Less Nándor emléktúra

Táv: 63,42 km

Szint: 2351 m

Erre a túrára idén muszáj volt előnevezni, ezért gondoltam, nem is megyek, mert egyedül messze van, úgy meg nem nevezek elő, h. ki tudja, megyek-e. Aztán M. Sz. szólt, h. ők előneveznek, és visznek engem is, ha akarom. Akartam. Előneveztem.

Tavaly voltam a 48-as távon, és akkor irigyeltem a 60-asokat, h. kimennek még a Tarkőre is, ami az egyik kedvenc helyem, nagyon szép a kilátás. Idén a 60-as távra neveztem, de ezt kissé beárnyékolta az időjárás-előrejelzés, ami még csütörtökön is 9 mm esőt ígért szombatra a Bükkbe. Azért persze mi megyünk. Esőkabát bekészít.

Előrebocsájtanám, h. egy csepp eső sem esett, sőt, szép, napos idő volt legnagyobb részt. Ezennel a meteorológiát kénytelen vagyok a madárbél-jóslással egy kategóriába sorolni. És akkor még vannak olyanok, akik az eltévedéstudományt támadják! Igazságtalan világban élünk, ez tény.

Jó régen jártam már a Bükkben, izgatottan vártam a túrát. Beállítottam az ébresztést reggel 4:15-re, a fiúk 5:15 – 5:30 között ígérték az érkezésüket, így lesz időm reggelizni, kávézni, pakolászni, gondoltam AKKOR MÉG. Reggel szólt is az ébresztő, még büszke is voltam magamra, h. szinte azonnal lenyomtam. Nem is voltam álmos. Azért egy másodpercre még hátradőltem a jó meleg ágyikóban. A másodperc leteltével felrezzentem, és rosszat sejtve néztem a telefonra. 5:10-et mutatott, valamint kis ikonka jelezte, h. 5:05-kor megkaptam M. Sz. lényegre törő, szűkszavú üzenetét: Elindultunk!

Ó, basszus, basszus, basszus! Ezek 10 perc múlva itt vannak, én meg még pizsiben heverek a paplan alatt, hát ezt nem hiszem el. Szerintem ilyen villámgyors öltözést még életemben nem produkáltam. Elhamdulillah a szendvicseket, innivalót még este megcsináltam, mindent behajigáltam a zsákba, váltóruha szintén összekészítve, kávé felejtős, pár sütőtökös-zabpelyhes sütit egy nejlonzacsiba gyömtem, a túracipőt be sem fűztem, rohanás le, még vettem a szomszéd kisboltban egy kis kólát, és a fiúk már itt is voltak. Az öltözködés végső fázisait és a reggelizést az autóban abszolváltam. Mire elkészültem, már majdnem le is értünk Cserépfaluba, a rajtba.

Kiszálltunk a kocsiból, ami annyira nem esett jól, 8 fok volt, de úgy fáztam, mintha -8 lett volna, elhamdulillah M. Sz. előrelátóan hozott egy termosznyi teát, amit ki is osztott azon nyomban, én kb. 10 centis kilengésekkel reszketve kapaszkodtam a forró pohárba:

Az előnevezésnek köszönhetően már a kezünkbe nyomták az elkészített itinert, a nevezési lapot is csak alá kellett írni. Szeretem, amikor ilyen gyorsan és zökkenőmentesen zajlanak a dolgok.

Nekem még volt egy kis dolgom. A túra kiírásában benne volt, h. van csomagszállítás, ezért én egy liter innivalót meg egy banánt előreküldtem Bányahegyre, mondván, az a túra fele, addig (az esetleges ellátással) kibírom Kövér Test 1 l tartalmával, a banán, hát, azt sem kell cipelni… A koncepcióm működött, ezt insallah más túrákon is ki fogom próbálni, például majd amikor Szamócával megyünk a Nahát 90-en, jól fog jönni ez a lehetőség.

Tamásnak még várnia kellett, mert ő természetesen a terepfutóra nevezett, ahol 8-kor volt tömegrajt. Mi viszont 7:15-kor neki is vágtunk, rajtam „C” polár, és M. Sz. sem hagyta a rajtban a kabátját. Ez azért volt hasznos, mert kb. az első másfél km után rájöttünk, h. melegünk van, és a fennmaradó mintegy 62 km-n cipelhettünk a cuccainkat, már mondhatom, h. szokás szerint.

Az első pontig volt egy egészséges, bemelegítő jellegű emelkedő, igyekeztem nem rátaposni a nyelvemre. Azért az első ellenőrzőpontot viszonylag eseménymentesen értük el, leereszkedtünk a durva lejtőn a pecsételőhelyhez, és megcsodáltuk a kaptárkövet:

Valamint, a pontőröknek volt GOMBÁJUK, hú, gombástojás, törtem ki lelkesen, ők felajánlották, h. vigyem csak el nyugodtan, de még volt majd 60 km… szóval sajna vissza kellett utasítanom ezeket a finomságokat:

Hamarosan, némi réten át beértünk egy szurdokszerűségbe, ami nagyon szép volt, hűvös, homályos, zöld:

Itt előzött meg minket a terepfutó mezőny élbolya, 2 ember, majd alaposan lemaradva az utó-élboly. Kiértünk a Dobi-rétre, ahol újra pont volt, és még jöttek a futók, az elejéhez egészen közel Tamás:

Pár szó után el is viharzott, nagyon jól futott, 9 órán belül be is ért, ez úton is gratulálok. Mi pedig lényegesen lassabb tempóban mentünk tovább a következő pont felé, én már elég éhes voltam, de a pontra mindenféle kenyereket ígértek, gondoltam, addig még kibírom. Érdemes is volt várni, mert a ponton csaknem embermagasságú kenyérHEGYEK vártak, hagyma, csalamádé meg vödrökben… Igen, meg fogom ezt enni, és igen, ide fogok pakolni MÉG egy kis csalamádét:

Még egy lekvároskenyérrel később elindultunk a következő pont, a sok csodát, meglepetést tartogató, kies Ódorvár felé, ami már innen is látszott:

Nem mondod, h. oda megyünk fel, mondtam kissé döbbenten, nem mintha nem lettem volta ott fenn már jó párszor, de ezért a felmenés nyers módja (t. i. BRUTÁL meredek) mindig sokkol kissé. Az elején a kellemes séta lassan emelkedőbe, majd egy függőleges, 10-es FOSfalba váltott, de legalább nem volt saras és csúszós, mint mikor először jöttem fel itt. A hegyoldal pedig kifejezetten szép, sőt, gyönyörű, egyik oldalon a fák:

másik oldalon a célobjektum:

Elhamdulillah viszonylag zökkenőmentesen felértünk, aztán elsétáltunk a pontig, ahol kaptunk csokit, aztán felkapaszkodtunk a sziklaszirtre, h. M. Sz. leírja a Bükk akármicsodái mozgalomhoz a kódot, és megnézzük a fantasztikus kilátást, és lefotózzunk engem:

Elindultunk lefelé, és nagyon örültem, h. nem felfelé kell itt jönni, illetve, h. majd 38 km-rel és 1500 m szinttel később SEM itt jövünk fel, hanem a harmadik úton, a hegy felől, ami szintén nem egy zenélő kúthoz tett séta, de még mindig jobb, mint ez az oldal – a felfelé igyekvő rövidtávosok arckifejezéseiről tanulmányt lehetett volna írni, le a kalappal előttük, amiért itt feljöttek.

Egres feltételes ellenőrzőpont ezúttal nem volt, gyors balkanyarral mentünk tovább Tebe-puszta felé, útközben M. Sz. felvilágosított, h. nem „Teve-puszta”, miként én gondoltam. Mondjuk annak mér értelme is lett volna. A 6 km-ben jelentősebb emelkedő nemigen volt, de folyamatosan kúsztunk felfelé. A ponton volt mindenféle, kóla, csoki, banán, sós keksz – a futók már elmentek, és minket intenzíven kínálgattak mindazzal, amit ők nem fogyasztottak el. A kólát el is fogadtuk, és almát is, ami nagyon finomnak bizonyult. Meg is ettem, még mielőtt befordultunk volna a Csúnya-völgybe. Mint tavaly is megjegyeztem, nevével ellentétben a Csúnya-völgy nagyon is szép, sőt, lenyűgöző, kétoldalt sziklás falak között, dús növényzetben mentünk. Elég hamar elértünk a Pénzpataki-víznyelőt, ami egy inverz forrás: jön a víz, de nem kifelé a földből, hanem éppen oda folyik be. Mint egy fordított felvételen, nagyon érdekes. A kedves, készséges pontőrfiúk egyike fel is kísért engem a víznyelőhöz, h. kukkantsak bele a lukba,

 és ott van a víznyelő-barlang, ahova 146 m mélyre is le lehet ereszkedni kötélen, sőt, vannak olyan emberek, akik ezt meg is teszik, pedig nem kényszerítik őket fegyverrel, sőt, túszként fogva tartott családtagjaikkal sem zsarolják őket. Az erről alkotott véleményemet megtartottam magamnak, miként arról folyó tűnődésemet is, h. vajon, ha nagyon-nagyon behúznám a hasam, beférnék-e a lyukon…

A pontot elhagyva, egy fairtásos részen áthaladva találtuk ezeket a fatörzseket, majd otthon megszámoljuk az évgyűrűket, mondtuk:

Indultunk tovább Répáshuta felé, erről a faluról annyira nem kellemes emlékeim voltak, egész pontosan az, h. az egész falun VÉGIG brutálisan felfelé kell menni. M. Sz. azonban megnyugtatott, h. nem így van, rosszul emlékszem. Először lemegyünk a faluközpontba. Na, onnan aztán tényleg végig brutálisan felfelé kell menni, egészen a bánya-hegyi parkolóig, ahonnan meg még brutálisabban. És így is lett. Viszont Répáshután láttuk ezt a két farakást, amelyekben igencsak fantáziadúsan halmozták fel a téli tüzelőt, a ház előtt üldögélő nénike készségesen adott engedélyt a fotózásra:

Aztán a falu végén még egyszer megálltunk, mert elhamdulillah a GPS siporgott, h. az elemek lemerülnek, ezért elemet kellett cserélni, pont az emelkedő tetején, micsoda szerencse. Innen aztán az erdei út is tartogatott még kihívásokat, míg végül megérkeztünk a pontra, ahol nagyon kedves nénik pecsételtek, adták át az ideküldött csomagomat, és próbáltak minket etetni mindenféle jóval, még házi süti is volt, ami persze a legjobb volt mindenből. M. Sz. megkérdezte, h. a zsíros kenyerek mellett nem lehet-e nekem vajasat kapni, mire az egyik néni rögtön kent három óriási szeletet, elég lesz, kérdezte féltő gonddal, én persze csak egyet tudtam megenni, meg akkor már az ideküldött banánomat, h. ne kelljen cipelnem. A húgomtól kapott mentolos izo-porból készült italt megkóstoltattam M. Sz-kel, aki utána hosszasan gondolkodott azon, h. a húgom miért haragszik rám ennyire. De most komolyan, ez meg van romolva, mondta kissé kétségbeesetten. Vagy biztos, h. az üvegben nem volt valami romlott leves, amire ráöntötted az izót? Mondjuk egy vizesüvegben miért is lenne romlott leves, ezt még mindig nem értem, de az izó elsőre tényleg megdöbbentő. Amikor elsőt kortyoltam belőle, nekem is az jutott eszembe, h. miért támad saját testvérhúgom ily fondorlatosan hátba, de aztán úgy találtam, h. mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni.

Táplálkozás után indultunk tovább, Három-kő érintésével Tar-kőre. Három-kő felé stílusos útjelző mutatott:

és tényleg...

Útközben azon gondolkodtam, h. mi is az a Három-kő, de aztán a jelentős emelkedők ezt a gondolatot mintegy kiűzték a fejemből. Három-kőn persze már tudtam, h. hol vagyunk, ezt a kilátást nehéz elfelejteni, ráláttunk Tar-kőre is, le is fotóztam:

Innen Tar-kő már nem volt messze, és azzal is biztathattuk magunkat, h. a túra szintkülönbségének nagy részét már letudtuk. Mondjuk, még… igen, még egyszer fel kell menni Ódorvárba, de ezzel egyelőre nem foglalkoztam. Ha már Három-kőről lefotóztam Tar-kőt, az volt az igazságos, h. Tar-kőről is lefotózzam Három-kőt:

Rövid pihenés után mentünk tovább, lefelé, és út közben találkoztunk egy elég kétségbeesett iskolai osztállyal, akik szerintem ott, a nagy büdös semmi közepén kezdték lassan-lassan megérteni, h. a tanár úr elszámította a túra teljesítéséhez szükséges időt, és szépen rájuk fog sötétedni a Bükk kellős közepén. Aztán pedig utolértünk egy gombászó társaságot, akiknél rengeteg gomba volt, de a legjobb, az az élen haladó bácsi volt, akinek a hóna alatt egy focilabdánál is nagyobb pöfeteg díszelgett, hát, olyan 2-3 kilós lehet, válaszolta lelkes kérdésemre. ez után egy darabig rántott gombára és gombástojásra gondoltam.
Hamarosan elérkeztünk Imó-kőhöz, amit nagyon szeretek, és nagyon szeretném egyszer működés közben is látni. Ez a hely ugyanis egy időszakos karsztforrás, vagyis csak tavasszal, a hóolvadás után megy, olyankor viszont vastag sugárban tör elő a víz ebből a lukból, ami közelebbről szemlélve valójában egy karsztbarlang:

Miután megszemléltük, felszedtem egy kis lapos kőszilánkot, Imókő-kő néven immár kőzetgyűjteményem egyik kedvenc darabját képezi. Kisvártatva meglett a pont, innivalót és almát kaptunk. Közbeszúrnám, h. a túrán végig etettek minket, saját ennivaló nélkül is simán végig lehetett volna menni, és a szervezés minden tekintetben tökéletes volt. A szalagozást jól tudtuk követni, még ha egyes helyeken le is volt szaggatva. Az útleírásról ismét nem tudok nyilatkozni, mert ott volt M. Sz. (hipernavigátor), én csak mentem utána, néha lelkesen sikkantottam: itt egy szalag!, de hozzájárulásom a navigációhoz ennyiben ki is merült.

Furcsa belegondolni, h. jövő héten, ha majd insallah megyünk Szamócával a Nahát 90-en, bizony, nekem kell majd navigálni, de insallah igyekszem megfelelni a feladatnak. Ha vasárnap reggelig nem jelentkeznék, küldjetek expedíciót és keresőkutyákat a Börzsönybe, illetve a Bükkbe és a Mátrába is, hátha átnavigálok.

A karthauzi kolostornál újra adtak enni és inni, ekkor már erősen sötétedett, a tűz égett, a pontőrök felkészültek az éjszakázásra:

Én reménykedtem benne, h. az Ódorvárra vezető emelkedő feléig még kibírjuk lámpa nélkül, mert akkor ott szépen megállunk, előszedjük a lámpákat, és közben én megpróbálok lélegezni. Sajna azonban, mihelyt a fák közé értünk, és találkoztunk az átkelni való patakkal, rájöttünk, h. ez így nem fog menni, és a lámpaelővétel csodás lehetőségeit elpazaroltuk még az emelkedő legalján. Aztán nekivágtunk, az emelkedés két etapban zajlott, a Völgyfő-ház előtti és a Völgyfő-ház utána emelkedő szakaszra bonthatnám, amely utóbbi már eléggé nem esett jól. Azért felértünk elhamdulillah. Az ódorvári pontőrök megint kajával, kólával, sörrel, csokival kínáltak („Vigyetek haza is, a gyerekeknek!”) Nem is kérettem magam, vettem egy csokit, egy nápolyit, majd még egy csokit. Pedig innen már csak kb. 8 km volt hátra, és abban se sok szint.

Ekkor már töksötétben, néhol botladozva mentünk lefelé, az itiner szerint megkerültük a Mákszemet, de h. az mi, arról fogalmam sincs, egy hegyre tippelnék, de a sötétben nem láttunk semmit. Kiértünk a műútra, egy darabig követtük, aztán egy réten átvágva megérkeztünk a Nyomó-hegy aljára, ami a túra utolsó nagy nekifutása, rövid, de durva emelkedőn jut fel az ember a hegyre az utolsó pecsétért. Megszerzése után ereszkedni kezdtünk, az út kellemetlenül köves volt, nem esett jól túl a 60 km-en. Viszont az utat feldobta az, h. M. Sz. talált egy ilyet – én észre se vettem:

Megérkeztünk a falu pincesorára, aztán már aszfalt a lábunk alatt, mellénk szegődött egy kutya, és követett egy darabig, megláttuk a célt, beértünk. Pecsét, oklevél, kitűző, aztán lementünk az alagsori ebédlőbe, ahol Tamás várt minket, ettünk, beszélgettünk. Átöltözés után indultunk haza, és próbáltam nem elaludni a kocsiban, de ekkor már nagyon fáradt voltam. 11 körül raktak ki a fiúk az Oktogonon, először gondolkodnom kellett, h. ez a járás dolog, ezt hogyan is csináltam régebben? Aztán 1-2 lépés után visszarázódtam, végül is gyakorlom eleget.

Még bementem a kisboltba egy üveg szénsavas ásványvízért, a liftbe egyszerre szálltam be a felettünk lakóval, nem néz ki jól, mondta határozottan némi kritikus szemlélődés után. Épp most mentem 63 km-t, feleltem. Mivel, kérdezett. Gyalog. Hát, az nem normális, foglalta össze sommásan. Pedig az, tényleg. Mi azért eléggé élveztük.

Nagyon jól éreztem magam a túrán, a Bükk csodálatos, mint mindig. A szervezés remek volt, és én úgy vettem észre, h. tavalyhoz képest nem volt az a nagy tömeg – ez is jót tett a túrának. Insallah jövőre is itt leszünk!