Negyednyolcas

Táv: 49,3 km

Szint: 1880 m

Sokáig gondolkodtam, h. hova menjek ezen a szombaton túrára. Ez a szentendrei túra tetszett, csak hát… igen, a szörnyűség… KÉT busszal kellett menni, és az átszállás számomra komoly horrort jelent. Aztán mégis összeszedtem magam, és próbáltam elfogadni, h. emberek százezrei szállnak át napi szinten egyik távolsági buszról a másikra, egyik vonatról a másikra, vonatról buszra, buszról vonatra, stb.

Félelmeim csaknem beigazolódtak: 5 perc volt az átszállásra, s a rendkívül kedvetlen és halálosan sértődött sofőr közölte, h. ő ugyan nem ad jegyet, vegyünk a pénztárban vagy az automatából. A pénztár zárva volt, az automata pedig nem fogadott el bankjegyet. Apróm nem volt. Elhamdulillah egy túratárs kisegített, majd a nevezés után visszaadtam neki.

A nevezés gyorsan ment a reggeli fényben:

Belekukkantottam az itinerbe, valami sárga pluszról volt szó. Ami hamarosan meg is lett, pár száz métert kellett csak menni odáig. Egy túratárs nyomában le is kanyarodtam balra – elhamdulillah hamar rájöttünk, h. az útirányt jelző nyilak SZEMBE mutatnak. Erre kell majd bejönni. Igen, sárga plusz, de, mint az itiner is írta, majd a skanzen után… beszélgetve mentünk tovább, aztán a túratárs az emelkedőn lemaradt. Merthogy fel kellett ugye menni a Vörös-kőre. Fel. Meredeken. Sokáig. Csaknem másfél óra alatt értem oda. 5,5 km, mondta az itiner, de ezt persze nem hittük el neki, 3 GPS eredménye alapján is kicsit több mint 8 km volt. ettől eltekintve az itiner remek volt, a továbbiakban egyszer sem tévedtem el.

A túra során festői rétek mellett haladtunk el, ahol annyi, de annyi őszi kikerics volt, mintha csak direkt termesztették volna őket:

Ezen kívül a túrán rengeteg volt a gomba. De tényleg rengeteg. Csomóan szedtek is belőle („Mintha mindenkit 3 kg gombával rajtoltattak volna”, mondta később Zoli). Én a túra első felében nem szedtem, mert nem akartam cipelni meg összenyomni, de a második felében igen. Gomba-túra volt ez igazából.

Lassan olyan tájra értünk, amit nemrég érintettünk a BEAC Maxin, visszaemlékeztem, ahogy a Moli-pihenőnél megálltunk, lekapcsoltuk a lámpákat, és gyönyörködtünk a rengeteg csillagban, h. aztán a fájdalmasan rövidnek érzett pihenő után tovább küszködhessek. Most a kilátás egészen más volt:

A Telgráthy-réten kaptunk csokit, én megettem egy szendvicset is, rámköszönt egy általam nem ismert túratárs, aki viszont ismert engem innen, legalább így IRL is megismerkedtünk.

Út közben az út közepén megpillantottam Zsolti egy rokonát, amint a hűvös időben belassulva mászott át a túlsó oldalra. Persze azonnal felkaptam, megfognád, míg lefotózom, kérdeztem a mögöttem jövőt, aki megrendülten bámult rám, és közölte, h. szó sem lehet róla. Zsoltit leraktam az úttól biztonságos távolságba, és azért lefotóztam persze:

Innen következett a túra talán legszebb szakasza, a Spartacus-ösvény. Néhol kissé rázós, volt, aki szó szerint négykézláb küzdötte le, de végig gyönyörű volt:

Kifejezetten sajnáltam, mikor vége lett, és lassan beértünk Pilisszentlászlóra. Tényleg lassan, mert ebből az irányból ez a falu valami brutálisan hosszúra nyúlik. Viszont a ponton, a presszóban az újonnan megismert túratárs meghívott egy kólára, amit ez úton is köszönök…

Innen meg kellett indulni fel Dobogókőre, a BEAC Maxiról ismerős piros háromszögön, ami azóta sem lett kevésbé meredek. Menet közben összeakadtam Ottóval és Zsolttal, valamint egy csomó ilyesmivel:

Szia, guriga, mondtam neki kedvesen, és azon mód le is szedtem. A túra második felében vagyunk, ezért alacsony intenzitású gombászásba kezdtem. Ez azt jelenti, h. nem mentem le az útról, csak nézelődtem, és ha láttam valami ehetőt, leszedtem. Ne menjetek sehova, rikoltottam rá az aljnövényzetben rejtőző 2 nagy őzlábra, amit Ottó rendkívül viccesnek talált. Én meg emeltem kalapjukat.

Éppen egy újabb szépséget zsákmányoltam:

amikor szembe jött egy család: anyuka, apuka, 8-9 év körüli kisfiú. Elnézést, kérdezte apuka, kérdezhetek valamit? Igen, válaszoltam, és már fel voltam készülve, h. most jön az, h. maga-a-kullancsok-miatt-van-kendőben…

Ez milyen gomba, kérdezte legnagyobb meglepetésemre. Ez az őzláb, feleltem.

És ez ehető, kérdezett tovább. Igen, és szándékomban áll el is fogyasztani, mondtam, még mielőtt megkérdezte volna, h. neki adom-e.

A kisfiú alánézett a gombának, fehér, apa, fehér az alja, újságolta lelkesen (t.i. a lemezei).

Igen, kisfiam, mondta apuka oktató hangon, fehér az alja, ez ehető gomba!

Azzal megköszönte, h. megnézhették a gombámat, és mentek is tovább.

Basszus, gondoltam továbbhaladtamban, azért remélem, h. PUSZTÁN ezzel az infóval felszerelkezve nem fognak családi gombászásba, merth. pl. a gyilkos galócának IS fehér az „alja”…

(Ismét hangsúlyoznám, h. NE szedjünk le semmit, amiről nem tudjuk, h. mi az… illetve vigyük el bevizsgáltatni.)

Dobogókőn a pontőr nem volt a helyén, addig is leültünk enni, hamarosan megérkezett, és a pecsét mellé adott csokit meg almát is. Ettünk, és indultunk tovább, mert a többiek, akik majd fél órával előttem indultak, elég rosszul álltak az idővel. Ezért Ottóval mi kocogásba fogtunk, aminek többi túratársunk nem örült, de azért tartották a tempót.

Nekem ez a szakasz volt a legnehezebb. Már fáradt voltam eléggé, és a Lajos-forrás olyan nehezen jött el… kb. 10 km volt a táv, de úgy éreztem, soha nem érünk oda. Útközben meg-megálltam, leszedni a gurigákat és emelni a kalapokat, aztán egy idő után már úgy ítéltem, h. ennél több gombát a legnagyobb jóindulattal sem leszek képes megenni, és nem szedtem többet. Pedig még egy csomó gyönyörű, friss őzláb volt utána is, de a nem, az nem.

Lajos-forrás, végre! Kaptunk ásványvizet, meg csokit megint, és egyszer csak utolért Zoli és a barátja, akik pár perccel utánam indultak. Előrelódultunk, korábbi társaim lemaradtak, mi tervezgettük a további túrákat, beszélgettünk, és én kifejtettem, h. nincs kedvem felmászni a Kő-hegyre. Zoli furán nézet,, aztán közölte, h. mindjárt ott vagyunk, és nem kell felfelé menni… persze, mert én még csak Pomáz felől voltam, onnan viszont igen, és valahogy ez maradt meg a fejemben. Lajos-forrás felől tényleg nem kell.

Az utolsó pecsét begyűjtése után egy percet gyönyörködtünk a panorámában:

Aztán innen már hamar beértünk, azon az úton, amerre majdnem elindultunk reggel. A célban terülj-terülj asztalkám várt, brutál finom nápolyi is volt, a szervezők nagyon kedvesek voltak, kínálgattak mindenfélével. Közben beérkezett Zsolt, aki elhozott engem a Hősök teréig kocsival, amit nagyon köszönök, mert ez a buszról-buszra nem esett volna olyan jól. Így már 8 körül itthon voltam, és nekiállhattam a kalapok kirántásának :)

Nagyon tetszett a túra, remek útvonal, érezni, h. nem csak úgy összedobták, hanem átgondolták rendesen. A szervezők nagyon kedvesek, az ellátás bőséges, a társaság kellemes volt – insallah jövőre is itt leszek.