„C” projekt – Piros 85

Táv: 88,6 km

Szint: 3205 m

Előhang

Két hete, a Nahát90 céljában ültünk, kissé lepukkanva, mikor megjegyezte a velem szemben ülő, hasonlóan leamortizált túratárs: Na, egy darabig biztos nem megyek hosszúra! Én sem, vágtam rá azonnal, majd rövid szünet után hozzátettem: Legalábbis két hétig… mert akkor lesz a Piros 85…

Talán vannak, akik emlékeznek, h. tavaly év végén három nagy projektet terveztem erre az évre. „A” és „B”, vagyis a Mátrabérc és a Sárga 70 már lezajlott. Már csak „C” projekt várt megvalósításra november első hétvégéjén.

Nem szerettem volna elsietni a túrát, és nem akartam kicsúszni a szintidőből sem, úgy döntöttem hát, h. egyedül megyek, h. ne kelljen senkihez alkalmazkodni, és a saját tempómban tudjak menni. Később majd meglátjuk, mi lett ebből…

A szombatot megelőző hét elég hajszás volt, keveset tudtam aludni, legalább pénteken lefekszem időben. Természetesen 11-kor még fenn voltam… reggel ennek ellenére sikerült felkelni, az 5:18-as hévet lőttem be magamnak, azzal a rajt kezdete előtt a rajthelyen vagyok, 6:00-kor tudok rajtolni, gondoltam. Hát, el kell mondanom, h. 40 perc alatt NEM tudok összekészülni… csak majdnem. Ezért csak kb. 5 perccel késtem le a hévet, ami azért jó, mert 25-öt várhattam a következőre… Ráadásul hideg is volt, fáztam, legszívesebben mentem volna vissza a paplan alá. Aztán rájöttem, h. otthon hagytam a fényképezőgépemet… vajon még mi mást, merengtem ezen a fontos kérdésen. Időm volt rá… (Itt jegyezném meg, h. a beszámolóban található valamennyi fotó vagy Szamóca, vagy Megbízott Szakértőnk alkotása – ez úton is köszönöm nekik.)

A rajtban szokás szerint előbb kértem rajtidőt, és utána kezdtem pakolászni, de végül is pár perccel az ellenőrzőlapomra írt időpont után már indultam – ekkora távon nem azon a pár percen fog múlni, gondoltam. Nyálkás idő volt, sűrű köd, az első kb. másfél kilométert a hév sínei mellett kellett gyalogolni, ez nem annyira dobott fel, de hamarosan fordultunk, és elkezdődött az emelkedés, egyelőre aszfalton. Mire balra bevágtunk volna az erdőbe, én meg is álltam, h. levegyem „C” polárt, mielőtt menthetetlenül szétizzadnám. Aztán elindultam fel a Kevélyekre. Az első pontra, a Nagy-Kevélyre viszonylag gond nélkül felértem, bár lassabban, mint szerettem volna. Általában nem éreztem olyan 100%-osnak magam, nem volt semmi energiám, és sehogy sem akartam belelendülni a menésbe. Sebaj, azért mentem. A Kevélyeken nem kellett sok időt szánni a nézelődésre, mert a kilátás, az kb. ennyi volt:

Mentem tovább, lassan kisütött a nap, az erdei utak szépek voltak, én meg egyre éhesebb. Meg szomjasabb. Fel kellett fedeznem, h. Kövér Testnek dugulása van: hiába szívtam, nem jött semmi. Ez akkor szokott bekövetkezni, ha a cső megtörik, no, majd a ponton megigazítom, gondoltam. Ez a pont, a Tölgyikrek, amúgy is nagyon izgatta a fantáziámat, vajon tényleg van ott egy ikertölgy, tűnődtem. Tényleg volt, sajna lefotózni nem tudtam, viszont leültem az út másik oldalán pár kidöntött fatörzsre, ettem egy banánt és egy Túró Rudit, és megdöbbenve tapasztaltam, h. Kövér Test nem megcsavarodott, hanem teljesen kifogyott. Nem éreztem, h. az átlagnál többet ittam volna, mégis, 15 km-en elfogyott az egy liter. Volt nálam még kókuszvíz meg tea, tehát nem fenyegetett a szomjhalál, de hát azokhoz ugye meg kell állni, Kövér Testet meg szívogathatom útközben is… no mindegy. Majd Dömösön megtöltöm, gondoltam, mert tudtam, h. ott ketten is várnak rám: Dínom és Dánom.

Ekkor ért utol Szamóca és két túratársa, akik 10 perccel utánam rajtoltak. Én már indultam tovább, mert ugye nem akarok senkihez sem alkalmazkodni, lásd mint fent… Ők meg azt mondták, h. gyorsan mennek.

Az út addig nagyon szép volt, amikor elértük Király-kutat, felkanyarodtam a forráshoz, h. megtöltsem Kövér testet, biztos, ami biztos, de épp csak hogy csepegett – még most is ott állnék, ha összevárom az egy litert. Mentem tovább.

Itt már szaladtak el mellettem a futók, igyekeztem félreállni mindegyik elől, sőt, némelyiknek lényegi információt is adtam át: „Fuss, fuss, te vagy a tizedik!”, illetve : „Hajrá, te vagy az első lány!”

Többen mondták már, h. a futók PONTOSAN tudják, h. ők hányadikak, és egyszer valamelyik azt fogja hinni, h. szórakozom vele, és jól meg fog verni, de engem tényleg lelkesít, ahogy a futók elszaladnak mellettem, nagyon ügyesek, főleg, amelyik még szépen is fut, az kifejezetten lelkesítő.

Közben beszélgetni kezdtem egy túratárssal, kicsit kerülgettük meg előzgettük egymást, együtt is mentünk egy darabon. Például azon az üdítő, vidám részen, ahol egyazon patakon kb. 20 méteren belül háromszor kellett átkelni…

Végül leértem Dömösre, már messziről látszottak az asztalok mindenféle jóval, tényleg itt volt a két illető, akit vártam… Amúgy ezen a túrán rengeteg ennivalót adtak, azzal együtt, h. sem a gulyást, sem a felvágottat, sem a virslit nem eszem meg, nem szenvedtem hátrányt semmiben, mert a kólától a sajtig volt minden. Kiváltképp a nutellás keksz és a sokféle aszalt gyümölcs nyerte el tetszésemet. Összefutottam egy kedves túratárssal, aki csinált rólam egy fotót – számítsátok bele, h. PRÓBÁLTAM olyan képet vágni, mint aki élvezi a túrát:

Itt akadtam össze Megbízott Szakértőnkkel, aminek nagyon örültem, igazi meglepetés volt. Egész eddig vártam, h. utolér ő, vagy Tamás elszalad mellettem a szokott tempójával, de mint kiderült, Tamás nem jött, ő meg, aki fél órával utánam rajtolt, most ért be. Megtöltöttem Kövér Testet, indultunk tovább a számomra legfélelmetesebb szakasz felé – HANNN. A Hely, Amelyet Nem Nevezünk Nevén. Kb. 8 km-ben volt kb. 600 m szint… Dömösön átérve a távolban ott lapult a kimondhatatlan Dobogókő:

Erről én még sosem mentem fel, viszont már többször is jöttem itt le. Hát, felmenni jobb, mint le. Ez a rész másokat is megviselt, találkoztunk egy futó sráccal, aki szegény nagyon rosszul nézett ki, még menni is alig tudott, nemhogy futni, egy balkanyart be is nézett, ment tovább autopilot üzemmódban egyenesen. Futó! – kiabáltam utána, nem tudván a nevét, M. Sz. ezen nagyon jót nevetett, de hát hirtelen ez csúszott ki a számon, valóban nem túl udvarias, ez úton is elnézést tőle, aki utánam mászik át a létrán:

A Szakó-nyereg utáni résztől jobban tartottam, de végül is bár hangsúlyos, de rövid volt, nem volt olyan iszonyat, mint vártam. Ezzel együtt mire felértünk a Dobogókő előtti síkabb részre, teljesen elhagyott az erőm. Nagyon lelassultam, alig bírtam menni. M. Sz. visszanézett, menjél, ne várj rám, mondtam neki, a saját tempómban akarok menni. Ő egyet is értett ezzel, és pár perc alatt el is tűnt a szemem elől.

A Turistamúzeum előtt utolért a Futó, honnan kell bemenni, és miért mennek oda ki, kérdezte, bizonyos mértékben a kilátó felé fordítva a fejét. Itt kell lemenni, mutattam, h. már látszanak az asztalok, ők csak azért mennek oda, mert szép a kilátás, de én most éppen le… a kilátást, csúszott ki a számom. Hát igen, értett ő egyet teljes mértékben, az előbb kimentem a Rezső-kilátóhoz, mert azt hittem ott pecsételnek, és azóta is bánom azt a 30 métert…

Hahh, rokon lélekre akadtam, gondoltam… Eléggé el voltam készülve, egy másodpercre el is gondolkodtam azon, h. milyen szép táv is az a Piros 35, aminek itt van a célja… De Tonnakilométer előre figyelmeztetett, h. ezen a túrán nem engedik az átnevezést, tehát inkább pecsételtettem, megettem a kapott banánt, aztán a Matyi büfé felé indultam, kóla és kávé céljából. Elmentem a mosdóba, aztán úgy éreztem, felkészültem a továbbhaladásra, végül is innen egy darabig lefelé kell menni… utolért az előbbi alkalmi túratárs, akiről kiderült, h. József, együtt mentünk tovább, ő előreengedett, nem akar feltartani, mondta, de én meg nem bírtam gyorsabban menni, csak úgy szivárgott el az energiám. Ő is hasonlóan érzett, végül is lemaradt. A következő feltételes ponton beértem Szamócáékat, akik Dobogókőn kerültek el (kicsit sokat álltam, illetve ültem), és éppen táplálkoztak. Ebben én is csatlakoztam hozzájuk, kiváltképp az omlós tejkaramellák tekintetében…

Együtt indultunk tovább, most egészen gyaloglásra alkalmasnak éreztem magam, beszélgettünk, jó tempóban mentünk, bár, amikor elértünk a Szent-László kúp (?) vagy valami hasonló hely jobbkanyarjához, már meglátszott rajtam a fáradtság:

A következő pontnál már éreztük, h. hamarosan sötétedni fog. Addig azonban még volt egy szakasz, amiről én teljesen elfeledkeztem, így SÚLYOS meglepetésként ért: a felkapaszkodás a Vörös- (vagy Fehér?) hegyre, ami hát eléggé megviselt. Alig t6udtam utána utolérni a többieket. Meddig reméltél eljutni világosban, kérdezte az egyik túratárs, Jani. A Kopár-csárdáig, de nem hiszem, h. lámpa nélkül odaérünk, osztottam meg vele aggodalmaimat, és így is lett. Kicsit még botladoztunk a sziklás, köves úton, aztán Szamócával feladtuk a harcot, a fiúk mentek előre egy lámpás túratárssal, mi meg elővettük az én lámpámat, mondván, elég lesz az kettőnknek is. Hát, nem lett. Fel kellett fedeznünk, h. a látáshiányt nem kizárólag a szürkület, hanem legalább ugyanolyan mértékben a köd okozza… Pár méterre is alig láttunk. Meg is jegyzetem Szamócának, h. amikor majd megyünk a Tortúra 65-ön, akkor is hamar fog ám sötétedni, sőt, akár még a hó is eshet... Hamarosan elővettük Szamóca lámpáját is, de a helyzet nem sokat javult. A jelzéseket se láttuk, meg magát az utat se. Elő kellett vennem a GPS-t, h. lássuk, egyáltalán az úton megyünk-e. Már nagyon közel vagyunk, mondtam bíztatóan, végül is már kétszer jártam erre, emlékeztem, h. nincs messze a Kopár csárda. Azért csak a GPS után mentünk, így viszont nem tudtam használni a botokat, ráléptem egy vastag ágra, ami valahogy megperdült a lábam alatt, lecsúsztam róla, a fa meg bokán csapott, de úgy, h. azt hittem, leülök a fájdalomtól. Kissé sántikálva mentem tovább. Elhamdulillah hamarosan elértük a csárdát.

Ebben a pillanatban éppen NAGYON irigyeltem Szamócáékat. De jó neki, ennyi volt, mehetnek haza a jó meleg paplan alá, mégiscsak jöttek 54 km-t, ami azért nem semmi, de nem kell továbbmenniük a brutál ködben, nyálkában, csúszóson, sötétben. Kezdett megfogalmazódni bennem az ötlet, h. megkérem Szamócát, h. ha érte jön a férje, vigyenek be Vörösvárra a vonatig. De hát ez a „C” projekt, győzködtem magam egyre kevesebb lelkesedéssel. Szinte hallottam azt a bizonyos kapcsolót az agyamban, ami átkattan a „Hurrá, túrázunk!!!” állásról a „Na, nekem most ment el a kedvem ettől az egésztől” állásra. Márpedig, ha ez a kapcsoló átkattan, már nincs mit tenni. A fizikai fáradtságot le tudom győzni, de ha a kedvem elmegy, akkor vége a dolognak. Ez eddig kétszer történt meg teljesítménytúrán – mind a kétszer leneveztem kisebb távra…

Ekkor valaki megragadta a hátizsákomat hátulról – M. Sz. volt az. Ez teljesen feldobott, nagyon örültem, h. utolértem. Azonnal átláttam a helyzetet: vele kell elindulnom, mert ha egyszer elindulok, akkor legalább Nagykovácsiig elmegyek insallah (előbb ki se tudnék szállni akkor már…), és még az is lehet, h. megjön a kedvem. Így hosszabb szünet helyett 8 perc – egy tea és egy sajtos kifli elfogyasztása – után indultam tovább, a futóktól maradt darabolt banánba már menet közben markoltam bele.

Szinte azonnal fel kellett menni a Kakukk-hegyre, ami kegyetlen menet volt, kiváltképp, h. a bokám folyamatosan fájt, de leginkább felfelé… Legalább csoki van, kérdeztem fenn a pontőröktől, de nem volt. Lementünk a hegyről, aztán beértünk egy faluba, amelyről hosszas tippelgetés után megegyeztünk, h. Pilisszentiván lesz. Itt csapódott hozzánk egy túratárs, Ernő, aki aztán már végig velünk jött.

A következő pontra bevezető utat kétoldalt gyertyákkal rakták ki, olyan volt, mint egy kisebbfajta leszállópálya, nagyon tetszett. És itt már volt csokis is, meg mindenféle egyéb. Nem álltunk meg, éppen csak felkaptam a két csokit – egyet M. Sz-nek, remélve, h. szereti a kókuszosat, egyet meg magamnak – és mentünk tovább, mert tudtuk, h. durva rész következik: a Hosszú-árok, fel a Nagy-Szénás emlékfalig. Ezt a szakaszt szeretném feledni, de érzem, h. nehéz lesz. Nemigen beszélgettünk közben…

Végre felértünk, és a ponton a szokásostól eltérőn leültünk vagy két percre… aztán a rövid, de jelentős meredeken felkapaszkodtunk, majd hamarosan sziklás, köves lefelé következett, ami kb. ugyanolyan rossz volt. Rég nem örültem ennyire műútnak (de hamarosan majd fogok…), mint mikor kiértünk az első nagykovácsi utcára. Az aszfalton viszonylag hamar benn voltunk a ponton, a plébánián, ahol meleg volt, és lehetett kávét kérni. Egy banánt is ettem, de más már nemigen ment le, a gyomrom bezáródott, hiába volt vajas kenyér, sajt meg mindenféle.

Útközben erősen gondolkodtam rajta, h. itt felszállok a buszra, ha a lábam nem javul. De valamennyit azért javult. Bementem a mosdóba, kissé közelebbről megvizsgáltam a bokámat, és megkönnyebbülten állapítottam meg, h. strukturálisan intakt, nincs feldagadva, minden irányba tudom mozgatni stb., ellenben alaposan lehorzsolódott és láthatólag kékül. Egyszóval fizikailag ütöttem meg. Ezzel így tovább mertem menni. Hamarosan indultunk is. Időközben megjelentek Ernő barátai (nem tudom, h. helybéliek, vagy ők is túráztak, vagy hogy is kerültek ide), és lelkünkre kötötték, h. vigyázzunk Ernőre. Együtt indultunk tovább.

Még azért hátra volt pár komolyabb emelkedő: fel a Fekete-fejre, a Hárs-hegy oldalába, és a János-hegyre, illetve a Végvári-sziklától. Közben utolért minket Ottó és egy idősebb túratárs, együtt mentünk már végig.

A Fekete-fej könnyebben meglett, mint gondoltam, lefelé megint csak rosszabb volt, mint felfelé, köd volt, a pára lecsapódott a köveken, úgy csúszott, mint a jég. A Vörös-pocsolyás hát volt talán a legrosszabb, ráadásul az elemek a lámpámban kezdtek gyengélkedni, nem sokat láttam már. Lefelé ráléptem egy kőre, a lában kicsúszott jobbra, én meg a bal oldalamra végigvágódtam Ottó előtt az úton. Bocsánat, mondtam azonnal relfexszerűen, mit bocsánat mondta ő idegesen fel tudsz kelni? Örülök, ha fel tudsz kelni! Fel tudtam végül is, de a becsapódás hatását éreztem, itthon megállapítottam, h. az oldalam tiszta kék lett, ahogy végigzuhantam a kövön, össze-vissza vertem magam ezen a túrán, ezek után hogy magyarázzam el nektek, h. ez voltaképpen egyfajta hobbi…

A Hárs-hegy oldalába felkapaszkodni nekem nagyon megpróbáltatás volt, Szépjuhásznénál ittam egy pohár hideg vizet a kútból, aztán nekivágtunk a János-hegynek, ami meglepően könnyen ment, fent volt egy halom aszalt szilva, amiben nagymértékű pusztításokat végeztünk. Makkosmáriáig lefelé könnyű volt, ám itt súlyos megrázkódtatás ért minket: azt hittük, már 4 km sincs hátra, de kiderült, h. van még több mint 6.

Ráadásul hamarosan felfelé kellett menni a Végvári-sziklától, de mondjuk ez olyan felfelé volt, amit én szeretek: nem túl meredek, nem csúszós, nem technikás, csak menni kell kitartóan felfelé. Utána egy kis pihentető szakasz következett, majd még egy rövidebb felfelé volt – aztán rövidesen megkezdődött a rémálom J. A piros Budaörsre bevezető szakasza egy 10-es FOSvályú, kiváltképp lefelé. Óvatosan haladtunk, de még így is voltak megcsúszások. Most még jobban örültem, mikor kiértünk az aszfaltra.

Innen túl sok dolog már nem történt, az ismerős budaörsi utcákon hamar a célba értünk. Már a Szabadság úton az órámra nézve láttam, h. ha kicsit megnyomom, pont meglesz 19 óra alatt, így hát amennyire tudtam, kiléptem, és pont az órafordulónál estem a célba. Oklevél, és szép jelvény várt, a többiek kaptak dobozos sört és virslit, én ezeket bebuktam. Kis csalódás volt, h. beharangoztam M. Sz-nek, h. fú, majd kapunk Piros 85 feliratú zoknit, de idén nem kaptunk… mondjuk én tavaly kaptam, pedig az 50B-n voltam, nem mentem 85-öt, nem is járt volna – mintegy igazságszolgáltatásnak is felfoghatom.

Leültünk, h. kicsit összeszedjük magunkat, aztán hívtam egy taxit, és hárman hazajöttünk. Zuhany után alvás. A vasárnapot hasonlóképpen alvással töltöttem, illetve néha felkeltem táplálkozni…

Nekem küzdelmes túra volt ez, nehezebb, mint a Nahát90, és az útitársaim nélkül nem is mentem volna végig szerintem – ez úton is köszönet nekik. Az általuk nyújtott lelki támogatás miatt a jelvényem fele legalább őket illeti.