Mátrahegy

Táv: 43,42 km

Szint: 1922 m

Tavaly is voltam ezen a túrán, és nagyon tetszett. Igazából itt kezdtem megszeretni a Mátrát. Idén is mindenképpen szerettem volna menni, és nagyon örültem, h. M. Sz. is. Így kocsival érkeztünk, pár perccel 7 előtt, és eddig példátlan módon sikerült leparkolni az iskola udvarán, a betonparkolóban. Gyors nevezés után indultunk is. Felkészültünk, h. esni fog, és sár lesz, de eső nem volt, csak sűrű köd. Sár viszont volt bőven, sok helyen nehézzé téve a haladást.

Mintha kevesebben lettek volna a túrán, mint tavaly, vagy csak azért éreztem így, mert előbb rajtoltunk. Néhány hangosan üvöltöző-poénkodó ifjoncot magunk mögött hagyva végre nyugalomban mehettünk. Még az első pont, a Muzsla-tető előtt eldöntöttük, h. nem kell polár, megálltunk öltözni, illetve vetkőzni, mert kellemesen meleg idő volt, és amúgy is felfelé kellett menni…

Aztán mentünk tovább felfelé, Galyatető felé tartva. Ez az egyik kedvenc helyem a Mártában, tudom, h. semmi extra, meg turistaközpont, meg minden, de nagyon kellemes felmenni: nem vészesen meredek, hanem lelkesítően megyünk felfelé. Mondjuk egy idő után eléggé felháborodtam, ugyanis itt a köd mellé még volt egy csomó HÓ:

Mint köztudott, én NAGYON szeretem a havat, és nemcsak az ablakból nézni, hanem szeretek hóban menni, de ez most már sok volt. MIÉRT nem olvad máe el ez a kretén hó, füstölögtem, már nem is fehér, nem is szép, a kutyának se kell már, olyan, mintha Schwarzenegger most állna neki sztriptízelni – most már kit érdekel? Ráadásul a hó alatt / mellett jó mély sár is volt, csak úgy cuppogtunk. Nyilván, rajtam sima túracipő volt kamásli nélkül, a nadrágszáram hamarosan térdig vizes-sáros volt, nem akarom, h. hozzáérjen a lábamhoz, hisztiztem némileg, de ez ugye kikerülhetetlen volt.

Hamarosan viszont kellemes élmény kárpótolt: a bozótosban egy jó nagy csapat muflont pillantottunk meg, nem menekültek túlzott vehemenciával, elszaladtak persze, de az egyik nagy csigás kos még meg is állt és visszanézett ránk. Nem sokszor láttam muflont, talán 5-6 alkalommal, de mindig az volt az érzésem, h. ezek a vadak félnek a legkevésbé az embertől. Most – és annak idején a T-szurdokban is – kifejezetten úgy éreztem, h. azon gondolkodnak, h. nekünk rontanak, és elzavarnak minket a területükről. A nagy csigás szarvukat elnézve nem is sok esélyünk lenne ellenük…

Egészen feldobva mentem tovább, és közben azon gondolkodtam, h. (a) de kár, h. nem volt elöl a fényképezőgépem, és így Adrienn ismét nem láthatja a cuki, szőrös állatokat, (b) vajon finom a muflon? (később Tonnakilométer közölte, h. igen)

Lajosházánál nem volt pont, viszont döbbenten nézegettük a máskor elég lustán csordogáló patak vadul száguld:

Galyatetőn idén nekem is jutott banán, sőt, alma is, bár utólag elgondolkodtam, h. meg kellett volna kérdezni, lehet, h. nem egy almát ÉS egy banánt lehetett volna venni, hanem egy almát VAGY egy banánt… de ez akkor eszembe se jutott, mert brutál éhes voltam, mindkettő ki volt rakva, és a szervezők sem tiltakoztak… Mondjuk ezek a szervezők mindig olyan kedvesek, h. szerintem azon sem nagyon tiltakoztak volna, ha az összeset bepakolom az ő autójukba, és autóstul elhajtok vele. Maximum postán utánam küldik még a nyári gumikat is.

Leindultunk a meredek piros pluszon Parádsasvárra, nem volt annyira brutál csúszós, mint vártam, persze egy-két helyen azért durva volt. Ott, amitől előre tartottam, sikerült is a legméretesebb testrészemen (ami NEM az agyam) leérnem a lejtő aljára, amin M. Sz. persze remekül szórakozott, de én is, mihelyt rájöttem, h. túléltem. Lenn a ponton volt lekváros kenyér, és biztos, ami biztos, elfogyasztottam saját szendvicseim egyikét is, hiszen, mint mind tudjuk, enni járok a túrákra:

Innen Parádóhutáig kényelmes szakasz következett, és változatos is, mert itt pl. más színű volt a sár:

Aztán a falu végén megálltunk a forrásnál, h. igyunk a vizéből. Egy helybéli néni töltögetett éppen kb. 58 darab félliteres üveget egyenként az elég gyéren csordogáló, ámde meglehetősen büdös forrásból, és teljesen felháborodott, mikor megkértük, h. a 37. és a 38. palackja közé ugyan hadd furakodjunk be a 2 decis poharunkkal mintegy 20 másodpercre. Remélem, nem árt a gyomromnak, mondtam, mikor megkóstoltam az enyhén szénsavas és nagyon vasízű vizet. Vízhajtó is, mondta a néni vészjóslóan, és láttam rajta, h. NAGYON szeretné, h. a minél gyakoribb és hosszasabb vízhajtás által bűnhődjek meg a 38. palack késleltetéséért. Aztán, mikor már távolodtunk a forrástól, hallottam, amint panaszkodik a közben 89 palackkal megérkező másik helybélinek: „Mer’ ezek a turissssták, ezek… itten tőtögetni akarnak, oszt az ember sosem végez miattuk. Valami verseny van, vagy mi…”

Amúgy a víznek olyan íze van, mintha a pleisztocén korban valaki készített volna egy szifonnyi szódát, és azt a régészek később megtalálták volna, és az egyéb szerves leletektől nem tudván 100%-ban különválasztani, megitták volna leletestül. A szaga is hasonló, itt még külön kiemelném a szerves leletek jelenlétét.

Innen megkezdődött az emelkedő a Pisztrángosig (ahonnan folytatódott), az M. Sz. által „gyökeres mászóka” néven nevezett függőleges FOSfalon:

Az út kevésbé volt meredek, mint emlékeztem, viszont találtunk egy tök jó kis VÍZESÉÉÉÉÉST, ahova a fiúk nem akartak lemászni:

Ahogy feljebb értünk, hamarosan visszajött a hó, kezdetben sárral és vízzel keverve. Ennek tudományos megnevezése a latyak. A Gabi halála – Sötétlápa-nyereg közötti szakasz akvapark-szerű élményt nyújtott. A cipőm feladta a harcot, illetve nem tudom, h. valójában mennyire ázott be, ugyanis néhol bokán felül merültem a vízbe/sárba/latyakba/mindháromba. Lényeg, h. a cipőmben belül lassan több víz volt, mint az egész Mátrában, pedig ott sem volt kevés.

Fenn a Kékesen kaptunk teát és almát, nem akartunk sokat időzni a melegben, mentünk tovább, ismét rácsodálkozva a rengeteg hóra, ennyi volt:

Aztán lejjebb a hó visszaváltott sárra, és egyre több spontán vízfolyás jelent meg. Hamarosan az út maga is patakká változott, előttünk az élelmesebb túratársak ezt felismerve inkább az út mentén mentek, s így tettünk mi is:

Amúgy az út mellett nagyon aranyos ki mohás hupli-kövek gyönyörködtetek minket:

Már csak lefelé kellett menni, elég hamar leértünk a célba, ahol a magunkkal hozott 2 terepfutó már órák óta várt ránk… rövid átöltözés után indultunk is.

A tavalyihoz hasonlóan nagyon jó volt a túra, sőt, talán jobb is, mert nekem úgy tűnt, h. kevesebben voltak. Insallah jövőre is ott leszünk!