Táv: 50 km
Szint: 2000
m
Ezt a túrát már elég régen kinéztem magamnak. Tavaly nem
tudtam menni, mert pont ezen a napon volt a Nahát 90… no, majd idén. A szokott
csapat, M. Sz. és Tamás is hajlott a menésre, annak ellenére, h. – mivel Kőszeg
az ország túlsó végén van – nagyon durván hajnalban kellett kelni.
Én pl. 3-kor keltem, igen 3-kor, és igen, ez szerintem is
durva… kisebb-nagyobb fennakadások után végül is sikerült 4:30-kor elindulni
Budaörsről.
Elég eseménytelen út után – amelynek egy részét én
végigaludtam – megérkeztünk Kőszegre, én még parkolás előtt gyorsan beszaladtam
a rajtba… majd a rajtasztalnál találkoztunk a fiúkkal, pont 7 óra volt, de
minket még elengedtek, innentől nem megy több ötvenes, hallottam az egyik
rendezőt. Az 50-es távon 6-tól 7-ig volt rajt, a szintidő pedig 12 óra, ennek
ellenére az itiner tartalmazott egy időbeosztást, h. melyik ponton mikor kell
lenni, ami szerint 6-ig kellett volna célba érni… az első pontra pedig 6:25 és
7:00 között, ami elég nehézkes lett volna, lévén, h. 7:01-kor indultunk el. Ez
később adott okot némi vitákra.
Rögtön a rajtban felfedeztem, h. a fényképezőgépem akkuja teljesen lemerült... a zsákomba süllyesztettem, így minden kép, amit a beszámolóban láttok, M. Sz. felvétele, köszönettel.
Az első pont az Óház-tetőn volt, ahová rögtön rengeteget
kellett menni felfelé… egyelőre még nem volt gond, lenyűgözött, h. milyen szép
színes az őszi erdő.
Már fenn, a kilátónál jöttem rá, h. ja igen, én már itt
jártam, életem eleddig egyetlen kőszegi-hegységbeli túráján…
A túrán rengeteg volt a gesztenye, de tényleg rengeteg. Az
út mentén, de gyakran egész hegyoldalakon gesztenyefák álltak, amelyekről éppen
bőségesen hullott az érett gesztenye. A helybéliek autóval, biciklivel, gyalog
rohanták meg az erdőt, h. gesztenyét szedjenek. Mi sem tudtuk megállni, h.
időről-időre le ne hajoljunk egy-egy szép példányért. Tamás meg egyenesen
marokszámra szedte őket, mert Lompika (Lompika, az a pele, ha esetleg nem
elékeznétek) igencsak szereti a gesztenyét. Én is, tehát én a sajátjaimat a
zsebembe halmoztam.
A következő pontig, Velemig már jelentős mennyiségű
gesztenyét sikerült összegyűjteni, ami azért jó, mert a túra hátralevő részében
cipelhettük… Velemben a pont az alkotóházban volt:
Itt kaptunk vajas/zsíros kenyereket lilahagymával, illetve
teát, ami eléggé jellegzetes volt, de meleg, jólesett, megittam. Mentünk
tovább, tudván, h. ide még visszatérünk. Az erdei utak szépek voltak:
Mi szedegettük a gesztenyéket, beszélgettük, egyszer csak
utánunk szólnak: ti a 35-ön vagytok? Nem, az 50-en, feleltük, akkor jó, mondták
ők, és lefordultak balra. M. Sz. rövid vizsgálódás után kiderítette, h. bizony
az 50-es táv is lefordul arra a kék+ jelzésen… sebaj, vissza, fordulás, tovább.
A bozsoki ponton felvilágosítottak minket, h. a kék
háromszög helyett kék sávokat festettek fel, azon menjünk. Számomra érdekes
rész felé tartottunk, a Kalapos-kőhöz, ahol viszont tényleg nem jártam még
soha, de most nagyon tetszett:
A köveket elhagyva M. Sz-nek eszébe jutott, h. itt fel
kellene írni valami ellenőrzőszámot, így visszamentünk. Aztán megkezdtük az
emelkedést az Írott-kőre. Ez a Dunántúl legmagasabb pontja, és én igencsak meg
is éreztem. Nem tudtam menni felfelé még úgy sem, ahogy egyébként szoktam.
Mentem én, csak a szokottnál is lassabban. Nem tudom, h. vajon az elmúlt két
hétvége hosszabb túrái, a hajnali 3 órás kelés, a hét során zajló marhavágás,
vagy mindhárom együtt (ez utóbbit tartom legvalószínűbbnek) tett be nekem, de
elég megfontolt tempóban haladtam felfelé. Elhamdulillah a fiúk rendesek
voltak, és megvártak.
Ezen a szakaszon nekem különösen tetszett az, h. egy csomó
gyönyörű légyölő galócát láttunk. Ezt a gombát különösen szeretem, no nem
megenni (azt NE próbáljátok meg), hanem csak gyönyörködni benne:
Nem én szedtem le, valaki már felrúgta szegényt:
Fenn Írott-kőn felmentünk a kilátóba:
Aztán megettünk egy szendvicset, és megindultunk lefelé
Velembe. Egy idő után szembe jött velünk egy pár, ez itt a piros jelzés,
kérdezték. Hát persze, feleltük a legnagyobb magabiztossággal, aztán M. Sz.
mégiscsak megnézte a GPS-t, és kiderült, h. nem, ez itt NEM a piros jelzés, már
egy bő 500 m
óta nem… a jobbra lefelé leágazó keskeny ösvényt bizony benéztük, s mentünk
tovább a széles szekérúton. Ismét vissza… de legalább megelőztük, h.
gyakorlatilag a teljes utánunk jövő mezőny rossz irányba menjen. Mert ez a
leágazó tényleg jó nehezen észrevehető.
Velemben megint ittunk teát, féltávnál voltunk, de én
iszonyat fáradtnak éreztem magam. Innen fel kellett menni a Szent-Vid
kápolnához, mát fenn döbbentem rá, h. itt is jártam már azon a bizonyos túrán.
A következő pontra, a Stájer-házakra, határozottan emlékeztem. Amikor
megérkeztünk, a pontőr hölgy rendkívül kioktató módon közölte velünk, h. a pont
már 14 órakor bezárt (mi mintegy 20 perccel később érkeztünk), és h. figyeljünk
oda, mert ők „puszta szívességből” maradtak itt tovább, és különben is, nem
fogunk beérni 6-ig, akkor pedig nem sikerült nekünk a túra. Elég megdöbbentett
ez minket, mert ilyet még soha, egyetlen túrán sem tapasztaltunk… a kiírásban
nem volt benne, h. „rajt 6-kor, saját idő terhére 7-ig”, márpedig a 7-es
rajttól számított szintidőben még nagyon bőven benne voltunk. Ha tudtuk volna,
h. a 7-es rajt csak saját idő terhére lehetséges, el sem jövünk. Nem azért
keltünk hajnalban és autóztunk át a fél országon, h. mint az alfelen lőtt
vadkan, végigrohanjunk a távon 11 óra alatt, hanem akkor már felmentünk a
kilátókba, körülnéztünk, fotóztunk. A 12 órás, kiírt szintidőt így is tartottuk
egyébként. Mindegy, túltettük magunkat a dolgon, a pontőr bácsi kínált minket
almával, elvettünk egyet, és mentünk tovább meghódítani a Tábor-hegyet, ami
nekem már nagyon nem esett jól, de azzal bíztattam magam, h. ez után már csak
egy nagyobb felfelé lesz, vissza az Óház-tetőre.
A Tábor-hegyen ellenőrzőkódot kellett leírni, aztán igyekeztünk tovább a Paradicsomos
nevű pontig, amiről senki nem tudta, miért is hívják Paradicsomosnak. Az utolsó
szakasz le a pontig egy brutálisan meredek lejtő volt, viszont különleges
élményt tartogatott. Én még soha nem láttam a természetben, vadon cikláment,
csak cserépben, meg a virágárusnál. Azt tudtam, h. a Kőszegi-hegységben van, de
most először találkoztam vele teljes valójában:
Sajna Tamás eddigre már lerohant a pontra a lejtőn, így nem
látta a ciklámeneket, de később az árokparton találtam még egyet, így ő sem
maradt ki belőlük teljesen.
A Paradicsomos ponton nagyon kedves pontőr fogadott, szó sem
volt arról, h. ő már bezárna, vagy menne bárhová is, azt mondta, még 12 ember
van mögöttünk, ha nem szálltak ki…
A következő pontig, a Hétforrásig elég eseménytelen út
vezetett, kivéve egy brutális lejtőt, ami csak úgy a semmiben, mindenféle út
nélkül vezetett le a hegyoldalban, a túra saját, fehér pötty jelzésén. Leérve
utána hosszú kilométereken keresztül az enyhén emelkedő betonúton mentünk, egy
idő után ez elég unalmas lett, alig vártunk már, h. a pontra érjünk. A ponton
ismét megcsodáltuk a hét kifolyón kiömlő forrást, és ittunk is belőle:
A pontőrök ismét közölték, h. kicsúsztunk a szintidőből,
pedig ismét nem. Ettől függetlenül nem időztünk sokáig, indultunk tovább, mert
bevallom, én például eléggé zavarban voltam attól, h. ilyen nyilvánvalóan
zavartunk pár embert az ottlétünkkel. Hiába mondták ők, h. mi már kicsúsztunk a
szintidőből, a maradék 5 km-re még több mint másfél óránk volt ekkor… de
tudtuk, h. az Óház-tetőre még felfelé kell menni. Pár száz méter sík után ez a
„felfelé” két brutális emelkedőben valósult meg, de végül is könnyebb volt,
mint vártam, simán felértünk elhamdulillah. A pont ismét csak bezárt már, hiába
voltunk még bőven belül a szintidőn, és amikor M. Sz. az ottmaradt két
kistányér hagymára és pár kenyérre mutatva megkérdezte tőlünk: „Kértek
valamit?”, a pontőr gyorsan közbevágott: „Nem kenünk már semmit, már zárva
vagyunk!”
Komolyan én éreztem magam zavarban, h. ennyi problémát
okoztunk nekik… csak azt nem tudom, h. akkor miért nem pontosítják a kiírást,
mert akkor (a) el sem jövünk, vagy (b) úgy megyünk, h. 11 óra a szintidő, és
nem úgy, h. 12…
Egyébként amúgy sem kértünk volna semmit, mentünk tovább,
még világosban be akartunk érni. Innen már a reggelről ismerős úton haladtunk,
ez is egy nyeles túra, mondta M. Sz., az utolsó erdei szakasznál kicsit
bukdácsoltunk a félhomályban, de aztán leértünk az aszfaltra, és hamarosan benn
is voltunk a célban, valóban nem sokat, csak 15 percet hagyva benn a
szintidőből.
Végül is a célban nem vetettük fel a pontosítás kérdését
(t.i. most 11 v. 12 óra a szintidő, és ha 12, akkor a pontok miért zártak be
hamarabb, ha meg 11, akkor miért nem az van a kiírásban), mert a célban olyan
leírhatatlan kedvességgel fogadtak minket, mintha egy teljesen másik túrán
lennénk (ugyanúgy, ahogy a velemi és a Paradicsomos pontos is nagyon kedvesek
voltak). Szendviccsel, üdítővel kínáltak, nekem a szalámis zsemle helyett kentek
külön csak vajasat, és még három „pucér” zsemlét is a hátizsákomba gyömtek.
Tényleg annyira kedvesek és vendégszeretők voltak, h. elfeledtették a
korábbiakat, ezt ez úton is nagyon köszönöm. Ezért végül is nálam jó érzésekkel
zárult ez a túra, ezért, és a gyönyörű táj miatt, ahol nagyon ritkán járok. Hogy
jövőre jövünk-e, abban nem vagyok biztos, mert nekünk azért ez nagyon messze
volt – főleg, ha tényleg 11 óra a szintidő, azért autózni 5-6 órát, h.
körülnézés nélkül rohanjunk végig, nem éri meg. Pedig ezért a tájért megérné…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése