Téli Turul – Zongor 45

Táv: 44,9

Szint: 1057

Nem sokat vártam ettől a túrától. Egynek jó lesz, gondoltam, más nincs ezen a hétvégén, márpedig menni kell, egyrészt a zselésedést megelőzendő, másrészt, mert szeretek menni. Legyen hát ez, a táv pont az én távom, a rajt közel, az út felét már ismerem, végigmegyek, oszt jóvan.

Előrebocsátanám, h. az évtized kellemes csalódásának bizonyult a túra. Az útvonal jó volt, oké, h. ezerszer voltam már Nagykovácsiban, de pont ezen az útvonalon még soha (bár az egyes részeit az útvonalnak már bejártam, de így, együtt ez volt az első). Ezt egyszer veletek is kell próbálni insallah. Az útvonal második részén pedig még nem jártam, és nagyon szép helyeket érintett. A rendezők végig extra kedvesek voltak, az ellátás hihetetlen jó, a résztvevők pedig rendesek és civilizáltak.

Éjjel a túráról álmodtam. Nagykovácsi környékén találkoztam Valival álmomban – talán emlékeztek a mecseki túrán mentünk együtt – ő ott kavargott az erdőben, és panaszkodott, h. nem tudja, merre van Nagykovácsi… No, gondoltam reggel, insallah én csak nem fogok eltévedni.

Reggel 7 után nem sokkal már a Déli pályaudvar aluljárójában voltam, ahol az egyik büfében lehetett rajtolni. A büfé kicsi, a nevező sok, de ettől függetlenül zökkenőmentesen zajlott minden, mert a nevezők és a szervezők is együttműködők és normálisak voltak. Huszas, kérdezte tőlem az egyik rajtoltató, á, 45 feleltem, és nemsokára megkaptam a 7:15-ös rajtidőt, és indultam is. Nem is tudtam, h. itt a Déli közelében is van egy turul-szobor. Elfelejtettem lefotózni, de tényleg van, az volt az első ellenőrzőpont.

A túra elején rengeteget kellett felfelé menni, és volt egy brutálisan hosszú lépcsősor is, ami egy 10-es FOSlépcső skálán simán volt egy 8-as:

Amúgy jöttem már erre, vagy a Tojás 40-en, vagy a Zöld 45-ön (vagy mindkettőn?), de a lépcsők azóta sem lettek kevesebben. A 2. pont a Széchenyi-emlékműnél volt, itt már látszott a fényekből, h. a reggelre ígért eső alighanem el fog maradni…

kicsit szomorú voltam emiatt, lélekben arra készültem, h. esőben fogok menni, rég volt már eső, és én nagyon szeretem. 

A következő szakasz Normafáig elég eseménytelen volt, igyekeztem kilépni, a ponton kaptunk csokit, tovább a zöld+on Makkosmária felé – és itt ért a meglepetés. Arra készültem, h. nagy sár lesz, ami az eső hatására csak még több lesz majd. Hát, ehelyett a zöld+ végig le volt fagyva, szinte egész úton tükörjég:

 Ha eső nem is, teljesítménytúrázó az sok esett ezen a szakaszon. Én elhamdulillah nem, bár elő kellett szednem a botokat, és még azokkal is bemutattam néhány érdekes figurát, amelyek bizonnyal 10-es pontszámot kaptak volna a műkorcsolya VB-n. Mögöttem egy bácsi jó nagyot esett, de elhamdulillah felkelt és ment tovább. Én elhamdulillah esés nélkül és egészben értem Makkosmáriára, kaptunk teát, innentől már nem volt annyira durva a jég, persze azért még figyelni kellett. A Petneházy-réten már a sár is mutatta magát, de még mindig jó tempóban lehetett menni. Hamarosan elértük a Vörös-pocsolyát:

Megint alig van benne víz. Errefelé a piroson visszagondoltam a Piros 50 túrára, ó, itt vettem elő a lámpát, gondoltam nosztalgikusan, valamint most világosban felfedeztem azt a helyet is, ahol sötétben rossz irányba mentem, és a GPS segítségével találtam csak vissza a piros jelzésre, az NHO módszerrel. Négy és fél óra alatt értem a 22,6 km-nél lévő nagykovácsi ellenőrzőpontra, de olyan fáradtnak éreztem magam, mint aki legalábbis 50 km-t ment. Bent a nagyon kedves hölgytől kaptam egy brutál finom meggyes rétest – kedvenc sütim – és teljesen hihetetlen módon kaptunk úticsomagot is: 2 zsemlét meg 2 kockasajtot, mindenkinek külön nejlonzacsiba csomagolva. Ez annyira figyelmes dolog volt, és nem is számítottam rá, h. teljesen meghatódtam. 

A másik meglepetés akkor ért, mikor egyszer csak rám köszönt valaki – és Vali volt az! El is meséltem neki, h. róla álmodtam.

Kinn a templom előtt leültem a napon egy padra, ettem-ittam, és olyan csoffadtnak éreztem magam, h. több mint fél órát ücsörögtem ott, pedig soha nem szoktam ilyet tenni. Nagy nehezen összeszedtem magam, és nekivágtam a sárga sávnak Perbál felé. Ez az út egyszerre volt jeges és sáros, és rendkívül csúszásveszélyes. Amikor beértünk az erdőbe, ez sokat javult, az út is nagyon szép volt:

A kilátás is: 

Itt többen kerülgettük egymást, két 2-3 fős csapat, egy hölgy és én. Legalább nem paráztam (annyira), h. rossz felé megyek. Elértük az itinerben is említett létrát, amin át kellett mászni a vadkerítésen, itt jött a probléma:

Ha jól megnézitek, látjátok, h. a túloldalon egy fok hiányzik. MOST MÁR, a képről én is látom… ám akkor, amikor éppen háttal ereszkedtem lefelé a létrán, NEM láttam. Egyszer csak a létra eltűnt a lában alól, én becsúsztam a két fok közé, és eléggé kétségbeesetten lógtam a felső fokba kapaszkodva. Így utólag visszatekintve, simán elengedhettem volna a fokot, h. a két fok között lepotyogva fogjak talajt, szerintem nem lett volna semmi gond, mert a létra NEM 20 m magas azért, de megijedtem, és ösztönösen menekültem volna vissza a létrára. Végül nagy keservesen felhúztam magam, és mihelyt biztonságban voltam, megállapítottam, h. a karizmaim erőteljes fejlesztésre szorulnak… be kellene szereznem ilyen húzódzkodó berendezést, amit az ajtóra lehet tenni, aztán hajrá.

Innentől kezdett az út brutálisan sáros lenni, próbáltam úgy menni, h. ne a sárban, de hát nem lehetett persze…

át kellett menni a Békás-patakon, az árok fala csúszós, agyagos, nem is tudom, miért nem estem el, de nem, elhamdulillah. 

Innen már hamar beértünk Perbálra, a kocsma előtt megpillantottam Valit és az útitársait, innen már együtt mentünk a célig – mármint nekem és a másik hölgynek a célig, mert Vali és a 2 fiú a 75-ös távon voltak. Bent a kocsmában pecsételtek, és adtak volna teát, de nekem még a sajátom is megvolt, abból ittam inkább, h. ne kelljen cipelni.

Mentünk tovább a (rendkívül büdös) perbáli gombatelep felé, felfelé persze, egy helyen visszafordultunk, a hegyek mögöttünk gyönyörűek:

Innentől leginkább a brutális, tapadós, agyagos sár jellemezte az utunkat egészen a célig. Az anyácsapusztai ellenőrzőpont után a szántások kellett átmenni, ahol a helyzet tetőfokára hágott:

A távolban már látszott a Kakukk-hegy, ahová utolsó próbatételként még fel kellett mászni:

Először azonban egyáltalán el kellett jutni a hegy lábához, a cipők több kilóssá nehezedtek, a karizmaim fejlesztésének érdekében még a boton is vastagon tapadt a sár. A Kakukk-hegyre vezető emelkedő egy hosszú, de nem túl durva és egy rövid, ám velős szakaszból állt, fenn nem volt pontőr, csak zsírkréta, vajon mit kell leírni, tanakodtunk:

Én végül a K-hegy szöveget írtam, mert ezt elég sokat mondogattam magamban a meredeken felfelé…

Közben túratársaim informáltak, h. vagy elérjük a 16:49-es buszt, vagy majd megyünk a 19:49-essel… ez a tény új erőt öntött mindenkibe, és még fél előtt beértünk a célba, ahol szintén gyorsan, gördülékenyen és kedvesen ment minden, kínáltak virslivel, nem eszem húst, feleltem megint csak, aztán kinn leültünk a kocsma előtt a teraszra, a többiek ettek, én megittam a maradék teámat, és igyekeztem rábeszélni Valit, h. jöjjön velem az „A” projektre. Egyelőre elég riadt elutasítással reagált, de cseréltünk e-mail címet, ami azt súgja, h. talán mégis gondolkodik a dolgon :). Nekem csak jó lenne, mert ha vele megyek, kicsit gyorsabban megyek, mint egyedül mennék, és a társasága is nagyon kellemes és szórakoztató.

Hamarosan felkerekedtünk, h. a sarkon lévő buszmegállóig még elmenjünk. Valiéknak jó utat kívántunk. A busz hamarosan jött, hazáig beszélgettünk a túratárssal, akinek szégyenszemre nem kérdeztem meg a nevét. Még szintidőben hazaérsz, mondta mosolyogva, és így is volt, nem sokkal hat után itthon voltam a lakásban.

Nagyon jó túra volt elhamdulillah, sokkal jobb, mint vártam. Jó volt az útvonal, jó a szalagozás – nem volt sok szalag, de ahol kellett, ott mindig – nagyon kedvesek a rendezők, átlagon felüli az ellátás, és a végén kellemes a társaság. Örülök, h. elmentem, insallah jövőre is tudok menni.