2012. november 21., szerda

Hegedűs Róbert emléktúra


Táv: 26,9 km
Szint: 1143 m

Ezen a túrán már kétszer is voltam, mind a kétszer tetszett, meg nagyon sok más nem is volt szombatra, mentem hát harmadszor is. Kiváltképp, h. két különleges körülmény is adódott:
(1)   Megbeszéltünk Tonnakilométerrel, h. menjünk együtt végig, és akkor legalább dumálhatunk arról, h. milyen volt a Nahát 90. (megjegyzem, szinte mindenről dumáltunk, KIVÉVE a Nahát 90…)
(2)   Mivel közel lakom a Nyugatihoz, meghívtam TKM-et, Szamócát és Szamóca kerékpárszerelőjét vacsorázni a túra után.
Ez természetesen rendkívül hajszássá tette a péntek estémet – amit csak lehetett, előkészítettem, h. szombaton hazaérkezve max. 15-20 perc múlva asztalhoz tudjunk ülni. Sajna a menüsort is ehhez kellett szabnom, frissensültek, csak frissen fogyasztható fogások kizárva, bárány és hal kizárva, kényesebb saláták kizárva, csomó minden kizárva… Elég korlátozott palettáról válogattam össze a menüsort, mert így azért más ám főzni, mint mikor otthon várom a vendégeket. Mindegy, végül is azért megették ám így is, elhamdulillah.
Szombat reggel a Nyugatiban megegyezésünk szerint viráglengetéssel fogadtam TKM-t. meg kell valljam, nem lelkesedett irányába annyira, mint számítottam rá. Nyilván abban nem egyeztünk meg előre, h. milyen, mekkora és mennyi virág lesz, szóval úgy vélem, némileg csalódott. Mindegy, én lengettem ezerrel.
Együtt indultunk a rajtba, ahol még vártunk Szamócáékra, és közösen vágtunk neki a jól ismert útvonalnak. Mondjuk Szamóca az itinerben rábökött a fekete-feji ellenőrzőpontra, itt vagyunk, mondta, nem-nem, mondtam, ott majd csak pár kilométer múlva leszünk. Aha, tényleg, és erre kell menni, húzta végig ujját az útvonalon gondosan pont a kijelölt menetiránnyal szemben – ezek után jobbnak láttuk, ha próbálunk együtt menni. Ez ki is tartott kb. az első pontig, itt TKM-mel fantasztikus tempóban előretörtünk, s üstökösként száguldottunk végig a Budai-hegység érintett területein. Szamócáék még lefotóztak minket az első ponton, aztán még a Fekete-fejnél találkoztunk, utána pedig csak a célban.

Rajtam az új cipőm volt, ami már egyszer volt rajtam a múlt héten, a Tihanyi-félszigeten, és akkor jó volt, de hát az csak 21 km… az első túracipőm utódja, amely felett már elrepült az idő vasfoga, folytonossági hiányok (ú. n. „lyukak”) keletkeztek rajta, ezért ideje volt lecserélni egy másik félmagasszárúra. Ebben mentem most.
TKM elég sok helyet nem ismert az útvonalból, nem nagy budai-hegységes, ezért érdeklődve várta a Remete-hegyet és a Kálvária-hegyet. Meg kellett állapítanunk, h. mindkét objektumra jelentős mértékben felfelé kell menni. Az idő viszont jó volt elhamdulillah, nem esett, nem volt sár, jó volt menni, felfelé is. Közben találtam nagyon szép, ám mérsékelten nyami gombát:

Közben reménykedtem, h. akárcsak 2 éve, a Hármashatár-hegyen kapunk teát, de sajna, akárcsak tavaly, nem kaptunk – csak a célban. Nem mondom, ott is finom volt a gyümölcstea, de út közben jobban esett volna. Amúgy ezt a valóban jelentéktelen apróságot tudom felhozni a túra egyetlen árnyoldalaként, mert amúgy tökéletes volt minden. Út közben kétszer is kaptunk csokit, a célban pedig banán, tea, mindenféle keksz, ropi, édesség – igazából elborult tekintettel rohangáltam az érintettek között, mondván: „NE egyetek, ne egyetek, mi lesz otthon a kajával?”
Határozottan közöltem TKM-mel, h. a túra gyakorlatilag utolsó méteréig felfelé kell menni. Amikor a hármashatárhegyi pont után kicsit könnyebb szakasz következett, átsétáltunk az Árpád-kilátóhoz, majd innen még könnyebb szakaszon lefelé, ez nem tűnt hihetőnek. Az aszfaltos felfelé nem is számít felfelének, mondta TKM még a túra elején, de itt azért kicsit megváltozott a véleményünk erről. És utána valóban, még az utolsó méterekig, egészen Szépjuhásznéig felfelé kellett menni…
A célban megkaptuk az emléklapot, kitűzőt, jelvényt – már a harmadik, eddig ez, a fehér a legszebb. Aztán kb. 45 percet vártunk Szamócáékra, a végére már keményen fáztam. A hozzájuk csapódott túratársat is meginvitáltam hozzánk, hamar hazaértünk elhamdulillah, aztán pedig ettünk, elég hosszú ideig. Majd a vendégek hazatértek, én pedig elpakoltam, és készülődni kezdtem, mert a vasárnapi túra már csak pár órányira volt…

Utóirat. A túrán szinte minden a túra névadójának emlékét idézte. Ezt persze tudtam tavaly meg tavalyelőtt is, most mégis nagyon különös érzésem volt. Nekünk, akik odamegyünk, végigjárjuk az útvonalat, átvesszük a névadó képével díszített jelvényt stb. – csak egy túra a sok közül. „Jössz a Horvát Róbert túrára?”, kérdezet tőlem valaki az előző héten. De vajon milyen lehet ez a rendezvény azoknak, akik közeli – akár legközelebbi – barátjukra emlékeznek? Milyen lehet úgy megélni egy ilyen rendezvényt, h. közben az jár a fejében valakinek: emlékszel, mit mondott, emlékszel, hogyan csinálta, emlékszel…  ezek az érzések az előző két évben nekem nem jöttek át. Hogy miért pont most meg igen, azt nem tudom, de nagyon furcsa, vagy különleges, vagy nem is tudom, milyen volt, sőt, igazából nem is tudom pontosan, hogy írjam le, amit gondolok, szóval ezennel abba is hagyom. 

2 megjegyzés:

  1. Halima kifejezetten szerényen fogalmazott a vacsora megítélését illetően. Szabadkozása már már könnyet csalt a szemembe. Valójában az az igazság, hogy nem ettem ilyen finom vacsorát, mióta elhagytam az anyatejet. :-)
    Köszönjük.
    Ja a túra? Remek volt. Itt is bebizonyosodott a régi tétel. Mindig azon a távon fáradunk el, amire benevezünk. A 27 km ugye nem egy extrém távolság, de a végén már igen gyakran pillantottam a GPS képernyőjére. Vajon hová bújt a juhokat tenyésztő gazda csinos felesége? :-)

    VálaszTörlés
  2. Ezt én is meg tudom erősíteni!
    Halima főztje remek! Én hála Istennek hetente vacsizok nála... bibibííí ;)

    Lehet ez lesz a nagy éves díj a vadállat fotópályazton... a leges leges legnagyobb kitüntetés. Halima által készített vacsorára lehet hivatalos.

    Vagy ez az a pont, ahol Halima törli az összes bejegyzésemet és talán még a blogot is? Minek is próbálok én a nyakára rakni mindenféle extra programot. :)

    VálaszTörlés