Gercse 35

Táv: 33,1 km

Szint: 985 m

Ez a túra komoly dilemma elé állított. Pont erre a szombati napra esett Asúra napja, ezért pénteken és szombaton böjtöltünk. Ami nálunk ugye azt jelenti, h. hajnalhasadástól napnyugtáig se evés, se ivás. Az evés még oké, na de nem inni egy túrán, hát, az elég durvának hangzott elsőre. Gondoltam is, h. inkább a 15-ös távra megyek, ha a húgomék jöttek volna, a kérdés el is dől, ámde nem tudtak jönni. Többeket is megkérdeztem, a válaszok a hülyevagytenemennyésehova és az inkábba15 skála ezen végpontjai között oszlottak meg. Azt senki nem mondta, h. menjek csak nyugodtan a 35-re, jó lesz, majd meglátom, élvezni fogom. Én mindenesetre összepakoltam a – jelentősen megcsappant – holmimat a túrára. Így, h. nem kell sem étel, sem ital, azért sokkal könnyebb lett a zsákom… 4-kor már napnyugta, mivel nem tudok sietni, számítottam rá, h. esetleg még úton leszek, így azért eltettem egy üveg vizet meg egy fehérjeturmixot, h. legyen mivel megtörni a böjtöt.

8 előtt pár perccel már a rajtban voltam, de már ekkor elég hosszú sor állt. Még a sorban is gondolkodtam, h. melyik távra menjek, aztán arra gondoltam, h. Mohammed Próféta (s.a.w.) Társai sokszor egész nap gyalogoltak a sivatagban úgy, h. nem volt más ennivalójuk, mint egyetlen szem datolya… nekem is ki kell bírnom ezt a pár órát insallah. Meg mit tagadjam, itt már elkapott a túrák szokásos hangulata, az idő is jó volt, mehetnékem volt. Ha tovább kell várni, lehet, h. lebeszélem magam a hosszabb távról. Nem kellett azonban sokat várni, a szervezők profi módon intézték a nevezést és rajtoltatást. Én már kevésbé – természetesen szokásom szerint a rajtidő megkapása után kezdtem érdeklődni, h. itt hagyhatom-e a dzsekimet, és hol a mosdó… no mindegy, remélem, h. nem ezen a 10 percen fog múlni, gondoltam, a szintidő végül is bőséges, 9 óra. A rajtban még láttam Szamócát, köszöntünk, kicsit beszéltünk, de most nem vártam, nem lévén biztos saját menetsebességemben az adott körülmények között.

A szalagozás, akárcsak tavaly, idén is remek volt:

Rövid városi kanyargás után mehettünk felfelé az Apáthy-sziklához vezető FOSlépcsőn, közben én rájöttem, h. még „B” polárral is túl vagyok öltözve, kimentem a sziklára, és levettem, meg ha már ott voltam, lefotóztam a ködbe vesző budai hegyeket:

Amúgy az idő egész nap elég ködös volt, de kellemesen, mondhatnám tavasziasan enyhe, végig a futófelsőben mentem, és még hazafelé is kicsit túlzásnak találtam a nagy serpa dzsekit, pedig túra után mindig fázom, meg ha böjtölök, akkor is fázom a vége felé, szóval DUPLÁN fáznom kellett volna…

Az első pont a Tábor-hegyen volt, számomra kellemes élményt nyújtott, h. azon a zöld+ jelzésen mentünk, amit Valikával és Leventével festettünk, ez nagyon jó érzés volt, nézegettem is, h. nahát, milyen szép frissek még a zöld+aink, csak úgy világítanak még a ködben is:

Az első ponton adtak VOLNA nápolyit, ami, mint tudjátok, sajna a kedvenc édességem (a telített zsír és cukor veszélyes elegye…), bármikor a nápolyit választanám a csoki helyett… most azonban a böjttől függetlenül is épp diétázom, tehát hősiesen ellenálltam a futó gondolatnak, h. a pontőr nagyon is élénk unszolására („vegyetek minél többet!”) vegyek egy, két, esetleg több nápolyit (nápiót, ahogy gyerekkoromban mondtuk), és majd a böjt után megegyem. Mentem tovább. Egyébként ekkor már az eddigi 5 km-ben található mintegy 340 m szintnek és az 1 órás menetidőmnek köszönhetően olyan szomjas voltam, h. nem éreztem, milyen éhes vagyok…)

Itt következett a túra egyetlen negatív vonása, de erről sem a szervezők tehetnek, hanem a „kedves” túratársak. Ez az útszakasz kedvelt futóútvonal: könnyen futható, kellemes, széles út LENNE… az előttem menő 2 túratárs, plusz túrabotok teljes szélességében elfoglalták az utat, és válogatottan ocsmány káromkodásokkal fűszerezett ú.n. „beszélgetésük” messzire hallatszott. Leginkább arról volt szó, h. ők milyen kemény gyerekek, mekkora túrákat mentek, és csak nem KÉPZELIK ezek a … futók, h. ők majd egymás mögött fognak menni, amikor egymás mellett akarnak… Egy csomó gyerek is futott arra, később láttam az edzőjüket, ahogy magyarázott nekik valamit, és az egyikük mindenféle bántó él nélkül megkérdezte, h. nem tudnának-e egymás mögött menni. Még percek múlva is azt hallgattam, h. mit képzel a kis …, h. majd ő fogja megmondani a felnőtteknek, h. hogyan menjenek? No, ekkor inkább lelassítottam, majd egy kicsit inkább meg is álltam, h. biztonságos távolba kerüljenek tőlem. Nagyon sajnáltam, h. nincs ott egy bizonyos túratársam, aki nálamnál sokkal bátrabban meg szokta mondani a véleményét, bár lehet, h. tettlegességre került volna sor abban az esetben… mindegy, azért nekem nagyon rosszul esett a dolog. Sokat segített, h. közben átértünk a sárga- jelzésre, és egyrészt kellemes emlékeket hozott vissza a Sárga70-ről, másrészt két kedves és udvarias túrázócsapattal is találkoztam, az egyiket előre is engedtem a lefelé csúszós meredeken, ami, mint tudjuk, nem az erősségem. A sárga- elején fotóztam ezt a nagyon érdekes gomba-dolgot, majd megkérdezem a Tamást, h. mi ez, ő insallah tudni fogja:

A következő pontig, az Alsó-Jegenye-völgyig hamar elment az idő. Nagyon szép volt az erdő, egészen érdekes színkombinációt mutattak a levelek:

És az is lenyűgöző volt, ahogy a múlt héten ennek még jelét sem adó kőrisek egyszer csak eldobták leveleiket, amelyek zöld szőnyegként borították a földet:

A pont után haladtunk a patak mellett, nagyon szép, tiszta volt a vize, kellemesen csörgedezett, a vízesés kellemesen vízesett, a víz hangjára még szomjasabb lettem. Elnézegettem a bokrok közt átsejlő vízesést, és arra gondoltam, milyen jó is lenne inni belőle:

De nem szenvedtem ám annyira, mint vártam. Inkább nagyon érdekes érzés volt, SOKKAL jobban tudatában voltam annak, h. én most böjtölök, mintha otthon ültem volna a gép előtt. Így sokkal valóságosabb volt a böjt, bár mit tagadjam, nehezebb is.

Ilyen gondolatok közt értem el a Kerek-hegyi pontra, ahol a kezembe nyomtak egy banánt, amit elsüllyesztettem a hátizsákomba, és kínáltak szörppel, mogyoróval, ropival, szőlőcukorral… ezeket köszönettel nem kértem, mentem tovább. Innen fel kellett jutni a Remete-hegyre, de pont ellenkező irányból, mint a múlt heti túrán. Ez nem is lett volna gond, de így logikusan arra kellett lemenni, amerre a múltkor feljöttünk – és ezt a szakaszt, bármily sokszor is jártam már erre, valahogy nem tudom lefelé megszeretni… amúgy azok a túratársak, akikkel itt összetorlódtunk, hasonlóan gondolták. Volt esés, kelés, csúszás, gatyaféken történő ereszkedés… nekem most viszonylag jól ment, el is léptem tőlük, és a Remete-szurdok már a szokásos könnyen járható, nyugalmat árasztó útjaival várt. Meglett a pont, de nem időztem, pedig ekkor már éreztem, h. fáradt vagyok. Szívesen leültem volna, de gondoltam, majd a túra nevét adó Gercse templomnál. Az innen még jó 5 km-re volt. Hamarosan ismét városi szakasz következett, itt kicsit megint több túrázó gyűlt össze, de elhamdulillah kivétel nélkül a kifogástalan modorú és kellemes fajtából. Pár szót beszélgettünk, de senki nem erőltette. Egy fiatalember kifejtette, h. a templomot könnyű lesz megtalálni, csak toronyiránt kell menni. Ennek nincs tornya, mondtam nevetve, és valóban, ez a templom egy kis épület, egy egykori falu egyetlen megmaradt hírmondója a puszta közepén:

Belülről pedig ilyen:

Itt a ponton lehetett nagyon finom ZÖLD teát kapni, ami sosincs túrákon… hát most volt, és a többiek áradoztak is, h. milyen jó. Hát, ezt én bebuktam. Azért leültem egy 8-10 percre, ekkor éreztem talán a legfáradtabbnak magam. Tudtam, h. még fel kell jutni az Újlaki-hegyre, elhamdulillah erről az oldalról könnyebb, mint a másikról. Mentem is tovább, a pusztán átvezető út példásan ki volt szalagozva:

Egy helyen mégis benéztem, túratársak szóltak utánam, majd párszáz méter múlva meg én szóltam utánuk, mikor ők nézték be. Az Újlaki-hegy megint csak nehezebb volt lefelé, mint felfelé, de mikor megvolt, tudtam, h. komolyabb dolog a túrában már nem lesz. Alig vártam, h. elérjünk az utolsó pontig, a libanoni cédrushoz, mert ezt a fát nagyon szeretem, bár több lenne belőle, igazán gyönyörű:

Az utolsó pecsét megszerzése után már csak 3 km volt hátra, ami hamar meg is lett. Megkaptam az oklevelet és a kitűzőt, mindkettő szép, beszereztem az utolsó, 27. pecsétet a Budapest-kupához, leadtam a kupafüzetet, indultam haza. A böjt megtörése már a 6-os villamoson ért.

Nagyon jó volt ez a túra, a gyönyörű ősz, a jó útvonal, a minden igényt kielégítő szervezés és a böjtölés együttesen adta meg az értékét. És hogy milyen böjtölve túrázni? Nem könnyű, és nyáron, amikor meleg van, nem is vállalnám be, illetve az évi 1-2 alkalomnál gyakrabban sem vállalnám be, illetve hosszabb táv vagy nagyobb szint esetén sem vállalnám be. De így, egy viszonylag könnyebb túrán, nagy élmény volt, sokkal tudatosabb voltam, sokkal inkább éreztem azt is, hogy túrázom, és azt is, hogy böjtölök. De azért meg kell mondanom, h. nem sokszor fogok ilyet csinálni…