NAHÁT 90

Táv: 90,2 km

Szint: 3773 m

Mottó: "Tudod, Szamóca, amikor majd megyünk a Nahát90-en..." 

Ezt a túrát nem terveztem, és nem is akartam különösebben. Bele sem vettem a projektek közé tavaly, amikor év végén 2012 nagy vállalkozásait terveztem, pedig bőven projektszintű túra. Gondoltam, oké, tavaly az 50-re neveztem, de végül átmentem a 35-re (nem azért, mert az 50 olyan nehéz lett volna, hanem egyszerűen eldurrant az agyam: Pilis térképet vittem magammal véletlen, a 4. pont előtt a GPS beszüntette működését, az itiner pedig használhatatlannak bizonyult számomra), idén megpróbálom az 50-et megint, gondoltam.

Aztán egyszer egy túrán L.L. túratársnő kifejtette nekem, h. mennyire szeretné megcsinálni ezt a túrát, mennyire vágyik rá. A dolog szöget ütött a fejembe. Megnéztem a 90-es táv útvonalát, és valóban, szinte mindenhova elmegy a Börzsönyben, amit annyira szeretek: Salgóvár, Hollókő, Nagy-Mána, Csóványos… hú, milyen jó kis útvonal ez, lehet, h. meg kellene próbálni? Nade… van benne 3773 m szint. Nem sok ez? De. Viszont közben rájöttem, h. igazából nem bánom, ha kicsit több a szint egy túrában, sokkal jobb, mintha végig egyenesen kellene menni, mert attól én nagyon elfáradok, egy idő után leülök az út mellé és sírva fakadok. No, akkor vegyük fel a tervek közé ezt a túrát is, gondoltam. Egyedül viszont nem volt kedvem menni, mert gondoltam, h. itt nem lesz annyi induló, mint pl. a Kinizsin, tehát még az is előfordulhat, h. egész éjjel tökegyedül bolyongok a Börzsönyben, aztán jövő tavasszal majd megtalálják a csontjaimat. Túratárs kell nekem, gondoltam. Tonnakilométer, a sztárnavigátor remek lett volna, eltévedés kizárva, de ő nem vállalkozott a feladatra. M. Sz., a hipernavigátor szintén közölte, h. ő aztán nem, burkoltan, udvariasan célozva az adott túrán részt vevők elmeállapotáról alkotott határozott véleményére. Ezért elkezdtem dolgozni Szamóca befűzésén. Az utóbbi 2 hónapban nem volt olyan túra, vagy beszámoló, amiben el ne hangzott volna: „Majd ha megyünk a Szamócával a Nahát 90-en…”, olyannyira, h. egyik túrán egy túratárs már messziről kiabált: „Na mi van, Halima, mentek a Nahát 90-en?”

Végül nem azt mondom, h. észérvekkel meggyőztem Szamócát, inkább felőröltem az ellenállását, és mint az anyuka, aki jobb meggyőződése ellenére mégiscsak megveszi hisztiző sarjának a barbihercegnős pezt, fáradtan, lemondóan igent bólintott a projektre. Remek, ez is megvan.

A túra előtt gondosan pakoltam, kihasználom a csomagszállítás nyújtotta lehetőségeket, gondoltam, és csomagoltam 2 doboz sajtos és 2 doboz mákos tésztát, „villát hozzál”, küldtem az SMS-t Szamócának még péntek este. „C” polárt és két banánt is a szállítandó csomagba gyömtem, a Vilatihoz vállaltak szállítást, ez kb. 41 km és 1700 m szint, addig sem kell mindezt cipelni.

Előző este még csináltam egészséges túrógombócot – receptje itt – aztán meg jó korán mentem aludni.

Nem mondom, h. nem izgultam este, és reggel meg még jobban, de jó értelemben, nagyon vártam a túrát, és reméltem, h. insallah sikerül végigmennünk – nem tartottam lehetetlennek, h. nem, ez durva lesz, gondoltam magamban. Ez a gondolatsor reggel a vonaton és a rajtban csak folytatódott: a hosszú távra nevező (nem túl sok) túratárs motiváló beszámolókkal szórakoztatott: „én már kétszer megpróbáltam, de feladtam”, „tavaly nem sikerült, de a remény hal meg utoljára”, stb. No, mit is keresek én itt, gondoltam, aztán rövid összefoglalót tartottam a már a rajtban váró Szamócának a 15 km-es táv szépségeiről. Majd neveztünk a 90-re. Feladtuk a csomagokat, és rövid szerencsétlenkedés után elindultunk.

A túra elejét (a törökmezői halastóig) elég sokszor végigjártam már (most megyek itt hatodszor, mondtam Szamócának), gondoltam már előre, h. itt csak nem fogunk eltévedni, és elhamdulillah így is lett. Az eltévedések, azok később jöttek. Itt megjegyezném, h. TKM nagyon kedvesen megrajzolta nekem a túra trekkjét, amit én fel is töltöttem a GPS-re, ám valamiért a program nem töltötte át az útvonalat, csak az útpontokat, ami egyébként később szintén komoly segítségnek bizonyult. Viszont az ösvények IRL néha még köszönő viszonyban sem voltak azzal, ami a térképen volt – a papírtérképen egyáltalán nem volt rajta, a GPS térképén meg nem ott, ahol kellett volna. Szóval izgalmas éjszakánk volt, de erről majd később.

Szamóca még csak egyszer járt a Börzsönyben, (akkor is én beszéltem rá :)), a szép emlékű Telekin, így hát egy csomó érdekes hely várt rá, ahol még nem volt, alig vártam már, h. hogy fog neki tetszeni. A túra rögtön érdekesen indult, Szamóca egyik botja nem volt hajlandó működni, a menet nem kapta el, érezhető volt, h. valami belső problémával küszködik. Ezért szegény kénytelen volt egy alkalmi bottal pótolni a hiányzót:

Később, már Kóspallagon, egy túratárs megkérdezte: ugye nem ugyanott vetted a két botot? Még kilométerek múlva is ezen kuncogtunk…

Egyelőre azonban maradt a felemás bot, Szamóca ezzel nyomult felfelé az emelkedőkön. A Szent Mihály-hegy nyergét elég hamar elértük, én már el is fáradtam, mondtam, a pontőrök ezt rendkívül szórakoztatónak találták, de aztán még mindig felfelé kellett menni, egészen a kilátóig:

Innen meg lefelé, de most száraz úton, nem úgy, mint a Telekin, ezt ki is emeltem Szamócának, aki örült is. Most sokkal simábban eljutottunk Zebegénybe, nem bokáig érő sárban, ezért még én sem estem el egyszer sem. Az emlékműnél kaptunk pecsétet, a pontőr kissé aggódva nyugtázta, h. a 90-es távon megyünk, én pedig megismételtem a Szamócának tett ígéretemet: a túra 3 legmagasabb pontján csokit fog kapni.

Törökmezőhöz gond nélkül elértünk, itt voltak mindenféle kenyerek, ebből mi nem kértünk, inkább megettük Szamóca fincsi házilag készített, töltött zsemléit, és ittunk a kínált teából. Az őszi fákkal körített tó gyönyörű volt:

Kissé aggódva indultunk tovább, illetve hát én aggódtam, mert most jött az a rész, ahol tavaly úgy elkavartam, h. annyira felhúztam magam rajta, h. elment a kedvem az egész túrától, és miután a GPS is bemondta az unalmasat, átmentem a 35-ös távra. Most elhamdulillah összeverődtünk öten-hatan, így nem volt gond a navigálással, mondjuk tavaly óta jártam már itt párszor, ezért volt egy általános képem arról, h. ott, ahol a patakátkelés után én jobbra mentem, no, ott balra kell menni, és csak később jobbra. Így is lett, megtaláltuk az ellenőrzőpontot, ahol közölték, h. a hét során a mezőt bekerítették villanypásztorral, így az alsó drótot akasszuk le, a felső alatt meg ÓVATOSAN bújjunk át. Elég félelmetes volt a dolog, a nedves fűbe dobott drót dühösen pattogott magában, az ártatlan aljnövényzetre pazarolva kisüléseit, de végül is átjutottunk elhamdulillah, és elég hamar el is értünk Kóspallagra – ezúttal nem fordultam balra ott, ahol tavaly igen, hanem másztunk felfelé a Kálváriához. Utána egy elég pihentető szakasz következett a kisinóci turistaházig, no, onnan viszont… a sárga +on fel az inóci nyeregbe, ami elég kemény volt, végig felfelé, nagyon felfelé, és sokáig. 

És ráadásul nem is tartozott a túra 3 legmagasabb helye közé, szóval még csoki sem járt. Viszont legalább az idő gyönyörű volt, mintha nem is október vége lenne, hanem egy nyári nap, kész szerencse, ugyani Szamóca határozottan megírta nekem a túra előtt, h. "De jó idő legyen ám, különben sokat fogok túra közben jajgatni, óbégatni és nyavalyogni. :-)"

Végül felértünk az Inóci-nyeregbe, egy percre leültünk az ellenőrzőponton, aztán mentünk tovább, mert várt ránk egy rövid, ám viccesen meredek domboldal. Ilyen nincs is, döntötte el felfelé menet Szamóca, pedig volt:

Utána pedig megkezdtük a kitartó emelkedést Salgóvárig, ami az egyik kedvenc helyem a Börzsönyben (mindegyikre ezt mondod, mondta savanyú arccal Szamóca, na jó, az első ötvenben benne van, holtversenyben, feleltem), viszont magas, még csoki is jár érte. Fent amúgy a hivatalos ellátmány részeként is kaptunk Balaton szeletet, de azért a privát csoki is lecsúszott. Fent katica-invázió volt, ráadásul nem is a normális, megszokott hétpettyesek, hanem az idegenszívű, gaz külföldi inváziós katicák, több tucatnyian jöttek egyszerre, még a zsákokba is bemásztak. A kilátás viszont mindenért kárpótolt minket, Szamóca még sosem volt Salgóvárban, osztottam meg a többi nézelődő túratárssal, és a továbbiakban sem tervezem, szúrta közbe ő. Azért készített rólunk egy közös fotót Tamás (NEM a „mi” Tamásunk, ez egy másik Tamás), akinek a későbbiekben még fontos szerep jut a történetben:

Összeszedtük magunkat lassan, bár mint később M. Sz. a képeket látva közölte, eléggé megfáradt vándornak tűntem már itt:

Ráadásul egy darabig még felfelé mentünk, Hollókőig mindenképpen, ahonnan viszont a legszebb Börzsöny-kilátás tárult elénk:

Kigyönyörködtük magunkat, aztán szaporáztuk a lépteinket a Vilati üdülő felé, ahol – remélhetőleg – a csomagjaink vártak minket, és a sajtos tészta, amire egyre többet gondoltam. Lefelé egy szedres-susnyás részen átnyomakodva, egy indára fennakadva találtam egy jó kis Saucony futókabátot. Talán valamelyik túratársé, gondoltam, és a szeder szedte le a hátizsákjáról. Így történt a Népek Tavasza túrán Tamás (a mi Tamásunk) Piros Polárpulcsijával is, amely soha többet nem lett meg, és még most is vérzik érte a szívem, így hát lefejtettem a felsőt a tüskékről, és a derekamra kötöttem, h. megkeressem a tulajdonost. A Pontra érve többen is voltak ott, nézzetek meg deréktól lefelé, mondtam, hát, így nem az igazi, felelte egyikük, egy másikuk pedig felismerte a felsőjét… Kicsit beleizzadtam, bocs, mondtam, amikor a derekamról lekötve visszaadtam, aztán szinte azonnal rájöttem, h. ez nem volt túl elegáns, illetve, h. más embernek a felsőjét a saját izzadt derekunkra kötve szállítani sem túl elegáns, de ez sajna korábban nem jutott eszembe, ezért a felső tulajdonosától (talán Zoltán?) ez úton is elnézést kérek.

A csomagjaink valóban ott voltak, de előbb bementünk az üdülőbe, ittunk kávét, gyümölcslét, vizet, és a mosdóban feltöltöttem Kövér Testet, mert eddigre teljesen magába horpadt szegény. Aztán kimentünk a panzió elé, leültünk a napra, és befaltuk a sajtos tésztát, illetve én még egy csomó szőlőt is, Szamóca elkerekedett szemmel figyelte pusztításomat, de ő még nem tudta, mi vár ránk, én meg tényleg megviseltnek éreztem magam. Ha itt lenne vége a túrának, akkor sem hullatnék könnyeket, gondoltam, de ezt a véleményemet bölcsen megtartottam magamnak. Az ideszállított cuccaink meg nem evett maradékát átpakoltuk a zsákjainkba, megdöbbentünk, h. milyen nehezek lettek, eztán indultunk tovább a Szívfájó-bérc felé. Ezt nem nagyon fogod szeretni, mondtam már előre Szamócának, és így is lett. Elég brutális ide feljutni, viszont jár érte csoki, ami ott és akkor nemigen vigasztalt minket. Először is, az eleje durván meredek, ha kicsit meredekebb lenne, már beülő kellene meg kötél. Aztán, hogy úgy mondjam, nincs túljelezve a zöld sáv, KIVÉVE azt a helyet, ahol bejön az ú.n. „régi zöld”, de SEMMI nem jelzi, h. az a régi, és az új meg nem arra megy tovább, sőt, az új jelzése után egy jó hosszú szakaszon hiányzik. Szamóca simán elment volna a régin, és én is, ha nincs nálam a GPS, ami a régit nem is jelezte, és miután megadtam neki TKM útpontját az ellenőrzőpontról, szép rózsaszín vonallal jelezte, h. légvonalban merre kellene menni, az pedig egyértelműen nem a leágazást (a régi zöldet) jelezte. Mentünk tovább. Aztán egy idő után elővettük a lámpákat, mert töksötét lett lassan:

A Szívfájó-bércen megettük a túra 3. legmagasabb pontján járó csokit, és elindultunk a Tűzköves-forrás felé. Ez volt a túra tájékozódásilag legnehezebb szakasza. Amint rátértünk a zöld+ jelzésre, a valóság és a térkép/GPS mikrouniverzum jelentősen különbözni kezdett egymástól. Egy széles dózerúton utolértük Tamást (aki nem a „mi” Tamásunk, és a továbbiakban mindig róla lesz szó), aki akkor egy ideje már azzal múlatta kedélyesen idejét, h. fel-alá járkált az úton, és kereste a letérőt. A GPS jelezte is, h. hol megy át a z+ egy kis erdei ösvényre, majd ott szólok, mondtam, aztán szóltam is – ám ott valójában egy kb. másfél méter magas partfal volt, rajta meg áthatolhatatlan bozótos. Nem arról van szó, h. nem elég pontos volt a GPS helymeghatározása, mert az általa jelölt ponttól fel-le 50 méterre nem volt SEMMI letérő. Egy helyen, ahol MINTHA lett volna valami kis csapás, hősiesen átmásztam az árkon, és fel a partfalon (nem fogsz tudni lejönni, Halima, mondta Szamóca), de a bozótosba csak négykézláb tudtam bemászni. Visszamentünk vagy 100-150 métert, de semmi. Végül Tamás bevágott a susnyásba, láttam Szamócán, h. kételkedik a dologban, de ekkor már láttam, h. a letérőt nem fogjuk megtalálni, inkább hármasban, egy férfiemberrel kavarogjunk az erdőben, gondoltam, és mentünk Tamás után. Egy idő után egyszer csak találtunk egy z+ jelet, elindultunk rajta, a GPS még mindig máshol jelezte az utat, aztán egy idő után a két valóság szinkronba került egymással. Út, az nem volt. Egy sűrű erdőben mentünk, kerestük a következő jelet, és folyamatosan figyeltem a GPS-t, minek következtében kb. 10 méterenként orra estem, mivel út, mint említettem, az nemigen volt. Eltettem a GPS-t, csak később vettem elő megint, ellenőrzésképpen, állj, mondtam azonnal, mi történt, kérdezte az elöl haladó Tamás. A GPS szerint nem erre kellene jönni, mondtam, elindultunk visszafele, ott alul van valami útféle, mondta Szamóca, mi lenne, ha átvágnánk? Rövid vizsgálódás kiderítette, h. a kb. 5 méter mélységű szakadás ezt megakadályozza, visszamentünk odáig, ahol a GPS jelezte a letérőt, út az nem volt (mondjuk a másik irányba sem, tehát ezt nem igazán tekintetük relevánsnak), azért elindultunk arra, és hamarosan találtunk is jelet. Az „út”, illetve hadd mondjam inkább azt, h. menetirány innentől átváltott egy durván meredek lejtőbe. Egy kézbe fogtam a botokat, másikba a GPS-t, aztán rájöttem, h. ez így nem fog menni, figyeltük a jeleket, és a legkisebb kétségnél elővettem a GPS-t. Az „Állj!” felkiáltás hamar jelszóvá vált, egy párszor még elvesztettük az útirányt, de a GPS ügyes volt, és mindig visszataláltunk, ha lassúak vagyunk neked, nyugodtan hagyj minket, mondtam Tamásnak, de ő azt mondta, h. ő sem egy gyors ember, és innen már végig együtt mentünk. Hamarosan lejutottunk a királyházi műútig, sztárnavigátor-e vagyok, kérdeztem némi elégedettséggel. Innen a pont a Tűzköves-forrásnál már könnyen meglett. Én még nem jöttem le ehhez a forráshoz errefelé jártamban, pedig kár volt kihagyni. Nagyon érdekes: a sziklába vájt kis csatornában hangosan csörgedezik a forrás vize, egy kivájt kis kőmedencébe folyik, és innen megy tovább:

Merítős, ez egy merítős forrás, kiabáltam vissza Szamócáéknak, majd félresöpörtem a víz tetejéről a belehullott leveleket, döglött katicákat és egyéb nyomelemeket, és a poharamba merítve jót ittam a jéghideg vízből. Majd megtöltöttem a túratársak üvegeit is. Szamócának visszavittem a pohárban is egy ital vizet, elmeséltem a merítés fentebb részletezett körülményeit, ő kétkedve ivott bele a pohárba, majd közölte, h. ez neki túl hideg. Nem baj, én szívesen megittam. Leültünk kicsit a pontnál a tűz mellett, ettünk Szamóca mákos-banános sütijéből, Tamás vajas kekszéből meg az én datolyáimból, és mentünk tovább. Várt minket a Csóványos, ahova még fel kellett mászni, a Nagy-Mánán keresztül. Ők is benne vannak az első 50-ben, amikor felkapaszkodtunk a Nagy-Mánára, lekapcsoltuk kicsit a lámpákat, és Tamás, aki nagyon otthon van ebben, megmutogattam, h. melyik csillagkép micsoda. Annyira szép volt ez a pár nyugodt perc a rengeteg, szikrázó csillag alatt, és az, h. amikor felértük a Nagy-Mánára, még fenn volt a hold, aztán ahogy ott álltunk, pár perc alatt eltűnt a távolban sötétlő hegyek mögött, mintha csak minket várt volna, h. még elbúcsúzzon – soha nem fogom ezt elfelejteni.

Aztán pár perc múlva mentünk tovább, hiába jártunk erre világosban, letévedtünk az útról, aztán meglett a piros megint, de akkor már nem mindenki volt biztos abban, h. egyáltalán merről jöttünk, végül Tamás megoldotta a kérdést: amikor jöttünk, balra volt a Jupiter, nem emlékeztek? Hát, én nem emlékeztem, de igaza volt, mert amikor az útpontok közül kijelöltem a Csóványost, tényleg arra volt… innen már hamar fel is értünk, megint csak leültünk kicsit, Szamóca megette a mákos tésztáját, de én innen már nem nagyon tudtam enni, álmos voltam, már fáradt is, és a gyomrom ilyenkor sajna bezár. Ettem egy banánt, az még bement, meg egy zselét, ami elég rettenetes volt, de szintén lement. 57 km-ben eddig jöttünk majdnem 3000 szintet, a túra nehezebb része megvolt. Számomra azonban még csak most következett az igazi megpróbáltatás, a folyamatos küzdelem a mindent elborító álmossággal. Mondjuk Bányapusztáig nem volt akkora probléma, mert a túra legfélelmetesebb része következett: a Csóványosról le a kék háromszögön. A hegyoldalban egy kifelé lejtő, csúszós, köves útszerűség, néha fatörzseken vagy sziklákon kellett keresztülmászni, vaksötétben, csak a lámpáink világítottak, és eközben jobboldalt egy ki tudja, milyen mély szakadék, amelynek a mélyén, valahol a távolban, egy patak csörgedezett. Nagyon óvatosan, nézz a lábad elé, mondtam, Szamóca nem válaszolt, azt hiszem, mindkettőnket elborított a halálfélelem, nem is gondoltam álmosságra, egyszer megbotlottam és el is estem, de a csúszást elhamdulillah megállítottam. Párszor elvesztettük a jelzést, de a GPS segítségével mindig megtaláltuk, elhamdulillah, h. volt, különben még mindig a Börzsönyben bolyonganánk szerintem. Hát igen, az én Börzsönyöm, mondtam, amikor már meg mertem szólalni, hát, maradhat a tiéd, én nem fogom elszeretni tőled, vágta rá Szamóca. Pedig tudom ám, h. igazából tetszett neki a dolog, és a túra minden egyes pillanatát élvezte :).

NAGYON megkönnyebbültem, mikor Bányapusztára értünk, és még mindenki élt és épségben volt. Itt adtak gulyást, amiből mi nem kértünk, viszont a kulcsosház előtt állt egy almafa, amely alól felszedtem egy nagyon finom, rozmaring típusú almát, és a kedves pontőrök csináltak nekem egy 3 az 1-ben kávét, ami egy kicsit feldobott. Itt már találkoztunk egy feladó túratárssal, aki úgy döntött, h. kiszáll. Mi mentünk tovább. Fel kellett menni a Só-hegyre, nem találtuk a pontot, az útpontok között szerepelt, de a zöld háromszög jelzés végén, a pont pedig nem ott volt, hanem tovább a zöld csíkon, kicsit lejjebb, először brutálisan fel kellett menni, majd egy hasonlóan brutális lejtőn le, és megvolt. A pontőr szerint a z3 végén lévő csúcs, az a Sas-hegy, és ahol most vagyunk, az a Só-hegy. Nem vitáztam, mert gőzöm sincs, h. így van-e, illetve örültem, h. felértünk. Már csak 2 nagyobb felfele van, mondtam biztatóan Szamócának.

Nekem viszont itt jött e legnehezebb rész. Annyira elborított az álmosság, h. szó szerint elbóbiskoltam menet közben. Az út elég eseménytelen volt, miután a Só-hegyről leértünk, nem volt durva fel vagy le, és néha arra serkentem fel, h. belegyalogoltam az út menti bozótosba, vagy egy pocsolyába. Elértünk a kóspallagi elágazáshoz, a pontőröktől kérdeztem, h. van-e kávéjuk, persze nem volt, almát kaptunk, egy darabig utána tudtam normálisan menni, kicsit feldobott az, h. történt valami, de utána megint jöttek a bealvások – a következő pontig, ami megint a törökmezői halastó volt, nem sok emlékem van, kivéve az, h. leghátul mentem, vagy 10-15 méterrel lemaradva a többiektől, és néha elbóbiskoltam, aztán egyszer csak az út egyik oldalát keskeny, de mély vízmosás tette változatosabbá, ha ebbe belelépek, azt a bokám biztos meg fogja érezni, nem szabad elaludni, nem szabad elaludni, ismételgettem magamban, persze teljesen hiába… Elhamdulillah balesetmentesen elértünk végül a halastóig, mondjuk elég sok pocsolyába belemásztam félálomban, sikerült combközépig felcsapni magam sárral, de még mindig jobban jártam, mint az a túratárs, aki simán belegyalogolt a halastóba… A széles út pont nekivezet a tónak, és a part mellett teljesen elborították a vizet a lehullott levelek – egy fáradt ember az éjszakai sötétben nem veszi észre, h. ott valójában víz van. Nekünk már könnyebb dolgunk volt, mert az egyik pontőr nagyon figyelmesen odaállt a tó partjára, és lámpával világított nekünk, nehogy hasonló sorsra jussunk. A ponton amúgy is nagyon kedvesek és készségesek voltak, egyébként ugyanez volt a bányapusztai ponton is, és a Tűzköves-forrásnál, pedig ez utóbbinál nem is volt semmi ellátás (inkább mi kínáltuk a magányos pontőrt mindenféle édességgel). Egyébként is a szervezők és a pontőrök nagyon rendesek voltak, de ez a három pont külön kiemelkedett a kedvességükkel. Most is, Törökmezőnél, teljesen reményvesztetten kérdeztem („tudom, h. nem lesz a válasz, de…”) h. van-e kávéjuk – és volt. Kicsit már hideg, de tettem bele tejet és cukrot, mondta a hölgy, és gyanítom, h. a saját kávéját nyomta a kezembe. Ennivalóval is kínáltak, de az már nem ment le. 6,6 km van hátra, két nagyobb felfelével, állapítottuk meg. Az első felfelé nagyon hamar be is következett, a törökmezői turistaházig, innen aztán viszonylag könnyebb szakasz következett. Világosodott, kibontakoztak a reggeli fényben az erdő őszi színei:

Az álmosságom teljesen elmúlt a kávétól, fáradtan, de jó hangulatban beszélgetve mentünk, aztán elértük a kék csík azon szakaszát, ahol fel kell mászni Kövesmező felé, hát, a beszélgetés itt eléggé megszakadt, mentünk felfelé a szederindák között – itthon vettem észre, h. a karom tele van vágásokkal – eztán meglett ez is, a tetején megálltunk eltenni az egy ideje már felesleges lámpákat. Az erdőből kiérve jobbra fordultunk, még oda az aszfalt tetejéig fel kell menni, mutattam a távolba vesző útra. Szamóca csúnyán nézett, nem mondod, Halima, mondta, á, nem is, csak szórakoztatni akarlak, visszakoztam, pedig TÉNYLEG fel kellett menni, és még tovább is. Aztán a parkolótól megkerestük a lefelé vezető, meredek utat, amiről már előre elég negatív dolgokat meséltem a túratársaknak, de aztán végül is nem volt olyan durva, mint amire emlékeztem – vagy csak így a 90. kilométer környékére már mindegy volt…

Hamar leértünk a városba, a főútra kifordulva előre mutattam: ott a templom, ott a cél, jaj, ilyen messze, kérdezte kissé kétségbeesve Szamóca, a csaknem 500 méteres szörnyű messzeségbe vesző torony láttán. Persze csak meglett az a torony közelről is, a 90-ről jöttök be, kérdezték egy mellettünk elhaladó autóból, mert a cél már átköltözött a napközibe!

Bementünk, ismét csak örültek nekünk. Utánunk a feladókon kívül már csak 4 ember volt kinn. A szintidőből kissé kicsúsztunk, ennek ellenére elfogadták a teljesítésünket, mi pedig mindenféle lelkifurdalás nélkül a kitűzőt és az oklevelet. Én még soha nem csúsztam ki szintidőből, de úgy vélem, aki itt végigment, az megérdemli a teljesítést. Nekem ez egy nagyon kemény menet volt, már csak az éjszakázás miatt is, ami változatlanul nagyon megvisel, de amúgy is. Ennek ellenére élveztem a túrát, és úgy vélem, h. a kicsúszásunk elsősorban a rengeteg fel-alá kavargásnak, bizonytalankodásnak köszönhető, anélkül simán meglett volna az időnk. Úgyhogy erősen remélem, h. jövőre, amikor már tudni fogom, h. merre keressem a térképen tök máshol jelölt, titokzatos letérőt, illetve ne hozzon zavarba a régi-új zöld, meg ehhez hasonló apróságok, insallah belül leszünk az időn is.

Ja igen, merthogy insallah jövőre újra jövünk, Szamóca is nagyon szeretne :), mert mindkettőnknek nagyon tetszett a túra. Viccet félretéve, tényleg a Börzsöny legszebb részein megy – kár, h. jelentős részeit nem láthatjuk, lévén, h. töksötétben érünk oda – és hát, mint tudjuk, az én Börzsönyöm, az olyan, h. az ember soha nem unatkozik benne: mindig történik valami :)