KINIZSI 100 – Last Minute Projekt

Táv: 100 km

Szint: 2775 m

Mint ezt bizonnyal észrevettétek, szeretek túrázni. Vannak azonban olyan túrák (bár nem sok), amelyek nem vonzanak a legkevésbé sem. Eszembe se jut, h. részt vegyek rajtuk. Még csak nem is vágyok rá. Ezek alapvetően 2 csoportba sorolhatók: (1) a hosszú, ám kevés szinttel (pl. 60 km / 20 m) bíró túrák, és (2) a Kinizsi 100.

Hogy mi bajom a Kinizsivel? Nem az, h. hosszú. Még csak nem is az, h. túl sokan vannak.

Ha valaki megkérdezi: és te sportolsz valamit? Általában azt felelem: túrázom. Erre létezik egy standard „A” és egy standard „B” válasz:

„A” Hát, az nem sport.

„B” És a Kinizsin voltál már?

Még azok is ezt kérdezik, akik a Kinizsin kívül egyetlen egy túrát sem lennének képesek megnevezni… iszonyat idegesítő szerintem. Vannak ennél hosszabb, nehezebb, szebb útvonalon vezető stb. túrák, de mégis ezt az egyet hájpolják. Ó, a Kinizsi, annak milyen hangulata van, ó, a Kinizsin ez volt, a Kinizsin az volt… abba is hagyom gyorsan, mielőtt megjelennének a Kinizsi-hívők, és végrehajtanák belem rituális kieresztését.

Szóval, nem akartam a Kinizsire menni. Előbb mentem volna egy 60-as alföldi túrára, szerintem… ÁM a Sárga 70-en Szamóca megosztotta velem, h. ő márpedig menni akar, és nem csatlakoznék-e be hozzá az éjszakai részre, h. ne legyen egyedül, valahol útközben találkoznánk, és a végét vele menném.

Hát, ez így nekem nem tetszett. Akkor legyen már meg rendesen insallah. Legalább igennel tudok majd válaszolni a fenti kérdésre.

Kicsit zavart, h. a Kinizsi-hívők többnyire már hetekkel, sőt, hónapokkal korábban arról beszélnek, h. hogyan készülnek a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetésre: futni járnak, krémeket szereznek be különböző testrészeik kidörzsölődése ellen (nem akarok közelebbit tudni erről), vízhólyag-ápoló technikákat osztanak meg egymással, stb. Én meg 2 héttel előtte kezdek el gondolkodni azon, h. menjek-e… No mindegy, a Mátrabércre tényleg rendesen készültem, többet semmiképpen nem tudtam volna. Kidörzsölődni nem szoktam, vízhólyagom életemben nem volt elhamdulillah, rendes cipőm meg zoknim viszont van, szóval, vágjunk bele.

Erre a túrára kell orvosi igazolás, igen, tudom, SOKKAL hosszabb meg nehezebb túrákra meg nem kell, de ez van, ez egy ilyen túra, akinek nem tetszik, ne nevezzen.

Ezen a túrán nincs ellátás, útközben adnak teát, a végén meg egy tál levest. Igen, tudom, más túrákon meg villás targoncával hordják a nevezők után a nápolyiszeletet, de ez van, ez egy ilyen túra, lásd mint fentebb.

1. Az első akadály leküzdése

Nem szoktam beteg lenni, elhamdulillah. Ebben az évezredben még nem voltam orvosnál. A háziorvosom már rég nyugdíjba ment, azt sem tudom, ki van helyette. Ez az igazolás kicsit idegesített. Hogy fog egy vadidegen nekem igazolást adni arról, hogyaszondja hosszú távú túrázásra alkalmas… azért csak elmentem a dokihoz, nagy nehezen megtaláltam. Mit írjak, és hova, kérdezte ő, miután frissítette a gépben a csaknem 20 éve nem látott adataimat. Hát nem tudom, doktornő, hogy kéne ezt csinálni, menjünk ki, és fussak 3 háztömböt, vagy mi? Kérdeztem kissé idegesen. De hát sportol, nem, szegezte nekem a kérdést. Persze, feleltem. És rendszeresen, kérdezett tovább. Hajjaj, feleltem. Akkor adja már ide azt a papírt, mit írjak? Részt vehet, aláírás, pecsét, feleltem. Na, tessék, jó túrázást, menjen csak, nyomta a kezembe, az asszisztens pedig széles mosollyal integetett a monitor mögül, hajrá, hajrá, mondta kedvesen, bíztatóan.

Igazolás kipipálva.

Aztán szerdán előneveztünk Szamócával, befizettük a 3000 forint nevezési díjat, leadtuk az igazolásokat.

A sógorom elég sommásan alkotott véleményt elmeállapotomról – hát, nem elég, h. gyalogolni akarsz 100 km-t, de még ennyi pénzt is fizetsz érte?

2. Készülődés

A készülődésem nagyrészt abból állt, h. (1) edzettem tovább, mint eddig is, (2) normálisan ettem, mint eddig is, (3) belegondoltam, h. mit és mennyit ennék 24 óra alatt, 100 km-n, és (3) megvettem ezeket a dolgokat.

Csütörtökön elkezdtem azon gondolkodni, h. vajon a szilvás gombóc megfelel-e a glikogénraktárak feltöltéséhez. Egészen rövid gondolkodás után igennel szavaztam. Csütörtökön az előadás után szilvás gombócot ettünk. Én még pénteken is a maradék 2 db-ot.

Szombat hajnalban így nézett ki mindaz a cucc, amit magammal akartam vinni (plusz még persze Kövér Test, polár és kesztyű a hideg éjszakára):

Háromszori átpakolás után sóhajtva eltettem a kis 18 literes nyári zsákomat, és előszedtem a 25 literes télit. Elindultam a 6:10-es hévhez.

3. Túra

Szamócával a rajtban találkoztunk, ilyen sor állt:

Szamóca, köröm-projektjének folytatásaként, ezúttal a túrán követendő jelzéseket festette fel sorrendben a körmeire, nehogy eltévedjünk:

Elhamdulillah nekünk, előnevezetteknek csak a rajtoltatáshoz kellett beállni, ami elég gyorsan ment, 6:55-ös rajtidővel el is indultunk a Kevély irányába, mondjuk a sor, az nem sokat csökkent:

Megbeszéltük, h. nem sietünk, igyekszünk normálisan menni, a szintidő meglegyen, a többi nem fontos. Ezért a Nagy-Kevélyen persze nem maradhatott ki egy tájképes fotó:

Amikor a csobánkai műútra leértünk, amely 9,75 km a rajttól (kilenc, nem kilencven, KILENC km basszus), már elkezdődött a túra egyik legidegesítőbb vonása: a depósok. Gy. k. azok, akik nem kívántak hátizsákkal gyalogolni, hanem beszervezték anyucit/apucit/barátot/barátnő stb., h. jöjjön utánuk kocsival, és minden, akár a legkevésbé is megközelíthető (vagy általuk annak gondolt) helyen állja el mások útját a kocsival, hajtson köztük lépésben a célszemélyt keresve, nyissa rájuk az ajtót, dohányozzon az orruk alá, és a csomagtartót kitárva a hűtőtáskából elővadászott pacalpörkölttől kezdve a tejfölös rácpontyon át mindennel kínálja egyszem csemetéjét/szívszerelmét/stb.:

Mondjuk persze, elhiszem, h. könnyebb egyetlen félliteres kulaccsal meg az igazolólappal végigmenni, mint cipelve 24 óra teljes ellátmányát, meleg(ebb) ruhát, esőkabátot stb. DE az én érzéseim szerint éppen ez a valódi túrázás, illetve részét képezi annak. Egy futóversenyen megértem a dolgot, de ez nem futóverseny volt, legalábbis a depóztatott illetők túlnyomó többsége nemigen szaladgált. No, mindegy. Az első ilyen depósmegálló eléggé szíven ütött, aztán megbékéltem vele, h. ilyen is van, mindenkinek szíve joga úgy túrázni, ahogy akar.

Átvágtunk a depósautók között, mentünk tovább. A következő ponton, majdnem 15 km-nél, Hosszú-hegyen akkora sor állt a pecsétért, h. túltett még a rajton is:

18 percet álltunk, közben ettünk-ittunk, majd elindultunk a Pilis nevű hegy felé, amelyen én még sosem jártam, de nagyon tetszett. A felfelé vezető szerpentint a turisták előszeretettel vágják át, letaposva egy csomó védett növényfajt, ezért a kritikus helyeken feliratok figyelmeztették az erre pályázókat:

Sőt, még rendezők is álltak ott, figyelvén, h. ki nem bír az úton maradni.

Fentről a kilátás remek volt:

A Pilis-nyergi ponton, ahol a 25-ös táv célja is volt, egész kis majális volt, kivéve körhinta, amit én kifejezetten hiányoltam. De amúgy tényleg, lehetett venni túracipőt meg fejlámpát, és pénzért mindenféle enni-innivaló volt:

És még volt biztató felirat is:

Megint ettünk, és siettünk tovább, Kesztölc felé, ahol Szamóca szerint van egy söröző, ahol (1) van mosdó, (2) iszunk kólát. Hát, söröző tényleg volt, de zárva, előtte teherautóról árulták az üdítőt (350 HUF/fél liter), vettünk kólát, és reménykedtünk benne, h. találunk kutat, mert Kövér Test már kifogyott. Az előrejelzés szerint SOKKAL hűvösebbnek kellett volna lennie, mint volt – IRL nagyon meleg volt, tűzött a nap, és már 33 km körül jártunk. Elhamdulillah az egyik kertes háznál az ott lakók ANNYIRA rendesek voltak, h. a kerti slagot kivezették a ház elé, h. a mezőny tagjai vizet tölthessenek belőle, mindezt teljesen ingyen és nagyon kedvesen tették, a néni és a kisunoka mosolyogva figyelte a túrázókat, akik töltöttek, mosdottak és örültek:

Megkérdeztem, h. a kicsi lány elfogad-e viszonzásul egy marcipános csokit az úti készletemből, de ez csak halvány árnyéka annak, amivel ők segítettek nekünk. Megtöltöttem Kövér Testet, és beleszórtam 2 csomag izót, amelyek eltérő márkájúak voltak. Megállapítottam, h. az egyik alighanem pattogatott kukorica ízű, a másik meg hányásízű. Az eredmény a kihányt pattogatott kukoricára emlékeztetett. Most komolyan, szerintetek mekkora piaci rés mutatkozik pattogatott kukorica ízű izotóniás italporok terén? Mindegy, megittam azért.

Dorog, a 40-es táv céljával, már csak pár km volt. Itt igazából nem történt semmi, csak az, h. elindultunk felfelé a Nagy-Gete nevű hegyre, amiről a már helyismerettel rendelkező túratársak rémtörténeteket meséltek. Pedig nem is volt vészes, főleg felfelé nem, kellemesen leküzdhető emelkedő, mondjuk meleg, az volt, az izó fogyott, Kövér Test horpadt. Fenn a ponton pecsét, utána leültünk a kövekre az út mellett, és, hát, a változatosság kedvéért ettünk… 43 km körül jártunk ekkor, és megbeszéltünk Szamócával, h. 10-15 km-emként eszünk valamit, nehogy aztán a százas végére elhervadjunk… Én vittem magammal egy kis dobozban előre felvágott és megsózott paradicsomot, ezt nyomtam a szendvicsemhez, és fantasztikus újításnak bizonyult, mert nagyon jól esett, és a só is kellett, mert ekkor már vastag rétegben ült az arcunkon.

A Nagy-Getéről lefelé sokkal durvább volt, mint felfelé, köves, meredek lejtő, előttem is, mögöttem is estek-keltek a túrázók, én megúsztam elhamdulillah. Leérvén egy iszonyat poros és napsütötte napraforgóföldön haladtunk:

És a panoráma is remek volt. Ha valaki esetleg tudja, h. mi az a hármas hupli a jobb szélen, ossza meg velünk:

Viszont láttunk közben egy huplit, ami Szamócának nagyon tetszett, majd insallah visszajön megmászni privátban, mert most hiába bíztattam, h. szaladjon csak fel, megvárom:

Amúgy innentől Mogyorósbányáig volt talán a legmelegebb, tűzött a nap, árnyék nem volt, én konkrétan eléggé szenvedtem. Aztán beértünk a tokodi pincékhez, ahol a helybéliek rendkívül kedvesen fogadtak, húztak vizet a kerekeskútból a mosdáshoz:

És volt vizes-zsíroskenyeres frissítés is:

Itt kaptunk kinizsis bögrét, aminek nagyon örültünk, nem is számítottunk rá (a képen már a túra után, kissé… khm… nyomelemes):

3 km múlva pedig megérkeztünk Mogyorósbányára, ahol volt kút (Kövér test ismét kiürült eddigre), vendéglő és ellenőrzőpont. Minden folyadéktartályt feltöltöttünk, én kávét is akartam, de pont előttem elromlott a kávégép, úgyh. ezt bebuktam sajna. Bekaptunk egy müzliszeletet. Szamóca arrébb akarta tenni a zsákomat, Halima, meg sem bírom emelni, ezt akarod te cipelni, kérdezte döbbenten. Emeld csak meg a sajátodat, mondtam széles mosollyal. Az sem volt könnyebb. Mindegy, nem akartuk kockáztatni, h. ne legyen vizünk. Kb. fél óra pihenés után indultunk tovább. Ekkor jártunk 52 km-nél.

A pont után egy kivételes szakasz következett. Hosszú ideig úgy mentünk az erdőben, h. sem előttünk, sem mögöttünk nem volt senki – mintha egyedül túráztunk volna. Nagyon élveztük. Egy óra alatt átértünk az 5 km-re lévő Péliföldszentkeresztre, ahol mosakodtunk és ittunk a forrásnál:

Innen egy darabig felfelé mentünk. Aztán megint felfelé. És még mindig felfelé. Kb. 600 m szint volt a kb. 15 km-ben, ami nem olyan durva, de annyira frissek sem voltuk már. Ráadásul közben ránksötétedett, lámpát kellett kapcsolni:

Mondjuk én szeretek sötétben menni, és annyi lepke sem volt, mint a Sárga 70-en.

Bányahegyre már teljes sötétségben értünk, adtak teát, leültünk enni, megettem az utolsó szendvicset és a maradék paradicsomot, mások is pihentek itt, néhányan teljesen eldobva magukat:

Ez után a pont után jött nekem a túra első nagy holtpontja. 73 km-nél jártunk. Nem voltam fizikailag iszonyat fáradt, persze, éreztem, h. ennyit még soha életemben nem mentem, de jól bírtam. Nem fájt semmim. De ANNYIRA álmos voltam, h. többször szó szerint elaludtam menet közben. Ilyenkor pár lépés után óriásit botlottam, elhamdulillah konkrétan nem estem el egyszer sem. Ezeken Szamóca remekül szórakozott és nevetgélt, én meg utána egy pár percig próbáltam nyitva tartani a szemem. Így mentünk 11 km-t a kolduszállási elágazásig. A depósautó-forgatagban kicsit felébredtem. A ponton kaptunk teát, ami nem volt jó, az előző ponton kapottal ellentétben, az nagyon finom volt, ez viszont pocsék, ki is öntöttem a felét. Megettünk a magammal hozott szőlőt – ami szintén remek volt – én ettem egy zselét, más már nem ment. Azt hiszem, kissé álmos voltam már:

Aztán innen a túra utolsó nehéz szakasza következett: két hupli az itineren, a baji templomromig ezeket még meg kell mászni… Találkoztunk két elcsigázott fiatalemberrel, pont mondtam Szamócának, h. 87 km-nél járunk. Ezután az egyik srác szó szerint 2-300 méterenként megkérdezte, h. mennyit jöttünk. Mondjuk én igazából örültem, mert legalább az álmosságom elmúlt. A GPS nézegetése közben túlmentünk egy elágazáson, de utánunk szóltak elhamdulillah, különben még most is mennénk szerintem…

Az éjszakai erdő nagyon szép és érdekes volt, a baglyok huhogtak, a bokrok közül egy zölden fénylő szempár figyelt minket, olyan térdmagasságnál kicsivel magasabbról, erről fogok álmodni, mondta Szamóca megborzongva. Egy elágazásnál mi balra fordultunk, az előbbi fiatalok majdnem jöttek utánunk, nektek arra kell menni, mondtam, erre a női mosdó van… Aztán már nem láttam őket, insallah rendben beértek.

A baji templomromnál, 93 km-nél pecsételtünk. Kicsit leültünk, vizet öntöttem a fehérjémre, lenyomtam, majd rövid gondolkodás után még egy zselét, remélve, h. jól megférnek együtt. Elhamdulillah megfértek.

Innen már lámpa nélkül mentünk tovább, kivilágosodott, és a Tatára tartó menetoszlop már jól látszott a reggeli fényben:

Ez az utolsó 7 km, 15 m szinttel már gyorsan lement, eltekintve attól, h. nekem újabb álmosságrohamom lett, leragadt a szemem menet közben, a jobb oldalammal telibe kaptam egy kerítésoszlopot, az egész kerítés beleremegett, Szamóca ismét jól szórakozott. Próbáltam nyitva tartani a szemem, végül pontosan 23 órás menetidővel értünk a célba:

Átvettük a jelvényt és a kitűzőt:

Aztán Szamóca férje megérkezett, elvitt engem a vonatig náluk, így 9 után értem haza. Zuhany, és alvás – 2 körül keltem fel arra, h. BRUTÁL éhes vagyok, és valamit meg fogok enni…

Azóta egy jó darabig folyamatosan ettem – sült hús, mandarin, saláta, joghurt… még ennék, szívem szerint, de elhamdulillah más már nincs itthon.

4. Mérleg

A túrán elfogyott:

- 3 l izó (grapefruit, pattogatott kukorica és hányás ízű)

- 1 l light kóla

- 2 l víz

- 1,5 pohár tea

- 1 energiaital

- 2 szendvics

- 3 paradicsom
- 1 zacskó sós kesudió

- 3 banán

- 3 müzliszelet

- 2 kis marcipánszelet

- 3 fehérjeszelet

- 1 protein shake

- 25 dkg szőlő

- 2 zselé

- 5 tabletta magnéziumos szőlőcukor

- 3 kalcium-magnézium tabletta, 1 ampulla l-karnitin

No, most mondjátok, h. nem enni járok a túrákra :)

5. A Nagy Kérdés

Mindenki azt kérdezi: na, és milyen volt a túra?

Amikor kb. 80 km-nél jártunk, hátrafordultam Szamócához, te, én rájöttem valamire, ráadásul a magamfajta tudományos kutató számára oly értékes empirikus módszerrel jöttem rá. No mi az, nyögte ki nem túl lelkesen. 100 km, az sok, feleltem tudományos alapossággal…

Nem annyira a fizikai igénybevétel volt sok, azt bírtam, hanem az, h. ANNYIRA álmos voltam. Én 10-kor már alszom, 7-8 órákat szoktam aludni, nem bírom az éjszakázást. Emiatt szenvedtem a legjobban. Nem tudom, h. azt hogy lehetne leküzdeni, ha ESETLEG további 100-as túrákra adnám a fejem :)

Amúgy: nem lett vízhólyagom, nem dörzsölődött ki sehol semmim, nem ment szét a térdem/bokám/semmim. Látjátok, nem is vagyok igazi kinizsis…

HABÁR! Lett egy kék foltom a csípőcsontomon, amellyel félálomban telibe kaptam az említett kerítésoszlopot. Lehet, h. mégis bevesznek a bandába?