kutya, vagy mi…

-          Fagyoskatona, te barom…

No, itt majdnem belefulladtam az izóba, de végül felköhögtem, és nyomtam tovább az emelkedőt, ahogy tudtam. A „halott kutyától” már könnyű dolgom volt, bár errefelé kerestem egy darabig a pontot, de aztán rájöttem, h. nincs is, csak a turistamúzeumban. Ott kaptunk pecsétet, sőt, rögtön megkaptuk az Ilona-pihenős pecsétet is, mert a pontőr nem akart kimenni oda a viharos szélben, amit teljesen megértek. Valamint kaptunk egy negyed almát (rögtön eszembe jutott Tamás negyed narancsa), és egy kis tálkából lehetett venni a mindenféle vegyes cukorkák közül. Én rögtön kihalásztam 3 db különböző színű Smarties-t, amivel lehetséges, h. túlléptem a fejadagot, de azt ti is beláthatjátok, h. 3 Smarties, az annyi, mint a semmi… így hát a múzeum előtt megettem egy banánt, ittam, és a telefonomra pillantva megnéztem az időt. (Itt vetném közbe, h. sajna az órám csatja eltört, így útközben nem tudtam figyelni, h. hogy állok, ami elég zavaró volt.) Megdöbbenve láttam, h. nemcsak a magam elé kitűzött 10 óra látszik reálisnak, hanem bizony a 9:30 is. Innen már szinte csak lefelé a piroson Dömösig. A HANNN-ról a kilátás gyönyörű volt, de hát végül is ezt is várjuk:

Elindultam lefelé, a szél fújt, 5 csepp eső is esett. Az erdő nagyon szép volt, ez a lefelé piros szakasz kifejezetten egy hunyor-land, így bandáztak a pirosló hunyorok:

Aztán realizálódott bennem, h. 3 óra, meg kéne talán állni a déli imára, az első nem pont út mellett lévő pihenőnél kikanyarodtam, aztán mentem tovább. Egy jó meredek szakaszon szemben megláttam azt, amit a Vadálló-köveknek véltem:

Rövid gyönyörködés után mentem tovább, már szelídebb lankákon, és hamarosan megpillantottam Dömös házait. A buszmegállóban épp benn állt a pesti busz, egy halom túrázó akart felszállni, no, ezt bebuktam, gondoltam, várhatok a következőre.

Az itiner „templom mellett lévő cukrászda” néven jelölte meg a célt, én kétszer is körbejártam a templomos teret, de nem volt SEMMIFÉLE cukrászda. Végül az egyik rendkívül rossz külsejű kocsmából kilépett egy túratárs, és széles mozdulatokkal invitált, h. ott a cél. Saját legnagyobb meglepetésemre 8:51 alatt értem be. Oklevél, kitűző, és indultam is kifelé, mert a helyi közönség nem éppen a kulturált szórakozás örömeinek hódolt odabenn. Kilépve megláttam, h. a busz még benn áll, ketten még nem szálltak fel. Egy rövid sprinttel sikerült elérni a buszt elhamdulillah, ülőhely is volt – különösen elhamdulillah, mert busz vagy MÁSFÉL ÓRÁT jött Pestig, engem jobban megviselt, mint az egész túra… ráadásul brutál éhes is voltam, csak nézegettem, h. mit egyek meg…

Ez alapjában véve jó kis túra lenne, de az itiner hiányosságait mindenképpen jó lenne javítani. Amúgy a szervezők, pontőrök kedvesek voltak, de ez az itineren nem javít. Valamint azt sem ártana megfontolni, h. nem egy időben/egy útvonalon indítani a gyalogos és kerékpáros mezőnyt, mielőtt még meghal valaki. Illetve, a kerékpárosok esetleg vehetnének a biciklire CSENGŐT. Nem tudom, ez ciki egy ilyen menő biciklin? Vagy túl nagy a légellenállása? Mindenképpen hasznos lenne, ha legalább TUDNÁNK, h. jön egy biciklis, aki meg akar előzni minket…