Tihanyi-félsziget

Táv: 21 km

Szint: 670 m

Ezen a hétvégén nemigen volt választék szervezett túrákból – eleve, szombaton munkanap volt. Ennek ellenére mi úgy terveztük, h. elmegyünk valahová, én persze bárhová szívesen mentem volna, de amikor péntek estére fixálódott, h. Tihanyi-félsziget, igazán örültem – erre még sosem jártam túrázni. Aztán az is kiderült, h. Gyuri is jön, és elvisz Budaörsig, ahol M. Sz. és Tamás is csatlakoznak hozzánk, illetve, mi csatlakozunk hozzájuk. Így is történt, és fél 9-kor már valamennyien Ülésfűtéssel hasítottuk a ködöt. Merth. brutális köd volt, és hideg – 3-4 fok, hűha, lehet, h. „A” polárt kellett volna hoznom, gondoltam. Aztán megegyeztem magammal, h. ha -15 fokban „A” polárban megyek, akkor most annál mintegy 20 fokkal melegebb van…

Egy Aszófő nevű faluban parkoltunk le, kiszállás és cipőcsere, öltözködés, piperészés stb. után azzal kezdtük, h. némi energiafeltöltésben részesítettük magunkat, azokkal a finomságokkal, amelyek erősen emlékeztettek a hátizsákomon lógó… hát… izé… kis figurára, maradjunk ennél az elnevezésnél:

A brutális köd megmaradt, alig látszottak a távolban a hegyek, amelyek felé tartottunk:

Amúgy, ezek a hegyek inkább csak olyan hegyecskék voltak, Tonnakilométer bizonnyal a „kis fika-hegy” elnevezéssel illette volna őket, ennek ellenére megszuszogtattak minket – rövid, ám hangsúlyos felfelékkel tették izgalmasabbá a túrát. Azt előre kell bocsátanom, h. bár nem voltak komor ormok és égbe törő szirtek, az idei ősz legszebb látványait tartogatta ez a túra: az érdekes szikla-alakzatok és a gyönyörű színekben pompázó bokrok emlékezetessé tették a látványt.

Az első mintegy 1-1,5 km nem volt annyira érdekes, a Balatont megkerülő bicikliúton mentünk, egy szakaszon érdekes szem-mintás nyárfák szegélyezték:

Aztán egy régi kápolnánál bevágtunk az erdőbe:

Hangulatos erdei ösvényen kanyarogtunk, én futtattam a gombakereső algoritmusomat, találtam is párat, ám egyelőre sajnos csak nem ehető, illetve ismeretlen fajokat, ám hamarosan felbukkant valami biztatóbb is:

Mondanom sem kell, h. még vagy 15 km hátra volt a túrából. Várjatok itt, ne menjetek sehova, kötöttem a gombák lelkére, majd jövök! Ugyanis M. Sz. megosztotta velem azt a lényegi információt, h. errefelé jövünk majd vissza is. Annak mondjuk nem sok esélyt adtam, h. a gombák veszik a kalapjukat, és továbbállnak, de amiatt igenis aggódtam, h. másvalaki összeszedi őket, pedig ezek már az ÉN gombáim, ugyebár… mindegy, nehéz szívvel ugyan, de mentem tovább.

Hamarosan felértünk egy kilátópontra, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Belső-tóra és annak gazdag madárvilágára, amennyiben (a) nincs köd, (b) nincs november, amikor a madarak már elköltöztek. Ám még így is érdekes volt a ködbe burkolózó nádas:

A peremen pedig az érdekes, réteges sziklákat színes levelű cserjék ékesítették:

Itt Tamás megtörte a korábban begyűjtött mandulákat, és megkínált minket is. Változatlanul hideg volt, nem is időztünk sokat, mentünk tovább. Hamarosan az egyik legszebb rész következett, valaminek a tetején mentünk végig, néha kicsit fel, néha kicsit le, de szinte állandó volt a kilátás, és az utat egyre színesebb bokrok szegélyezték:

Annyi szép kilátás, különleges hely volt ezen a rövid túrán, h. alig tudtam válogatni a képek közül. Természetesen mindenre ki- és fel kellett mászni:

Valamint egy érdekes sziklaalakzat melletti pihenőnél megálltunk, teáztunk, és ettünk az általam sütött maniókalisztes kókuszos sütiből, amely általános sikert aratott – érdemes volt egy órával korábban kelni reggel, h. megsüssem:

Továbbhaladtunkban hamarosan elég megrázó meglepetésben volt részünk: az egyik faluszéli réten virágzott az orgona… igen, novemberben. Még illata is volt:

Hamarosan utunk egyik jelentős állomásához érkeztünk: a barlanglakásokhoz, ahol már a 11. században is éltek remete-szerzetesek:

Arról beszélgettünk, h. akkoriban azért lényegesen keményebb dolog lehetett itt remetéskedni, mert (a) sokkal kevesebb település volt erre, ezért ritkábban vetődött ide bárki is, (b) lényegesen több ellenséges ember/állat volt, (3) nem lehetett beugrani vásárolni a tihanyi teszkóba, stb.

Én felvetettem, h. valamelyik januári éjszakát töltsük itt a barlangban, ugyanis a fiúk szerint „lehetett benn tüzet rakni, és akkor annyira azért nem gáz”, de ötletemet nem fogadta kitörő lelkesedés.

Elhaladtunk a Ciprián-forrás mellett, amelyből én halálmegvető bátorsággal ittam egy pohárral (semmi bajom nem lett elhamdulillah), és hamarosan hallottuk már a tihanyi kikötő hangjait. Kiértünk a műútra, bal oldalán a Balaton, kacsák, sirályok, hullámok… itt következett a túra kevésbé romantikus szakasza: át kellett menni egész Tihanyon. Mondjuk az eléggé lelkesített, h. M. Sz. azt mondta, meghív mindenkit egy sajtos-tejfölös lángosra…

Tihanyban éppen Garda-napok voltak. Ki voltak pakolva ilyen bódéféleségek, ahol az „ősi kürtőskalács”-tól (sic) a kakasosnyalókáig minden kapható volt, KIVÉVE lángos… illetve, volt egy lángosos, de még nem üzemelt. Jöjjenek vissza negyedóra múlva, mondta a néni, de mivel a tészta még csak kelt a fateknőkben, nem vagyon 100% biztos abban, h. ott 15 perc múlva nagy lángosfalás kezdődött. Nekünk biztosan nem, mert mi indultunk tovább. Meg kellett állapítanunk, h. fél 2 van, és még a fele utat sem tettük meg.

Tihanyról kiérve az út igen érdekes szakasza kezdődött. Végigmentünk egy csomó régi gejzírkúpon. Persze ezek a gejzírek ma már nem működnek – az már jó pár millió éve volt – de most is nagyon érdekes, a sárgás kőzetek és a furcsa sziklaalakzatok egészen egyedülálló látványt nyújtanak. A legnagyobb és talán legismertebb közülük az Aranyház, felmásztunk rá, eddigre már a köd is felszállt, a kilátás remek volt:

És maga az egykori gejzír is gyönyörű, a lankákat benövő cserszömörcék színes levelei kiemelik a látványt:

Felmásztunk egy másik kúp tetejére is, mondván, majd odafenn megesszük a reggeli édességek párját, ám fenn derült ki, h. a fánkok Tamás hátizsákjában vannak… ő azonban az emelkedő alján gondosan letette a zsákot, mondván, úgyis errefelé jövünk le, ne kelljen felcipelni… feladat: keressétek meg a képen Tamás hátizsákját!

Hát ja, jó messze volt, ennyit az édességről, ez persze nem akadályozott meg abban, h. elfogyasszak egy sajtos kiflit:

Örömmel jelenthetem, h. továbbhaladva a pilisihez hasonló, ám jóval szilárdabb építésű erdei buszmegállót találtunk:

A szép, sárga kőzetből Tamás haza is akart vinni egy kb. fél köbméteres darabot, aztán elhamdulillah hosszas rábeszélés után letett a tervéről.

Elhaladtunk még egy sziklakinövés mellett, ám erre rajtam kívül már senki nem akart felmászni:

A fények kezdtek sötétedni, hamarosan alkonyodik, gondoltuk, én kicsit izgultam, h. ha ránk sötétedik, nem fogom megtalálni a gombástojás-alapanyagot. M. Sz. mindig tudósított, h. na, most felmegyünk még egy hegyre, ezek max. 100 méteres szintek voltak, de mindegyik hangsúlyos emelkedő, erősen megnövekedett légzésszámmal értünk fel. Az egyik peremen, ahonnan remek kilátás nyílt a Balatonra, megettük a maradék fánkokat, megittuk a teát (azt sem kell már cipelni), csináltuk pár képet a nap aranyhídjáról, aztán mentünk tovább:

Hamarosan elénk tárult a következő sziklás rész, ami annyira szép volt, h. komolyan elakadt a lélegzetem:

Közelebbről meg ilyen:

M. Sz. felvetette, h. várjuk meg itt a naplementét. Még mintegy 40 perc volt addig, én kényelmesen lepihentem:

Ám hamarosan fázni kezdtem, mert azért elég hideg volt, főleg, h. az ún. „kis fika-hegyek” meghódítása miatt, hát, izé… kissé felhevültem már (úrinő, az nem izzad, mint tudjuk). Lemásztam hát, és azzal ütöttem el az időt, h. 2 percenként fotóztam a távolban látszódó Csobánc felett lemenő napot:

Közben aggódtam, h. ránk sötétedik, és nem találom meg, lásd mint fentebb. Nem is vártuk meg a 100% naplementét, lecsorogtunk a lejtőn, és az elágazástól még pár tucat métert visszamentünk érte:

Aztán összeszedtük még azt a hármat, akiknek a reggel is lelkére kötöttem, h. ne menjenek sehova, és később az erdőben találtunk még kettőt, bár négykézláb kellett bemásznom értük a bokrok alá, de annyi baj legyen, BÁRMIKOR szívesen megteszem a kedvükért J. Amúgy a késői, novemberi időpont ellenére az idei talán legszebb gombák voltak: nagyok, szabályosak, frissek, ropogósak, és, mint így visszatekintve elmondhatom, RENDKÍVÜL finomak. Széles mosollyal és féltőn szorongatott teszkósszatyorral értem vissza az autóhoz, ekkorra már teljesen besötétedett.

Budaörsön, bár ezt nem beszéltük meg előre, spontán felmentünk M. Sz. lakásába. Spontán rendeltünk pizzát, és spontán megnéztünk 2 db sci-fi filmet. Nem ám az intellektuális, az-emberiség-dilemmája-fajunk-jövője típusú sci-fit, hanem olyat, ahol az emberek és az egyéb fajok komoly erőfeszítéseket tesznek, h. szétlőjék egymás agyát, illetve egyéb, közelebbről be nem azonosítható szerveit.

Utána Gyuri elhozott az Oktogonig, majdnem fél egy volt, mire hazaértem. Remek nap volt ez, az eddigi ősz leglátványosabb túrája, kellemes befejezéssel. Insallah hamarosan megismételjük.