2013. október 7., hétfő

Pálos 70

Táv: 74 km
Szint: 2200 m

Sokat gondolkodtam, h. melyik túrára menjek ezen a hétvégén. Szívesen mentem volna valami hosszabbat, de a Pálos 70-től elriasztott az, h. az éjszaka közepén ott állok Márianosztrán, ott aludni nem akarok, és akkor hogy jöjjek haza…
Tonnakilométer felajánlotta, h. menjek velük a pázmándi túrára, és ezen komolyan el is gondolkodtam, mert már régen találkoztunk, és tartozom neki egy tárgynyereménnyel a Tamás mellett/felett látható jelenés megfejtéséért, de nagy kedvem lett volna valami hosszabb távra menni.
A fiúk a Lokomotívra mentek, ami nagyon jó túra, de már voltam rajta, és az útvonal jelentős részén épp egy hónapja jártam a Beac Maxi keretében…
Tehát végül is maradt a Pálos túra, és a következő koncepciót alakítottam ki: 23:50-ig óránként lehet átkelni a komppal Szobra. Kényelmesen, sétatempóban megyek, és az utolsó v. utolsó előtti komppal átmegyek, Nosztrán kis pihenő, aztán visszasétálok Szobra a vonathoz (kb. 8 km), és akkor az első, 4 órás vonatra nem kell sokat várnom.
Reggel 5-től lehetett rajtolni a Gellért-hegyről, a Sziklatemplomból. Jó lenne a legelején indulni, gondoltam. Ehhez viszont éjszakai járattal v. taxival kellett volna mennem… amit nem sikerült megvalósítanom, az éjszakai járathoz még korábban kellett volna kelni, és így is FÉL 4-KOR keltem, ami szerintem igencsak durva. Végül 5:15-re sikerült a rajtba érnem.


Neveztem, aztán intéztem az egyéb dolgokat: leadni a csomagszállítást (sejtettem, h. éjjel nem lesz melegem, így a nagy dzsekimet küldtem előre a célba, belső zsebében biztos, ami biztos elhelyeztem egy sajtos szendvicset is), itiner áttanulmányozása, GPS-állítgatás stb. 
Fél hatkor sikerült elindulnom.
Két dolgot vettem észre mintegy azonnal: (1) töksötét van, és a Gellért-hegyen a közvilágítás, hát, elég karcsú… (2) valami brutál hideg van… hiába indultam meg felfelé, és hiába volt rajtam „A” polár (idén először), majd megfagytam… a jelzést nemigen találtam, látni nem láttam semmit, hamarosan belevesztem a Gellért-hegy kis utacskáiba, végül előhalásztam a GPS-t, és megállapítottam, h. van ám itt zöld jelzés, csak jó messzire onnan, ahol éppen vagyok. Mások is így voltak ezzel, ezért hamarosan azon kaptam magam, h. egy kis csapat jön a GPS-em után. Meglett a zöld jelzés, de továbbra is sötét volt. nehogy már itt a városban lámpázni kelljen, gondoltam, aztán miután másodszor estem orra, megváltozott a véleményem. Lámpa elő, innentől lényegesen gyorsabban és simábban haladtam.
Ez a túra nem egyszerűen egy hagyományos teljesítménytúra volt, hanem vallási/filozofikus töltettel is rendelkezett. Azért ilyen önismereti/csapatépítő jellegű feladatok is voltak közben. Rögtön még a Gellért-hegyen volt egy pont, ahol a földre tett vásznon be kellett jelölgetni, h. milyen indokkal jött el az ember a túrára, és egyéb üzenetet is lehetett írni rá. A kedves, mosolygós pontőrök (mindegyik ilyen volt amúgy a későbbiek során is) a kezembe nyomtak egy filcet. Én nem voltam ilyen „akarsz beszélni róla?” hangulatban, de nem akartam elrontani mások lelkesedését, ezért bejelöltem a „feltöltődés” és „egészség” pontot, megköszöntem a lehetőséget, és indultam a Városmajor irányába, illetve hát reméltem, h. arra, mert a városi szakaszok különösen a gyengéim. Végül is némi kavargás után (egy eléggé döbbent arcot vágó biztonsági őrre kétszer is ráköszöntem…) odajutottam. Még itt sem volt pecsét, viszont volt egy halom kő, és a pontőrök bíztattak, h. vegyek fel egyet, és vigyem el a Normafáig. Ezek szimbolizálják azokat a terheket az életben, amiktől meg akarok szabadulni, és majd mintegy szimbolikusan megszabadulhatok tőlük a Normafánál, magyarázták készségesen.
Én nem vitatkoztam velük, pedig elmondhattam volna, h. amikor az Iszlámot felvettem szerződést kötöttem a Mindenható Allahhal: én elvégzem az istenszolgálatokat, amiket Ő előírt, Ő pedig megszabadít azoktól a terhektől, amik nyomasztanak… ez a vallás lényege, szerintem.
Mindenesetre vettem egy követ, aztán meg is feledkeztem róla, ott maradt „A” polár zsebében…
Innen a Kútvölgyi kápolnához tartottunk, ahol még sosem jártam, itt már volt pecsét, és lehetett vizet is venni a Mária-forrásból, de mivel eddig egy kortyot sem ittam még, ezt kihagytam. Mentem tovább a Normafa, az Anna-kápolna felé.
Ez, mint láthatjátok, mind városi szakasz volt, végig aszfalton, és rengeteg szinttel. TKM kifejtette a Kitörés túra során, h. a szint aszfalton nem számít, de szerintem meg igen… viszont olyan hideg volt még mindig, h. semmi késztetést nem éreztem arra, h. a polárt levegyem. Lehúztam a cipzárt, de nem azért, mert melegem volt, hanem azért, mert kissé megriadtam, h. ha napközben fázom, mi lesz éjjel…


Normafáig a lila m jelzésen jutottunk el, ez amúgy később is jellemző volt, h. szinte mindenhol a lila, kék v. sárga Mária-út jelzésen kellett menni. Emellett végig volt szalagozás is, ami nagyon alapos és jól követhető volt. Az eltévedésnek még a lehetősége sem merült fel számomra. A kápolnánál adtak teát, amit nem kértem, és le lehetett volna tenni a kavicsot, amit elfelejtettem. 


Fáztam, mentem tovább Szépjuhászné felé. Úgy vettem észre, h. a mezőny jelentős része (a teljesítménytúrázók) mintegy rutinból felmentek a piroson a János-hegyre, majd le a piroson Szépjuhásznéig. A túra viszont a sárga + - m jelzésen ment, a szalagozás is, én is ezt követtem. A kolostorromnál kínáltak almával, de én változatlanul fáztam, és a gondolatra, h. beleharapjak a nulla fokos almákba, kirázott a hideg… siettem tovább Máriaremete felé.


A következő ponton, a 20-as táv céljánál a templom előtt az időm pont 4 óra volt. Óha, gondoltam, milyen jól jövök a „kényelmes sétatempóhoz” képest. Ekkor még mindig nem volt meleg, dér borított mindent, ami nem közvetlenül a napon volt:



Mégis eldöntöttem, h. polár nélkül megyek tovább, a pontőrök szörnyülködése közepette futófelsőben mentem tovább Solymár felé. A várat eddig ismeretlen irányból közelítettük meg:


Fel kellett menni, fenn kaptunk Balaton-szeletet, amit meg is ettem rögtön, majdnem 25 km-nél jártunk itt. Át kellett menni a MÉG MINDIG teljesen felismerhetetlen állapotban lévő „vasútvonalon”, hatalmas teherautók hordták a ki tudja mit, elég kalandos rész volt ez, szerintem még a jövő évi Sárga 70-re is pótlóbusszal fogunk menni…
Aztán pedig nekivágtam a csobánkai cserkészparkig tartó 10 km-nek. Találkoztam egy-egy túratárssal, akik közül néhányan igen elmés útvonalakon rövidítettek, de láthatólag egy cseppet sem jöttek zavarba miatta. Már vártam a cserkészparkot, részint meleg tea, mosdó, 15 perces pihenő miatt, részint, mert sosem jártam még ott.
Hát, mint kiderült, most sem fogok… ugyanis a 35-ös és 70-es táv még előtte elvált egymástól, és a hosszútávosok be se mentek a parkba… ha kicsit tovább olvastam volna az itinert, hamarabb rájövök, és nem kellett volna csalódnom. Sebaj, irány a csobánkai Szentkút, a nyári kéktúrán és a Beacon is érintettük. Kicsit kiesett a túra útvonaláról, pár száz métert le kellett menni a kéken, majd ugyanott visszakapaszkodni. 


Mikor leértem, szembetalálkoztam Ottóval, aki az elején rajtolt – ez azért volt hasznos, mert átadhattam az ígért olajbogyót. Kb. féltávnál jártunk, eddig én cipeltem, innen vigye tovább ő, gondoltam. A ponton adtak meleg teát, és voltak kenyerek, de én inkább a saját sajtos kiflimet ettem meg – azt sem kell cipelni.



Vagy 20 percet biztos álltam a ponton, jólesett pihenni. Aztán indultam tovább. 12 km a következő pontig. Ez egy nagyon szép szakasz volt, az erdő gyönyörű, és az idő végre kellemes, napos, gyönyörű őszi időre váltott, már nem fáztam egyáltalán.
Pilisszántó előtt egy terepjáró, néhány ember és egy aranyos öreg boxer tűnt fel, a kutya ugrálva követelte, h. dobják el neki a faágát, már nagyon sokszor eldobtuk, mondta türelmesen az egyik ácsorgó, majd felszólítottak, h. ne rohanjak, vegyek almát. 


Az almák felett felirat hirdette: „A pilisszántói polgármester ajándéka”, kedves volt, vettem is belőle egyet, szép almák voltak, látszott, h. kertben szedett, friss.
Itt kezdtem elfáradni, úgy éreztem, sosem jön el Klastrompuszta… a Sárga 70-en jártunk erre, igaz, h. éjjel, sötétben, de egyáltalán nem volt ismerős a terep, megleptek az emelkedők, éhes is voltam, meg szomjas is.


 Nagyon megkönnyebbültem, amikor feltűnt a pont, pecsételés után leültem, ettem, ittam zöldteát meg egy Magne B6-ot, megnéztem az időmet, és ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, h. ha a 19:50-es kompot elérem, akkor haza tudok menni az utolsó vonattal. Hát, ez remek lenne, gondoltam, majd ültem tovább. Lehámoztam a lábamról a cipőt, mert pár km óta már éreztem, h. a lábamon kívül vmi más is van benne…
További jó szemlélődést, mondta egy túratárs, és elindult. Nagyon sóhajtva én is összeszedtem a holmimat, még benyomtam egy fél csomag sós kesudiót, biztos, ami biztos, aztán elindultam, de már jobb tempóban, a 19:50-es kompra gondolva… ez igen, mondta az előbbi túratárs, mikor megelőztem, én meg kifejtettem a koncepciómat: kompot elérni, utolsó vonattal hazamenni. Van benne ráció, mondta ő elgondolkodva, de sajnos azt nem ajánlotta fel, h. akkor ő is jön velem, pedig nekem könnyebb úgy menni, ha egy nálam kicsit gyorsabb ember diktálja a tempót, én meg rohanok utána. És hogy jutsz vissza Szobra, szólt még utánam, tavaly levitték a túrázókat a szervezők kisbusszal, mondtam, közben hőn reméltem, h. idén is így lesz, és nem rohanok hiába.
Itt hirtelen brutálisan felfelé kellett menni, amire szintén nem emlékeztem a Sárga 70-ról, de sebaj, azért csak nyomtam. Most már tényleg igyekeztem. Az árokban egy kalapos barátomat vettem észre, de meg sem álltam, bár egy pillanatra felrémlett előttem a másnap reggeli gombástojás képe… de csak odaköszöntem neki: „Helóka!”, és mentem is tovább. Még integettem is neki. Mindezt egy éppen utolért túratárs döbbent pillantásai kísérték – láthatólag igyekezett felfedezni, h. kicsoda is heverészik az árokban. Pedig csak kalapos barátom volt az.
Pilisszentléleken az iskolában meleg étellel várták a túrázókat, én ezt inkább kihagytam, mentem tovább a kolostorromhoz. Itt valami brutális tömeg fogadott: pont utolértem a csoportot, akik egy pap és egy szerzetes vezetésével, vezetett zarándoklatként, 3 nap alatt teljesítették a távot. Éppen most pecsételtek ők is. Beálltam a sor végére, türelmesen végigvártam, aztán futva indultam át a mezőn, h. még előttük érjek be az erdőbe, ahol a keskeny, egyszemélyes, bozóttal szegélyezett úton reménytelen lett volna előzni.
Tervem csak olyan 30%-ban sikerült, a csoport egyharmadát kb. megelőztem. Pont a pap mögé sikerült jutnom, aki útközben hitelméleti írásokat olvasott fel. Ez nekem nagyon tetszett, ha veletek megyünk kirándulni, mi is csinálhatnánk. Mondjuk ha nagyon meredeken kell felfelé menni, akkor én biztos nem tudnék felolvasni, mert olyankor lélegeznem kell.
Itt egy időre beragadtam. Ez számukra egy zarándoklat, és én teljes mértékben átérzem ennek jelentőségét, lévén, h már magam is vettem részt ilyenen. Ezért semmiképpen nem akartam zavarni a résztvevőket. Egy darabig csak baktattam a pap mögött, aztán, mikor a bozótos megritkult, és lehetett előzni, kiszaladtam a sor mellé, és amennyire tudtam, előrefutottam, majd ismét besoroltam két ember közé. Ezt folytattam egy jó darabig, naná, h. pont felfelé kellett menni, a futkosás sokat kivett belőlem, aztán, mire az elején haladó fehér ruhás szerzetest is megelőztem, megint csak jó kis emelkedő jött, itt a zarándokmenet végleg el is maradt, én jó darabig egyedül haladtam az erdőben, lassan visszanyertem a lélegzetemet, gyönyörködtem a kilátásban és a nagyon szép erdőben.

A következő pontig, ami már a komp volt Basaharcnál, kb. 15 km volt hátra. Itt ütközött ki a túra szerintem egyetlen komolyabb hibája: az itiner hiányossága. A „vezetőfüzet” nagyon szép és igényes volt, színes, részletes leírásokkal, ÁMDE szintadatokat egyáltalán nem tartalmazott, és a távolságadatokkal is igencsak mostohán bánt. A 15 km-re egyetlen részadatot sem közölt, fogalmam sem volt, h. hány km van még a révig, mennyire kellene sietnem – ezért siettem, amennyire csak tudtam.
Az erdőben egyszer csak csoportosulást pillantottam meg. Szent Jakab töltőállomás, mondta a pontőr, pecsételt, és kínálgatott a mindenféle kekszekkel. 


Köszönöm, de sietek, el akarom érni a kompot, mondtam. És nem is eszel meg iszol, kérdezték döbbentem. Belemarkoltam az egyik kekszestálba, és útközben megettem a kekszeket, amik nagyon jól estek. Közben kezdett sötétedni, a nyílt részeken még elment, de amikor beértem az erdőbe, muszáj volt a lámpát elővenni. Utolértem néhány túratársat, akik szerint kb. ¾ óra alatt a révhez lehet érni. Hamarosan elértem a 11-es utat, átkeltem rajta, és reméltem, h. már nincs messze a rév.
Többet kellet menni, mint gondoltam volna, de végül is 19:25-kor ott voltam. Nem kellett volna annyira sietni… no mindegy, kicsit leültem, megettem a második szendvicsemet is, ittam teát, és megkérdeztem, h. kaphatok-e vizet. Az sajna nem volt, illetve „egy nagy hordóban van, amiből nem tudunk kiönteni”, mondta a pontőr, de bíztatott, h. nyugodtan vigyek teát, amennyit csak akarok. A gond az, h. az ivózsákba nem tudok forró teát önteni… ezért ittam 2 pohárral, és úgy döntöttem, h. a maradék 7-8 km menni fog víz nélkül is.
Megérkezett a komp, átkeltünk a Dunán. A túlsó parton rendezők vártak, fiatal lányok, akik elkísérték azokat, akik Szobon aludtak, és csak reggel fejezték be a távot. Egyiküket megkérdeztem a Szobra való visszajutás lehetőségéről, megkérdezi, mondta, és valóban küldött is SMS-t, h. egész éjjel jár igény szerint a kisbusz vissza Szobra, ez úton is köszönöm.
A hátralévő út eléggé eseménytelen volt. három fiatal fiú elhúzott az elején, én utánuk, aztán a többiek. Pont úgy mentem köztük, h. nem láttam senkit egész úton.
A Sukola-keresztnél az utolsó pontot kőből kirakott felirat jelezte:



Kaptunk pecsétet, illetve egy mécsest, h. a végén majd gyújtsuk meg, nekem azonban ez kimaradt, mert nem realizálódott bennem, h. hol kellene a mécsest meggyújtani…
Innen még 4,5 km, mondta a pontőr. Lassan elértem Márianosztra határát, itt ért utol egy fiú, akivel a célba már együtt mentünk be. Pont szembe jött velünk a szervezők kisbusza, egy adag túrázót vitt Szobra. Ha kicsit gyorsabb vagyok, az utolsó előtti vonatot is elértem volna… viszont akkor ki kellett volna hagynom a célban a borsólevest, ami nagy kár lett volna…
Beértünk a templom udvarára, túratársam ment volna tovább egyenesen, állj, az a börtön, mondtam, és úgy is volt… jobbra mentünk a templomba, a szervezők örömmel fogadtak, kaptunk kitűzőt, oklevelet, és ki lehetett tölteni egy véleményező kérdőívet a túráról.
Átmentünk az iskolába, ahol enni adtak, és ahol a csomagok voltak. Átvettem a dzsekimet, lementem az alagsori ebédlőbe. Négyszemélyes asztalok voltak, leültem, a kedves néni elém tett egy tál borsólevest, h. szedjek magamnak, meg egy kancsó teát. Hamarosan megérkezett még 3 lány, akik nagyon le voltak amortizálva. Ők nem túrázók, inkább vallásos töltettel teljesítették a 40-es távot, reggel indultak, most értek be, és nagyon-nagyon megviseltek voltak. Nem tudom felfogni, hogy lehet 70 km-t gyalogolni, mondta egyikük friss tapasztalatainak fényében.
Szerintem az ő teljesítményük viszont sokkal, de sokkal komolyabb és tiszteletre méltóbb volt, még ha ők ezzel nem is értettek egyet. Aki minden hétvégén túrázik, annak szerintem könnyebb megtenni egy 74 km-es távot, mint annak, aki teljesen újoncként és gyakorlat nélkül (főleg, h. amúgy sem sportol semmit) nekivág csak úgy 40 km-nek. Le a kalappal előttük.
10:30-ig vártunk, hátha még befut valaki, de nem futott. Elindultunk a kisbusszal Szobra, és nagyon kényelmesen elértük az utolsó vonatot elhamdulillah. ¾ 1-re itthon voltam.

Én nagyon jól éreztem magam a túrán. Érződött, h. ez nem egy hagyományos teljesítménytúra, ez kisebb dolgokban ki is jött, pl. az itiner hiányosságai, de ezek nagyon könnyen orvosolhatók insallah. De nagyon jó hangulatú túra volt, lelkes szervezőkkel, akiken érezni lehetett, h. tényleg fontos nekik ez a túra. Komolyan kívánom nekik, h. a jövőben is hasonló és még nagyobb sikereket érjenek el a szervezésben. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése