Cserhát 40

Táv: 43,5 km

Szint: 1300 m

Eredetileg erre a túrára nem készültem, mert a logisztikája enyhén szólva bonyolult volt. Óvatosan tapogatóztam M. Sz. irányába, aki közölte, h. ők nem mennek. Valamint, h. ő már volt a Cserhátban, és brutális sár volt. Én meg még nem voltam soha a Cserhátban, így hát nagyon megörültem, mikor Tonnakilométer felajánlotta, h. ha elmegyek Gödöllőig, akkor elvisz, majd a túra után vissza is visz Gödöllőre. Remek. Mondjuk elég brutálisan korán kellett kelni, de hát a túrázás, az már csak ilyen.

Reggel 6:30-kor találkoztunk a gödöllői állomáson, és mintegy 60 perc múlva már a rajtban, Nagylócon voltunk. Nagyjából ekkor kezdett esni az eső, a rajtot jelző papír csendesen, lemondóan ázott:

Ittunk egy kávét, neveztünk, és 7:55-ös rajtidővel ki is léptünk a rajtpresszóból. Esett. Ez amúgy jellemző volt a nap során, elkezdett néha cseperészni, aztán elhamdulillah el is állt, ami igazán remek ötlet volt tőle, lévén, h. esőkabát, az nem volt nálam.

Az első ellenőrzőpontig nagyjából síkban kellett menni, különösebben nem volt semmi érdekes, a szántók között, a földúton mentünk, ami a GPS szerint nem is létezett egyáltalán… így értünk be Rimócra, ahol a pont a palóc főkötők múzeumában van, ezt egyszer veletek is meg kellene nézni… Sajna az egész kiállítás mindössze 2 szobából áll, de nagyon érdekes, és vannak olyan kendők, amiket én is simán hordanék, pl. ez kifejezetten tetszett:

A ponton kaptunk nápolyit, akkor még nem diétáztam olyan keményen, mint pl. most, ezért meg is ettem, illetve TKM kapott némi folyékony gyorsítót. Mentünk tovább, kissé már sárosabbá váló, de még mindig jól járható földúton. Itt jegyezném meg, h. ismét az új cipőm volt rajtam, és EKKOR MÉG újnak is látszott…

A fogadalmi kápolnánál kódot kellett felírni:

 és innen végre egy kicsit felfelé is mentünk. Néhány futó elhagyott minket, és TKM is megerősítette M. Sz. azon nézetét, h. ha lelkesen utánuk kiabálok, h. Fuss!, Fuss!, akkor előbb-utóbb meg fognak verni.

Végre feljutottunk pár dombra, és a távolban megpillantottuk a nem iszonyat magas, ám misztikus párába burkolózó hegyeket, amelyeken át majd vissza fogunk jönni:

Közben én aktiváltam a gombakereső algoritmusomat, először még a faluban találtam egy érdekes példányt:

De később, út közben meg kellett állapítanom, h. vannak ám nyami gombák is – természetesen akkor kerülnek utamba, amikor még több mint 30 km van hátra:

A következő pont a Tabi-tónál volt, nagyon szép helyre érkeztünk, ha már itt voltunk, ittunk egy teát, és egy kicsit elgyönyörködtünk a tóban:

És a fákban:

Utána az erdőn át indultunk el, megkerültük a tavat, és hamarosan rájöttem, mire célzott M. Sz.:

Elhamdulillah ki lehetett nagy nehezen kerülni, ha nem lehet, én szerintem visszafordultam volna, mert h. EBBE bele nem lépek, az biztos – az alján már simán kifejlődhetett egy ellenséges civilizáció. Mindenestre, mire túljutottunk a kérdéses részen, a cipőm MÁR nem nézett ki újnak…

Kellemes, dimbes-dombos a cserháti táj, semmi kiemelkedő nem volt, de szép erdők, kellemes utak. Fel sem tűnt, h. mennyit mentünk, és egyszer csak elértünk Nógrádmarcalba, ahol a következő pont volt.

A falu fő (nem sok másik volt…) utcáján egy öreg néni lépegetett, pórázon vezetve kedvencét, nézd, mekkora blöki, mondta TKM, azonban határozottan nem blöki volt:

Remélem, Adrienn szemében ez kimeríti a „cuki, szőrös állat” fogalmát. A néni pórázon vezette ki az árokpartra legelni, nem mintha a kecske nem tudott volna egyedül legelni, de ez láthatólag program volt a néninek, közben elbeszélgetett az arra járókkal, és legalább közelebbről is megszemlélhette a fura idegeneket, akik a templomnál felállított ellenőrzőponthoz igyekeztek.

Az ezt megelőző mintegy egy órában többször megemlítettem TKM-nek, h. én bizony éhes vagyok, így megálltunk pár percre. Kaptunk nagyon finom almát, én biztos, ami biztos ettem egy fél zsemlét és egy banánt is. Teáztam is, ugyanis nagyon kényelmes pohártartót sikerült találnom:

 Így indultunk tovább a következő pont, Nógrádsipek felé. A ponton, a presszóban kaptunk vajas kenyeret hagymával, igaz, h. mintegy 11 kilométerrel korábban ettünk, de ez nem akadályozott meg abban, h. ismét egyek, és egy kávét is igyak a presszóban. Elég vicces volt, h. a 2 kávé, egyik ráadásul tejszínhabbal, és a 3 dl kóla ÖSSZESEN 350 forintba került…

A faluból kifelé haladva ismét találtam cuki, szőrös állatokat Adriennek:

Belátom, h. ezek a jószágok NEM vadállatok, ezért mintegy előre érzem, h. nem fognak akkora sikert aratni, amekkorát én szeretném, h. arassanak, ezért biztos, ami biztos, egy pihe-puha mohapárnás ülőkét is fotóztam Adriennek:

A faluból kiérve ismét brutális sár volt, de úgy voltam vele, h. a cipőmnek már igazán mindegy. Amúgy a cipő nagyon kényelmesnek bizonyult, insallah a jövőben is így lesz.

TKM ekkor már egy ideje azzal ijesztgetett, h. hú, milyen durva lesz, most jön az igazi emelkedés, Doboskúthoz, meg főleg aztán fel a Dobogó-tetőre.

Doboskútnál a faluból néhányan piknikeztek, grilleztek, mindenféle jót sütögettek, és minket is megkínáltak fokhagymás cigánylángossal, ami nagyon finomnak bizonyult. 

Főként az esett jól, h. akkor sült meg a szabad tűzön, jó meleg volt, és, mivel esteledett már, elég hideg lett eddigre. A kedves helybeliek három tekintélyes példányt is elénk tettek, de egyet is alig bírtunk megenni. Indultunk is tovább, h. legalább Dobogó-tetőre világosban felérjünk.

Nekem ez volt a túra legjobb része. A legszebb alkonyi fényekben, gyönyörű erdőben mentünk, pont olyan felfelén, amit én a legjobban szeretek: mérsékelten emelkedik, nem csúszik, lehet menni bátran felfelé. Nagyon élveztem.

Fenn a dobogó-tetői ponton ettünk egy csokit, TKM ijesztgetett a rettenetesen csúszó, meredek lefelé lejtőkkel, ahol majd gondoltam, úgyis jól be fogok lassulni, ezért mentem előre, és amíg lehetett, jól kiléptem, néhol kicsit kocogtunk. Elhamdulillah a helyzet nem volt vészes, volt egy-két meredekebb lejtő, de jól járható volt, nem csúszós, nagyon jó iramban értünk le, bár a végén már lámpát kellett elővenni.

TKM azzal is rémisztgetett – igen, ez a túra az én ijesztgetésemmel volt teli – h. milyen rettenetes meredeken kell majd felmenni a hollókői várhoz. Azonban kiderült, h. tavalyhoz képest az útvonal módosult ezen a részen – lehet, h. túl sokan vesztek oda a túrázók közül a vár meghódítása közben? Így ugyan felfelé kellett menni, sőt, néha kifejezetten meredeken, de nem volt azért olyan vészes. Felértünk, és rövid ereszkedés után benn voltunk a faluban, és perceken belül meglett a cél is.

Itt a húsevők ettek levest, én meg a maradék fél zsemlémet és banánomat. Aztán indultunk is haza, Gödöllőn még 20 percem volt a vonatig. Sajna a resti, ahol legutóbb lájtkólát vettem, nem volt nyitva, de így legalább megittam a maradék teámat.

Életemben először jártam a Cserhátban, és a túra minden szempontból jól sikerült. A szervezést tekintve minden zökkenőmentes volt, és bizonnyal az itiner is jó volt, de erről nem tudok nyilatkozni, merth. ugye ott volt velem a sztárnavigátor. Jaj, tényleg, találkoztunk Imrével és csapatával, és rögtön be is mutattam TKM-nek, h. ő az ultra-sztárnavigátor. Be kell valljam, ez nem esett valami jól szegénynek… Mindenestre, a sztárnavigátor jelenléte nekem nagyfokú biztonságot nyújtott, és szükségtelenné tette az itiner tanulmányozását. Az ellátás nekem teljesen megfelelt, a társaság még inkább, és az külön tetszett, h. mikor a célban felvetettem a főrendezőnek az útközben felmerült kérdésünket (melyik a Cserhát legmagasabb helye), tömör, ám minden részletre kiterjedő, valóságos kiselőadást kaptam válaszul.