Nahát 90

Táv: 89,9 km

Szint: 3812 m

Tavaly Szamócával voltunk ezen a túrán, és bár végigmentünk, kicsúsztunk a szintidőből, amit a szervezők egyáltalán nem tettek szóvá, simán elismerték a teljesítésünket. Mi is teljesítőnek éreztük magunkat, mert ez a túra… hát… goromba. Nemcsak az, h. sok szint van benne, hanem… egy korábbi túrával kapcsolatban írtam:

„Meg is jegyeztem túratársamnak (szintén volt a Nahát 90-en): aha, emlékszem is, h. a Naháton volt valami pont, ahol nagyon felfelé kellett menni, aztán meg nagyon lefelé! Majd rövid gondolkodás után hozzátettem: mondjuk, azon a túrán a legtöbb pont olyan volt…”

Hát igen, még lefelé sem lehet pihenni vagy jobban haladni ezen a túrán, mert olyan meredek, h. pihenésről szó sem lehet.

Idén szint az utolsó pillanatban derült ki, h. Szamóca mégsem jön velem, így egyedül kell mennem. Emlékeztem arra, h. tavaly mennyit kavartunk, míg megtaláltuk pl. a zöld + jelzést, így nem nagy kedvem volt egyedül menni éjjel… még pénteken is gondolkodtam: mi lenne, ha az ötvenes távra mennék? Az is egy szép túra, nem is könnyű, viszont este itthon lennék, nem kellene éjjel kavarognom a Börzsönyben… de sehogy sem tudtam magam rászánni, nagyon készültem erre a túrára, és nagyon szeretem is, végigmegy minden helyen a Börzsönyben, amit annyira szeretek. Mintha a szívem része lenne ez az útvonal, nem voltam képes kiszakítani belőle. Hát, majd szenvedni fogok, zártam le a témát, és ha eltévedek, hát, annyira ismerem azért a Börzsönyt, h. a GPS segítségével bárhonnan lakott területre jussak pár óra alatt, olyan óriási baj nem lehet. Menjünk.

Másnap azért kissé szorongva álltam a rajtban. Á, ez ilyen formában nem igaz. Nem is tudom, utoljára mikor rettegtem ennyire túra előtt. Átadtam a Vilatihoz szánt csomagomat, az éjszakai kajával és egy doboz sajtos tésztával, amit a Vilatinál szándékoztam elfogyasztani. Otthagytam a nagy Sherpa dzsekit, tudván, h. bármilyen meleg legyen reggel, én fázni fogok. Neveztem.

Elmentem a mosdóba, mire visszajöttem, megérkezett Zoli is, együtt indultunk pontban 7:15-kor, bár sejtettem, h. nem megyünk együtt végig, hiába biztatott ő ez irányba, azért Zoli gyorsabb ám, mint én. Akkor tudunk együtt menni, ha én vagy fél órával előbb rajtolok, és a túra második felében találkozunk, amikor belőle már kicsit kifogyott a lendület.

Azért együtt vágtunk neki, olyan tempóban, amiről már akkor éreztem, h. nekem sok, de egyelőre lépést tartottam. Sikerült is 36 perc alatt elérni az első pontot, ami tekintve a mintegy 3 km-re jutó 350 m szintet, nekem nagyon jó volt. itt Zoli megállt átöltözni, és meg mentem tovább, úgyis utolér egy perc alatt, gondoltam. Egyedül mentem tovább, gyönyörködtem a csodás színes erdőben:

Ezen a szakaszon összeakadtam egy 50-es távon lévő túratárssal, kicsit beszélgettünk, szaporáztuk a lépést, aztán Zebegény előtt megálltunk gesztenyét szedni, volt egy csomó szelídgesztenye, az enyémeket is a kezébe nyomtam, én biztos nem fogom még 80 km-t cipelni…

Lefelé a sárgán kicsit kocogtunk, csak egy percre álltam meg fotózni a dunai látképet:

A Kálváriánál a ponton kínáltak almával, amit nem kértem, mert nagyon hidegnek tűnt, cipelni meg nem volt kedvem.

Zolinak még se híre, se hamva, gondoltam, megyek tovább, képezek némi időtartalékot, mert feltett szándékom volt, h. a halastónál én megeszek egy szendvicset, vagy valamit, mert már éhes voltam. Zebegényen belül utolért egy idősebb futó túratárs, csatlakoztam hozzá, mert ő éppen lassított, várta a testvérét. A tempó nekem így is gyors volt, 1-2 km után le is szakadtam, a patakátkelésekhez már egyedül érkeztem, nem sok víz volt elhamdulillah, nem volt nehéz átmenni. A második átkelés után nem találtam az utat, rossz irányba indultam, utánam vagy 6-8 ember, szerencsére valaki ránk szólt, h. nem arra… utána már a törökmezői halastó hamar meglett, kaptunk teát, amelyet egy bográcsból mertek ki, amiben titokzatos viziszörnyek úszkáltak:

Leültem megenni a szendvicset, utolért Zoli, és Tamás, akivel tavaly együtt mentünk a túra második felén. Együtt indultunk tovább, és ez ki is tartott a következő pontig. A Kis-Hanta pataknál találkoztam Zsolti rokonával – nem az utolsóval a túra során:

Beszélgetve értünk be Kóspallagra, majd fel a Kálváriához.

Tavalyról emlékeztem, h. innen majd kemény megpróbáltatás következik. A sárga + fel az Inóci-nyeregbe. Tavaly itt megszenvedtünk Szamócával, az órám, amely 2,4-es átlagtól tud sebességet mérni, itt kiakadt, és nem mért egy jó darabon. Az emelkedő előtt most megálltunk, ittunk, majd nekivágtunk. Felfelé nemcsak meredek, de jó köves is: 

Itt már sejtettem, h. Zoli nélkülem fog tovább menni, mert a durva meredek engem eléggé megfogott. Még csak 25 km körül jártunk, nagyon erőltetni sem akartam, mentem, ahogy kényelmes volt, illetve hát ez nem igaz, mert sehogy sem volt kényelmes, inkább mentem, ahogy tudtam. Próbáltam lélegezni. Néha az izzadság egy jelentéktelen hányadát kitöröltem a szememből. Tamás utolért, kicsit beszélgettünk, aztán ő is megelőzött. Papírkutya vagyok, gondoltam magamban kissé dühösen, aztán feltűnt, h. oké, h. Tamás megelőzött, de ENNYIVEL nem előzhetett, előbb még itt volt előttem. Rövid vizsgálódás kiderítette, h. a sárga 3szög jelzésen vagyok, mikor pedig HATÁROZOTTAN emlékszem tavalyról, h. a pontig végig a pluszon kell menni. Hát hurrá, akkor vissza az elágazásig… Zoli a ponton várt, saját bevallása szerint még csak 5 perce. Ismét a lelkére kötöttem, h. ne várjon rám, menjen mindenki a saját tempójában. Ettől függetlenül egy darabig bírtam vele, de amikor elértük az itiner által a „túra legdurvább emelkedőjének” nevezett szalagozott domboldalt, ismét elmaradtam mögötte, és a túra során már nem is láttam őt többé. Nem sokkal azután, h. Zoli eltűnt előttem, sikerült is ügyesen elkavarnom: volt egy elágazás, ahol én egyik irányba sem láttam szalagot, ezért elindultam a meredekebb ágon, pár száz méter után rájöttem, h. ez nem lesz jó, de akkor már nem akartam visszafordulni, a GPS szerint a 2 út egy idő múlva összefut, és így is lett. Megtaláltam hála Istennek a szalagozást. 

Hamarosan elértem egy fakitermelést, ahol a két rönkhúzó lovat vezető munkások már messziről integettek, h. arra, balra kell menni… a munkagép vezetőjét viszont annyira nem zavarta, h. a munkaterülete és az út nagyjából egybeesik, jött utánam a járművel, ezzel is gyorsabb haladásra ösztönözve…

Itt történt a túra legszomorúbb eseménye. A keréknyomos úton megláttam egy szalamandrát. Derékig a sárba volt taposva, de még élt. Felemeltem, a hátsó lábaitól végig a farka alsó részén nagy nyílt seb húzódott. Nem is próbált menekülni a kezemből. Sok jót nem jósoltam neki, de ha ottmarad, egész biztosan elpusztul. Nyilván nem fogok egy sebesült állatot otthagyni, ismerek hüllős állatorvost, már csak a saját állataim miatt is, hátha lehet még segíteni rajta. Leguggoltam, és keresgélni kezdtem a zsákomban, h. mibe tehetném a jószágot. Persze semmi doboz nem volt nálam… beért 3 túrázó, nincs egy dobozotok, kérdeztem, de nekik sem volt. Végül a bögrémbe raktam lehullott leveleket, és ebbe tettem bele szegényt. Némi időveszteség árán tovább tudtam indulni. Várt a Salgó-vár. Ahova új úton kellett felmenni, mert a piros + jelet átfestették az eddigi úttól 5-10 méterre balra, szó szerint a semmibe, az erdőbe, a fák közé a susnyába. Út nem volt. A fakitermelés gépei annyira szétjárták az eddigi utat, h. egyszerűbbnek tűnt nekik a semmi közepére felfesteni a jelzést, mint az utat rendbe hozni. Ráadásul teljesen szakszerűtlenül van felfestve a piros +, miután belemegy a piros sávba, megmarad, és párhuzamosan van a kettő felfestve, márpedig elég rövid jelzésfestői pályafutásom után is tudom, h. ilyet nem lehetne csinálni.

Itt jegyezném meg, h. felháborító, ami a Börzsönyben zajlik. Tönkretett utak, letarolt erdők, elütött, védett állatok, tönkretett élőhelyek… úgy gondolom, h. NAGYON meg fogjuk még bánni, hogy ilyen szinten pazaroljuk és tönkretesszük a természeti értékeket…

Salgóvárban kaptam egy Balaton szeletet, illetve egy kedves túratárs megfelezte velem a pogácsáját, hiába mondtam, h. nem bírok enni, muszáj, válaszolta szigorúan, egyed lassan. Megettem, és tényleg jólesett. Indultam tovább, egyszer benéztem a piros fordulóját, és majdnem lemásztam oda, ahol a fiúkkal nyáron a sas-lesen ültünk, de a pogácsás útitárs utánam kiabált.

Nagyon hosszú volt most ez a piros sáv szakasz, úgy éreztem, soha nem érek a Vilatihoz. Végül nagy nehezen elértem oda, ahol tavaly Zoli kabátját felszedtem, és már látszott a panzió. Éppen befutott valami fura kisvonat:

 Átvettem a csomagomat, és nyíltan a 2 pontőr lány elé tártam a szalamandra-helyzetet. Megeszem a sajtostésztát, kimosom a dobozt, és beleteszem a jószágot – levinnék-e a célba? Mert ha én még 50 km-n keresztül zötyögtetem a hátizsákban, azt biztosan nem éli túl. Az egyik lány nagyon lelkes volt, bevállalta a felügyeletet, a NAHÁT egyik jelképe is a szalamandra, mondta boldogan, nyugodt szívvel bíztam rá az állatot.

Megettem a sajtos tésztát, aztán bementem a panzióba venni egy kólát. Úgy néztek rám, mintha a kutya ásott volna elő a hátsókertből, és hurcolt volna be a szőnyegre, de mint kiderült, éppen esküvő készült odabent. Azért kólát tudtam venni, meg is ittam.

Közben befutott Dia és a barátnője Andi, aztán pedig István, aki iszonyat megviselten nézett ki, még nem is láttam ilyennek. Mint kiderült, tavaly itt adta fel a túrát, de most szándékában állt továbbindulni. Én kifejtettem nekik, h. innen brutálisan felfelé kell menni, és sokáig, az elkövetkező 15 km-ben van 1300 m szint…

Illetve megosztottam velük azt a kínos kérdést, ami már péntek délután sem hagyott nyugodni. Ha felérünk a Csóványosra, akkor leszünk 56,6 km-nél és 2903 szintnél. Ami egy kicsivel durvább, mint a Mátrabérc. És vajon mit feleltem volna, ha valaki a Mátrabért után azt mondja, h. ugyan sétáljak még 35 km-t?

Erre ők udvariasan, ám határozottan felszólítottak, h. fogjam be a számat, amiben teljesen igazuk is volt. Elindultunk.

A zöld négyzet felfelé meredek. Nagyon. Idén könnyebb volt, mert tavaly már kicsodálkoztam magam rajta. Aztán a zöldön is felfelé kellett menni, de az már kellemesebb volt. A pontra egy órával korábban értünk, mint tavaly, nem kellett még lámpa sem. Meglepetésemre a zöld pluszt is gond nélkül megtaláltuk, a jelzéseket felfestették, nem is értették a többiek 8akik tavaly nem voltak), h. hogyan tudtunk itt elkavarni. A lemenet az még mindig durva volt, de zökkenőmentesen lejutottunk a Tűzköves-forrásig, ahol végre feltöltöttem Kövér Testet, mert eddigre teljesen magába horpadt:

Megálltunk enni, közben utolért minket István és útitársa, Mónika, és innen már együtt is mentünk a célig. Elindultunk a Csóványos fel, és út 5,7 km-re 583 m szintet tartogatott. Közben volt még a Nagy-Mána, idén nagyon fényes félhold világított, a csillagok tavalyhoz hasonlóan gyönyörűek voltak, megálltunk egy pillanatra és lekapcsoltuk a lámpákat. Aztán indultunk tovább, ez ismét egy nehéz szakasz volt nekem, azt hittem már sosem érünk fel a Csóványosra. Azért felértünk, leültünk ettünk egy szendvicset, ami jó hír, mert tavaly itt már nem bírtam enni.

Innen meredek szalagozás vezetett le a piros háromszögre, ami hamarosan átment a rettegett kék háromszögre. A fülembe csengtek Szamóca szavai, aki tavaly, mikor az említett szakasz végére értünk, rám nézett, még a lámpafényben is láttam, h. halálosan sápadt, és azt mondta: te, Halima, én még soha életemben nem féltem ennyire.

Ezt az infót, biztos, ami biztos, meg is osztottam a többiekkel, legnagyobb örömükre. Rögtön mondták is, h. menjek csak én előre, én már ismerem az utat… mentem is, időnként hátraszóltam: ha átmásztok a fatörzsön, vigyázzatok, utána víz van, meg ilyesmiket. Jól haladtunk, ügyesen abszolváltuk a lépten-nyomon elénk kerülő vízfolyás-, patak- és fatörzsátkeléseket: 

Itt az ösvény nagyon keskeny, kifelé lejt és köves, kavicsos, erodálódott. Hivatalosan most ezen a részen ki is szürkítették a jelzéseket, a jelzett turistaút megszűnt, majd valamit valamikor kijelölnek helyette. Az ösvény állapota tavalyhoz képest is elég sokat romlott. Így történhetett, h. amikor kicsit jobban a szélére léptem, megomlott alattam, én lecsúsztam, és hirtelen már csak nyaktól felfelé tartózkodtam az ösvényen, egy fagyökérbe kapaszkodva. A mögöttem jövő István egy cseppet sem ijedt meg,(talán ennek hatására én sem), csak megkérdezte, h. visszahúzzon-e, én köszönöm nem kértem, valahogy csak visszaevickéltem magam is. Mentünk tovább. Itt gondoltam először arra, h. de jó, h. nincs itt Szamóca…

Istvánnál ott volt az itiner, mennyi van még a pontig, kérdeztem, kilométerek, válaszolta sötéten, ezért én kénytelen voltam a következő, úton keresztben lévő fatörzsnél megállni. Csúszás közben a cipőm telement kőtörmelékkel, miegymással, és nagyon nyomta a talpamat, ha azt mondja, h. közel a pont, kibírom, de így muszáj volt kiborítanom.

Az eső ezt a pillanatot választotta, h. diszkréten esni kezdjen, egy darabig tűrtük, hát, ez nem úgy néz ki, mint ami el akar állni, mondta Mónika, és megálltunk, h. felvegyük az esőkabátokat. Helyesen is tettük, mert hamarosan már dörgött-villámlott, mint nyár közepén, és szakadt az eső. Ekkor gondoltam másodszor arra, h. milyen jó, h. Szamóca nincs itt…

Az időjárási helyzet egyetlen előnye az volt, h. csomó szalamandra jött elő, és mászkált az úton, illetve ott voltak Zsolti rokonai is szép számban, végig az út során:

Szakadó záporban értünk Bányapusztára, az út felázott, nagyjában-egészében olyanná alakult, mint egy olajjal felöntött jégpálya. A kőkemény, száraz utak felső pár centije sárrá változott, alatta meg ott volt a csúszós, kemény felület. Néhol, csak a változatosság kedvéért, a puhább szerkezetű utak mintegy teljes mélységben ragadós sárrá alakultak. Hogy fogunk továbbmenni, tűnődtünk az erdészház fedett teraszán üldögélve a többi, utolért túratárssal. Én elemet cseréltem a fejlámpámban, mert már alig-alig pislákolt.

Vagy egy fél órát ücsörögtünk ott, míg az eső alább hagyott, de még esett, mikor továbbindultunk. Nem akartunk több időt vesztegetni, nekivágtunk a sárnak.

Az első pár száz méter igencsak durva volt, a kocsiút alaposan felázott, de aztán végül is nem volt olyan rossz, mint vártuk. Néhol, különösen a meredek részeken, persze csúszott, de egészében véve jól lehetett haladni. A Vasedény-kulcsosháznál megálltunk inni, én töltöttem is a nagyon finom forrásvízből. Levettük az esőkabátokat is, már teljesen elállt az eső. A fejünk felett egész közel denevérek köröztek, a lámpánk fényéből kapkodták el a rovarokat, Andi legnagyobb örömére, akinek intenzív denevér-fóbiája van. Felmentünk a rövid, de velős meredeken, és hamarosan utolértük a félálomban haladó Bubut és a társát, Sándort (ha jól emlékszem), akik előttünk indultak el Bányapusztáról. Ekkor már mindenki nagyon álmos volt. én néha elbóbiskoltam menet közben. Amikor elértük a Szent Orbán fogadót, Bubu bement megkérdezni, h. kaphatnánk-e kávét. Csak éjjeli ügyelet volt a recepción. Megjegyzem, ekkor nagyjából éjjel fél 3 lehetett, mi pedig derékig sárosak voltunk. Nem kaphattunk. Már bezárt a bár, és elment az, aki ért a kávégéphez. Én tudom azt kezelni, jegyezte meg félhangosan István, de már mind tudtuk, h. ezt a csatát elvesztettük. Mentünk tovább. Felküzdöttük magunkat a Só-hegyre. Bubu kezébe nyomtam 2 koffeintablettát meg egy csokit. Tapasztalataim szerint a koffein cukorral kombinálva sokkal jobb, mint önmagában. Hatott is, mert simán maga mögött hagyott minket. Ők 15 perccel előbb indultak, mint mi, jobban kellett sietniük.

A kóspallagi elágazásig viszonylag kényelmes szakasz vezetett, én most jobban is voltam, az álmosságom elmúlt, elöl mentem, jól haladtunk. Sok esemény nem történt, eltekintve attól, h. sikerült óriásit esnem a sáros, csúszós úton. A lábam kiment balra, én meg a jobb oldalamra zuhantam elegáns sikkantás kíséretébe. Bár a térdemen éreztem, h. nem volt jó nekem elesni, de nagyon nem ütöttem meg magam. A lelkesedésem viszont alábbhagyott, lemaradtam a sor közepére, igyekeztem óvatosan haladni. Az elágazásnál a ponton volt víz és alma, nem kértem egyiket sem, mentünk tovább. Meglepetésünkre itt is új útvonalat jelöltek ki a kék sávnak, ami jó susnyásnak tűnt, különösen az eső után nem volt kedvünk itt haladni, maradtunk a régi kéken, aztán egyszer csak valahogy nem figyeltünk, és átkerültünk az újra, ami valóban susnyás volt, valami zsombékos terület szélén vezetett a derékig érő fűben, már amennyire láttam a sötétben… és nekem hosszabbnak is tűnt, mint a régi. Különösen a halastó előtti szakasz volt most hosszú, el-elbóbiskoltam ekkor már megint, botladoztam, Mónika igyekezett szóval tartani, de én csak artikulálatlan, öhh és aha hangokkal voltam képes úgy-ahogy kommunikálni. Az tartotta bennem a lelket, h. tavaly a tónál volt kávé.

Hát, idén nem volt… tavaly is erősen gyanítottam, h. a néni a saját kávéját nyomta a kezembe rendkívül kedvesen és önfeláldozóan. Idén ittam teát, és megettem a második banánomat is. Mindenki biztosította a többieket, h. nagyon elfáradt. Én úgy éreztem, mindenem fáj egy kicsit, de Istvántól tanultam egy nagyon fontos kifejezést: „nem fáj, csak már másképp jó”.

Már láttuk, h. szorít az idő, a 6,6 km-re volt nem egészen másfél óránk, ami nem tűnhet kevésnek, de most az volt. Nekivágtunk a zöld sáv meredek emelkedőjének, benéztük a fordulót, és jelzetlen úton, hátulról érkeztünk a turistaházhoz. Végigmentünk a sötét, kihalt kalandparkon át vezető kék sávon, amit itt is eltereltek, de komolyan nem tudnám megmondani, h. hogyan, mert innen elég sötét szakasz következett számomra, minden értelemben.

A halálos álmosság uralkodott el rajtam, nem együtt mentünk, már senki nem várt senkire, hiszen perceken múlhatott a szintidő. A lámpám ismét megadta magát, nem tudom, hogy lehet, h. 5-6 órát bír ki egy garnitúra elemmel, talán a tölthető akkuk régiek már, és le kellene cserélni őket… alig adott már valami fényt, gyakorlatilag sötétben mentem. Elhamdulillah lassan már világosodott, de az erdőben még mindig töksötét volt. Ráadásul jó sáros, felázott szakasz következett, már nem is tudtam nézni, hova lépek, néhol bokáig süllyedtem a sárban. A cipőm elhamdulillah bírta a strapát, nem ázott át, és csak normális szinten csúszott. Nagyon jó cipő ez, kényelmes, 90 km-n sem nyomta meg sehol a lábam, rendesen meg van csinálva, nagyon megszerettem (bár azt még nem tudom, h. a sarat hogy fogom lebontani róla…).

Köves-mezőre felfelé a kék sáv megváltozott, erre már a BEAC-on rájöttem, de ott még a régi kéken mentem. Hát, lehet, h. most is ott kellett volna… ezen az újon utolértem Andit, innen már együtt mentünk be a célba. A jelzés hol megvolt, hol nem, hosszú puszta szakaszokon nem volt hova felfesteni, mentünk a keréknyomon. A reggeli köd megült a tájon, sokszor azt sem láttam, hol vannak előttünk a többiek:

 A régi kék igaz, h. meredek volt, de legalább hamar túljutott rajta az ember, itt meg folyamatos, idegőrlő emelkedés, mikor kijutottunk a műútra, még akkor is tovább, soha nem jött el még ilyen nehezen a parkoló. Ráadásul egyre világosabb lett, olyan "elmúlt már fél 7" érzésű világos, ami esetünkben rossz hír volt... A szalagozott meredek lefelén már igencsak kiléptünk, néha bele-belekocogva, már fél óra sem volt hátra. Még 10 perc, mondtam, mikor a főutat elértük. Egy utolsó hajrával percre pontosan 7:15-kor léptünk be a célba.

A szervezők a szokásos örömmel és gratulációval fogadtak, volt virsli, tea, alma, mindenféle, én csak teát kértem, vigyél almát az útra, sokat, mondta az egyik rendező, vittem is kettőt. A szalamandrát a dobozában berakták a két ablak közé (direkt kértem, h. ne legyen meleg, fűtött helyen, tűz mellett stb.), még élt, de nem sok jövőt láttam számára. Itt meg is jegyezném az érdeklődők kedvéért, h. sajnos kora délutánra elpusztult. Nagyon szerettem volna, ha megmarad, de nem sikerült neki.

Tamás ott volt a célban, már fél 7-re beért. Zolit viszont nem láttam.

István felajánlotta, h. elhoz minket Pestre kocsival, amit ez úton is nagyon köszönök, óriási segítség volt, h. nem kellett a vonatra várni. Nagyjából igyekeztünk magunkat szalonképes állapotba hozni, ami az éjszakai sárdagonyának köszönhetően elég mérsékelten sikerült. Megbeszéltük, h. kinek melyik testrésze dörzsölődött ki. Erre itt most nem térnék ki részletesebben. Beszálltunk István kocsijába, majd mi hárman lányok hátul az út jelentős részét végigaludtuk. A Nyugatinál rakott ki István, hazaérve zuhany után beestem az ágyba, de igazán aludni se tudtam, mert már tényleg másképp volt jó…

A túra a várakozásnak megfelelően goromba volt, nem tudok más szót mondani. Ez volt életem legszintesebb túrája. És még a kék háromszög. És még a zuhogó eső.

Ettől függetlenül nagyon élveztem (még ha minden pillanatban nem 100%, h. ezt válaszoltam volna a firtató kérdésekre…). Idén pont megvolt az időm is elhamdulillah, bár ezen még lehetne javítani, csak nem biztos, h. én már képes vagyok rá. Azt az egyet nagyon sajnáltam, h. idén egy napon volt a Less Nándor túrával, mert mind a kettő nagyon közel áll a szívemhez (és pont a kedvenc üledékes és a kedvenc vulkáni hegységemben futnak…). Insallah jövőre megint nem egy napon lesznek, és nem kényszerülök választásra.

A rendezők hozzáállása idén is példaértékű volt, bármit meg lehetett beszélni, nagyon kedvesek voltak, és érezni lehetett, h. bár ez egy nehéz túra, de valóban minden a résztvevőkről szól. Nagyon köszönjük, még egyszer. Insallah jövőre is jövünk, csak nem lehetne, h. a kék háromszögön legyen valami korlát vagy még jobb, ha mozgójárda. De azon is legyen korlát…