2013. március 3., vasárnap

Pilis barlangjai


Amikor ezt a túrát kinéztem magamnak, arra gondoltam: ha találok egy másik, hozzám hasonló hülyét, akkor a 90-es táv, ha nem, akkor a 60-as. Aztán Szamóca megkérdezte, h. nem megyünk-e a 90-re. Helyes. Menjünk.
Nagyon szeretem a barlangokat. A barlang és a vízesés, ez a két természeti formáció azonnali idegesítő viháncolást vált ki belőlem („vízesééés, vízesééés!”, „hűűű, barlaaaang!” stb.). Mondjuk, az igazsághoz az is hozzá tartozik, h. NEM szeretek nagyon szűk helyekre bemászni. Illetve, még soha nem másztam be igazán szűk helyre, de úgy ÉRZEM, h. nem szeretném. A túra kiírásában pedig ilyen, számomra rémisztő dolgok szerepeltek:  Ezért, biztos, ami biztos, írtam előre a szervezőknek, megtudakolván, h. vajon be kell-e mászni nagyon szűk helyekre. Azt a választ kaptam, h. "nagymamák által is teljesíthető barlangi szakaszok lesznek”. Illetve, h. max. 40 méter mélyre kell lemenni a barlangba. Hát, nem is tudom, az én megboldogult nagymamám BIZTOS nem lett volna hajlandó amúgy lemászni egyik barlangba sem. Mindenesetre némileg megnyugodtam. Nagyon vártam a túrát, és nagyon készültem rá. Pénteken reggel még elszaladtam megnézni a Budai-hegység érintett szakaszát, h. mekkora a hó, elenyésző volt. Ennek örültem, nem szeretek bakancsban hosszabb távot menni, 50 km környékén már érzem az inakat a lábszáramban. Lehet cipőben menni, hurrá. A 95 km a barlangászásokkal együtt elég soknak tűnt, nagyon kavarogni pluszban már nem akartunk, ezért – szokásommal ellentétben – letöltöttem a trekket a túra honlapjáról. Kissé gyanakodtam ugyan, mert egy túratárstól azt hallottam, h. tavaly a trekk és a szalagozás/IRL útvonal egyes pontokon jelentősen eltért egymástól. Most is ott volt, h. a trekk „tájékoztató jellegű”, de jobb, mint a semmi, gondoltam AKKOR MÉG.
Szamócával 5:30-kor találkoztunk a 137-es busz megállójában, ezzel mentünk a rajtba. Rajtunk kívül senki nem volt a buszon, mikor elindultunk. Aztán a következő megállóban felszállt még néhány elvetemült, akik szintén a 90-es rajtjába tartottak. Más, normális ember nem is volt a buszon…

A rajtban a szervezők már kiraktak egy kis asztalt, ott volt a csomagszállító autó is

Megkérdeztem az egyik szervezőt, h. a trekk mennyire megbízható, azt hallottam, h. tavaly nem volt pontos, tettem hozzá magyarázólag. Idén úgy tudom, h. le lett ellenőrizve, hangzott a válasz. Ez azért elég nagy biztonságot adott, főleg, h. kb. félúttól egyikünknek sem volt semmi helyismerete.
A sor legvégére álltunk be, hadd menjen mindenki, fizettünk, neveztünk, kaptunk egy nagyon aranyos, madárkás rajtpecsétet, és mi is elindultunk. A tábor-hegyi barlanghoz vezető meredek emelkedő ismerős volt, jártunk már erre túrán, én meg egyszer erre jöttem le jelzésfestésből hazatérve. Mikor felértünk a zöld pluszra, nem is felejtettem el felhívni Szamóca figyelmét, h. azt a szép, szabályos zöld pluszt bizony én festettem…
Közben kivilágosodott, mentünk jó tempóban, épp látótávolságban az előttünk rajtolók mögött, a Nap kezdett kisütni, mindenhol a tavasz nyomait láttuk az utolsó, megszürkült hófoltokban és a mellettük sarjadó törékeny zöld levelekben, hű, mit mutatok majd neked, csigáztam Szamóca érdeklődését. Közben ő az itinert tanulmányozta. Megállapítottuk, h. egyáltalán semmiféle táv- és szintadatot nem tartalmaz. Az útleírás sem volt valami hú, de részletes, de ezzel egyelőre nem foglalkoztunk, mert jól ismert tájakon vezetett az út. Hamarosan elértük az Oroszlán-sziklát, mögötte pontőr:

Megkérdeztem a pontőrt, h. tud-e távot vagy szintet mondani, de nem tudott, a GPS alapján Szamóca felírta a résztávot az itinerre, legalább ezt tudjuk. Sajna a GPS elég pontatlanul méri a szintet, az adat csak akkor megbízható, ha már letöltöttem a trekket a számítógépre. Így hát rész-szintet nem tudtam írni. Mentünk tovább.
Hűvösvölgyben a múlt heti latyak gyakorlatilag nullára felszáradt, az út csaknem 100%-ban száraz volt, nagyon jól lehetett menni, és nagyon élveztük is, gyönyörű idő, remek útviszonyok, és mindjárt itt az első barlang is, mi kell még… az első igazi tavaszi túra, kinyílt a szívünk, széles mosollyal, kissé idétlen viháncolással mentünk.
Elérkeztünk az első barlanghoz. A Bátori-barlang kivételesen nyitva volt:

Itt már itt voltak a rövidebb távon indulók is, kissé feltorlódtunk, sorba kellett állni, h. lemehessünk, adtak sisakot is, a hős barlangkutató készülődik, h. alászálljon a mélybe:

A lejárathoz érve azonnal megértettem, h. miért van zárva ez a barlang. Ne úgy képzeljétek, h. be lehetett sétálni a barlangba, hanem egy brutál nagy üregbe egy függőleges létrán kell lemászni. Tragikus eredménye lenne, ha mindenféle kirándulók elkezdenének bemászogatni…


Nekem amúgy nagyon tetszett, később M. Sz. meg is jegyezte, h. „ja, tudom, melyik barlang az, ahonnan midig olyan meleg jön kifelé”, és valóban, lenn nem hidegebb, hanem sokkal melegebb volt, mint fenn. Ráadásul rögtön alaposan összesároztuk magunkat, én gondosan a nadrágomba töröltem a kezemet. Szamóca sajnálta a nadrágját, hát akkor töröld az enyémbe, mondtam, de ő köszönettel visszautasította.
Mentünk tovább, fel a Nagy-Hárs-hegyre, és megmutattam Szamócának azokat, amiket a pénteki erre jártamban fedeztem fel:


Ezek voltak az elsők idén, én már láttam a kertekben hóvirágot, jegyezte meg Szamóca, de az nem igazi, mondtam én, az csak kamu-hóvirág. Csak az számít, amit az erdőben talál az ember.
A piroson mentünk tovább, a Fekete-fejre felfelé megálltunk, és levettük a kabátot, mert annyira meleg volt, h. simán futófelsőben lehetett menni. Még a Remete-szurdokban sem volt hűvös. Innentől egészen fel a Remete-hegy tetejéig kerestük a pontot, a GPS még a Hét-lyuk zsombolyhoz jelölte, de az itiner már közölte, h. nem lehet odamenni, megtiltották a természetvédelmi hatóságok, tehát „EP az úton”. De h. hol az úton, az nem derült ki, biztos, ami biztos, csináltam fotót, h. mi itt jártunk, és mentük tovább.

A sűrű fiatalos után meglett a pont és a pecsétünk is. 

Ahogy haladtunk tovább, Szamóca azon elmélkedett, h. mi is lehet az a zsomboly. Tonnakilométer fiának a névrokona, válaszoltam roppant elmésen, ezen egy darabig elvihorásztunk. Mint már említettem, remek hangulatban voltunk AKKOR MÉG.
A Zsíros-hegyen apró figyelmetlenségből majdnem kimentünk az Alsó-Zsíros-hegyre, de így legalább felidézhettem (a) TKM-mel folytatott ládázásunkat, (b) a BHTCS emlékezetes éjszakáját. Rövid élménybeszámoló következett Szamócának. Menet közben, persze. A GPS jelezte a kitérőt a solymári Ördög-lyukhoz, ismét kaptunk sisakot, és mehettünk le 40 méterre a föld alá, mert a pecsét, az bizony lenn volt. Az előző barlangi tapasztalatból okulva saját fejlámpámat is felbiggyesztettem a sisakra, mert az előző sisakhoz kapott darab csak némi irányfényt szolgáltatott. Lefelé rájöttem, h. nem hülyeség, h. ez a sisak rajtam van, mert legalább 3x belecsaptam úgy rendesen a barlang mennyezetébe és a belőle kiálló szikla-dolgokba. A lépcső szűk volt, de nem kellett szűk helyekre préselődni, csak időnként lehajolni. Lefelé:

A barlangban lenn nyirkos volt minden, és valahogy érezni lehetett, h. mélyen vagyunk – nem tudom honnan, lehet, h. azért, mert tudtam, de valahogy nagyon JELENTŐSEN ott volt felettünk 40 m sziklaréteg. Odalenn:

Aztán felmentünk, kicsit szomorú voltam, maradtam volna még lenn, de így is sok időt töltöttünk már. Azért még ettünk gyorsan, mert nekem már hangosan korgott a gyomrom. Te, a te nagymamád lemászna ebbe a barlangban, kérdeztem Szamócát felmérő jelleggel. Miért kellene lemásznia, kérdezett vissza ő tényleg teljesen megütközve, én ismertettem a barlang nagymama-kompatibilis voltát, Szamóca biztosított róla, h. az ő nagymamája aztán biztos, h. nem. Aztán rongyoltunk lefelé Solymárra. Innen általában felfelé szoktunk jönni a Zsíros-hegyre, hát, lefelé azért lényegesen kellemesebb.
Solymár után a 10-es úton átkelve egy elég hervasztó faluszéli szakaszon vágtunk át – a teljesen elvadult, gazos, bozótos részen szó szerint minden volt, a levágott tehénlábtól a némi szőrrel és rothadozóban lévő hússal borított csontvázig (mérete alapján vagy kutya, vagy birka, de a feje nem volt meg, meg bevallom annyira nem is nézegettem közelről), autógumival, építési törmelékkel és hasonlóval fűszerezve, mintha egy dögkút és egy szeméttelep kedélyes egyvelegén sétálgattunk volna. Elhamdulillah hamarosan túljutottunk rajta, már látszott a Háziréti-tározó, és az úton a pont, ahol zsíroskenyérrel és vízzel várták a megfáradt túrázókat:

Az autó tetejére impozáns vizespohár-gyűjtemény volt kipakolva:

Én inkább a kannából töltöttem fel Kövér Testet, beleszórtam egy zacskónyi izó jelentősebb részét, a kisebbik részt pedig sikerült nagyjából egyenletesen eloszlatni a zsákomban, a kezemen és a nadrágomon.
Elindultunk felfelé a Kevély-nyeregbe. Ezt a zöld sáv szakaszt nagyon szeretem, nagyon szép rész, különösen most, a napsütésben. Hamarosan összetalálkoztunk régi, kedves barátommal, a Jenői-toronnyal is:

Továbbmenve hamarosan csörtetést hallottam, egy cuki, szőrös állat rohant lefelé a hegyoldalban, nézd, őz, szóltam Szamócának, de ő pont nem látta. Fotózni én sem tudtam, bocsi, Adrienn. De amennyit láttam belőle, az cuki volt szerintem. Egészen felvillanyozódtam.
Hamarosan utolértünk, majd leelőztünk egy három főből álló csapatot, aztán a fiúk visszaelőztek, aztán megint mi őket, és így tovább. Reméltem, h. a 90-esen jönnek, mert nagyjából egy tempót mentünk, nem lett volna hülyeség, ha éjszaka, sötétben is egymás közelében vagyunk.
A következő pont a Kevély-nyergi zsomboly volt. Az elágazásnál megállapítottuk, h. tényleg van még hó a Pilisben:

A GPS rendületlenül mutatta, h. hol van a zsomboly, de a 3 fiú bizonytalankodott, lemaradtak tőlünk, mi mentünk tovább. Itt a zsomboly, ni, mutattam a GPS-t Szamócának, nem mulasztva el megjegyezni, h. a trekk eddig gyakorlatilag méterre pontos volt. Közben további eszmecserét nyitottunk arról, h. mi is lehet az a zsomboly. Annak nem valahogy a víznyeléshez van köze, kérdeztem kissé bizonytalanul. Az a dolina, vágta rá Szamóca, akit láthatólag szépen kikupált karácsonyi seprűsködésünk. Jaja, meg a töbör a Bükkben, csillogtattam meg én is széles körű pallérozottságomat, hozzátéve, h. ahányszor a Bükkben megyünk M. Sz-kel, átlag 4-5 kilométerenként elhangzik a „töbörből vödörbe”, roppant elmés kifejezés.
A letérő után az út elég brutálisan sáros volt, elhamdulillah nem kellett sokat menni, a GPS és a piros krepp-papír szalagozás nyomán meglett a zsomboly:

Itt rövidre zártam a kérdést, és megkérdeztem a pontőröket, h. mi az a zsomboly, ők meg felvilágosítottak, h. az tulajdonképpen egy függőleges barlang.
Visszamentünk a Kevély-nyeregbe, éppen útra kelt egy nagyszámú nyugdíjas csoport, néhányan láthatólag dohányozni jöttek ki az erdőbe, még jó, h. pont váltottuk egymást, a nyereg kiürült utánuk:

A változatosság kedvéért ettünk valamit, és mentünk tovább a közeli Mackó-barlanghoz. Már messziről láttuk a gomolygó füstöt, hűha, kigyulladt a barlang, mondtuk, de csak a pontőr fázott. A pecsét után mentünk lefelé, nahát, régebben ez a sárga sáv járható volt, zúgolódott Szamóca, ahogy igyekeztünk nem a hegy aljáig szánkázni a sáros, csúszós ösvényen. Aztán csak túljutottunk ezen a szakaszon is. Átkeltünk az ismerős csobánkai műúton, és indultunk a Macska-barlang felé. Egyikünk sem járt még itt, elérkezett az a szakasz, ahol már minimális vagy abszolút semmi helyismeretünk volt. A GPS rendületlenül mutatta, hogyan kell bekanyarogni a barlanghoz. Végig lefelé mentünk, ami csak azért volt idegőrlő, mert tudtuk, h. itt is kell majd visszamászni. Jó sokat. Cicc, cicc, mondtam félhangosan, de a macska(-barlang) csak nem jött közelebb. Viszont egy nagyon szép szurdokos részen haladtunk, alattunk a hely csontjai, gyakorlatilag hatalmas, szinte teljesen sima kőlapokon haladtunk:

Aztán meglett a barlang, tényleg elég szűk volt, ide csak egy macska férne be, de aztán az egyik pontőr nem túl készségesen felvilágosított, h. 129 méterre is be lehet ám mászni, ha az ember összehúzza magát. (Annyira nem készségesen tette, h. Szamóca meg is jegyezte: te, valami olyat kérdeztél, amit nem lett volna szabad… Bár lehet, h. csak elege volt már a túrázók amatőr kérdéseiből).

Utolért minket a 3 fiú, akikkel korábban kerülgettük egymást, a 90-en vagytok, kérdeztem, ááá, nem, felelték kissé megrémülve, a 30-on, de így is a fizikai teljesítőképességünk határán. Kár, mondtam, és így is gondoltam. Ha a 90-en vannak, talán a további események is máshogy alakulnak…
Szívesen beszéltem volna a főszervezővel, aki korábban lényegesen készségesebben és türelmesen válaszolt az aggódó e-mailemre, de nem volt itt, rohangál, mondták a pontőrök, de 5 perc múlva ott lesz az elágazásnál, pont eléritek. Egymásra néztünk Szamócával – hát, ők se sokat túráznak, ha szerintük 5 perc innen a barlang jelzés letérője… még a terepfutó Gábornak se ment volna. Nem mértük le, mennyi idő alatt értünk ki végül is, de semmi fontosat nem akartam, csak megköszönni a tájékoztatást. Így enélkül mentünk tovább.
A következő szakaszon két másik fiatalemberrel kerülgettük egymást, akik már valóban a 90-en voltak, mentünk elöl, ők meg utánunk, előzni nem akartak, de hamarosan mi kiálltunk egy női mosdónak alkalmas részen, és utána már csak a következő ponton, a Hosszú-hegyi zsombolynál értük utol őket. Itt nem volt pontőr, csak pecsét:

Mi leültünk pár percre, ettünk, majd mentünk tovább. Innentől már nagyrészt teljesen ismeretlen szakasz következett számunkra. A Trézsi-forrásnál már jártunk, bár más irányból, feltöltöttük a vízkészleteinket, bár így olvadáskor nem annyira szívesen iszom forrásból, de mivel más nem volt, ittam belőle. Lassan kezdett sötétedni, de már túl jártunk a féltávon, a szintidőt tartottuk, más szándékunk meg nem is volt.

Leérve kezdődött az első gond, az itiner azt mondta: „a szalagozáson le a kastélyon át, majd jobbra fel a Szántói-kőfülkéhez (EP), majd vissza a szalagozásra, és azon le a Sziklaszínház alá”. Ennyi, se táv, se semmi, és IRL se szalag se… egy-két rövidke kis izé látszott, de ha nincs nálam a GPS, nem találjuk meg, h. merre kell menni. A „kastély” mögött megálltunk, „A kastélyon át le, de merre?”, kérdezte kissé idegesen Szamóca, mert szó szerint BÁRMERRE lehetett volna menni, a trekk rózsaszín vonala azonban mutatta, h. jobbra. „Majd” fel a kőfülkéhez, jó, de mikor majd? Mentünk, mikor lesz a pont, kérdezte Szamóca, odébb van az még, pillantottam a képernyőre, aztán mentünk tovább. Jó ideig. Fél órája biztos mentünk, közben ránk sötétedett, néha elővettem a GPS-t, állj, mondtam egyszer csak, kicsit túljöttünk. Megfordultunk, elindultunk visszafelé, bár nem láttunk se szalagozást, se komolyabb leágazást… Egyszer csak jött szembe a korábban megismert két srác, egyikük eléggé elnyűtt állapotban, ti megtaláltátok a pontot, kérdeztem, igen, mondták ők. Hát, mi benéztük, mondtam, de visszamegyünk. A pontőr azt mondta, h. 6 után már csak negyed órát lesz ott, mondta kétkedve az egyikük, nem is értettem a problémát, a GPS szerint pár száz méter, bőven odaérünk, mentünk is. Közben megkérdeztem Szamócát, h. vajon miért is 6-ig van a pont, mikor bőven túl van a féltávon, a szintidő meg 25 óra. A relatív szintidőbe későbbi zárás is belefért volna. Mondjuk rajtunk nem segített volna SEMMIT az sem, ha 7-ig van nyitva, tehát ez puszta elméleti tűnődés volt.
Mentem elöl, kezemben a GPS, hol van már a letérő… itt kell lennie, mondtam egyre idegesebben, elővettük a lámpákat, és kedélyesen fel-alá sétálgattunk a töksötétben, egyre zaklatottabban keresve a letérőt. Végül nagy nehezen megtaláltuk az alig azonosítható, keskeny, köves, meredek ösvényt, ahol a trekk szerint fel kellett volna menni, majd balra fordulva egész rövid letérő után ott a pont. Ezt a tervet némileg beárnyékolta, h. az ösvény bal oldalán kerítés húzódott… visszamentünk a kerítés elejéhez, már ott átmentünk a bal oldalra, út, az nem volt, csak sűrű bozótos, meg sötét. Sebaj, mi mentünk, és tüzetesen átkutattuk egy kb. 15 méteres szakaszon azt a részt, ahol a trekk szerint balra kellett volna fordulni… nem jutottunk tovább, sűrű volt a bozótos, nem lehetett bevágni sehol. És még ha be is vágunk, ki tudja, meddig verekedhetjük át magunkat, és mikor állja utunkat egy vízmosás / újabb kerítés / tetszés szerinti bármi. Az órámra pillantva megállapítottam, h. ¾ 7 múlt. Röviden összefoglaltam Szamócának: a pont már rég bezárt, és bő fél óra múlva bezár a következő is, tehát még ha egy pontot kihagynánk is, akkor sem tudjuk már az 50-es távot sem teljesíteni. Merth. – táv- és szintadatok híján – arról egészen halvány elképzelésünk sem volt, h. MILYEN messze is lehet a következő pont. Ha mondjuk 4 km, és jól megnyomjuk, és lefutjuk éjszaka, töksötétben, ismeretlen terepen azt a 4 km-t fél óra alatt, akkor kis szerencsével meglehet még a pecsét… Szamóca közölte, h. ő nagyon fáradt. Nekem meg az agyamban lassan, de biztosan átfordult az a bizonyos, sokat emlegetett kapcsoló. Fizikailag nem voltam fáradt, és volt kedvem még menni, nagyon is. De egyedül, helyismeret nélkül, az egyik túratárs megfogalmazása szerint „nagyon karcsú” útleírással, úgy, h. pár száz méterre voltunk egy buszmegállótól, és később meg ki tudja, hogy lehet kiszállni… én ezt nem vállaltam be. De nagyon rossz érzésem volt, és van azóta is.
Írtam egy SMS-t a szervezőknek, hamarosan valaki megcsörgetett, h. hívjam vissza, vissza is hívtam, mondták, ha bemegyünk a célba, kapunk paprikáskrumplit. Nem vágytam rá. Arra vágytam, h. megcsináljam ezt a túrát. Ami pedig nem jött össze. Gyorsan elköszöntem, és leraktam a telefont, mert szó szerint a könnyeimmel küszködtem, pedig velem nem szokott ilyesmi előfordulni.
Annyira el voltam keseredve, és vagyok még most is, mint szerintem kb. 14 éves korom óta soha, pedig történt azért velem egy-két dolog. Nagyon készültem erre a túrára, és nagyon jól is indult. Jöttünk 55 km-t eddig, fáradt nem voltam különösebben. Most mondhatjátok, h. ez mekkora first world problem, h. szegény kis Halima nem tudott 95 km-t menni, csak 55-öt, de nekem iszonyat rosszul esett ez így, és azóta sem sikerült ezt az elkeseredést lerázni magamról. Nagyon szerettem volna lemenni a Sátorkőpusztai-barlangba. Ez sem jött össze. Semmi sem jött össze, még a csomagszállításra feladott csomagom is ott van a szervezőknél, azt is valahogy be kell még cserkésznem.
Persze, nyilván most mindenki tudna okosságokat mondani, h. nem kellett volna bízni a trekkben, h. jobban kellett volna figyelni, vagy bármi mást, de most már úgyis teljesen mindegy, tehát ha lehet, hagyjuk is. Az elkeseredésemen SEMMIT nem fog javítani. Valahogy úgy érzem, h. bennem maradt ez a túra, mint egy félig kihúzott fog, ami beletört az ínyembe, folyamatosan fáj, és muszáj piszkálnom, még ha tudom is, h. attól csak jobban fog fájni. Majd elmúlik insallah.
Az egyetlen racionális megoldás, amit el tudok képzelni, az az, h. amikor észrevettük, h. a pont nem ott van, ahol a trekk szerint lennie kellett volna, akkor hagyni kellett volna a pontot, menni tovább a következőre. Lehet, h. így sem fogadják el a pecsét hiánya miatt a teljesítést, de az engem vajmi kevéssé érdekel, meg az sem érdekel, h. adnak-e kitűzőt meg oklevelet meg pontot meg bánom is én mit, de legalább végigmentünk volna a túrán, és az én szememben meglett volna, és le tudunk menni a lemászós barlangba, ami azóta sem hagy nyugodni. Mindegy, most már teljesen mindegy, utólag könnyű okoskodni, akkor és ott máshogy döntöttünk. Felszálltunk a buszra, megettük Szamóca éjszakai hidegre tartogatott csokiját, és az éjszakát nem az erdőben és a barlangokban töltöttem, hanem az ágyamban. Legalább kialszod magad, próbált vigasztalni M. Sz. amikor felhívtam a helyzetjelentéssel. A Nyugatitól hazafelé sétálva is csak arra tudtam gondolni, h. milyen jó lenne még menni. Ha elfáradok, nem tudok tovább menni, megsérülök, bármi ilyesmi, azt el tudtam volna fogadni, máskor is előfordult már, h. leneveztem egy kisebb távra. De ezt, így, ezen valahogy nem tudok túllépni.
Éjjel felébredtem ¾ 2-kor, lejöttem a galériáról vizet inni. Vajon hol járnánk most, gondolkodtam, és ittam egy pohár kólát – Szamóca hozott egy egész üveggel, hátha akkor éjszaka nem alszom be menet közben, de benne maradt a hátizsákjában hazafelé a buszon, ahogy bennem maradt ez a túra, a lemászós barlanggal, az éjszakai bealvással, a termoszomban még reggel is meleg teával.

Abu Huraira (r.a.) arról számolt be, hogy Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: „(…) ne mondd: ha ezt vagy azt tettem volna, ez vagy az lett volna, hanem csak azt mondd: Allah így döntött, és kedve szerint cselekedett. A „ha” szó a gonosz kapuit nyitja meg.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése