Szint: 350 m
Éjjel azt álmodtam, h. elmentem a
túrára, végigmentem, hazajöttem, lefeküdtem aludni. Ekkor szólt az ébresztő.
Igazán, mélyen felháborodtam. Egész hétvégén korán keltem, még tök sötét van,
hát hétfőn sem alhatok egy kicsit tovább? Aztán lassan összeállt a kép,
rájöttem, h. a túra csak álmomban volt meg, fel kellene kelni…
Nekem a második napon mindig nehéz
nekiindulni, hiába tudom, h. nem egészen 15 km , insallah három óra alatt meglesz, de
azért még érzem az előző napi távot, és többnyire brutálisan álmos is vagyok.
Most sem volt másként.
Szombatról a fantasztikus ellátás
miatt megmaradtak a szendvicseim, egy teát főztem, és már indultam is. Este,
mikor lefeküdtem, még esett az eső, most gondolkodott, h. mi legyen, a nagy
dzseki helyett eltettem egy mellényt, és felvettem a széldzsekit, biztos, ami
biztos.
Fogalmam se volt róla, hol van Pomázon
a rajt/célnak helyt adó művelődési ház, de reménykedtem benne, h. a héven
lesznek majd más túrázók is, és majd őket követem… így is lett elhamdulillah,
bár meglepően kevesen voltak, összesen hatan indultunk el valamerre,
reménykedtem, h. ők is ugyanarra a túrára mennek, valamint tudják, h. hol a
művház… így is lett, a rajtban kevesen voltak, gondolom, sokakat
visszarettentett az időjárás, kevés nevező volt 8:45-kor, mikor én elindultam –
aztán persze lehet, h. többen lettek.
Az idő gyönyörű volt, szikrázó
napsütés, csodálatos kilátással a hegyekre. Hideg sem volt, kellemes volt
menni.
A látóhatáron gyülekező sötét fellegek
lenyűgöző kontrasztot alkottak a verőfénnyel:
Szokás szerint a városi részről volt a legnehezebb kitalálnom, aztán
rájöttem, h. aha, erre jöttünk a pilisi forrástúrán is. AKKOR nem néztem be a
zöld háromszög leágazást, most viszont igen. Ebben része volt annak is, h. az
út nagyon rossz volt, ilyen:
Eshetett éjjel a hó, mostanra meg
olvadni kezdett, eldönthettük, h. a sárban akarunk menni, vagy a félig
megolvadt, bokáig érő latyakban. Csúszott is, így igyekeztem a lábam elé nézni,
és mentem az előttem lévők után. Akik szintén benézték az elágazást.
Eltévedéstudományi szempontból egy elkavarás részesei lehettünk, amikor
elővettem a GPS-t, rögtön láttam, h. olyan 2-300 m-rel korábban el kellett
volna ágazni kicsit jobbra. Visszamentünk, meglett. Azt is meg kellett
állapítanom, h. 100% az én hibám volt a benézés, mert a szervezők – gondolom,
tudván, h. a ritkás jelzés milyen következményekkel járhat – még egy
útbaigazító táblát is kitettek:
Ahogy feljebb jutottunk, kezdett
elfelhősödni az ég, és hamarosan hullani kezdett némi csapadék, amelyet rövid,
ám beható elemzés után tudományos igénnyel a „szmötyi” kategóriába soroltam.
Elhamdulillah a szmötyi hamarosan
elállt, és itt a hegyoldalban egészen komoly hó volt:
Hamar meglett az első pont a
kulcsosháznál, ittam egy teát, mert már a héven is azon gondolkodtam, h. milyen
szomjas is vagyok. Itt emelném ki az új termoszom kiválóságát, amit már a
szombati túrán is megfigyelhettem: a reggel 6-kor beletöltött tea még délután
4-kor is olyan forró volt, h. alig tudtam meginni. Most sem volt ez másként, a
teába beledobtam egy marék tiszta (illetve annak tűnő) havat, és közben
reméltem, h. az erdő népes lakossága nem pont azt használta vécé gyanánt.
Az út innen még szebb volt, már
olvadásmentes és összefüggő hóréteg borította az ösvényt is:
El is gondolkodtam rajta, h. miért nem
szeretem különösebben a Pilist. Pedig racionális dolog lenne szeretni, mert
közel van és jól megközelíthető, akár úgy is, ha sikerül egy szabad szerdát
összehozni magamnak (utoljára ősszel sikerült, de ki tudja, egyszer csak
insallah összejöhet megint), akár hétvégén kistúrának. De hát ha egyszer nem
szeretem, olyan semmilyen nekem, amiben van egy-két valami (Vadálló-kövek,
Zsivány-sziklák), de amúgy jellegtelen, és egy csomó ember kóborol meg
piknikezik benne. No mindegy, már csak praktikus okokból is igyekszem
megszeretni, gondoltam, miközben el is értem a Lajos-forráshoz, ahol
pecsételtek. Egy túratárs megemlítette, h. nincs semmi frissítés, pedig neki
milyen jól esne egy forró tea. Felajánlottam neki, h. én szívesen adok, úgysem
fogom mind meginni ezen a félelmetes 14 km-en, és legalább nem kell cipelnem,
de kategorikusan visszautasította, többszöri kínálásom ellenére, ami bevallom,
nem esett jól, mert akkor most kell a tea, vagy nem… Azon kívül nagyon is finom
tea volt, karamellás zöld tea, és még méz is volt benne. No sebaj, megittam
hazafelé a héven.
Innen lefelé a kék + eleinte jó volt,
aztán elkezdett nemjó lenni. Sár volt, úgymond. Egyre nagyobb. Eleinte ilyen
volt:
Itt még el lehetett menni az út
mellett a hegyoldalban, bár többször elég közeli kontaktusba kerültem különböző
szúrós bozótosokkal. Aztán elértük az utolsó pontot a zöld sáv elágazásnál,
ahol többen is kijelentették, h. ezen ők ugyan le nem mennek, és különböző
alternatív útvonalakat választva eltűntek a hegyoldalban lefelé. Meg tudom érteni
őket, mert az út ilyen volt:
Egy életem, egy halálom, én ugyan
lemegyek itt, gondoltam. Nem ismerem annyira a Pilist, a GPS-ből épp az imént
fogyott ki az elem, térkép az nincs nálam, a húgomék várnak ebédre – nem
akartam kavarogni. Majd ha lesz egy tájolóm, és Tonnakilométer elmagyarázza, h.
hogyan is kell használni (bár erre én nem sok reményt látok…), akkor insallah
bevállalom az ilyen kalandokat, kiváltképp, ha, mint ezen a vasárnapon is, nem
felejtem el kitenni a zsákból a Budai-hg. térképet, és berakni a helyére a
Pilist. Ez határozottan sokat segített volna a navigálásban.
Az út az olyan volt, h. volt két
majdnem térdig érő keréknyom, aminek az alján folyt a víz, és köztük volt egy
kiemelkedő rész, ami ismeretlen mélységű sarat tartalmazott. Ezen a középső
részen indultam el a pontőr kétkedő pillantásaitól kísérve, aki még utánam is
szólt: ott középen jó? Hát, jónak annyira nem volt jó, de vidoran szóltam
vissza: „Nem gáz, szerintem le lehet menni! Legalábbis én megpróbálom…”
És megpróbáltam. Néhol egész jó volt,
néhol nem lehetett kikerülni a brutális sarat. Itt kiemelném az új bakancsomat:
szombaton mentem benne 45 km-t, és nagyon kényelmes volt, nem ázott át a sárban
sem. Mint tudjátok, én magam elkötelezetten követem a Szakrális Impregnálási
Iskolát, ám a szombati túra után nem tudtam impregnálni, ugyanis Iskolám
alapvető tanainak egyike így hangzik: „Ne impregnáljad az sprajjal az te
lábbelidet, amíg azt meg nem tisztítád az maga teljességében, s meg is nem
száradott, ámde kifogástalanul!” Nos, ez szombat estétől vasárnap reggelig nem volt kivitelezhető. A
bakancs azonban kitartott, bár éreztem, h. fogcsikorgatva tart ki,
különösképpen, mikor már kikeveredtem a sárból, s tisztítás céljából
belegázoltam minden olyan pocsolyába, amelynél feltételeztem, h. felülről nem
fog befolyni a víz. Mondjuk így is volt, h. befolyt, amikor alábecsültem a
mélységet, és néhány alkalommal a sár is beköszönt felülről, mert elsőre úgy
láttam, h. elég kemény ahhoz, h. megtartson, aztán meg mégse.
Egyszóval, kalandos volt, illetve izgalmas,
a túraszótári értelemben. Közben arra is rájöttem, h. (részben) miért nem
szeretem a Pilist. Már ugye felfelé is a zöld 3szög jelzés igencsak hiányos
volt, de itt meg a zöld csík is, gyakorlatilag egyetlen egy sem volt az egész
sáros szakaszon, mondjuk sokfelé nem lehetett volna letérni, de mind ismerjük
azokat a furfangos kis letéréseket, amikor a hívogató, jól kijárt szekérútról
egy láthatatlan ösvényre kellene átmenni… a gondolattól, h. ebben a dagonyában
még vissza is kell másznom az emelkedőn, kirázott a hideg.
Végül is leértem a járhatóbb útra, ami
szintén vizes-latyakos volt, de nem olyan mély sár, mint addig. Gázoltam a
pocsolyákban, a bakancsom összeszorította a fogát, aztán hamar beértünk, ugyan
nem három, hanem majdnem 4 óra alatt, de a terepviszonyokhoz képest jó volt ez,
meg nem is siettem, mert már eleve fáradtan indultam el. A célban volt tea meg
zsíroskenyér, utóbbit ugye én nem eszem, előbbi még volt a termoszomban, ezért
inkább indultam, és pont elértem a hévet, elhamdulillah.
Kellemes kis túra volt, egy pihentető
vasárnap délelőttre pont jó, kár, h. ti nem jöttetek velem, bár a sártól asszem
kiakadtatok volna, szóval nem is olyan nagy kár végül is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése