Budai Trapp

Táv: 30 km

Szint: 1100 m

Most, h. már elkezdtem a 3. túraévemet, jönnek az olyan túrák, ahol már harmadszor vagyok… így volt ez a Budai Trappal is. Tavaly megjegyeztem, h. a tavalyelőttinél sokkal jobb volt a túra, no, vajon mi lesz idén, gondoltam.

Reggel 5-kor csörgött az ébresztő, először nemigen állt össze bennem, h. mi van, basszus, 6-kor akartam kelni, gondoltam, aztán rájöttem, h. ja nem, mert megyek túrázni. A rákövetkező egy órában sem sikerült felébrednem, ennek ellenére a 6:10-es vonatot kivételesen olyan időben elértem, h. már 5 perccel az indulás előtt fenn ültem. Az a szerencsétlen MÁV még mindig húzza a pálya-rekonstrukciót, Vörösváron át kellett szállni, mi túrázók megtöltöttük a pótlóbuszt, majd a második megállónál, Piliscsabán ki is ürítettük. Még a buszon találkoztam BHTCS-s Lacival, bemutatta túratársát, jó kedvük volt, én még mindig álmos és morcos voltam, azt mondták, esni fog, és nem is esik, morogtam. No, ahogy leszálltunk a buszról azonnal rákezdett az eső.

Sokan voltunk, de a rajt gyorsan és simán ment. Feladtam a csomagomat, a csomagszállítás elég vicces 50 forintos díján jót mosolyogtam. Aztán visszakértem a csomagomat, mert benne maradt a lábszárvédő. A szervezők jól viselték szerencsétlenkedésemet. Visszaadták. Újra átvették. Lassan csak elindultam.

Maguk meg hova mennek ebben a rossz időben, kérdezte egy öreg bácsi, túrázunk, mondtam. Meg fog ám ázni, figyelmeztetett fejcsóválva. Nem ez volt a nap során az első alkalom, amikor a helyi lakosok szeméből elmeállapotunk egyértelmű meghatározására következtethettem.

No, legalább itt az alkalom, h. kipróbálja, h. a softshell dzseki mennyire vízálló, gondoltam, és az első mintegy egy órában mentem a zuhogó esőben. Az eső időnként havas esőre váltott. A dzseki, elmondhatom, 100% vízálló. Apró problémaként jelentkezett, h. mivel a dzseki derékig ér, ÉS vízlepergető, az összes csapadékot az ölembe pergette… rövid idő után úgy néztem ki, mint akinek nem sikerült időben a mosdóba érnie, elöl és hátul is. De a felsőtestem, meg a fejem a kapucniban, az tök száraz volt. Nagyon jó ez a dzseki. Már csak egy softshell szoknyát kellene beszerezni mellé. De nem hiszem, h. mutatkozik a softshell szoknyák piacán akkora piaci rés, h. megérje gyártani, tehát ehhez a projekthez én magam sem fűzök túl sok reményt.

Mentünk felfelé, rengeteg hó volt, egészen felháborodtam, miért nem olvad már el? Most már azért elég volt ám belőle… egy idő után megálltam, felvettem az esőkabátot. Ez annyiban változtatott a helyzeten, h. a felfogott csapadék mostantól a térdemre folyt. Az eső hamarosan havazásba váltott, és jó sokáig úgy is maradt. De annyira gyönyörűen havazott, h. egész télen nem esett így, kivéve talán a Kitörés hajnalának nagy pelyhű havazását. Az első pont a nagy-szénási emlékfalnál volt, odáig kellemes emlékeim voltak a Piros 85-ről – akkor is a Hosszú-árkon mentünk felfelé, de már persze sötétben, nem láttam semmit. Amúgy ez egy útvonalváltozás volt a túrában, nem arra mentünk, mint az előző években. Ám ez az új útvonal nekem sokkal jobban tetszik. Valamint azt is meg kell jegyeznem, h. a változás (és később a jelzetlen szakasz) PÉLDÁSAN ki volt táblázva, nem lehetett eltévedni. Emlékszem, 2 éve panaszkodtam, h. nincs rendesen kijelezve semmi, tavaly már jó volt, idén meg még jobb, én nagyon értékelem a fejlődést mindenben, ezért is szerettem meg ezt a túrát. Most ráadásul minden nagyon gyönyörű volt, ha nem következett volna be a későbbiekben leírt esemény, akkor megmutatnám a képeket is. A ponton a pontőr nagyon kedvesen megjegyezte, h. ugye már nem először vagyok a túrán. Pár szó után mentem is tovább, mert azért ácsorogni hideg volt. Egy banánt azért megettem. Enni járok a túrákra, mint tudjuk.

A következő rész, le Nagykovácsiba, majd onnan fel a Fekete-fejig, a legszebb volt. Mély hó, további szakadó hóesés, gyönyörű havas törzsű fák… Nagykovácsiban a szembejövők elképedve ámulták az esőkabátos őrülteket. Nem foglalkoztam vele, élveztem a hazást. Kicsit rontott a hangulatomon, h. nem találtam a második ellenőrzőpontot a Vörös-pocsolyánál, pedig itt nem lehet annyira elbújni, az útról nem tértem le – nem is nagyon lehetett volna, mély volt a hó. Mindegy, a GPS nálam volt, gondoltam, ha mégis benéztem a pontot, a trekket elfogadják bizonyítéknak.

Amikor felértünk a Fekete-fejhez, kiderült, h. nem is volt pont – mondjuk ezt mondhatták volna a rajtban. Itt kaptunk két pecsétet.

Itt jegyezném meg, h. a pontőrök végig nagyon kedvesek voltak, pedig nem lehetett egyszerű történet több órát állni a hidegben, esőben, hóban… A túrázók közül többen panaszkodtak, h. drága a túra, csak 1 db csokit adnak útközben stb. de nekem sokkal többet ér mindenféle ellátásnál az, ha a szervezők, pontőrök kedvesek, van egy jó szavuk, látszik, h. szívesen csinálják, amit csinálnak. Ezen a túrán ez maximálisan teljesült. Mondjuk az nem lett volna hülyeség, ha valahol út közben tudnak adni egy forró teát, az nagyon jól esett volna.

A Fekete-fejtől lefelé kezdett kásásodni a hó, mire a hárs-hegyi körutat elértük, sejteni lehetett, h. a szép fehér világ nem tart már sokáig. Itt kaptunk egy csokit, és indultunk lefelé Hűvösvölgybe. Megjelent sógorom réme, a LATYAK. Nem közönséges mennyiségben és mélységben… Bakancsom feladta a harcot. Cuppogtam Hűvösvölgy felé, át az úton, majd a kis hídon nem volt más választásom, mint majdnem bokáig a felgyűlt vízbe gázolni, de végül is már mindegy volt.

Jól is jött, h. felfelé kellett menni, mert kezdtem fázni. Attól tartottam, h. az Újlaki-hegyre felfelé extracsúszós lesz, de végül is nem volt gond. Fent megint csak nem találtam a pontot, de túl sokáig nem is nézelődtem – én nem mentem le a sárgáról egy percre sem, ha nincs látótávolságban a pont, és nincs kitáblázva sem, akkor nem tudok többet tenni. Kicsit lejjebb meglett a pontőrhölgy, aki elmondta, h. „természetvédelmi okok miatt” nem adtak engedélyt arra, h. aktuálisan a hegyen legyen a pont.

Innen már nem sok volt hátra, egy túratárs nagy örömére, aki már felfelé is utánam szólt, h. messze van-e még a cél. Lefelé a Virágos nyereghez persze megint rossz fele fordultam, itt mindig balra megyek jobb helyett, de mintegy 20 méter után korrigáltam. A nyeregben az irányítótábla pont arra az oszlopra volt kirakva, amelyen a kéktúrás bélyegző is csüngött, az előttem járók ezt úgy értelmezték, h. akkor itt pecsételnünk kell. Pedig nem is volt hely a pecsétnek az itineren. Én mentem tovább lefelé, kolléga, pecsételni kell, szóltak utánam, nem vitáztam, nyomtam egy kéktúra pecsétet az itinerem hátuljára. Sokáig nem maradt meg, mert annak ellenére, h. zacskóban volt, a papír kezdett szétmállani…

Indultam lefelé a lejtőn, szokásomtól eltérően futva, pedig latyakos is volt, sáros is, csúszós is, meg meredek is. De tudtam, h. már mindjárt benn vagyunk, és így is lett. Az előző évekkel ellentétben nem volt vészes tömegnyomor a célban. Megkaptam az oklevelet, kitűzőt, és egy teljesen érintetlen, üres itinert is „ha később le akarják még járni a túrát”, bár az útvonalat így harmadszorra azért elég jól sikerült megjegyeznem. Leültem cipőt-zoknit cserélni, és itt történhetett a gond. Amiért nincsenek fotók. Már itthon vettem észre, h. nincs meg a fényképezőgépem – márpedig az utolsó lejtőn lefelé még megvolt. Vagy a célban hagytam, vagy a buszon. Insallah megkérdem a szervezőket, h. nem találták-e meg.

Nem maradtam sokáig, indultam a buszhoz. Többen is csatlakoztak hozzám, biztos erre kell menni a buszhoz, kérdezték meg időnként, én meg tudjátok, milyen vagyok: amúgy sem túl magabiztos navigáció terén, és elbizonytalanítani meg aztán nagyon könnyű. Ettől függetlenül határozottan állítottam, h. igen, biztos erre, és elhamdulillah meg is lett a megálló, és mintegy 3 perc múlva jött is a busz. Leszállva meg láttam, h. pont benn áll a HÉV, rövid sprinttel elértem, még pont felugrottam. Hoppá, jutott eszembe, és megkérdeztem az egyik utast – ugye, ez megy a Margit-híd felé… ez. A délutáni imára már itthon voltam.

Nekem kellemes élmény volt a túra, úgy érzem, évről évre jobb. Ez a 21. rendezés volt – akkor vajon milyen lesz az ötvenedik? Insallah azt is megnézem J.